Hadd dicsőítsem Tiko Vilkát! Igaz, a kést
avagy a villát illőn nem tudta tartani,
viszont az ecsetet - azt tudta, és önmagát is
mindig tudta! Mert büszkesége - volt neki!
(J. Jevtusenko)
 |
| Tiko Vilka 1910-ben |
Büszkeség - ez a szó nem fedi a valóságot...
Tiko Vilka [Vilka nyenyec keresztneve: Tiko; az orosz apai és keresztneve: Ilja Konsz-tantyinovics] nem büszke, hanem jószívű és bátor. Tanító volt. Nemcsak nyenyeceket, hanem oroszokat is tanított, azt mondta: ne féljetek élni, az életnek magasztos értelme van, az élet örömet ad, nehéz, de szép is, és ha nehéz, viseljétek férfiasan, türelmesen!
Talán nem sok bölcsesség van ezekben a szavakban, de gondoljunk arra, hogy nem vendéglőben hangzottak el, „kérem megtölteni a poharamat!" kíséretében, és nem is kényelmes szalonban. A maga szegény népének mondogatta ezt hótetejű házikókban, sátrakban, hosszú sarki éjszakákon, hóvihar zúgásának, süvöltésének kíséretében és a szavaival, segítő közreműködésével sokakat megmentett nemcsak a kétségbeeséstől, hanem a haláltól is.
Nemcsak férfiasságra, bátorságra tanított, de egész életében a közjót szolgálta. Ifjúkorában idős szüleiről gondoskodott. Aztán meghalt fivére nagyszámú családját kellett eltartania, nevelnie. Élete második felében pedig - mint a Szigetek Szovjetjének az elnöke - már sok száz emberről gondoskodott. Évente elutazott Arhangelszkbe, több hónapot töltött ott fáradhatatlan munkában: élelmet, motorcsónakokat, lőszert, különféle eszközöket, felszereléseket szerzett be a halászoknak és a vadászoknak, és fáradhatatlanul közbenjárt a Novaja Zemlja egyetlen megélhetési forrását jelentő állat- és madárállomány védelmében.
Nem adott ki könyveket sarki utazásairól, nem tartott előadásokat Európa városaiban. Amíg a Novaja Zemlján élt, nem sokan ismerték. Mindössze néhány száz nyenyec és orosz. Beszélgettek vele, hallgatták az intelmeit. De aki ismerte, az szerette is, határtalanul.
Ha nem ott él, hanem valahol másutt, ki tudja, nem volna-e most még egy szentünk a személyében. Vagy nemzeti géniuszunk, mint a norvégeknek Fridtjof Nansen.
Nézem a festményeit, a tiszta, szinte félénk színeket, keresetlen témáit... Az az élet, amely Vilka ecsetje nyomán kerül a vászonra, egyáltalán nem hasonlít a miénkre: jégtáblák - amelyeken, Vlagyimir Ruszanov szavai szerint, csak néhány fajta baktérium él meg -, sziklákkal övezett tengeröböl, partra vetett uszadékfa, sátrak, tűzrakás körül ülő csendes, gondterhelt nyenyecek, jegesmedvék, vér a havon a leölt fóka körül, misztikus sarki fény, és ugyanott egy oszlopra akasztott kis lámpa: ilyen kedves az emberi fény, amelyet megzavar, elnyom a kozmikus jelenség! Vilka képei olyanok számunkra, mint egy másik világból, más időkből hozzánk repült barát üdvözlete.
Ki tanította festeni Vilkát? Egy Licsutyin nevű arhangelszki újságíró azt írja, hogy Vilka nem volt Boriszov festő tanítványa, aki 1900-1901-ben a szigeten töltötte a telet. Ha nem Boriszov volt a mestere, akkor ki? Ki adott Vilkának festéket, vásznat, kartont, papírt, ecsetet? Vagy ha Boriszov nem tanította is Vilkát a festészetre, a tudást szomjazó, tehetséges nyenyec kisfiú (Vilka akkor tizennégy éves volt) bizonyosan kísérgette Boriszovot, amikor a festő vázlatokat készített, járt a házában, figyelte, ahogy dolgozik, és őmaga is megpróbált festeni valamit. És lehet, hogy Boriszov, amikor elutazott, Vilkának ajándékozta a megmaradt festéket és más egyebet.
Mindenesetre - ahogy V. Paszeckij írja Vlagyimir Ruszanov című könyvében - egy 1905-ben ott járt orosz expedíció tagjait lenyűgözték a fiatal nyenyec vázlatai, és ajándékoztak neki festéket meg iránytűt, „és azóta a Novaja Zemlja fényképezése lett az ifjú nyenyec legfőbb dolga".
De lehetséges, hogy Vilka valóban autodidakta. Licsutyin például így idézi Vilka szavait: „Egyszer, augusztusban történt, a Kara-tenger partján ültem. Felhők úsztak az égen. Naplemente volt. A hegyek a vízben tükröződtek. Jégdarabokat vitt az áramlás. Arra gondoltam: ha tudnék rajzolni, lerajzolnám ezeket a hegyeket. (Kiemelés tőlem: J. K.) Bementem a sátorba, papírt, ceruzát fogtam, és elkezdtem rajzolni. Három napig dolgoztam. Egyet s mást megörökítettem."
 |
| Tiko Vilka: Gleccser |
Nem tudjuk, hogyan alakult volna Vilka további sorsa: fővárosi hivatásos festő vagy bohém lett volna belőle, vagy talán senki, ha nem történik fivérével az a végzetes szerencsétlenség, és őmaga nem marad örökre a Novaja Zemlján.
De másképp alakulhatott volna a sorsa: 1910-ben már Moszkvában élt, neves festőknél, V. Perepljotcsikov és A. Arhipovnál. Kiállították a munkáit, sokat írtak róla az újságok.
