BABITS MIHÁLY: Fogaras

Három évig éltem Fogarason.

Fogaras a régi Magyarország délkeleti csücskében feküdt, a természetes határt alkotó havasok alatt. Még a boldog, történelemelőtti időben volt ez, a magyar földet egyetlen testként tartottuk számon, szinte mintha egy élőlény volna. Aki akkoriban már ujságot olvasott, jól emlékszik az időjárásjelentésekből, hogy az ország leghidegebb pontja Botfalu volt, nyomban utána Fogaras következett.

Fogaras messze volt. Mondhatnám, távol sarkvidékén e magyar glóbusznak. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. Brassóig vagy Szebenig kellett menni, onnan aztán kínos vicinális vitt még, hosszú órákon át. Én nem is igen utaztam egyfolytában, megszálltam Kolozsvárott vagy Szebenben. Volt úgy, hogy megnéztem útközben Tordát is. Ettem elég tordai pogácsát. Jártam föl és alá, a vasúti góchelyek perronán, Tövisen vagy Aranyos-Gyéresen. A hegyek mind morcabban néztek le rám és elém sorakoztak. Mire Fogarasig értem, egy szikrázó fal állott előttem, kemény óriások sora, mely minden utat elzárni látszott.

Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. A Jókai, a Jósika, a Kemény Zsigmond, a Cserei Mihály Erdélye. Létezik-e vajjon valami külön «transzilván» jelleg a tájakban, van-e igazán egységes hangulata ennek a szerencsétlen tartománynak? Nemrég olvastam egy cikket az Erdélyi Helikon-ban, melynek írója tagadja ezt. Talán, mint erdélyi ember, nem érzi már az erdélyiséget, mint ahogy nem érezzük a levegő ízét, amelyet beszívunk. Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlítható hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől.

Csakhogy ennek az egyetlen erdélyiségnek két sarka van, polaritása, mint a mágneseknek. Fogaras a túlsó sarkon volt, a balkáni sarkon. Nekem most utólag úgy tetszik, hogy már mikor először átmentem a piacterén, éreztem a Balkánt magam körül, mint barbár áradást. Éreztem, hogy növekszik az ár; iskola és hivatal csak reménytelen s elfúló védmüvek itt. Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam, és idegennyelvű, sunyi népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apaffiak vára. Öreg maradék - ahogy bekönyökölt az árba patriarkális könyökeivel, a saroktornyokkal.

Nem valami magas fellegvár ez, lenn csücsül a földön, kövéren s kedélyesen, a város közepén, mely mindenestül lapályon terül el, az óriások lábainál. Szinte furcsa jelenidőben írnom e sorokat: nekem úgy tetszik, hogy mindez már csak volt. A vár azóta talán már egészen elsüllyedt, nekem már akkor úgy tűnt fel, mintha süllyedt volna, négyszögű sáncárkai mögött, akár valami boros úr, aki végkép elázva s elterpeszkedve, elernyedten a lakoma után, lassan-lassan az asztal alá kerül. (Mintha magát Apaffi Mihályt látnám, a kövér fejedelmet, aki ebben a várban ült, ivott, dorbézolt végtelen éjeken át, veszekedett a feleségével s a részegség kábulatában halálos ítéleteket írt alá.)

Fogaras régi neve Fagaras. Románul, gondolom, még ma is így hívják. Egyidőben azonban ezért a fagarasért fejedelmek versengtek s Fogaras maga is egy kis fejedelemségként szerepelt, liber baronatus, ahogy a régi írások mondják. A csöpp, termékeny síkság a zord havasok gyűrűjében valóságos klenódium volt, bármely koronába beillő. Gyilkoltak, csaltak, ármánykodtak érte. Itt fogta el a török Mayláth István vajdát, álnok csellel, mágnásruhába öltöztetett móc parasztokat hagyva érte túszul. Itt rázta Béldi Pál a tömlöcrácsot, reggeltől estig zsoltárt üvöltve. Itt praktikázott az öreg Teleki, aki «bűzbe keverte» Erdélyt.

Csakhogy az idők megváltoztak, a Királyhágón vasút gurult át, nem értek a gazdaságtudományhoz, de sejtem, hogy a közlekedés könnyűsége lecsökkentette Fogaras értékét. Nem egyetlen táplálója már az egész környéknek, nem menedékhely és nem klenódium. Mikor én megismertem, már csak egy istenhátamögötti kis megyecentrum volt, nem nagyobb, mint egy jó rendes alföldi falu; szép tája elbűvölt egy pillanatra, de hamarosan úgy éreztem magam, mint Ovidius a Fekete tenger partján. A Fekete tenger nem is volt innen nagyon messze.