„1910 őszén, egyik reggel - emlékezik vissza Perepljotcsikov - két ismeretlen ember jött el hozzám: egy magas, szőke, eleven, energikus, és egy alacsony, zömök, mongolos arcú férfi. Az egyik Vlagyimir Alekszandrovics Ruszanov volt, az 1910. nyarán a Novaja Zemlja északi szigetét bejárt expedíció vezetője, a másik a szamojéd Tiko Vilka.
Tiko Vilka festészetet tanulni jött Moszkvába. Sohasem látott várost, egész addigi élete Novaja Zemlja fagyos pusztaságában telt el.
Amíg mi Ruszanovval beszélgetünk, meghányjuk-vetjük Tiko Vilka Moszkvában tartózkodásának és tanulásának a módját, ő jólnevelten issza a teát; a viselkedésén egyáltalán nem látszik, hogy barbár. Zakó és új csizma van rajta, és csak ha jár, akkor kopog úgy a lábával, mint a ló a színpadon. Többet járt élete során köveken, havon, jégen, mint padlón..."
Akárhogyan volt is, Vilka életében nagy változásnak kellett következnie. Őt nem lehetett nem észrevenni, őt segíteni kellett abban, hogy festő vagy hivatásos sarkkutató legyen belőle - túlságosan tehetséges, túlságosan jelentékeny, túlságosan ritka jelenség volt abban az időben.
Az újságok már közlik az életrajzát, már kitüntetik és kiemelik: „1909-ben Vilka részt vett Ruszanov expedíciójában, amely Novaja Zemlja északi szigetét tanulmányozta a Kereszt-öböltől az Admiralitás-félszigetig.
1910-ben Vilka tagja lett annak az expedíciós különítménynek, amely először kerülte meg orosz zászló alatt Novaja Zemlja északi csücskét. Az expedícióban való részvételért megkapta az Anna-rendet.
1910-ben I. V. Szosznovszkij, volt arhangelszki kormányzó, aki igen aktívan részt vett Tiko Vilka útjának egyengetésében, abban a szerencsében részesült, hogy bemutathatott az uralkodónak Vilka képeiből egy albumot. Őfelsége a legkegyelmesebben adományozott Vilkának egy ötlövetű winchester vadászpuskát ezer tölténnyel."
1910-1911 telén Vilka Moszkvában tanult, aztán hazament, majd ismét Moszkvába készült... Csakhogy akkor a Novaja Zemlja-i nyenyecek talán sohasem ismerték volna meg a tanító Vilkát, a Szigetek Szovjetjének elnökét.
K. Kokovin, arhangelszki író adott nekem egy fényképet, amely Tiko Vilkával ábrázolja. Ezen a képen Vilkának kerek az arca, duzzadt a szemhéja, már öreges a szemöldöke, lapos az orra. Ódivatú szemüveget visel, látszik, hogy nem illik az arcához, kényelmetlen neki, vágja az orrnyergét.
A fiatal Vilkának is van egy ismert képe. Azon nagy a szeme, sűrű, felálló, kefeszerű a bajusza, és sűrű, fekete, ugyancsak felálló a haja. Alig áll ki a pofacsontja, ragyog a szeme, duzzadt, kissé négeres az ajka, arca erőt sugároz. Bátor arc.
 |
| Tiko Vilka: Lagernojeban (1950) |
1964-ben, a Morjana fókavadász hajón elindultam a Kara-tengerre. Hogy vert a szívem, amikor megtudtam, hogy hajónk kiköt a Novaja Zemlján!
A Kanyin Nosz-fok után erős szél támadt. A hullámzás nem volt túlságosan nagy - hatos-hetes erősségű lehetett a vihar -, de a Morjanát könnyen dobálta: egyik oldaláról a másikra, orráról a farára. A hajó minden farésze, egész bordája, a válaszfalai, a fedélzet, mindene ropogott, nyikorgott, a motor egyhangú erőlködéssel zúgott, a propeller tajtékozva verte a vizet a tat alatt, és a különféle hangok, zajok - a szél süvítése az árbocokon, a kötélzeten, a hullámok csattogó robajlása az oldalélen, a víz sistergő száguldása a fedélzeten összevegyültek, én pedig akár a kabinomban ültem, akár a hajóhídon vagy a parancsnoki fülkében álltam, mind gyakrabban azon kaptam magam, hogy ebben a zúgásban, csikorgásban, és sistergésben egy kórus hangjait hallom, tisztán eljut hozzám a dallam, és külön-külön az énekesek hangja - mintha csukott szájjal énekelnének -, erősen és szünet nélkül.
Éjjelente pedig, ahogy néztem a válaszfalon a málnaszínű napkorongot (az alacsony nap bevilágított a hajóablakon) meg a fogason lengedező ruhát, Tiko Vilka képei jutottak eszembe, amelyeket Arhangelszkben láttam, és igyekeztem elképzelni magamnak Novaja Zemlját. Csendet képzeltem el, áttetsző patakokat, vízeséseket, jeget, tavakat a tundrában, szabadtéri tüzek felfelé szálló füstjét, magasan húzó, az éjszakai naptól megvilágított vadludakat... És régi, köves sírokat, elkorhadt, megdőlt kereszteket, düledező viskókat - sarkkutatók halvány életjeleit ezen a kietlen szigeten.
Hogyan élt ott hosszú évekig a számomra titokzatos Tiko Vilka, hogyan talált költészetet ezen a szegény földön, a fagynak és a sötétségnek ebben a valóban szörnyű barlangjában?
Az első jégtábláva1 a hetvenegyes szélességi körnél találkoztunk. Északkeleten jelent meg, először az ég különös színéből, majd a horizonton alig látható fehér sávból következtettünk rá. Fél nap múlva már minden oldalról körülvettek a jégdarabok, jégtáblák. Eleinte kicsik voltak, messziről hattyúcsapatra emlékeztettek. Víz alatti részük szokatlan kékséggel világította át a vizet. És hányféle alakot, formát mutattak a víz felett! Az egyik plakátokról ismert atomrobbanás gomba alakú tölcsérére, a másik rejtőzködő jegesmedvére, a harmadik megfagyott gomolyfelhőre emlékeztetett. A hullámzás teljesen megszűnt, a víz olyan sima lett, mint az üveg. A távoli jégtáblákon, a torlaszok között szakállas fókák heverésztek. Itt-ott gyűrűsfókák bukkantak fel a vízben, egy ideig meresztették ránk a szeműket, aztán, lassan növekvő vízgyűrűket hagyva maguk felett, lemerültek.
Mi minden lesz még a Novaja Zemlján, gondoltam magamban, mennyi hal a folyókban, mennyi apróvad, talán még vad rénszarvasokat és jegesmedvét is látunk...
De akkor nem jutottunk el a Novaja Zemljáig. Ahogy közeledtünk a parthoz, úgy sűrűsödtek és nőttek a jégtáblák. A mezőkké összeállt táblák felett fekete récék húztak el végtelen hosszú rajokban, minden irányban. A Szahanyih-öbölbe már nehezen jutottunk be egy szűk folyosón, de a parttól egy kilométernyire teljesen az utunkat állta egy összefüggő jégmező.
Fekete sziklák tárultak elénk a gleccserek között, zöld fűfoltokkal a déli lejtőkön. Amikor leállítottuk a hajómotort, olyan sűrű lett a csend, olyan ősfehér volt a jég, a sziklák pedig oly vészterhesek és élettelenek, hogy egy percre mintegy visszazuhantam a történelem előtti időkbe, és úgy rémlett, hogy az élet csak most kezdődött el a földön. Két nap, két éjjel várakoztunk - hátha megmozdul a jég, szabaddá teszi az utat. . . Aztán egyszerre köd támadt, de az ég továbbra is kéken ragyogott, csak a part tűnt el a szemünk elől, mi pedig megfordultunk a Kara-tenger felé.
Aztán egy egész hónapot töltöttünk az öbölben, öt kilométernyire a kontinens tundrás partjától, és az árbockosárban figyelő matróz szájából majdnem mindennap elhangzott az örömteli kiáltás: „Del-fi-i-in!" - mire azonnal megélénkült a fedélzet, egy pillanat alatt vízre engedtük a motorcsónakokat, és elkezdődött a szenvedélyes, csodálatos, ugyanakkor mégiscsak undorító vadászat...
A víz, az ég és a jég parttalan óceánjában a mi kis hajónk volt az egyetlen szervezett, ember alkotta létesítmény e történelem előtti világban. Sosem felejtem el, hogy motorcsónakon elvittek egy távoli jégtáblára vadászni, és ott hagytak magamra. Minden elcsendesedett. Egyszerre úgy elfogott a tehetetlen magány érzése, hogy még a vadászszenvedélyem sem tudta ellensúlyozni - minduntalan azt nézegettem, ott van-e még a látóhatáron, mintegy a levegőben lógva, a parányi ponttá zsugorodott hajó.
 |
| Tiko Vilka: Halásztanya |
Egyszer aztán, a tundrás dombok egyikén, a hófoltok között feltűnt két nomádsátor, és esténként, csendes időben, távcsövön jól lehetett látni, ahogy száll belőlük a füst a magasba. Napokig készülődtünk, hogy meglátogatjuk a nyenyeceket, végül aztán leengedtünk egy motorcsónakot, és elindultunk.
A lompos kutyák dühösen fogadtak bennünket, de aztán megbékélve elkullogtak, majd elégedetten csóválva a farkukat, előreszaladtak, mintegy az utat mutatva. Néhány beteg rénszarvas feküdt a sátrak mellett. Itt is, ott is egy szán, valamilyen köteg, szakadt rénszarvashám, karókon hal száradt. Az úgy-ahogy megfoltozott ócska sátrak minden hasadáson engedték kifelé a füstöt. Egy szánon két nyenyec férfi ült mozdulatlanul. Mikor megpillantottak bennünket, közelebb jöttek üdvözlésünkre, no meg, hogy füstölnivalót kérjenek. Szemük piros résén át sokáig nézegettek bennünket. Aztán az egyik köhintett, és reménykedve kérdezte:
- Alkohót hozhatok?
- Alkohót? Minek neked az alkohó? Nincs alkohónk! - mondta gyorsan, elégedetlenül Ilja Nyikolajevics, a főgépész.
- A-a ... - húzta el a száját a férfi, és elment a sátrakhoz.
Bekukkantottam az egyik sátor füstös potrohába. Nők ültek benne, mert ott nem bántották őket a szúnyogok. Az arcukat nem láttam.
Arrább mentem, és leültem a meleg mohára. Felhőnyi szúnyog rajzott felettem. Az elviselhetetlen nyári nap fényözönt zúdított a tundrára. A távoli dombokon hol kitágult, hol meg összehúzódott egy barna folt: rénszarvascsorda legelt ott. Tavak csillogtak. A tengerről jeges szellő fújdogált. Csend, nyugalom... Több száz kilométer körzetben nincs se ideiglenes, se állandó település. Nem számítva az ilyen sátrakat és a ritka vadászellátó és prémbegyűjtő telepeket...
És megint eszembe jutott Tiko Vilka: az élete, az ifjúsága, a munkája - nem itt, hanem északabbra, a Novaja Zemlján, hatvan évvel ezelőtt!