A magyar családok, akik Fogarason éltek, szegény hivatalnokfamiliák voltak; többnyire magyarországi jövevények. Hova tünt a régi erdélyi faj, csak a történelem a megmondhatója. Azok, akik most itt laktak, nem érezték egészen otthon magukat, visszavágytak régi hazájukba, lehetőleg valami nagyobb helyre, Pestig még az álmuk sem ért. Fogarast csak állomásnak tekintették s fogyatékossági komplexumuk volt, amiért egyáltalán idekerültek. Kik vannak itt? «Másodklasszis és fegyencek!» Fegyenceken azokat értették, akiket büntetésből helyeztek el a világ végére. Mindenki méltatlannak ítélte magát ehhez a környezethez. Szóval csupa Ovidiusok ültek a végvárban.

Mit csináltak? Hogyan verték el az időt és a pénzt? Fogarason még a kevés pénz is sok volt s az idő végtelen volt. Ittak és kártyáztak. Néha vadászni is mentek, de inkább csak a város melletti rétekre, kisvadra, akárcsak otthon Szekszárdon vagy Tamásiban vadásznának, egy-egy nyúllal vagy fogollyal beérték. Pedig köröskörül a hegyekben medvék és vaddisznók tanyáztak. De oda nem igen jutottak el, még ártatlan kirándulásra sem. A kirándulást átengedték a szászoknak. A szászok kötelességtudó emberek: ha már itt éltek, lelkiismeretesen kiélvezték a természet szépségét, turistaegyletet alakítottak s kirándulásokat szerveztek. Magam is csak úgy láthattam meg kissé közelebbről a Negoj rengetegeit s a Királykő szikláit, - melyek vadabbak s hitelesebbek Tátránál s Mont Blancnál - hogy egy-egy ilyen szász expedícióhoz csatlakoztam. (Ami kissé különcség-számba ment.)

A szászok dalárdát is létesítettek s olykor hangversenyt is adtak, a magyar műkedvelő-zenekar közreműködésével, unter Mitwirkung des Zenekars. Ez a zenekar alkalmilag állt össze, pár sorsátrühellő fiatalemberből, kik elvágyódásukat próbálták a muzsikával levezetni. Egyébként a zenét inkább csak a nótázások képviselték, sűrű küküllei mellett. A fiatalok táncoltak és sportoltak; a sportot nyáron a futball jelentette, télen a korcsolya, a várárokban. Korcsolyázóknak Fogaras eszményi hely; volt tél, hogy novembertől márciusig mindennap lehetett korcsolyázni. A sílécet viszont, csodálatoskép, jóformán csak hírből ismerték. Sportjukkal is bennmaradtak a városban.

Én is korcsolyáztam, nem művészettel, de gyönyörűséggel; ez volt az egyetlen társas gyönyörüség. Otthon a könyvekbe temetkeztem, s mint valóságos időmilliomos, megtanultam görögül. Korán alkonyodott; az asztalomon kitárt Homéroszra lila árnyat vetett a Balkán havasainak visszfénye. Ha meguntam magam, átmentem a cukrászdába s bivalytejes kávét uzsonnáztam, melynek színén nagy zsírgyöngyök úsztak. Néha oly hideg volt, hogy már a korcsolya se csábított. Egyszer defektet kapott a városi villanytelep dinamója s egy hónapig tartott, míg a gépet Pestről pótolhatták. Ebben a hónapban gyertya mellett ültünk. A küküllei még sűrűbben ürült, a vaskályha vérvörösre izzott, a gyertyák lobogtak és füstöltek. Künn tombolt a nemere. A kaszinó kártyaszobájában vén s dúsgazdag örmény kereskedők vitáztak filléreken. Úgy éreztem magam, mintha a Fekete tengernek nem is a partján, hanem a fenekén ülnék, egy rosszlevegőjű búvárharangban.

De tavasszal egyszerre kinyílt minden s a levegő csodálatosan édes és szabad lett. Érett a málna, a havasok egész közelre jöttek, a gyerekek kalapjukban gyüjtötték a cserebogarat. Az uccán hosszúszakállú pópák jártak, lila cingulussal, és sápadt parasztok, kilógó, piszkos inggel. Nagy, magános sétákat tettem Bethlenbe, Galacba, a környékbeli román falvak barbárul kékre festett házai közé s még azokon is túl, az oláhcigányok füstös-kormos sátorvárosán át. Csupa puskini exotikum; s a látvány mégsem valami fölhangoló sehol. Az ember, mint rendesen, elrontotta a tájat. Micsoda nyomorba és szennybe került ez a regényesség! A házakon nem volt kémény. Ajtó-ablak résén s a tető szalmáján tódult ki a füst, ahol utat talált - vagy inkább a hőmérsékkülönbözet párája, mert tüzelni csak a cigány tüzelt. Kívül még hamis volt a levegő, a friss tavasz csípett, mint az ujbor. De benn fulladt meleg büdösödött, az apró zsaluk mögött, melyeket egész télen nem nyitottak ki s melyek oly szemsértő zöld színnel rajzolódtak a sötétkék falba.