Egy mai újságíró haragosan szól a forradalom előtti kritikusokról, akik Tiko Vilka képeit értékelve, „barbárnak", „kiemelkedő szamojédnak", „egyedi jelenségnek" nevezték Vilkát. Ugyanekkor ez az újságíró, elutasítva a régi, porlepte-lelkes kritikákat, ezt írja: „Akik igazán ismerték és szerették Ilja Konsztantyinovicsot, azok csodálkozás nélkül, melegséggel és tisztelettel tudnak beszélni róla."
Ami a melegséget és a tiszteletet illeti, azzal egyetértek, de miért csodálkozás nélkül? Éppen a csodálkozás, az ámulat az, ami legelőször eltölt bennünket, ha megismerkedünk Tiko Vilka életével. De a „barbár" jelzőben sem érzek semmi megalázót az akkori nyenyecek képviselőjére nézve. Úgy vélem, hogy az az ember, aki leírta ezt a szót, egyáltalán nem akarta megalázni Tiko Vilkát. Ez a szó mindent összevetve egy tényt állapít meg. Hiszen mik voltak az akkori nyenyecek, ha nem barbárok (nem ösztöneik alacsonyságát, hanem a szociális helyzetüket tekintve). Jól tudjuk, milyen bánásmódban részesítette a cári kormány a határvidéki népességeket. Jelen esetben pedig semmilyen bánásmódról nem lehet beszélni, mivel a XX. század elején a Novaja Zemlja nem tartozott Oroszországhoz. Ami a szigeten található volt, azt mind elvitték a norvégok - ingyen vagy alkoholért. „Szomorú dolog - írta akkor Ruszanov -, hogy ott, ahol valamikor évszázadokon át a mi derék orosz pomoraink halásztak és vadásztak, most norvégok tanyáznak, és könnyűszerrel meggazdagodnak."
A haladó orosz társadalom melegen üdvözölte Tiko Vilka tehetségét. Mindjárt kezdetben nemcsak a tehetséget és a művészt, hanem az embert is értékelte benne. „Vilka kétségtelenül tehetséges ember - írta róla V. Perepljotcsikov -, általában tehetséges." Vlagyimir Alekszandrovics Ruszanov, a neves sarkkutató volt az egyik legelső orosz, aki megismerte, megszerette Tiko Vilkát, összebarátkozott vele, és felmérhetetlenül sokat tett érte.
Tiko Vilka 1886-ban született, tehát 1907-ben, amikor Ruszanov először járt a Novaja Zemlján, Vilka a huszonkettedik évét taposta. Július 9-én, írja V. Paszeckij, Ruszanov a Pomor-öbölben szállt partra, a Matocskin Sar tengerszoros nyugati bejáratánál. Itt volt egy kis nyenyec település, és Ruszanov azt remélte, hogy talál a lakosok közt vezetőt. Néhány nap múlva a hajó, búcsút kürtölve, elhagyta Novaja Zemlja partját, és Ruszanov egyedül maradt. Boriszov festő megüresedett házában rendezkedett be, és mindenekelőtt elkezdett ismerkedni a nyenyecek életével.
A Novaja Zemlja délkeleti parján télen a nyenyecek rénszarvasvadászattal foglalkoztak. Januárban hagyták el a táborukat. Felszerelésüket és ingóságaikat kutyaszán vitte, ők maguk gyalog mentek egészen addig, amíg gazdag vadászterületet nem találtak. A férfiak vadásztak, a nők a háztartást vezették. Az ételt szabadtűzön készítették, bent a sátorban.
Rénszarvason kívül fókára, szakállas fókára és rozmárra is vadásztak, csapdával pedig rókát fogtak. A tengeri emlősök vadászását szeptember végén kezdték. Űtközben jegesmedvéket ejtettek el. Tavasszal és nyáron ludakra, sirályokra, pehelyrécékre, alkákra, hattyúkra vadásztak.
Ruszanovnak szerencséje volt: megismerkedett, és később megbarátkozott Tiko Vilkával, aki felbecsülhetetlen szolgálatot tett neki Novaja Zemlja felfedezésében.
Az első utazás, amelynek kalauza Tiko Vilka volt, a Matocskin Sártól a Kara-tengerig terjedt.
 |
| A Ruszanov expedíció |
A tengeri dereglyén megtett első úton Tiko Vilka olyan topográfiai ismeretekről tesz tanúságot, hogy nemsokára egyszerű kalauzból teljes jogú résztvevője lesz Ruszanov minden későbbi expedíciójának.
Egy évvel később - 1910-ben - Ruszanov a Dmitrij Szolunszkij hajón utazást tesz a Novaja Zemlja Északi-szigete körül. Szawa Loskin után (XVIII. sz.) ő volt az első orosz, aki északról megkerülte a Novaja Zemlját. Itt is mellette volt a barátja, Vilka.
A sziget északi csücskénél megállt az expedíció, és Ruszanov behatolt a sziget belsejébe. Vilka is vele tartott. Teljesen élettelen helyeket találtak. „Kopár fennsíkon bolyongtak, amelyet néhány patak és tó tett változatosabbá - írja Paszeckij Ruszanov elbeszélése nyomán. - Récéknek, ludaknak a nyomát se látták, pedig délebbre ezrével találkozni velük. Csak kis szalonkák suhantak el időnként a víz felett, riadt pisszegésükkel megtörve a kihalt táj finom csendjét. Semmilyen növény nem akadt útjukba. Még fűzet sem lehetett látni, amely az Arhangelszki- és a Nyeznajemij-öbölben is megél. Egyetlen pici virágra nem akadtak. Mohát is csak elvétve láttak, és mindig a kövek között. Rénszarvasnyomot is hiába kerestek, medvenyomot viszont találtak ..."
Az expedíció elkészítette az Északi-sziget új térképét, amely pontosabb és részletesebb volt, mint az addigi. Felfedeztek néhány addig ismeretlen kis szigetet, tengerszorost, öblöt. Tiko Vilka ezek közül már korábban rárajzolt néhányat a térképre.
„Minden olyan esetben, amikor lehetővé vált a helyszínen ellenőrizni az eltérést a meglevő térképek és Vilka rajzai között, kivétel nélkül Vilka rajzainak a hitelessége igazolódott" - írta Ruszanov.
Az utazás befejeztével, augusztus 30-án Ruszanov elhatározza, hogy végre megvalósítja régen dédelgetett tervét. Ezen a napon ezt írja a naplójába: „Tegnap voltam a szamojédoknál, teáztunk, beszélgettünk, és végül úgy határoztunk, hogy Ilja Vilka, aki az expedícióban kísért bennünket, eljön velem tanulni a városba."
Amikor Ruszanov Arhangelszkbe érkezett, kiállításon mutatta be Vilka képeit. A kiállítás sok látogatót vonzott. A festészet szakértőinek egyöntetű véleménye szerint a fiatal nyenyec nem mindennapi tehetséggel rendelkezett.
Ezután Vilka Moszkvába utazik Ruszanovval, és Perepljotcsikovnál tanul festészetet. Ruszanov ingyen tanárokat szerez, akik orosz ' nyelvre, számtanra, földrajzra és terepfelvételre oktatják Vilkát.
„Úgy olvassa a természet könyvét, mint mi a könyveket és újságokat; az expedíciókban nélkülözhetetlen mint munkatárs és kalauz; Novaja Zemlja élő térképe. Bátor, merész, határozott ember; kitűnő vadász - röptében lelövi a ludat" - így jellemzi Ruszanov Vilkát.
Tiko Vilka el van ragadtatva Moszkvától. Új barátai nemcsak festészetre, földrajzra és más egyebekre tanítják, hanem keresztül-kasul megmutatják neki Moszkvát, elviszik színházba, múzeumba, hangversenyre...
„Jók az emberek Moszkvában - mondta Vilka Perepljotcsikovnak -, nagyon jók! Te úgy gondoskodtál rólam, mint az apám. A gazdasszony is, ahol laktam, gondos volt, a tanárok is, a tanárnők is gondoskodtak rólam. Már megszoktam Moszkvát, mindent ismerek itt, akár Novaja Zemlján. Szeretem a színházat, szeretem a zenét."
El lehet képzelni, mi mindenről beszélgettek Ruszanovval a következő évben, amikor ismét együtt voltak. Negyedszer indultak új utazásra, ezúttal a déli sziget körül. És könnyű elképzelni, mennyire számolta Vilka a napokat az utazás végéig, mert ősszel ismét Moszkvába kell utaznia, folytatni a tanulmányait.
De egy végzetes esemény keresztülhúzta a tervét. Amikor visszatért Matocskin Sarba, megtudta, hogy meghalt a bátyja. Túlságosan közel tette kibiztosított puskáját a tűzhöz, áttüzesedett és elsült... Fiatal feleséget és hat gyereket hagyott maga után. Nyenyec szokás szerint Tiko Vilkának feleségül kellett vennie az özvegyet.
Szeptemberben Vilka elbúcsúzott Ruszanovtól, aki hazautazott. Vilka nem tudta, hogy ez a búcsú örökre szólt, nem tudta, hogy Ruszanov két év múlva a Kara-tengerben leli halálát.
Nem tudta azt sem, hogy a cártól kapott winchester - az uralkodó szimbolikus ajándéka - hosszú évekre létének egyetlen forrása lesz. Nem tudta, hogy az arany Anna-rend is szolgálatot tesz neki: az ínséges években néhány kiló vajat kap érte egy norvég hajóskapitánytól...
 |
| Tiko Vilka: Sarki fény (1950) |
Ebben az évben megint csábított észak, és tavasszal, áprilisban odautaztam. Arhangelszkbe érve, eszembe jutott Tiko Vilka, és szerettem volna találni olyan embereket, akik jól ismerték. Eleinte nem volt szerencsém: az egyik csak futólag találkozott Vilkával, a másik mindent elfelejtett, vagyis a részleteket, a beszélgetéseket... Már majdnem elcsüggedtem, amikor váratlanul felcsillant a remény: megismerkedtem egy Andrej Alekszandrovics Miller nevű emberrel.
Arhangelszkben már áprilisban kezdődnek a fehér éjszakák, reggel négykor világosodik, az alkonyok hosszúak, és kelletlenül apad el a fény. Millerrel elmentünk egy barátomhoz, Mihail Szluckovhoz. A rakparton mentünk, a városban már régen elolvadt minden hó, száraz volt az aszfalt, de a Dvina jege még mozdulatlanul nyújtózkodott a folyón - nem jött, el a zajlás ideje.
Andrej Miller - komoly, kellemes ember - főgépészként dolgozott sokáig a trawler-flotta hajóin, gyermekkorától a Novaja Zemlján élt, és 1934-ben ismerte meg Vilkát. Az első találkozások részleteire már nem emlékszik. Az viszont még él benne, hogy egyszer kutyaszánon érkezett egy jóságos nyenyec, és ajándékot hozott a gyerekeknek.
De ami a következő évben történt, amikor őmaga elmúlt hét esztendős, egész életére az emlékezetébe véste, mert ahogy ő mondta, Tiko Vilkának köszönheti az életét.
Az Északi-szigeten, a Csekin-öbölben laktak egy vadászviskóban - apa, anya és négy gyerek. Ugyanott lakott egy magányos vadász, Iván Tyimofejevics Filatov. Millerek viskójában nem volt semmilyen bútor, csak egy asztal, priccsek meg rénszarvasbőrök. A kutyák is odabent laktak, a hideg oldalon, fallal elválasztva.
Édesanyjuk egyszer fehérneműt öblített egy lékben, megfázott és ágynak esett. A kétségbeesett apa elküldte Filatovot a Vihodnij-öbölbe, ahol a kutatóállomáson dolgozott egy orvos, név szerint Szinyavszkij. Filatov elment, az édesanya pedig nemsokára elvesztette az eszméletét^ és néhány nap múlva meghalt.