Fogarasi képeslapok a huszadik század elejéről

Engem izgatott, hogyan élnek e barbár zsaluk mögött, e füstölgő házkupacokban. Sokszor beszélgettem tanítványaimmal, a fogarasi gimnázium vézna növendékeivel, akik ezekben a házakban születtek, vagy még messzebb, még eldugottabb falvakban, mert végérhetetlen területen Fogaras volt az egyetlen város, egyetlen iskola. Meglátogattam szállásaikat, ahol hármával-négyével aludtak egy vackon s egész hétig éltek az ablakközben dugdosott hideg puliszkán, amit apjuk a hetivásárkor behozott számukra; soha húsféle, soha meleg étel! Mikor először megjelentek a városban, még az üngök is kilógott s alig értettek valamit magyarul. Volt tanár, aki erővel gyürette be nadrágjukba az üngöt. Így gyűrték be a román szókat is; hamar és készségesen megtanultak magyarul. Jámbor fiúk voltak, csodálatosan friss memóriával. A felsőbb osztályokban többnyire belőlük került az eminens s nem a magyar tisztviselőcsemetékből, akik elbizakodtak úrvoltuk s anyanyelvük előnyeivel s inkább a labdával törődtek.

Szerettem ezeket a fiúkat, noha volt bennük valami idegenszerű; szerettem különös csinosságukat, alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem. Volt bennük valami idegenszerű s mégis volt bennük valami mélyen ismerős is. Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmultakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajkakról hallani. Mint a népművészet s népzene gyüjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultura még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk.

Szóval szerettem a tanítványaimat s örültem, hogy segíthetem őket művelődni s kiemelkedni egészségtelen, puliszkás életükből, melyben ha megmaradnak, elbutulnak s harmincéves korukra elasznak, akár nővéreik, a bársonyszemű, hímzettpártájú, körülkötényes fáták, akiknek festői viseletét s nosztalgikus szépségét annyiszor bámultam. Mégis nem egyszer eltünődtem, szétnézve a fürtös, fiatal fejeken. Mi hozza e gyermekeket ide? S mi lesz belőlük, ha elhagyják az iskolát? Magyarokat nevelek vagy ellenséget? Kultúrát osztok-e vagy fegyvert? Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen nem volt éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk.

Ismertem a helybeli román intelligenciát, pópát, ügyvédet, ujságírót. Az öregapja még medve volt, mondták, az apja csobán, azaz hegyipásztor, ő maga már ügyvéd... Ismertem őket, bár nem közelebbről és bizalmasan, mert ők távol tartották magukat s nem akartak bennünk jóbarátot látni. Egyszer még egy afférem is volt velük. Egy versemet félreértették, egy ártatlan verset: a vásár szennyes, balkáni sokaságát festettem le, melynek alacsony alkuiban «római szó kopik». A havasok szűrös, halinás csődülete, mely ma is Cicero nyelvén ad-vesz és pörlekedik: micsoda élmény a fiatal humanistának! «Római szó kopik a szennyes ajkon!»

Fogarason azonban ebben nemzeti sértést és támadást láttak. Még tanácsot is tartottak, hogyan vehetnének elégtételt. Engem tekintettek ellenségüknek s véres magyar sovinisztának, holott nem volt nálam naivabbul Európa-hívő s nagyobb megvetője minden sovinizmusnak és vadmagyarságnak. Amint most erre visszagondolok, az az érzésem, hogy talán minden ilyen nemzeti gyanú és sértettség és gyűlölet efféle kis ostoba félreértésekből eredhet. Mi menti meg ettől egyszer a világot? Talán mi, humanisták, akiknek mesterségünk az értés és megértés? (Ha egyszer igazán összefognánk és csakazértis és csökönyösen és tüntetőleg megértenők egymást!) Vagy azok odalenn a félhomályban, akik még őrzik, amit mi elvesztettünk, a közös dalokat, közös meséket, közös emberséget? Vagy mindez csak ingyen álom, szárnyas ábránd s ha valóra próbáljuk váltani, meg fog botlani az első lépésnél, mint az albatroszmadár, ha a földön járni kényszerítik?

Bizonyos, hogy Fogaras elsüllyedt számomra, átgurult valami járhatatlan szakadékon, közelebb csúszott a Fekete tengerhez, belemerült az árba s erős a gyanúm, hogy az a Fogaras, melyet én ismertem, már nem is létezik. Egyszer mégis szeretném, ha visszamehetnék a régvolt helyére, fölhágnék a galaci dombra s szembenéznék a havasokkal. Azok, gondolom, most is a régiek. Velük még el tudnék beszélgetni a régi dolgokról, ők még emlékeznek emlékeimre s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.

1937 karácsony

Forrás: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. kiadása. MEK