Édesapjuk, egyedül maradva az apró gyerekekkel, kétségbeesett. Ivott, zokogott, halálosan kétségbeesett. Sarki éjszaka volt odakint, tombolt a vihar, a gyerekek összebújtak a priccsen, és sírtak. Az apa, hogy ne lássa, hogyan halnak meg egymás után a gyerekei, elhatározta, hogy egyszerre véget vet mindennek. Bevitt a kamrából egy nagy kanna petróleumot, hogy majd szétlocsolja a házban, meggyújtja, és ott pusztul el a gyerekekkel együtt. Úgy látszik, megzavarodott a bánattól és a vaksötét sarki éjszakától.
Filatov közben eltévedt. Hat nap alatt ért a Vihodnij-öbölbe kutyaszánon, és az út vége előtt kutyástul leesett egy szikláról. Valahogy mégis elvergődött az öbölbe, ott találta Tiko Vilkát, aki ekkor a Novaja Zemlja-i viskókat és telepeket járta. Amikor Vilka meghallotta, hogy Millernek beteg a felesége, azonnal útnak indult. Az orvost nem találták a kutatóállomáson, beteghez ment valahová. Vilka meghagyta Filatovnak, hogy várjon ott, és majd az orvossal együtt menjen utána. Vilka hat kutyával indult el a Csekin-öbölbe. Továbbra is fütyült a szél, és úgy betemette hóval Miller házát, hogy Vilka nem találta meg. Lefektette a kutyákat, és az ostornyéllel elkezdte böködni a havat, ahol Miller házát sejtette. Rátalált a háztetőre, egy darabon lekaparta róla a havat, és felfeszített rajta egy deszkát. Amikor Miller meghallotta, hogy valaki matat a tetőn, és megismerte Vilka hangját - Vilka a nevén szólította -, feltépett két- három deszkát a mennyezeten, és besegítette Vilkát a házba.
Ahogy Vilka megpillantotta a síró gyerekeket, a petróleumoskannát, Miller eszelős arcát, nyomban megértett mindent. Összecsapta a kezét és föl-alá járkált a viskóban.
- Szása, mit csinálsz! - kiáltotta erős nyenyec akcentussal. - Élni kell, tűrni kell, megmenteni a gyerekeket!
 |
| A szerző "vadászterülete" |
Vilka ott maradt a házban, amíg Filatov meg nem érkezett az orvossal. Amikor megérkeztek, rögtön elindult a 160 kilométerre levő Pahtuszov-telepre, ott meghagyta a vezetőnek, Iván Lodiginnak, hogy biztosítson Miller családjának élelmet.
Úgy határoztak, hogy az anyát júniusban temetik el, amikor Novaja Zemlján elolvad a hó. Hét hónapig feküdt a megboldogult a házban, a hideg kamrában. (Milyen lehetett annyi ideig abban a tudatban élni, hogy a falon túl, a sötét hidegben ott fekszik az anya!) Nyáron ácsoltak koporsót, rátették a szánra, a koporsóra ráültették a gyerekeket, és kivitték egy nagy sziklához. A föld még nem engedett fel, dinamit nem volt, amivel sírt robbanthattak volna, így a koporsót letették a földre, és betakarták kövekkel.
Augusztusban bálnavadász hajón egy térképészekből álló expedíció érkezett a Csekin-öbölbe. Velük együtt megérkezett a nagymama Mezenyből. Hatalmas nehézségeket küzdött le, hogy meglátogassa leánya sírját, és magával vigye a gyerekeket.
Miller nemsokára elutazott az expedícióval mint kalauz. Amikor elment, a nagymama a gyerekekkel ellátogatott a sírhoz. Hosszú szarafán volt rajta, a gyerekek belekapaszkodtak a szélébe, és így mentek együtt a sírhoz. Filatov is velük tartott, levette a sapkáját. A nagymama sírva és jajgatva leszedte a köveket a koporsóról. A koporsó fedelét nem tudta egyedül felfeszíteni, erre megkérte Filatovot. Hosszú habozás után Filatov felnyitotta a koporsót. Az anya arcát kék kendő fedte, a mellét gyöngysor díszítette, a lábán szőrmecsizma volt. A nagyanya levette leánya arcáról a kendőt, hosszasan nézte a majdnem változatlan vonásokat, és megint sírt. Hozott magával Mezenyből egy zacskó földet. Imádkozott leánya lelki üdvéért, átadta a földnek, aztán visszahelyezték a koporsófedelet, a koporsóra visszarakták a köveket - most már mindörökre...
Sok bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a Novaja Zemlján éljen. Hát még ha megszaporodott a kötelessége, mint Tiko Vilkának, aki vadászott, eltartotta a gyerekeit, a feleségét és önmagát, de még arra is maradt ereje, hogy másokról gondoskodjon, folyton járja a telepeket meg a viskókat, és mindenkinek segítséget nyújtson.
Naponkénti kockázat, percenkénti készenlét a halál fogadására -vajon nem sok ez bárkinek, aki elhatározza, hogy így él, még ha csak egy esztendeig is, nem beszélve az egész életről?!
Tiko Vilka mindössze néhány oldalas megható életrajza lenyűgöz előadásmódjának egyszerűségével, de még inkább azzal az egyszerűséggel, ahogy a veszélyekre reagál.
„Én csak a Kara-tenger felőli részen vadásztam. Egyszer hárman mentünk rénszarvast keresni. Nem találtunk. Magas hegyekre is felmentünk. Elindultunk haza. Köd volt. Mondtam a testvéreimnek: Erre gyerünk, itt közelebb. Egyszerre csak magas sziklára értünk. Leugrottam a szánról, és lezuhantam. A kutyák is lezuhantak. Halálosan megijedtem. Arra gondoltam: no, most végem van. Alig látok. A két fivérem is zuhan lefelé. Látom: az ostorom, a nagy, hosszú bot, egyenesen felém közeledik a végével. Azt hittem, agyonüt. Leértünk. A hó puha volt. Lábra álltunk. Mentünk tovább..."
„Egyszer januárban kimentem csónakkal a Jeges-tengerre. Elejtettem egy gyűrűsfókát. Erős szél fújt. Elindultam hazafelé. Nem sikerült hazáig evezni. Gondoltam: csak jussak ki a partra. Odaevezek a parthoz. Kiugrottam a csónakból a partra. Abban a pillanatban kicsap egy nagy hullám. Besodor a vízbe. A csónakot beviszi a tengerre. Valahogy kivergődök a partra. Csuromvíz vagyok. Meglátom a barátaimat. Kiáltok nekik. Nem hallják. Odamegyek hozzájuk. Mondom nekik: »Elszabadult a csónak.« Fogtam az övékét, és mentem a magamét keresni. Erős a szél. Nem találom. Ereszt a csónak. Megijedek. Gondolom: nagy szél fúj, nem jutok ki a partra. Evezek kifelé. Nagy a hullámzás. Ki akarok kötni. Magas a part. Abban a pillanatban nem láttam a magas hullámot. A hullám megcsapta a csónakomat. Felborulok. Benne vagyok a vízben. A csónak rám borul. A csónak alatt vagyok, puskám a csónakhoz kötözve. Még egy nagy hullám érkezett, nekicsapódott a csónaknak. Csónakkal együtt kidobott a partra. Lábra állok. Csuromvíz vagyok. A csónakot kihúztam a partra, hazamentem."
„Egyszer májusban a fejembe vettem, hogy elmegyek 60 versztára vadászni. Sirály madarat lőni, tojást szedni. Este indultam el. Odaérek. Elkezdek lövöldözni a sirályokra, lelőttem vagy tízet. Megyek tovább. Kezemben egy hosszú bot, hogy fékezzek vele: a hó kemény, nappal meleg van, éjszaka fagy. Hirtelen elesek. Csúszok lefelé -nem tudom, mit tegyek. Arra gondolok: no most végem. Apám majd megtalálja a kutyákat. Volt egy hosszú tőröm. Az utolsó pillanatban előkaptam a tőrt. Teljes erőből belevágtam a hóba. Megálltam! Pihentem egy kicsit. Aztán körülnéztem: majdnem a lábamig ért a hullám. Kis híján belecsúsztam a tengerbe! Visszakúsztam, és elmentem haza."
Vilka mindent úgy írt le, ahogy elmesélte az övéinek, a tűznél melegedve. Valóban, minek kicirkalmazni, anélkül is mindenki érti. ,,Útközben lelőttem egy medvét. Megetettem a kutyákat. Tiszta volt az idő. Unatkoztam egyedül. 40 vagy 45 fokos a hideg. Három napig tartott hazafelé az út. A hőmérőm elpattant a hidegben."
Miután a nagymama megnézte a lányát és még egyszer átadta a földnek, unokáit először elvitte Mezenybe, aztán Arhangelszkbe. Az utolsó hajón érkeztek oda, szeptember végén - a hajók akkor csak évente kétszer közlekedtek. A nagyanya három gyereket elhelyezett a gyermekotthonban, ő maga pedig és Andrej már a téli úton, lóháton visszatért Mezenybe. Andrej egész életében emlékezett erre az útra, a falvakban töltött éjszakákra. Novaja Zemlja után népesnek, derűsnek találta ezeket a kis tengermelléki falvakat.
Andrej két évig tanult Mezenyben, aztán visszament az édesapjához Novaja Zemljára, és a Delfin-öbölben telepedett le, ahol iskola is volt, és ahol Vilka lakott.
Vilka rajzot tanított az iskolában. De nyilván nemcsak rajzot! Két tucat gyerek ült az osztályban - nyenyecek és oroszok -, két tucat kis állampolgára a szigetnek, amelyen ő született, élte az életét és amelynek most az elnöke volt. Megtehette-e, hogy ne tanítsa ezeket a gyerekeket mindarra a jóra, amit maga is a szívében hordott?
- Szeressétek a földet - mondta nekik -, ez a mi szovjet földünk! Szeressétek és ne bántsátok meg egymást. Soha ne sírjatok, jegyezzétek meg: a zord föld nem szereti a gyengéket. És éljetek jobban, mint én éltem gyermekkoromban. Az egész nép gondoskodik rólunk, rólatok. De nekünk is gondolnunk kell a népre, és úgy dolgoznunk, hogy mindenki azt mondhassa: jól van!
Vilka rajzolt számokat, kutyákat, nyenyeceket, hajókat, vadászjeleneteket. Krétával rajzolt a táblára. Rajzolt halászházakat, tengerre szállást...
Amikor tanított, mindig feltartotta a mutatóujját. Andrej egész életében emlékezett erre a bütykös, rövid és vastag ujjra.
Tiko Vilka ismerte minden tanítványának a szüleit, és minden gyerek számára ünnep volt, ha Vilka a saját apjáról mesélt. Ezért egyetlen gyerek sem rosszallotta, ha így szólt hozzájuk:
- Ha rosszul tanulsz, megmondom apádnak. A te apád a munka hőse, nagyszerű halász, te pedig nem tanulod meg a leckét!
1946-ban vagy 1947-ben - emlékezik vissza Miller - Tiko Vilka Moszkvában járt, Kalinyin fogadta. Mindenféle gépet és felszerelést sikerült kieszközölnie Novaja Zemljának, és nagyon elégedetten tért haza. Amikor a földijeinek Moszkváról beszélt, mindig derűsen emlegette, hogyan járt a bordaszelettel a vendéglőben.
- Az asztalon sincs bordaszelet, a hasamban sincs bordaszelet -mondta, és szelíden nevetett hozzá...
- Hogyan élt Vilka? Sajátosan. - Emlékezett vissza rá Vaszilij Dmitrijevics Zaborszkij. - Ott, a Novaja Zemlján építettek neki egy jó házat, kályhával. Kényelmes ház, sokat jártam benne. Aztán egyszer bemegyek, látom: nincs kályha - lebontotta, a deszkapadlón maga építette téglatűzhely áll, kémény nélkül. A füst úgy száll, mint a szabadtűzé. Viíka és körülötte minden meg van füstölődve, akár a kolbász. Erről jut eszembe: nagyon sokat evett. Szarvashúst, halat. Két-három kiló hús annyi volt neki, mint másnak egy vajaskenyér.
Folyton dohányzott, sohasem láttam cigaretta nélkül. De nemcsak dohányzott, hanem bagózott is, rágta a dohányt.
Nagyon szívélyes házigazda volt. Visszautasítani a kínálását - ételt, italt - senki sem merte: vérig sértődött ilyenkor.
Remek vadász volt. Gondolom, a legjobb az akkoriak között. Arról nem is beszélek, hogy mindannyiunknál jobban lőtt. És ami a fő: mindent tudott, érzett az állatról. A fiúk néha azt mondták maguk között: csak nem varázsló? Tudta, hol rejtőzködik a vad. Ezt a képességét nyilván a természettől örökölte, a vérében volt.
A jelleme? Barátságos, békés természetű ember volt. Azonkívül bátor - semmitől sem félt, a haláltól sem. De előfordult, hogy haragra gerjedt, kiabált, ám csak olyankor, ha igazságtalanságot látott, vagy valamilyen rossz cselekedetről hallott. De hamar elszállt a mérge, nem volt haragtartó. És okos volt, sokat tudott, nagyon sokat átélt. Nagyon tiszteltük.
A képeiről nem tudok sokat. Arra emlékszem, hogy tetszettek a képei. De azt senki sem hallotta, hogy azt mondta volna magáról: művész vagyok! Lehet, hogy szerénységből? Nem, aligha gondolt ő úgy magára, mint művészre...
Öregkorában, szomorú perceiben azt mondta:
- Megfestek még vagy öt képet... Aztán elmegyek utána...
- Ki után, Hja Konsztantyinovics?
- Ruszanov után...
Az utolsó években Andrej Miller, miután leszerelt, többször találkozott Vilkával, de már Arhangelszkben. Először a tájmúzeumban találkozott vele. Vilka a tenyeréből szemellenzőt formált, és úgy nézett rá. Ez a szokása még teremben is megmaradt egészen azóta., hogy a. napfényes hó vagy a csillogó tenger elvakította a szemét. Vilka rögtön megismerte Millert.
- Növendékem! - szólalt meg örömmel.
Arcról ismert minden Novaja Zemlja-i lakost, senkit nem tévesztett össze senkivel.
Szeretett barangolni a városban, a Vologodszkajától a Pomorszkajáig gyalog, a villamost és a taxit nem szívelte. Legtöbbször egyedül barangolt... Hogy miről töprengett magányos sétáin, mire emlékezett?
Azt mondta:
- Jól élek, de zajosan.
Faházban lakott a feleségével, Marja Szavvatyevnával. Itt már más volt a rend, becsülete volt az időnek, és ha Vilka dolgozott, senkit nem engedtek be hozzá. Sokat dolgozott. Most nem kellett több napos fárasztó utazásra mennie, nem kellett vadásznia, hogy meglegyen az ennivalója, nem kellett látogatnia a fagyos pusztaságban szerteszét lakó vadászokat...
Mindig örült a vendégnek. Hátratett kézzel, apró léptekkel kisietett az előszobába, hogy megnézze, ki jött. Arra a kérdésre: „Hogy van, Ilja Konsztantyinovics?" - mindig azt válaszolta:
- Jól. Most írok. Festek.
A műterem falai tele voltak aggatva képekkel. A Novaja Zemlja partjait Vilka olyan jól, olyan részletesen ismerte, hogy természet nélkül, emlékezetből festett, és a régi Novaja Zemija-i lakosok azonnal felismerték, amit; a kép ábrázolt.
Amikor Vilka megbetegedett, és érezte, hogy nem sok van hátra az életéből, bátran készült a halálra. Összeszedte, kimosta és elrakta az ecseteit. Régi nyenyec dalokat énekelt, amilyeneket rajta kívül már talán senki sem ismert. Elment a barátaihoz - búcsúzkodott.
- Isten veletek! - mondta kurtán, és mélyen meghajolt.
- Messzire készül, Ilja Konsztantyinovics?
- Egyelőre csak a kórházba. Aztán meg alighanem tovább. És általában hozzátette: - Elmegyek, megkeresem Ruszanovot. Együtt járjuk majd a hideg jégmezőket...
A régi barátainak még azt is mondta:
- Legyetek Novaja Zemlja-iak, legyetek kemények, mint észak!
Andrej Miller így emlékszik vissza:
1911-ben Moszkvában, télen, Perepljotcsikov meleg műtermében az ifjú Vilka ezt vetette papírra: „Harmincöt évvel ezelőtt édesapám, Konsztantyin Vilka átevezett a Kara-kapun édes unokaöccsével Novaja Zemljára. Az édesapámnak volt anyja; semmit se látott. Apám szegény volt. Novaja Zemlján letelepedett és megnősült. És én a Novaja Zemlján születtem."
Forrás: Jurij Kazakov: Északi napló. Világjárók sorozat 116. Gonbdolat, Budapest, 1977. Fordította Bárány György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése