TAVASZY SÁNDOR: Bucsecs

(A Déli-Kárpátokban)

... Azt mondom, hogy a hegyeknek lelke van, és hogy a hegyek bizonyos lelkiséget tükröznek. Vannak világos, derűs hegyek, amelyek szinte ujjongnak örömükben. Ilyen például a Nagykőhavas. Vannak olyanok, amelyek csupa sötét titokzatossággal, valami tudatalatti sejtelmességgel fogadnak ölükbe, mint az Ünőkő. Vannak nyugtalan, szeszélyes hangulatú hegyek, mint a Bihari-hegyek.
A Bucsecsnek is megvan a sajátos lelkisége. Talán egyike azoknak az erdélyi hegyeknek, amelyek leginkább és a leghatározottabban fejezik ki a lelküket. Akármelyik oldalról és bármelyik csúcsát néztem, mindig a nyugodt, közömbös, ereje és nagysága tudatában fölényes hegynek a benyomását nyertem. Láttam Bukarest felől jőve, amint Sinaia és Busteni felett feltunt hatalmas, meredek csúcs, a Karajmán. Sötét, sűrű fenyvesek övezik körül napfényben ragyogó havas ormait. Láttam nyugati oldalról, ahol a legmagasabb csúcsa, az Ómul, ez a valóságos ernberfej bámult le reám nagy sztoikus nyugalommal, mintha kérdezte volna, miért zavarom szenvedélytelen békességét. A legtöbbször azonban nem is kérdez semmit,  annyira közönyös az egész való világgal szemben.
Szerkezeténél fogva nem is lehet más, mint ilyen. A Kárpátok kialakulásával felgyűrt irtózatos tömegű jura-mészikő a rendíthetetlen alapja, amelyre a krétakori tenger iszonyú hullámverése durva konglomerátumot helyezett, mint valami összevissza tört padok egymást követő, folyton emelkedő sorát. Ez annyira sajátos, hogy geológus barátaimtól azt tanultam, hogy a szakirodalomban egyenesen »bucsecsi konglomerátumnak« nevezik ezt. Durva és kemény; minden részében úgy össze van cementezve, mintha az örök életre készült volna építőanyagul. Hiszen maga a Bucsecs is, mintha a titánok építették volna égi lépcsőzetnek.

Konglomerátum-sziklák - Babele. Fotó Balogh Ernő

A Bucsecs nagyszerű csoportozatát a Tömösi-szoros és a Törcsvári-hágó öleli körül. Amaz a Prahova völgyébe, emez pedig a Dimbovica síkságaira vezet át. Mind a kettő a Barcasági-medencéből indul ki. Ennek a medencének a peremén épült a brassói Fellegvár, tovább a rozsnyói vár és még tovább Törcsvár. Századok homályába vesző emberi szenvedések és küzdelmek történetéről beszél itt minden kődarab, amely a Bucsecs kemény oldalfalaiból szakadt ki, s mint követ szállott le annak magasságából, hogy tanúja legyen annak, hogy mit művel idelenn az ember.
A Bucsecst megközelíthetjük Törcsvárról is, Rozsnyóról is. Két különböző jellegű vár. Törcsvár a régi német lovagrend romba dőlt várának helyén épült még 1377-ben. A brassóiak építették a fenyegető török veszedelem ellen. Nagy Lajos királyi várrá tette. II. Ulászló Brassónak adta, megfelelő zálogösszeg ellenében. II. Rákóczi György adta át véglegesen. A háborús nagy idők elmúltával Brassó ismételten odaajándékozta királyi személyeknek. Legutóbb Mária román királynénak ajánlotta fel, aki egyik legkedvesebb tartózkodási helyévé tette, s különösen néprajzi becsű bútorokkal és egyéb  felszerelési tárgyakkal olyan szépen berendezte, hogy ma valóságos és gazdag múzeum.
Fáradságosabb és nehezebb az út a Bucsecsre, ha Rozsnyóról indulunk ki, azonban a sok szépség megéri a fáradságot és a nehézségeket. De, hogy még több fáradságban legyen részünk, menjünk fel előbb a rozsnyói várba. Jó lesz ez előzetes gyakorlásnak.
Valóságos »parasztvár«. A Keresztény-havas nyugati előhegyén, a város felett mintegy 150 méter magasságban épült. Alapja a három oldalról megközelíthetetlen meredek sziklakúp. Eredetileg királyi vár volt Zsigmond király alatt, 1427 körül került a rozsnyóiak birtokába. Ők adták meg a várnak azt a paraszti alakját, és ők szabták meg azt a sajátos stílusát, amely ma jellemzi. Mikor legelőször láttam, és bejártam, akkor olvastam Löns Hermann Az ordas c. regényét. A peerhobsteli parasztvár képe kísért, amint végigjártam a vár minden részét. Hányszor menekült ide az egész lakosság, magával hozva állatait, minden javait. Házakat, kamrákat, színeket, istállókat építettek a tágas előudvaron, a követelő szükség szerint. Sokszor oly hosszú időre kellett berendezkedniük, hogy akárcsak a harmincéves háborúban a peerhobsteliek, kénytelenek voltak a vár területén templomot, papi lakást és iskolát építeni. A sziklakúp keleti oldala oly tágas, hogy itt kertek és legelők voltak. Mély kútja még ma is ép állapotban van, bár forrását az évszázados törmelékek elzárták.
Nem lehet mély meghatódottság nélkül járni a várat. Mennyi iromba fal, idétlen bástya, toldott-foldott házikó és kamra, a falakon futó folyosó, leshely és védőhely mindenfelé, de mind a váratlan szükség által diktált építmény, és ennek megfelelő józan paraszti ízlés szerint odacsapva. És milyen szorongatott, de fegyelmezett  élet folyhatott itt, sokszor hosszu hónapokon át, míg az ellenség otthagyta. Még Báthory Gábor is megostromolta, s szégyenkezve vonult el a falai alól.
A történeti és természeti végzetesség szorongató érzésével telik meg a lelkünk, s jól esik ismét leszállani a dohos, romladozó falak közül a szép és tágas város házsorai közé.
A délutáni órákban vagyunk, igyekeznünk kell, ha Bucsecs első nagy padozatát el akarjuk érni. Szász talyigán megyünk, míg tudunk. Itt vagyunk a Vidombák völgyében. Ez a sebes vizű patak szedi össze a Bucsecs nyugati oldaláról lefutó vizeket. Ennek a mentén haladunk. A virágos völgyben sokáig kísér a civilizáció. A rozsnyói villamosmű áramvezető drótjai tűnnek fel mindegyre, majd hatalmas duzzasztóhoz érünk, ahol a nagy esésű vidombáki patak vizét gyűjtik, s a turbinákhoz vezetik. Emberekkel alig találkozunk, de elég hogy kezük nyoma mindenütt ott van, hogy halmozza az ellenségeskedést szító haszon javait. Mi pedig most előlük menekülünk. Elég volt az Ős-Kaján rabszolgáit nehéz rabságukban látni.
Már szürküledik, mikor átlépünk a Malajest-patak völgyébe. Hatalmas bükkerdőben, majd még hatalmasabb fenyvesben haladunk, sokfelé kanyargó nagyon meredek ösvényeken. Ránk is omlik a nagy sötétség, majd megered az eső, de jó brassói turista barátunk biztosan vezet, villanyos zseblámpáink fénye mellett. Meg-megriadunk, amikor egy-egy omlásos sziklafal szélén haladunk. Zúg a patak, de még jobban zúg az erdő, suhog az eső, és még jobban suhog a szél. Képzeletünket szabad szárnyalásra engedjük, s így időnként a medve brummogását is, sőt a farkasok vonítását is véljük hallani. De ilyenkor már semmitől sem fél a természetjáró lélek. Mintha ősi életösztönök ébrednének fel a lélek tudatalatti világából, amelyek nemcsak bátorrá, de elszánttá is teszik a különben elnyomorodott és elgyávult városi embert. Most már nincs értelme a félelemnek, az akarat megacélozódik, hiszen magunkra vagyunk hagyatva, nincs emberi védelem, és nincs városi oltalom. Az ilyen helyzetben kitermel az emberi lélek magából minden készséget és leleményességet, amely védelmet ígér. Megmámorosodik a sötétségtől, s még nagyobb sötétséget kíván, hogy azt is legyőzze a lélek világosságával.
Szöges bakancsaink alatt csattognak a kövek, s lelkünk mélyén csodás virtusok ébredeznek és nőnek; szeretnők, ha démonsereg jönne szembe velünk, hogy harcra kerüljünk velük, mert győzedelmes, harcos kedvünkkel már alig bírunk. A lélek rejtelmes világa tele van ismeretlen erőkkel, amelyeket csak a helyzet és az alkalom tud kiváltani. 
Ez az egész félelmetes feszültség azonban boldogan oldódott fel, amint az 1600 m magasságban a malajesti cirkusz-völgyben megpillantottuk a szász Kárpát Egyesület menedékházának apró ablakaiból kiszűrődő apró világosságot. Elszánt bátorságunk odalett, harci kedvünk lelohadt, s most már ismét fény- és otthonszomjas lélekkel gyorsítottuk lépteinket, hogy már egyszer ott legyünk. A tenger-sötétségben két kis ablak parányi fénye hívogatott, s mi azt szerettük volna, hogy amilyen mértékben közeledünk feléje, úgy jönne ő is elibénk. De nem jött, hanem mintha még inkább távolodott volna. De egyszer mégis ott vagyunk. Nem kell zörgetni, hogy ajtaját kinyissák, mert nyitva van, s mintha minket várna, dúdol a tűz a kandallóban, s kellemes otthoni meleg ölel körül minket, sötétségből jövő, ázott lelkeket.
Turista törvény, hogy a menedékházak ajtóit még éjszakára sem szabad bezárni, hogy a menedéket keresők akadályozás nélkül fedelet és védelmet találjanak. A menedékházak Mindenkié, s valóban, aki ilyen elhagyott helyeken jár, meg is tudja becsülni annak minden javát. Itt eltűnnek az emberi küllönbségek. Itt nincsenek első- és másodrangú állampolgárok, nyelvi és faji különbségek. Mindenki azon a nyelven beszél, amelyet a teremtettség révén az Úristen adott neki. Öregasszony fogad, s különös rendelkezés és kérés nélkül hozza a forró teát, s odakészíti a szárító fogasokat a kandalló köré. Mintha éppen minket várt volna, úgy bánik velünk. Vár is mindig valakit.
Kedélyes beszélgetés folyik, amikor geológus barátunk felfigyel. Mi zúg odakünn? – A patak – hangzik a felelet brassói barátunk ajkán. A geológus csodálkozik. – Hát nem nyelte el a hegy a patakot? – Aztán megtanuljuk, hogy van is oka a csodálkozásra, hiszen egyenesen szabály, hogy a mészkő alapú hegyekben alig van víz. Csak az esős nyárnak köszönhetjük, hogy az itt-ott még havas partú patakban van. Míg a vulkáni eredetű hegyek és a kristályos kőzetekből épült tömbök tele vannak bővizű patakokkal és forrásokkal, a mészkő alakulatok vízszegények, a dolinák, mint valami kielégítetlen iszákosok, minden folyadékot magukba szívnak.
Mielőtt éjszakai nyugodalomra térnénk, még egyszer kinézünk és nem bánjuk meg. Az eső elállt, az égbolt kitisztult, s a teljes hold csodás fénnyel ezüstözte a különben is ezüst fényű hegyeket. A malajesti cirkuszvölgy, egyike a legszebb erdélyi cirkuszvölgyeknek, olyan pompásan ragyog, hogy nem győzünk gyönyörködni benne. A lépcsőzetesen emelkedő oldalfalak mintha megnőttek volna, titokzatosan emelkednek az égbolt magasságáig. Alattuk pedig minden oldalon sejtelmes fénylő árnyékok játszadoznak, mintha évmilliók mélyéből feltámadt volna minden élet, amely különben a kövületekben alussza örök álmát. Az amfiteátrumszerű völgy kőpadjain mintha megszámlálhatatlan tömegek ülnének, himbálóznának, aszerint, amint az égbolt nagy filmjén peregnek a drámai cselekmény egyes eseményei.
Az éjszakai pihenés után ragyogó szép augusztusi reggelre ébredünk. Gyorsan megmosakodunk a havas martú patakban, s ugyanolyan gyorsan készen vagyunk a reggelivel, s indulunk a cirkusz oldalán kerengő ösvényen, mindig fennebb és fennebb. Hosszú órákon át kígyózunk, miközben még gyopárt is szedünk. Ezeknek az emelkedő ösvényeknek magas pontjain tűnik ki a Maláj esti-völgy nagysága és nagyszerűsége. Átmegyünk a Buksoj 2492 m magas csúcsán. Útban az Omul-csúcs felé, egyik pihenőnk alkalmával nagyszerű látványban van részünk. Lenn mélyen a Barcaság, a Cenk, Brassó eltörpült kicsiny világában gyönyörködünk, amikor egyszer lábaink alatt sötét felhők gyűlnek, gomolyognak, megzendül az ég s irtózatos eső és jég zúdul reá az imént tisztán látható tájra. Mi a felhők felett napfényben fürdünk, mialatt lábaink alatt mélyen elborult sötét kárpit fed be mindeneket.
Sok pihenés után egyszer csak mégis  fenn vagyunk a Bucsecs legmagasabb csúcsán, az Omulon. A lapos tetőn, hogy még magasabb legyen, egy ember formájú sziklatömb áll, mintha óriások helyezték volna utolsó lépcsőül az ég felé. A javított mérések szerint 2517 méter magasságban vagyunk. Kicsiny menedékház támaszkodik a sziklatömb oldalához, mintha félne, hogy különben leseprik innen a vad barbár szelek. Körüljárjuk a csúcsot, majd estére behúzódunk a két szobából álló házikóba. Kiderül, hogy hűséges gondozója előttünk nem régen tért vissza Rozsnyóról, s úgy ellátta a menedékház kamráját, hogy itt még válogatni is lehet. Olyan vacsorát ad, hogy a brassói Koronában sem kaptunk volna különbet, és olyan árban, amely alatta maradt a brassói áraknak. Magunkban vagyunk, nincs senki más vendége a háznak. Hajnalban arra ébredünk, hogy a nyitott ajtón két bőrig ázott természetjáró lép be. Hóvihar érte utol őket, amely még most is dühöng odakünn. Hamarosan kiderül, hogy besszarábiai oroszok, s méghozzá vegetáriánusok a jámborok. Meleg takarónk alatt majd kiráz mindnyájunkat a hideg, amikor látjuk, hogy hátizsákjukból zöld uborkát vesznek elő, s ázottan-fázottan sózzák és eszik. Egyik barátunk nem is tudja megállani, hogy reájuk ne szóljon, dörmögő hangon, románul: Cereti ceaia! Kérjenek teát!
Reggel, víz hiányában, frissen esett hóval mosakodunk, s rövid reggelizés után búcsút veszünk orosz barátainktól, s dühöngő hóviharban megindulunk déli irányban, le a Jalomica-völgybe. Amint lefelé szállunk, lassanként a hó elhagy, majd a havas eső is, de a zuhogó záporesőtől addig nem szabadulunk, míg bakancsainkban is nem zubog az esővíz. De azért törhetetlen jókedvvel élvezzük a négy-öt ágban zúgó patakok vízeséseit s az egész tájnak sokféle szépségét. Mikor már sokalljuk az esőt, behúzódunk egy-egy szikla alá, s derűsen valljuk utunk jelszavát: Jó nekünk Uram, itt lenni!

Kilátás a Jalomica-barlangból. Fotó Balogh Ernő

Egyszer aztán mégiscsak lenn vagyunk a híres Jalomicai-barlang melletti menedékházban. Regényes vidék. A völgy mélyén a patak hirtelen összeszorul, s mintegy 100 méter magas sziklafalak között vágtat tovább. Ahol a falak összezáródnak, a patakon túl keskeny ösvényen fölérünk egy hatalmas barlang gótikus kapujához. A barlang lábánál zúg a Jalomica vize, a kapuval szemben a magas sziklákon felfelé fenyők díszlenek. Bemegyünk a barlang óriási szájába, amely oly nagy, hogy a kalugyerek kis temploma, körülötte pedig apró házikóik mind jól elférnek benne. A barlang belseje felé a nagy kupolás előcsarnok el van falazva, s csupán egy kis ajtón át lehet bejutni a barlang mélyébe. A barlang körül mindenütt szakállas, hosszú fekete reverendás kalugyerek forgolódnak. Juhtenyésztéssel, gazdálkodással foglalkoznak. De a messzi vidékek népe mint híres búcsújáró helyet nagy kegyelettel keresi fel a barlangtemplomot, s ilyenkor a végzett szolgálatokért szívesen osztja meg földi javait alázatos kalugyer testvéreivel.
Megnézzük a templomot, amely misztikus homályával a kegyesség borzongató érzéseit ébreszti bennünk. A mysterium tremendum minden megrázó erejű élménye ragadja meg lelkünket, különösen, ha részleteiben is kezdjük nézegetni azokat az ábrázolatokat, amelyek a templom falát kívül is, belül is díszítik. Az ördögök iszonyatos elképzelésekben jelennek meg, amint az embert különféle ravaszsággal tőrbe csalják. Az orientalizmus sajátos kegyessége nyer kifejezést itt minden képben: a bűn nem személyes rossz, hanem természeti hatalom, amelyet az ördögök gyakorolnak, az ember tehát csak szegény üldözött szolga. A felelősség nem az embert terheli, hanem az ördögöt, ezért nem minőségi változásra van szüksége, hanem az ördög hatalmától való szabadulásra.
Egy öreg kalugyer veszi a kulcsát, s megnyitja a barlangba vezető kis ajtót, majd ismét reánk zárja. Még halljuk, hogy megrángatja a lakatot, vajon pontosan becsukódott-e. El lehet képzelni, hogy nem kellemes helyzet: bezárva lenni egy vad barlangba. Széjjelnézünk, s megindulunk. Síkos falépcsők vezetnek mindenütt a magasból alázuhanó patak mentén. Ahol fordul az út, ott fordul a patak is, s minden fordulójában hatalmas és mély tavat képez. Úgy zúg a vize, hogy egyetlen szót sem tudunk váltani, némán haladunk előre, apró gyertyák és villanylámpák gyér világa mellett.
Vannak barlangok, különösen a cseppkőbarlangok, mint a meziádi vagy komarniki, amelyek megragadó, nyugodt szépségükkel töltik be a lelket. Ez a vad, szakadékos, rendetlen barlang azonban minden kellemetlen és rossz érzést felfakaszt a tudatalattiból, mintha valami kelevény mérges gennyje fakadt volna fel bennünk. Természetesen fokozta ezt a sok rossz érzést az a tudat, amely folytonosan ébren volt bennünk, hogy egy elhagyott, zord világ közepette, le vagyunk lakatolva ebben a rettenetes mélységű és magasságú barlangban. Még barlangkutató barátunk is kedvetlenül rázza a fejét, s kifelé parancsol minket. Szívesen engedelmeskedünk. Az öreg kalugyer nagy tisztességtudással készen állott az ajtónál, s az első jelre kinyitotta azt és kibocsátott önként vállalt börtönünkből.
Ismét napfényben vagyunk, s az Isten szabad kék ege néz le reánk. Ő, milyen öröm volt ez. Elhagyjuk a barlangtemplomot, átmegyünk a Jalomica hídján, szép fenyvesekből körülvett tisztáson haladunk át. Most látjuk, hogy itt is vannak apró kalugyerházak. Egyiknek a tornácán szép, tekintélyes külsejű, hatalmas nagy szakállú öreg kalugyer áll. Mintha Szent Miklós, vagy Szent Vazul, vagy valamelyik keleti szent állana előttünk. Mély meghajlással üdvözöljük, mire áldást osztó kézzel int felénk.
Éjszakai pihenés után, már harmadik bucsecsi napunkra ébredünk. Talán a legfáradságosabb ez volt. Csodaváró lélekkel mindent látni akarunk, ami itt még látható. Visszatérünk a Jalomica völgyén, majdnem feleútig, majd keleti irányba vesszük utunkat, hogy elérjük a Bucsecs harmadik nagy csúcsát, a Karajmánt, amely Busteni és Sinaia felett emelkedik ki s uralkodik a Prahova völgye felett. Ha tudjuk, hogy ez a csúcs is 2496 m magas, akkor elképzelhetjük, hogy nem kis fáradságot jelentett ennek a megmászása is.
Láttuk a jégárak, a gleccserek munkáját, amint ágyukban lépcsősen zökkentek, s irtózatos törmeléktömeget hordtak lefelé. Láttuk azokat a száguldó viharoknak kitett gerinceket, amelyeket a vad szelek addig martak, míg különös figurák alakultak ki. Itt vannak sorban, a nép által elnevezett »babelék« (vénasszonyok), amott pedig a több méter magas valóságos gomba alakú sziklák. Ezeknek árnyékában pihentünk, és ebédeltünk. Közben összevissza barangoltuk ezt a tetőt is. Több helyen volt alkalmunk szemmel látni a gleccserek elsatnyult késői unokáit, a több éven át jéggé fagyott, már megfeketedett havat, amint egy-egy mély völgyben észrevétlenül hökken és zökken lefelé.
És máris itt vagyunk a Karajmán-csúcson. Itt állunk a hősök emlékére emelt 58 m magas és többszáz villanykörtével felszerelt, vasbeton kereszt alatt, amelyet a völgyben elhelyezett kapcsolóval az éjszakai órákban felgyújtanak, úgy, hogy a Prahova völgyében vágtató nemzetközi és más vonatok utasai sokszor láthatják azt sejtelmes fényben ragyogni.
Kitárul előttünk a széles Prahova völgye, s Predeáltól Sinaiáig látunk, és gyönyörködünk; élvezzük a magasságok minden örömét és felszabadító erejét.
Aztán megindultunk a Nagy-Zsepi nevű 4-5 órás szakadékon lefelé, míg elérjük Busteni-t, ahonnan az első vonattal visszatértünk Brassó városába.

[Forrás: Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek. Alapkiadás: 1938. (A 2003-as kolozsvári újrakiadás nyomán)]

TAVASZY SÁNDOR: Szkerisórai-jégbarlang

(Az Erdélyi-Érchegységben)

Egy csepp égbolt a jégbarlangból (Ferenczi Tibor)

Forró nyári napon indultunk el Enyedről, hogy több napon át végigbarangoljuk, a Detonáta-Albrudbánya-Topánfalva útvonalon, az Érchegységet. Utunk végső célja a Szkerisórai-jégbarlang volt.

Nehéz volna ennek az útnak leírni minden részletét. Nagy volt a társaság, kedves, sőt bájos, de nehézkes, sokféle igénnyel, vággyal, tervvel megterhelt. Alig mentünk valamit, már pihenni vágytak. Itt elemózsiáztunk, amott fürödtünk. Itt megálltunk, amott vártunk; itt vásároltunk, ott elveszítettünk és kerestünk valamit. Tövisiek, enyediek, gyulafehérváriak együtt, hol ajánlották kóstolásra borukat, hol pedig versenyre keltek, hogy melyiké jobb, aztán összevesztek, döntőbírót kértek, és kibékültek, végül is mindig vidám szívvel kelve útra. Mindezek ellenére is estére megérkeztünk Abrudbányára.

Itt felszedtük abrudbányai és zalatnai barátainkat, s így még jobban megnépesedve indultunk tovább. Útközben többször elveszítettük Gruzda Jánost, aki az egész Aranyos mentét le akarta festeni. De mindig megtaláltuk, s mindig egy-egy új képpel gazdagabban, folytattuk utunkat végső célja felé.

Mindig fennebb haladtunk az Aranyos mentén. Elmaradt Topánfalva, elértük Szekatúrát. Itt a társaság egyik legszelídebb férjtagja, feleségétől távol, több társunkkal elhitette, hogy a falu magyar neve »Hitvesfalva«. Így érkeztünk meg még kora délelőtti órában Albák nevű faluba, már nem messze az Aranyos eredetétől, majd pár kilométer út után Szkerisórára. A falut elértük ugyan, de milyen messze van még a hegy és a barlang.
Először is döntés elé kellett állítani a nagy társaság minden tagját: Ki vállalja a forró napsütésben a 8-10 kilométeres utat 4-500 méteres folytonos emelkedéssel? – A pontosan feltett kérdés már magában ijesztő volt, hát a még a sok kilométer és utolsó helyen a forró napsütés és az emelkedés, amely sok szuszogást, izzadást és sok verejtéket jelentett. Természetes  hogy kisebbségben maradtunk, a nagy többség inkább vállalta, hogy az árnyékos cserfák alatt őrzi a hátizsákokat, és előkészíti a késői ebédet.

A Girdaszáka-patak mentén mentünk jó ideig, míg egyszer kezdődött a kapaszkodás a meredek kígyózó úton felfelé. A déli verőfényes oldalt egy percre sem hagytuk el, a nap pedig úgy égetett, hogy egymásután vetünk le magunkról minden kabátot, melegítőt és végre az inget is, hogy aztán csupasz hátunkat és mellünket vörösre égesse az áldott nap. Csak most jut eszünkbe botránkozni, hogy egy jégbarlang nem lenn, árnyékos, sötét völgyben, hanem fenn, magas hegytetőn rejtőzik. Ezzel a logikával nem tudunk kibékülni. Csupán az biztat, hogy ebből a nagy melegből a nagy hidegbe megyünk, mert, ahol jég van, ott hidegnek is kell lennie, tehát mégis van a természetben is valami logika.

A nagy melegben alig vesszük észre, mily szép virágos kaszálókon kígyózik ösvényünk. Meg-megállunk, s visszanézünk, elgyönyörködünk az Aranyos folyásában, amely már mindenütt elérte a fenyőövet. Igazán szép látvány a kanyargó víz a sötét fenyves erdők alatt.

Sok kerülés, kanyargás után végre feltűnik a vágottas erdő, amelyen még mindig igen hosszú út visz végig. Végre mégis fenn vagyunk a hatalmas erdő árnyas útjain. Elérjük és hamarosan el is hagyjuk a menedékházat, amikor vezetőnk jelenti, hogy itt van a barlang.

Az első benyomásunk olyan, mintha egy óriási beomlott bánya tárnája tátná felénk száját. Valójában egy hatalmas dolina, amelynek mélysége 200 méter, átmérője átlag 20-25 méter, amely azonban lefelé mindinkább tágul, A sötét fenyves erdőtől körülvéve, úgy el van rejtve, hogy ha valaki úgy járna itt, hogy nem tudna róla, könnyen bele is léphetne egy önfeledt pillanatban. Így is azonban, amint megállunk iszonyatos szájánál, bizony félelem fog el beletekinteni.

Hamarosan magunkra szedjük már kabátjainkat, sőt előkerülnek a téli lélekmelegítők is. Már a szájánál alaposan megváltozott a levegő hőmérséklete.

A keleti oldalfala kopár sziklás, alig van rajta valami növényzet. A többi falak azonban be vannak nőve apró bokrokkal, kórós növényekkel, sőt virágokkal is. Fennebb lankás, lennebb mind meredekebb, sok helyen a falak egyenesen függőleges vonalban esnek alá a mélységbe.

Sokáig készülődünk leszállani. Valahogy úgy érezzük magunkat, mint akinek nagyon hideg vízbe kell bemenni. Különböző ürügyekkel élünk, hogy várunk, míg lehűlünk, míg hozzászokunk a hűvösebb levegőhöz stb. A tulajdonképpeni ok azonban az, hogy irtózunk rálépni az első lépcsőfokra, amely hol a sziklafalba van vágva, hol pedig kemény fából készítve hozzá van erősítve a sziklához. De már megindultunk, megyünk mindig lennebb és lennebb, míg egyszer lent vagyunk a dolina aljában.

Tulajdonképpen három része van a barlangnak. Az első a dolina alja, ahol vastag hórétegen haladunk végig. Következik a barlang bejárata, amely hatalmas kupolás csarnok, mindenütt sima, jégfalaktól körülvéve. Ennek az alja gyönyörű simára csiszolt jégpálya, ahol pompásan lehetne korcsolyázni. Szeges bakancsainkkal alig is tudunk végigtopogni rajta. Ezt követi a harmadik rész, amelyet megközelíteni a legnehezebb, mert a sima jégtükör befelé lejt. Leülni és úgy csúszkálni sem tanácsos, mert így még nehezebb a fékezés, s úgy megindulhatunk, hogy soha napvilágot többé nem látunk. Biztos járású vezetőink a jégbe vágott nyomokon támogatnak lefelé, arnig biztos ponton megállhatunk. Itt nyílik meg tekintetünk előtt a sok csodás látnivaló. Villanylámpák és fenyőgyantából készült mécsesek világánál szemlélődünk. Sokféleképpen lehet elképzelni a nem mindennapi   látványosságot. S legszívesebben valami agyondíszített barokk oltárhoz hasonlítanám azt, amit láttam. A jégoszlopok, mint valami szárnyas angyalok állanak egymás mellett és egymás mögött. A cseppkőbarlangok sztalagmitjaihoz és sztalaktitjaihoz hasonló képződmények jobbról is, balról is. Az egész kompozíció kisebb-nagyobb kristályos jégcsapokkal van díszítve. S ha már az oltár hasonlatnál maradunk, az egész terem olyan, mint egy apszis, amelyet oldalt a sötét mélységben gyökerező és az ismeretlen magasságba futó széles oszlopok tartanak.

Csak későn vesszük észre, figyelmeztetésre, hogy ennek az egész csodálatos, ragyogó jégképződménynek a bal oldalán egy mély árok húzódik, amely valószínűleg a barlang még fel nem fedezett mélyebb alagsoraiba vezet. Valószínűnek látszik, hogy itt, ahol szemlélődünk, a nagy mélységű barlang legmagasabban fekvő feltérségén állunk, amely alatt talán még szélesebb és kiterjedtebb csarnokok rejtőzködnek.
Nehéz volt ide leszállani, de még nehezebb innen ismét kimászni. Ha nem lenne körülöttünk annyi önként vállalkozó vezető, akik jó borravaló reményében segítenek rajtunk, alig is tudnánk a saját erőnkből kijutni. De végre ismét a jégpályán vagyunk, ahol még elgyönyörködünk annak hatalmas jégboglyáin, aztán tovább haladunk, míg ismét a külső tér havas részében tapodunk.

Sok gyönyörűségben volt részünk, s mégis, a sok ismeretlen, fenyegető veszedelemből kijutva, megkönnyebbült lélekkel sóhajtunk fel, s örvendünk, hogy ha még oly magasan is felettünk, de látjuk Isten szabad egét.

Rajtunk a sok kabát, viharkabát, kiskabát, vékonyabb és vastagabb lélekmelegítő, s mégis didergünk, s reszketve haladunk felfelé a sok lépcsőn, s alig várjuk, hogy már ne csak a szabad eget lássuk, de ismét érezzük a nap forró erejét és melegét.

Sokáig nem kívánjuk levetni a sok melegítő ruhát. Egy ideig még felöltözötten magyarázgatjuk a jégbarlang keletkezésének okát, sokféle elméletét, de egyikben sem tudunk megnyugodni. Tudósok dolga.
Alkalmas kilátópontról egy ideig elgyönyörködünk még Bihar-hegység csúcsaiban és vonulataiban, majd sietve megindulunk lefelé, reánk váró barátaink közé.

Mennyivel könnyebb is most az út! A hideg barlangban jól lehűltünk, hozzá alaposan megéheztünk. Most nem kellett biztatás, vitt a hegy, vagy a tehetetlenségi erő, de vitt az öröm is suhogó szárnyakon, hogy annyi szépet láttunk, s boldogok voltunk, hogy úgy megtelt a lelkünk a szeszélyes és csodás alkotó természet gyönyörűségeivel.
A hosszú út azonban ismét úgy kimelegített, hogy mire leértünk, néhányunkat hiába csalogattak a frissen sült flekken édes illatával, előbb alaposan lemosakodtunk az Aranyos hideg habjaiban. Igazi epikureistáknak bizonyultunk, akik csak mértékkel fogadják az élvezetet, s arra is előbb rákészítik testüket és lelküket.

Másnap Abrudbányán vásár volt, ahol a Mócvidék népe találkozik. Igazi móc sokadalom ez a vásár, ahol a falusiak cserélik terményeiket, beszerzik apró szükségleteiket, de főként egymással találkoznak. A nagy szétszórtságban élő falvak népeire nézve igazi ünnepi alkalom. Meglátszik ez már az öltözetükön is. Legények, leányok, de az öregebbek is díszesen kiöltözve, szertartásosan sétálgatnak a sátrak sorai között, gyönyörködnek minden apró látnivalóban, érdeklődnek minden hasznosnak látszó tárgy után. Itt is, ott is csoportosulnak, s a havasi ember tárgyilagosságával és fölényességével vitattkoznak, értékelnek és ítélkeznek a különböző portékák fölött A sokféle vásári cikk között feltűnő, hogy mennyi háziszert árulnak, így különösképpen valami fekete gyökeret, amelyet ott a vásárlók szeme előtt habosra reszelnek, pálinkába tesznek, s úgy ajánlják, mint sok modern készítményt, amely a világ mindenféle betegsége ellen jó, csak meg kell próbálni. 

Lepedőkre teregetve különféle olvasnivalók sorakoznak. Legtöbb a szentek életével foglalkozó építő füzet, de vannak kalandos történetek, álmoskönyvek, szentképek. Másutt bádogból készült feszületek, különböző nagyságban, némelyek színesre festve. Aztán csillogó gyöngyök, gyűrűk, gyűszűk. Mindennek van bámulója, vásárlója, mert az ünneplő nép színes csoportokban úgy kavarog és kereng, mintha bizony otthon senki se maradt volna.

Egv élő darab abból a természetből, amelynek gazdagságát napokon át élveztük. Nép és természet, természet és nép úgy illenek egymáshoz, mintha az Úristen egymás számára teremtette volna őket.

Forrás: Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek. Alapkiadás: 1938. (A 2003-as kolozsvári újrakiadás nyomán)

LENGYEL MENYHÉRT: Ami a legszebb Amerikában

A neves magyar színműíró (1880-1974), számos nagysikerű darab és filmforgatókönyv szerzője a huszadik század első évtizedeiben életére meghatározó befolyást gyakorló felfedező utat tett az Amerikai Egyesült Államokban. Írói benyomásai az akkori kor valóságához kötődnek ugyan - amikor Odaát minden jobbnak és szebbnek tűnt, mint a "régi" Európában, de így is máig ható történelmi tanulságokat tartalmaznak. Akár kuriózum is lehet a számunkra a száz évvel korábbi Amerikáról szóló, naplójában megőrzött híradás...

[1921.] December 14.

Nők és gyermekek paradicsoma — s ez a legszebb, amit Amerikáról el lehet mondani. A gyerekek szenzációsan neveletlenek. Ma meghívtuk uzsonnára a rokonaink gyerekeit, két leány s három fiúcska volt jelen, azt a lármát s felfordulást, amit véghez vittek, nem lehet leírni. Majdnem szószerint a plafonon mászkáltak, — mindent felforgattak, kihúztak, megvizsgáltak, a lakás olyan rejtett részeit fedezték fel, amiről nekünk fogalmunk nem volt, asztalokon, székeken ugráltak, kofferekbe bújtak, vázákat ledöntötték s mindezt őrjítő lárma kíséretében. De minden gyerek ilyen, — az utcákon, robogó automobilok közt, ugyanezt a játszást, ugrálást, zajt csinálják. Itt ugyancsak kiélik, kifickándozzák a temperamentumokat, nem hangzik fel minden lépten-nyomon pápaszemes bácsik és nénik »nem szabad« figyelmeztetése . . . (Milyen szánalmas kis jószág egy olyan jól nevelt kis európai gyerek, leterrorizálva s agyonijesztve mindenféle tilalmaktól — a jövendő neuraszténiásai!) Nekünk felnőtteknek, még hozzá hatalmaskodni akaró felnőtteknek, ez a független s szabad gyermekköztársaság — birodalom a birodalomban — persze szokatlan s mikor az utcán gyanútlan sétálsz s egy gyerek egy basseball-lapdával hatalmasan fejbevág, vidám »beg you pardon«-t kiált hozzá s még elvárja tőled, hogy nevess te is, nekünk ez kicsit kényelmetlen — de, s végre is ez a főszempont — milyen jó nékik!

Az iskolákban is egészen más a viszony a gyerekek s tanítók között, mint Európában ... A tanító, tanár itt nem az a mumus, akitől rettegni kell, mint nálunk, s nem az a bestia, aki veréssel akarja a gyerekbe kényszeríteni a tudományt s illendőséget, — hanem pajtás s barát, aki mentől nagyobb önállóságra, bátorságra s függetlenségre neveli a gyerekeket. Oh, tragikus iskolai éveink, — állandó félelmek, rettegések, megalázások, inkvizíciós vizsgák, felesleges tudnivalókkal való gyötrődés — s ti szomorú tanárok s tanítók szintén, éhbérért unott járomba fogva s egy hierarchiával a fejetek fölött, csoda-e, ha elégedetlenül saját életetekkel, elkeseredéseteket a tanterembe viszitek s aztán legalább ott akarjátok kiélni a tekintély hatalmát — gyerek az örök forradalmár, és tanító mint titkos ellenség áll szembe egymással... 

A tanítás Amerikában majdnem egészen a nők kezébe ment át... A nők. Külsőségek: az a tiszteletteljes udvariasság, amit itt tapasztal az ember nők irányában, az a kalaplevétel a liftben jelenlétükben, a magától értetődő hely-átengedés a subway-n s vasutakon, a minden tekintetben való azonnali pártukra állás, — az már régen ismeretlen Európában. S az is nevezetes, hogy utcán, vendéglőkben, színházban mennyire nem molesztálják őket, fixírozással, megszólítással, közeledni akarással, — ez annyira megy, hogy a nem rossz szándékú idegen, aki csupa merő esztétikai gyönyörűségből nézegeti a nőket, — s van mit nézni — kiteszi magát annak, hogy a rendőr bekíséri, vagy idegen férfiak leboxolják. Látszólag egy nekünk érthetetlen asexualitás uralkodik a városban. 
Egyrészt a világ legszebb női rajzanak itt s a világ legszebb lábai mutogatják magukat, s mind selyemharisnyában — másrészt — nekünk úgy tetszik legalább — a világ legközönyösebb férfiai előtt folyik ez a színjáték. Persze, ez jórészt külszín s még nagyobb részében hipokrízis — a nő és férfi egymáshoz való viszonya itt époly intenzív, mint bárhol a világon, épannyi örömet okoznak egymásnak — s épannyi bajt csinálnak, mint bárhol, — a nagy s legszebb játék itt is állandóan folyik, összes komplikációival — ez az újságokból derül ki, ahol egy-egy nagy házassági botrány kapcsán hajmeresztő részletek kerülnek nyilvánosságra. Elég az Elwell-esetre mutatni. 

Ez egy gyanús egzisztenciájú kalandor volt, akit egy napon agyonlőve találtak fényesen berendezett legénylakásán. Amint a vizsgálat során kiderült, a legfelsőbb társaság legjobb női érdekelve voltak a dologban, mert Elwell valóságos háremet tartott s kétségtelen, hogy egyik féltékeny szeretője lőtte agyon. A nyomozás azonban végül nem vezetett semmi eredményre. (Feltűnő, hogy mennyi ilyen bűntény szálai vesznek itt el a homokban — a korrupció, a pénzzel való dolgozás óriási, — de erről később.) Newyorki tartózkodásom idején a Stillmann-válópör botrányait teregették a lapok a közönség elé. Stillmann egyike Amerika legismertebb bankárjainak — válópert indított neje ellen, aki állítólag egy indiánnal megcsalta. A nő szintén házasságtörési vádakkal lépett fel férjével szemben — és természetesen nagy anyagi követelményekkel. Az ügyvédek és — az újságok rávetették magukat a botrányra s heteken keresztül foglalkoztatták vele a közvéleményt. Hajmeresztő részleteket közöltek — a két ember privát élete milliók kíváncsi szeme előtt vonaglott. Érthetetlen, hogy egy országban, ahol a természetes — és csinált — moralitás olyan nagy, hogy szolgáltathatják ki a legprivátabb ügyeket ennyire a nyilvánosságnak. A válópör vége persze az lett, hogy a nőnek igen nagyösszegű ellátási díjat ítéltek meg — az esetek nagy részében a bíróság is mindig a nő pártján van. Mikor az első napokban a Broadway forgatagában bolyongtam, nem találtam azt a híres amerikai női szépségtípust, mely az ismert levelezőlapokról s kitsch-képekről mosolyog felénk. Csúnya, alacsony, nagyon erősen kifestett, meglehetősen ízléstelenül öltözködő nőket láttam — délelőtt is estélyi cipőkben s kivágott ruhákban, inkább a lengyel zsidó s olasz női típust képviselték, mint az amerikait. Megnyugtattak: azok ott a Broad-wayn tényleg zsidó, olasz s lengyel nők. Csak később, a Fifth avenuen olykor, finom üzletekben, a Ritz s Waldorf Astoria teáin, s különösen az Operában némely estéken bújtak elő az igazi remek női példányok, de az egészen elsőrangúak nyilvános helyeken így is ritkán láthatók. Az igazi amerikai, s a százötven jó család, mely a szűkebb társaságot alkotja, nagyon zárkózott életet él, — hozzájuk képest az európai arisztokrácia szabadelvű. — Egymás közt szórakoznak, divatos fürdőhelyen vagy falusi kastélyaikban töltik az időt, — ritkán tartózkodnak New-Yorkban, — inkább a déli városokban s vidéken élik igen disztingvált életüket. Nem vagyunk azonban rászorulva, hogy csak köztük kutassuk a szépségeket, amint az ember egy kicsit nemcsak szétnézni, hanem látni is tud a városban — a női szépségek szokatlan tömegét fedezi fel. Kétségtelenül megint fizikai, természeti okokban van az amerikai női szépség magyarázata, — amint ebben a talajban másféle fák és növények teremnek, mint Európában — úgy az emberpalánta is másféle. Ezt a hibátlan arányosságot a termetben, a lábaknak finom, egyenes, karcsú vonalait, a kezek szépségét, a szem üdeséget, a tartás magától értetődő könnyedségét nem a divat csinálja — a természet adhatja csupán. Persze, igyekeznek korrigálni, — vakmerőén festik magukat — de Isten tudja, ez se provokáló dolog náluk, az ember mosolyogva rájuk hagyja — hadd játszanak. Vegyükpersze hozzá, hogy a legutolsó kiszolgálóleányt is egy-egy szerény pastry shop-ban a fürdöttség-nek, fizikai tisztaságnak és csinosságnak az a levegője veszi körül, ami Európában csak a kiválasztottak sajátsága.

Övék a világ! — s ők könnyen és bátran hordozzák testi kellemük öntudatát a városban — sanszaik a szerelemben s ennek révén a gazdag, jó életre époly nagyok, mint a férfiaké a bussiness-világban. A musical comedyk s revük himbáló szépségei nagyon gyakran kitűnően mennek férjhez, de ami nekem a legfontosabb — a tendencia Amerikában nem az, ami Európában — nem a nő megkerítése, elcsábítása, bepiszkolása, letörése s kinevetése a cél, nincs meg az a kíméletlen hímbrutalitás, amitől Európában félni kell a nőnek, nincs meg az, hogy a nővel szemben, különösen ha gyámoltalan s szegény, minden eszköz megengedett, minden csalás és hazugság törvényesített, ha célhoz vezet. Az amerikai férfi, igaz, korántsem olyan mulatságos, mint az európai, — nem oly sokoldalú, nem oly jó társalgó, nincs meg benne a csábításnak s a nemi aggresszivitásnak az a veszélyes zamata, mely az európai férfi sajátsága s amely annyira hat a nőkre, — de a nők szempontjából mégis az amerikaiat kell hogy a jobb típusnak tartsák.

— Sehol a világon nem árasztják el a nőket annyi jóval, mint Amerikában. Érzékeik talán szenvednek s kielégületlenül maradnak, — de ezt kiélik fényűzésben, vásárlásban, társaséletben, hiúságuk határtalan kielégítésében. Amerikában komoly kultusza van a házasságnak, még a variétékben, még a tánchelyek alkalmi termeiben is megszokott kép,— mint a mutatvány clouja — hogy az ünnepélyes frakkos, cilinderes vőlegény oltárhoz viszi a mirtuszkoszorús, fehérruhás, — rózsás nyoszolyó-lányoktól kísért arát... Az amerikai közönség ezt— melyen ilyen környezetben az európai hangosan kacagna — illő meghatottsággal nézi. A titkos nagy harc, ami nő és férfi közt van, itt kétségtelenül a nők javára dőlt el, —joggal mondhatják, hogy Amerikában a nők uralkodnak. A férfi letette a fegyvert. Aki reggeltől estig megszakítás nélkül üzlete után szalad, akinek tehát nincs fizikai érkezése ahhoz, hogy a nővel foglalkozzék, nem nyújthatván neki ama zenéket, udvarlásokat, a nő lelki életére vonatkozó amaz érdekes beszélgetéseket, melyek a nőket — mint egocentrikus lényeket — annyira izgatják s érdeklik, másrészt pedig a rövid időt, amit üzlet s társas élet kettőjük számára szabadon hagy, nem akarván vitákra s akaratérvényesítésre vesztegetni — közös megegyezéssel majdnem mondhatnám az U. S. alkotmánya titkos pontjaképen, a házi hatalmat átadták a nőnek. 

Érdekes, hogy a férfizsarnokság tunya s rest déli népeknél uralkodik leginkább, ahol a férfi főgondja, érdeklődése s foglalkozása a nő — dolgos északi népeknél, ahol a nővel való állandó foglalkozás lehetetlen, ennek kárpótlásaképen a nő vesz hatalmat a férfi felett. Mégis, — a középosztály nőinek sorsa nem irigylésreméltó: — rengeteget dolgoznak, éppen mert a személyzet kevés és nagyon drága, sokkal többet, mint Európában. Öt-hatszobás lakás minden középsorsú családnak kijár, ezt rendbetartani, a főzést, a gyerekeket ellátni — mind a háziasszony személyes munkájába kerül. Azonfelül a vendégeskedés, a társasélet is intenzívebb, mint Európában — bizony az amerikai nő nagyon el van foglalva, a jobb társaságbeli pedig — akinek házi elfoglaltsága meg van könnyítve — más téren keres magának munkát, vagy pedig annyit sportol és shoppol (üzleteket járja), annyi hangversenyt és színházat látogat, hogy teljesen betölti a napját. Itt nincs meg a nőknek az az álmodozó, regényeket olvasó, fantáziadús odaliszk élete, mint Európában. Ez lesz egyik magyarázata a könyvek kevés kelendőségének s az irodalom kisebb kultuszának. Vehemensen vetik rá magukat a nők az üzletre is. Biztosítótársaságoknál, nagy trösztök, vállalatok titkárságaiban, a színházi bussinessben nagyon sok a no — ez még hagyján. De ők írják kilencven százalékát azoknak a limonádé love-storyknak, melyekkel a magazinokat elhalmozzák, — ők szerkesztik a sekélyes színdarabokat, s — ami a legborzasztóbb — ők írják csaknem kizárólag a filmszcenáriákat. Ezt a munkát teljesen kisajátították, gyárivá tették s elsablonosították. Jó témákat rontanak tönkre, olcsó munkaerejükkel elzárják a teret az értékesebb, gondolkodóbb, logikusabb, irodalmibb értékű emberek elől. Ha gondolkozunk azon, hogy miért oly logikátlan, naiv, ostoba a remek technikájú amerikai filmek kilencven százaléka, akkor a főhibát a női szcenáriaírók elszánt kontyos hadseregében kell találnunk, akik példátlanul elsekélyesítették ezt a műfajt.

Forrás: Amerikai napló. Budapest, 1922. Athaeneum

Dr. GÁSPÁR FERENCZ: Szélcsend (A matrózéletből)

Részlet A Zrinyi korvett útja Kelet-Azsiában c. útleírásból (1907)

Szélcsend a szó legszorosabb értelmében.
A légben nincs egy lehelet, a vízen nincs egy fodor. A tenger, a meddig a szem ellát az észtfárasztó végtelenségen, tündöklő ezüst laphoz hasonlít, amelyen fehér fényben törik meg a nyári hőséggel ráeső napsugár.
Egy magányosan kóválygó sirály az egyedüli lény, amely panaszos vijjogásával még feltűnőbbé teszi az ünnepies, isteni magányt.
Hajónk - mintha pihenőt tartana a napokig tomboló vihar után - mozdulatlanul, mint sziklafok, nyugszik a sima víztükrön. Harmadik napja, hogy mintegy ideszegezve, minden irányból szelet várva, veszteglünk ugyanegy ponton, Gravosa magasságában.
A tengerrel azonban nyugszik hű társa, a szél is. A vitorlák lomhán, unalmat gerjesztően lógnak le a magas árboczokról. Maga a parányi kis szélmutató, a mely különben a legkisebb szellőre is már vigan emelgeti a fejét, most mozdulatlanul lóg le. Pihen, mint a játékban elszunnyadt gyermek.
A parancsnoki hídon tétlenül álló őrtiszt kihajol és elmerengve néz le a titokszerű mélységbe. Mennyi varázs, mennyi bűbáj lakik abban, mennyi vágy és gondolatgerjesztő titokszerűség. A ki ismeri a tengert, csak az tudja azt. - aztán ismét folytatja rövid kis sétáit a parancsnoki híd szűk korlátai között és sóhajtva néz fel, fel északra, mintegy keresve gondolatban a helyet, a hol a tengerésztisztek egyedül üdvözítő Mekkája: - Wien fekszik.
A szolgálatban lévő legénység, felhasználva a szélcsend miatt a rendesnél hosszabb ebédutáni szünetet, az árboczok tövébe vagy kötéltekercsekre s ágyútalpakra leheveredve pihenőt tart; azaz hogy alszik.
Hja, az alvás! A mi a nőnek a szerelem, (meg a "toillette"), a fösvénynek a pénz, az a matróznak az alvás. Zaklatott, munkaterhes életének egyetlen fűszere, vágyainak netovábbja.
- Ha úr lennék, egész nap aludnám, - ez a matróz-lélektan legfőbb dogmája. A khinaiak amaz egykori kivégzési módja, hogy az elítéltet halálra gyötörték az aludni nem hagyás által, előtte a legrettenetesebb, a legszörnyűbb halál. Némelyikök olyan tökélyre viszi az alvás művészetét, hogy a legnagyobb viharban, zuhogó záporban, egy árboczról lelógó kötélvégbe kapaszkodva - alszik.
Megjegyzendő azonban, hogy a nap huszonnégy órájából a matróz csak öt órát alszik - jogosan. A nap többi órája fárasztó munkában, gyakran gyötrő izgatottságban, máskor meg - lélekölő unalomban, de mindig és mindenütt a csaknem soha meg nem szűnő munkában telik el.
De hát honnan a mennykőből van olyan sok dolguk a tengeren? - kérdezhetné valaki. Persze, erre nagyon nehéz megfelelni, mert nehéz azt mind elősorolni. Annyi azonban áll, hogy a hadihajókon a nap nem órákra, de perczekre van beosztva és minden percznek megvan a maga munkája.
Más ember ha fölkel vízszintesen fekvő ágyából, hát kényelmesen megreggelizik, kiszívja a pipáját, elolvassa a megszokott ujságját, elsétál az irodába, a gyárba, vagy a hivatalba, és dolgozik ott néhány órát; eltrécsel egy kicsit a társaival, szomszédaival; aztán szépen hazasétál, megebédel és alszik egyet. Szóval: él szépen, kényelmesen és nyugodtan, mint szárazföldi boldog ember, a kinek télen be van fűtve a szobája, nyáron behűtve az itala, stb.
Mennyit dolgozik azonban a szegény "mali", a míg csak szerény reggelijéhez, egy szilke - fekete kávénak csúfolt - italhoz és a fogtörő "galettá"-jához, a kőkemény kétszersülthöz jut!
Függő ágyát, a melyben alig aludt nehány rövid órát, pontosan megjelölve: éjféli 12 óra 10 percztől hajnali 3 óra 55 perczig, a "reveille"-re - az ébresztő kürtharsogására - leakasztja a szegről, s nagy machináczióval összegyömöszöli a nehéz ágyhálót. A pokróczokat, takarókat kis csomaggá göngyöli, akkorára, hogy csaknem beledughatná egy baka bornyujába. Aztán felmegyen vele a fedélzetre, ott glédába áll álmosan dűlöngve, ásítozva, esetleg dideregve a metsző bórában, vagy bőrig ázva a zuhogó záporban. Aztán átadja függőágyát az altisztnek, a ki azokat a hajómellvéd üregébe helyezi el. Előbb azonban ez gondosan megvizsgálja, vajjon a nehéz pokróczok az előírt rövidségre vannak-e összegöngyölve, és hogy az összefűző kötelek párhuzamosan vannak-e összeszorítva. Aztán jelenti az őrségen lévő hajóapródnak, hogy él és létezik. Erre pedig következik a mindennapi "matróz-miatyánk", a fedélzetmosás.
Háromszázhatvanötször az esztendőben, a szökő évben háromszázhatvanhatszor történik ez a fontos esemény a hadihajókon, a mely műveletnél a szivatytyúk és dézsák akkora tömeg vizet szednek föl a tengerből, hogy a tenger színe csaknem szemmel láthatólag - alább sülyed nehány hüvelykkel.
- De hát az Isten szerelméért, miért súrolnak annyit? Hiszen a tengeren nincs por meg szemét, a mi bepiszkolná a "pádimentumot"? - kérdezhetné valaki.
Igaza van ugyan de hát még is így van. Mégpedig így van: 1-ször, az már így szokás; 2-szor, mégis előfordulhatna por és szemét; 3-szor, ez a mindennapi fedélzetmosás nagyon alkalmas arra, hogy egy óráig elvonja a matróz figyelmét afeletti elmélkedésétől, hogy mégis csak jobb lenne talán - egri püspöknek lenni; 4-szer pedig, a tisztasági érzék a legelső, a legjellemzőbb és csaknem vérévé vált tulajdonsága a tengerésznek. És pedig nemcsak a hadihajókon, hanem a legigénytelenebb, a legpiszkosabb mesterséggel foglalkozó teherszállító hajókon is.
A grönlandi fókavadász, az angol kőszénszállító, a ki bokáig gázol a piszokban, szemétben, mintaszerű tisztasággal gondozza a saját kis fülkéjét. A kanadai czethalvadász, a ki egész életét bűzös mocsokban, félig rohadt halak és czetháj között tölti el, a kinek a hajója már mérföldekről csavarja az ember orrát, a ki három hónapban egyszer vált inget (t. i. a belszinével kifelé fordítja a régit és a főárbocz tövébe rovással jegyzi fel magának a fehérneműváltás idejét), s a kinek arcza hetekig nem jön vízzel érintkezésbe, legalább direkt mosdási czélból nem, - ez az ember is gonddal, szeretettel, mint fiatal özvegy egyetlen gyermekének sírját, úgy ápolja s gondozza hajójának egyik részét, a maga személyes oduját - fülkéjét - mindennap, holott csak vasárnaponként teszi be oda a lábát pár perczre imádkozni vagy a - pénzét olvasni.
A hollandok köpőládát állítanak a kormányos elé, nehogy az istenért az valahogy a padlóra köpjön.
A tisztasági mánia a végletekig megy, a mint bizonyítja azt a következő kis példa. A minap - vasárnap lévén - a hajóparancsnok szemlét tartott. Végigmegyen a fedélzeten s egyszerre megáll, rémülve néz egy bizonyos pontra.
- Hol a fedélzetmester? - kérdi haragos tekintetet vetve a környezetre. Előhozzák, helyesebben előfütyülik neki a fedélzetmestert.
- Micsoda szemétdomb az ott? - kérdi a parancsnok, rámutatva arra bizonyos pontra.
A fedélzetmester keresi a szemétdombot. A környezet is keresi, de a szemétdomb nem látható! Sőt ellenkezőleg: ragyog minden a tisztaságtól.
- Hát nem látja ott azt a szemétdombot? Mi? - A parancsnok lehajol és felemel egy - vékonyka kis zsinegdarabot...
A fedélzetmosás nem az egyedüli mulatsága a jámbor malinak. A "Dienstreglement" gondoskodik más hasonlóan kellemes időtöltéséről is. Így pl. a mindennapi fedélzetmosás után jön a mindennapi mosakodás (a "szik-vaszen", a mint a mali mondja a "sich-waschent"); átöltözés, reggeli. Ezután gyakorlatok ágyúval, kézi fegyverrel, revolverrel, torpedóval. Továbbá a nehéz iskola a roppantul szövevényes jelzőlobogókkal meg a többi jelzőkészülékekkel kis és nagy távolságokra. Este ugyanez az iskola villanyos lámpákkal, röppentyűkkel; a vitorla- meg a kormánygyakorlatok talán soha meg nem szünnek. Hol van még a szerep--begyakorlás a támadásokra, tűz- és vízveszélynél, torpedó-támadásnál; csónakgyakorlatok evezővel és vitorlákkal; a Dienstreglement magyarázata, fehérnemű-mosás, s száz meg száz mindenféle munka, a melyekből a hadi hajókon sohasem fogynak ki az emberek.
Hát még az éjjeli szolgálat! Éjjel t. i. a legénységnek csak egyik fele van szolgálatban, a másik fele nyugszik; alszik lenn a függőágyakban (ha az időjárás is úgy akarja). De a szél hirtelen rendet bont; friss szélroham jön ellenkező irányból vagy olyan erős, hogy a felső vitorlákat fel kell göngyölni, különben vagy szétrepednek vagy letörik az árboczok vékony nyúlványait. A vitorlákat másképp kell fordítani; a szolgálatban lévő kevés ember azonban nem bír velök; vagy nem tudja elég gyorsan elvégezni a szükséges munkálatokat. Tehát föl a többi legénynyel is.
- Minden kéz a fedélzetre! - dörgi ilyenkor a hajómester.* És a sokat zaklatott szegény matróz kibúvik az alig átmelegedett pokrócz alól, a hol legalább négy órát remélt pihenni és felmegy, azaz hogy felrohan a fedélzetre. Rohanni kell, hogy ne legyen utolsó a megjelenésben. Utolsónak lenni a megjelenésben, de különösen az árboczokra való felkúszásban, nemcsak szégyenletes dolog - de kellemetlen is. Egy világhírű admirálisunk idejében, a mikor még nem volt "világhírű" és a mikor még nem vezényelt egész hajórajt, hanem csak egy szerényebb fregattot vagy korvettát, az a matróz, a ki utolsó volt az árboczon, stante pede megkapta a maga - huszonötjét. Miután pedig a fizikai törvények értelmében valakinek okvetlenül kellett utolsónak lenni, képzelhető az a gyorsaság, a melylyel a matrózok úgyszólván - felrepültek az árboczokra. A matróz tehát rohan a fedélzetre; félig meztelen mellét és vállát csípi a hideg szél, veri a zúgó zápor. És innen vagy rohan fel a kötélhágcsókon a vitorlarudakra vagy lenmarad a fedélzeten s itt húzza-vonja a karvastag köteleket teljes erejéből, hogy izzadtság lepi el vihar és napbarnította arczát.
És bizony eltelik néha negyvennyolcz óra is, míg ismét a függőágyában alhatik nehány órát.
Viszontagságos életében tehát valóságos oázis az ilyen istenadta kis szélcsend.
Ilyenkor minden munka szünetel és a "szabad foglalkozás", hivatalos nyelven: "önkénytes vagyontisztogatás"** van rendelve, a melynek tartama alatt ki-ki saját szive kivánsága szerint ütheti agyon az időt. Magától értetődik, hogy a legények nagyobb része alszik. Kikeres magának egy "puha" deszkát, a feje alá dug egy vonó-csigát párnának, betakarózik a saját bőrével és alszik mint egy - matróz.
Egynehány a főárbocz töve guggolva levelet ír. A megszólítás persze kivétel nélkül: "Mia Cara!" Az első sor felfut az árboczcsúcs felé, a második leigyekszik a lőporoskamra felé. Hogy azonban a sok drága papir ne menjen kárba, utólagosan a sorok közti tért is kitölti gyengéd gondolatokkal. Odahaza aztán a "Mia Cara" hetekig törheti fejét az árbócztövéből kikerült matrózhieroglifákon.
A harmadik kedvencz ágyúja mellé húzódik. Zubbonyával súrolgatja, kezeivel gyöngéden czirógatja a szeretett kolosszus fénylő részeit és nagy lelki gyönyörűséggel tapasztalja, hogy mégis csak fényesebb az ő ágyúja, mint az a másik, a baloldali battériában.
Mert a vetélkedés, az egymást való felülmulás, a matróz második természete. Vetekednek az ágyúk kifényesítésében, a czéllövésben, versenyeznek az árboczra való felfutásban. (Jóllehet az utolsónak szánt huszonöt már kiment a divatból.) Ha véletlenül két csónak ugyanegy irányba evez, már kész a regatta. Nem egy bevert fejet kötöztem már be, amely ama vakmerő állításnak lett véres áldozata, hogy a "Tegetthoffnak" nagyobb ágyúi vannak mint a "Custozzá"-nak. (Pedig hát tényleg nagyobbak.)
És csak mikor már mindezzel készen van, akkor veszi elő azt, a mi lelkének, szivének a legdrágább, a miért - talán - képes lenne feláldozni kétórai alvást is.
Előveszi a zsákját, azt a numerussal ellátott kincstárt, amely a többiekével egyetemben szépen kisorakoztatva ott lenn fekszik a korridorban egy széles pallossal felfegyverzett matróz őrizete alatt, a melyben fehérneműjét, gunyáját, egyáltalán drágaságait tartja. A reá váró gyönyörök és meglepetések özönének előérzetében, mosolylyal ajkán oldja föl. Kiszedi belőle egyenként és nagy óvatosan a szép zubbonyt, a bő nadrágot, a fényes bakkancsot, a sajátkezűleg mosott kékgalléros (sajnos, még csillagtalan) inget. Kiteregeti őket, megszemléli kívül-belül; megczirógatja, megsimogatja gyöngéden, szeretettel; és aztán, hogy elérje a gyönyörök legmagasabb fokát, kihúzza a zsák mélyén rejlő kincseit, a melyek szép piros csíku, kék keszkenőbe vannak begöngyölve.
Tartalma: egy új sapka, melyen a tenger vize még nem húzott sóbarázdákat. Rajta vadonatúj szalag, amelyen csak úgy ragyognak a "Zrinyi" aranyos betűi. Felpróbálja s aztán kerek kis bádogtükröt vesz elő (szintén a kincstárból). Belenéz, de csak egy másodperczre, hogy ne kopjék. (A tükör tudniillik.) Van benne továbbá: egy darab mandulaszappan, az érintéstől még szűz selyempapirban; a tartalékgombok a hozzávaló "puczpulverrel"; egy bugyelláris, amelynek minden fiókja minden alkalommal gondosan végigszemléltetik; a leendő csillagok, a melyekhez képest - az ő fantáziájában - Uranus és Syrius csak hitvány olajmécsesek; egy-két levél "dallacasa" (hazulról) és - végül - maroknyi por Lissa, Lagosta vagy Curzola szigetének drága földéből. (Hja, én is ereklyeként tartogattam íróasztalomon az anyám sírjáról hozott drága szilágysági földet.)
Jóllakva és teleszíva magát a sok élvezettel, mint pillangó a himporral, visszarakja aztán a drága kincseket eredeti helyükre és az eredeti sorrendben (melyet a szent biblia: a "Dienstreglement" szigorúan előír).
Ugyanezen időben a fedélzet egy másik részében, a hajóorr alatt lévő "bástyá"-ban ("matróz-casino), továbbá az árboczok tövében, a kormánykeréknél és a battériákban különböző tárgyú leczkék tartatnak. Itt hall aztán a szegény spalatói vagy sabbioncelloi dalmát, a ki az olasz nyelv legkeményebb, legropogósabb idiomájához szokott, többek közt olyan szavakat is, hogy csak úgy kétfelé áll tőle a füle. Vorstengestagsegel, Backspierenhisstalje, Bootsgrosskettenstropp, Längsbackstaljenauge, stb. És más ilyen szépen hangzó szavacskák egész sorozatát kell a jámbornak megemészteni. Persze, hogy ebből kifolyólag meglehetős gyakoriak a következőkhöz hasonló kis - félreértések:
A tüzérinstructor, t. i. az az altiszt, a ki éppen ,magyaráz, az ágyútalpnak igénytelen kis részére mutatva, kérdi az előtte állók egyikétől, hogy hát hogy is hívják azt? A kérdettnek a bámulattól V-alakúlag állnak kétfelé mezitelen lábainak bütykös hüvelykjei.
- Bic-bacen-puff, - feleli hosszas fejtörés után.
- Asino! - rivall rá az instructor, - hányszor mondtam már, hogy nem: bic-bacen-puff, hanem "bac-bicen-puff"! (Tulajdonképpen Bachs-Büchsen-Propf annak a tisztességes neve.)*

Közvetlen mellette a rémek réme, a matróz-nagymogul, a hajómester* tart előadást a "Tincreglán"-ból (értsd: Dienstreglement). Jelenleg éppen azt magyarázza, hogy a matróz az istennek olyan válogatott népe, a melynek nemcsak kötelességei vannak, de sőt ellenkezőleg: jogai is.
Így például, ha a matróz az ebédnél a rendesnél véletlenül kevesebb húst kap, jogában áll az inspekcziós-tisztnél panaszt emelni. "Hanem - nem tanácsolom", - jegyzi meg szelíden.
Vagy pedig:
- Ha én téged, Picinich, hátba váglak, a restségedért - mert ti mind restek, tunyák és munkakerülők vagytok, - akkor neked jogodban áll a másnap reggel 9 órakor tartandó rapporton panaszt emelni az "első hadnagynál".** Nos, te nagyfülű, ne tátsd úgy el a szádat, mert még belerepül ez a hajó! Mihez van neked jogod?
- Panaszt emelni.
- Hát aztán mi történik?
Erre már nem tud felelni a jámbor, vagy nem merészel; azt azonban homályosan sejti, hogy az ő egyéni jogának - a panaszemelésnek - bizonyos következményei vannak, mégpedig szintén - egyéniek. A hajómester meg is magyarázza neki rögtön.
- Hát aztán az történik, hogy én úgy elhusángollak ezzel a madzaggal (négyujjnyi vastag vitorlakötélvéget tart a kezében), hogy vakaródzol utána Punta Biancától Gravosáig.
Az emígyen felvilágosított mali nagyot épülve "természetes jogainak" alapos biztosításán, visszavonulhat, hogy a hajóorr egyik zugában tovább folytathassa a más megkezdett "melldiszítést", a tätovirozást.
A nemes munkához méltó lelki nyugalommal állja ki a finom tűhegy száz meg száz szúrását, a melyekkel egyik "festő-művész" czimborája kiczirkalmazza mellére a szokásos szivet, átszúrva egy - horgonynyal.
Az érdekes munkát nagy élvezettel nézik a hajó "cibil" tagjai. A vitorlamester, a szakács és az élelmezési mester.
A vitorlamester, mint vén tengeri medve, egyszersmind kiváló időjós is. Egy alkalommal, a szélcsend második napján, kérdem tőle, hogy mit gondol, milyen időnk lesz holnap: Kapunk-e egy kis szelet?
Az időjós, műértő szemmel végignéz a szemhatáron, vállvonogatva mondja az orákulumot:
- Eh sior, se non fa vento sta notte, penso, che resterà cosi. (Ha nem támad szél az éjjel, akkor úgy gondolom, hogy így marad.)
És igaza volt.
Mellette a szakács és segédje, az úgynevezett "czukrász", érdekes társalgásba vannak merülve az élelmezési mesterrel. Az egyik olyan szakács, mint a minő mester a másik. Igaz például, hogy a szakácsunk napi étlapja nem valami túlságosan változatos, - állván az összes szakácstudománya hat tál étel elkészítésében, - hanem annál nagyobb művész azoknak változatos feltálalásában.
Mert ha a hét első felében mindennap rizslevest kaptunk burgonyával, biztosra vehetjük, hogy a hét második felében burgonyalevest kapunk rizszsel. Vagy pedig: ha hétfőn a főtt marhahús jobbfelől borsóval van garnirozva és balról tepsiben sült paradicsommal, kedden minden bizonnyal bal oldalon lesz a paradicsom és jobbfelől a borsó.
Ellenben nagyon jártas a sültek különböző elkészítésében. A minap is például az ebédnél borjubordának néztem a behozott "fasirozottat" és csak azután tudtam meg, hogy az bizony tojásban sült sonka volt. (Hogy is mondta az uzoni székely? "Úgy elnézem azt a sajtot, azt hiszem, hogy kulacs, há' pég' kinyer! Pedig a - kalapja volt.)
Nagyobb tekintély a szakácsnál az élelmezési mester. Már csak azért is, mert tudományokban és sok világrészben jártas ember. Leginkább a fizikát praktizálja, különösen pedig Archimedes tantételét, a mely szerint: a mely helyet egy bizonyos test elfoglal, ugyanazon helyet ugyanazon időben más test el nem foglalhatja. És ezen megdönthetetlen tantételhez tartva magát, úgy méri ki a legénységnek a bort, hogy mérés közben - a hüvelykujját beledugja a pohárba.
Hogy ez az egyetlen fizikai tantétel behajt neki évenként annyit, mint némely középiskolai fizikai tanárnak az összes tudománya, könnyen elgondolható, ha az ember kiszámítja, hogy két-háromszáz embernek naponként kétszer-háromszor méri ki a bort.
Innen van, hogy az élelmezési mester az eskütételnél három ujja helyett csak egyet tart fenn, még pedig - a hüvelykét. - - -
A hadi hajókon uralkodó sajátságos és a mindennapi életben sok tekintetben eltérő életmód miatt, vagy talán éppen ennek következtében, a matróz rajong a hajójáért. Szereti azt, mint huszár a lovát és kiszolgálván négy esztendei kötelezettségét, nagy része önkénytesen szolgál tovább a tengeren.
Ne feledkezzünk meg azonban két erősen vonzó körülményről, a melyeknek nagy része van abban, hogy a tengerész-katona szívvel-lélekkel vonzódik és ragaszkodik úgy a hajójához, mint a tengerhez.
Először is föllebvalóinak, t. i. a tengerész-tiszteknek szép és vonzó példája, a kik vészben és viharban, nélkülözésekben és sanyarúságokban éppen olyan híven osztoznak meg vele, mint a második vonzó momentumban, a kikötői élet gyönyörűségeiben. Sehol és semmiféle fegyvernemnél nem olyan nagy a közösség a nélkülözések, fáradalmak és szolgálati kellemetlenségek elviselésében, mint éppen a hadi tengerészetnél. A viharos időjárás okozta álmatlan éjjeleken a matróz és tiszt egyaránt kemény, nehéz és felelősségteljes munkában töltik az éjszakát. A háborgó hullámokon dióhéjként hánykódó csónakban matróz és tiszt egyformán áznak bőrig. A hetekig tartó czirkálások idejében matróz és tiszt ugyanegy konserven táplálkozik; a matróz baja a tiszt baja is, a matróz örömében osztozik a tiszt is. Az a nagy, hatalmas gépezet, a melyet hajónak neveznek, nem egyéb, mint egy nagyszámú családnak közös hajléka, a melyen egyformán és bajtársiasan osztozik minden családtag a nélkülözésben, bajban és veszélyben. De az örömökben is. És a tengerész nehéz életében ebből is - az örömből - sok van, de sohasem - elég.

*

 A szerző 1861. június 9-én született az észak-erdélyi Szilágysomlyón. Édesanyját fiatalon elvesztette. A kolozsvári unitárius gimnáziumban töltött középiskolai évei után a bécsi egyetemen tanult, ahol orvosi diplomát szerzett. 1886-ban az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének szolgálatába állt. Csaknem két évtizedes hajó orvosi munkája alatt hét évig, mint fregatt-orvos működött, majd kereskedelmi hajókon, több alkalommal bejárta mind az öt világrészt. Utazásainak java részét vitorlás hadihajókon tette meg. Útleírásai koruk igen kedvelt olvasmányai voltak. (A szemtanú hitelességével közölt megdöbbentő beszámolót a Hamburg kikötőjében behajózásra váró kivándorlókról.) Egyéb művei: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel (Szeged, 1892); A tengerészet lovagkora (1905); A Föld körül (6 kötet, Budapest, 1906-1908); A fehér ember útja (2 kötet, Budapest, 1912); Tengereken-szigeteken (1913).]

LAMBRECHT KÁLMÁN: Az alpinizmus úttörői

Az utolsó pár nap Amritsarban se

hogysem akart eltelni, annyira vágyód

tam a Himalájára.

Tagore: Emlékeim.

„Boldogok, akik ilyen magasságokig föl tudnak hágni; csak itt lehet a szívük tiszta és itt látniok kell Istent. Legalább erre a pillanatra tisztáknak kell lenniök" — mondja Sir Francis Younghusband, az Angol Királyi Földrajzi Társaság volt elnöke „A természet szívé"-ről írott szép könyvének „Elhagyott magaslatok"-ról szóló fejezetében.
És valóban: az ember lelke csak ott, a hegyóriások magányos ormain tisztul meg minden földi salaktól, csak ott, az aetherikus finomságot megközelítő üde, éles levegőben emelkedhet föl a Természet végtelen fenségéhez.

Csak a puszták fia írhatta:

„Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesektől vadregényes tája... "

és mégis igazabban vall Tompa, mikor így regél ..A havasi rózsáról":

Ébredve: látom
A völgyet, ormot...
S örömre gyullad
Tekintetem; —

S végpillanatját
Hunyó szememnek,
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!

Kóró tebenned,
Szülő tte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág;

Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavasza;
Az éj, mint máshol
A napvilág!

Dantet is ezek a magasságos magányok vonzzák, hogy onnan élvezhesse a kilátást, Leonardo da Vinci is ott bolyong Itália Alpesein, elsőül vetítve halhatatlan alakjai mögé sziklás hátteret és a Genfi tó, Vevey és az Eremitage nagy remetéje, Rousseau is innen, a svájci havasok világából meríti legragyogóbb színeit, legmerészebb vonalait. A turistaság és alpinizmus híveinek egyre gyarapodó tábora ma már egész kis könyvtárra rúgó adatot halmozott föl azokról a nagyszabású próbálkozásokról, amelyek során a röghöz kötött ember megvívta harcait a hegyóriások nyaktörő bérceivel, a jégárborította havasok ezer veszélyével. Wilhelm Lehner vaskos kötetet írt „Az Alpok meghódításáról", Karl Blodig bregenzi turista pedig külön könyvet szentelt „Az Alpok 4000 méteres ormai"-nak. Ez a „csúcsfaló" ugyanis — ahogyan kritikusai nevezik — három évtized alatt megmászta a Nyugati Alpok valamennyi, 4000 méternél magasabb csúcsát. 1882-ben fölhágott — elsőül — a Monte-Rosara, 1911-ben pedig megmászta az utolsó „négyezrest", a Luigi Amadeo-csúcsot, — azután megírta könyvét, amely a 69-ik orom megmászása után ezzel a figyelemreméltó tanulsággal zárul: „Végtelen üresség tátongott előttem, mert nem egy hőn óhajtott vágyunk beteljesülése, hanem éppen maga az óhaj és törekvés az emberi élet legnagyobb öröme". 
A „csúcsfalás" valóban nem lehet az ideálja egyetlen komoly turistának sem. De ideálja kell hogy legyen az a harmonikus természetimádat, a magas régiók életviszonyainak, klímájának, meteorológiájának megismerése, amelyről a világirodalom legszebb dithyrambusát Raoul Francé zengte el az Alpokról írott, gazdagon illusztrált remekművében. A modern termeszettudományoknak ez a ragyogó stilisztája, az élettudományi gondolkodásnak ez a magányos úttörője minden esztendő egy teljes hónapját az Alpok világának szenteli. Hétszám elhagyott erdei lakok csöndes magányában tölti az éjszakákat, hogy pirkadástól alkonyatig szívhassa magába a magas hegyvidék páratlan tanulságait. Es nem hiába fordul az alpesi tájakhoz. Minden sorában ott zúg az erdőhatár fenyvese, ott hívogat a havasi gyopár lágy bársonya, ott dübörög a sziklás tájak viharának moraja.
Francé a maga munkás életének termékeny munkaóráit harmonikus élete gazdag tanulságaira és a természetet évtizedek óta kutató, régi és modern búvárok szilárd eredményeire építette föl. Kemény, sziklás út vezetett ezekhez az eredményekhez. A legragyogóbb emberi elmék egész sora hordta össze sziszifuszi munkával azt az alapot, amelyre a modern idők lángelméje ráépíthette a maga világnézetét.
Évszázadokba, évezredekbe telt, míg az ókori bölcsek lapos, tányéralakú Földje a maga szűk határai közül geoiddá gömbölyödött, Kopernikus, Galilei és Newton verejtékén át elfoglalta a maga helyét a világűrben. Azután jönnie kellett Kolumbusnak, hogy felfedezze az újvilágot, és jönnie kellett Magelhaesnek, hogy körülhajózza a Földet. És jönnie kellett a világutazók népes gárdájának, Marco Pólótól Cookon át az agg Schweinfurtig, Julián baráttól Körösi Csomán át Humboldtig, Sven Hedinig, Stein Aurélig és meg kellett ismerni Ausztráliát és Óceániát, Afrika titkait és a Tűzföld rejtelmeit, Grönlandot és a Ferenc József földet, meg Kerguelen szigetét és az óceáni szigeteket. Csak amikor már idáig eljutottunk, akkor következhettek sorra a sarkvidékek: Nansen és elődeinek fárasztó útkeresése, Peary diadalmas ostroma az Északi Sark ellen (1909 április 6), majd Scott és Amundsen halálos kimenetelű versenyfutása a Déli Sark kietlen tájain, amelynek finishéhez a korábban indult Scott csak az utóbb útrakelt Amundsen (1911 december 15) után harminc három nappal (1912 január 18) jutott el, — hogy élve vissza se térjen többé.
És csak jóval a Földkerekség minden szárazulatának megismerése, jó egy évtizeddel a pólusok bevétele után gondolt az ember a Föld legmagasabb pontjának, a Hegyek Királyának: a Mount Everestnek megostromlására.
Ha kemény és sziklás volt az út, amely elvezetett a Föld valamennyi szárazulatára s a Sarkok magányos vidékére: fokozottan kemény és sziklás út vezet föl a legmagasabb hegyormokra, azokra a hegyfejedelmekre, amelyeknek örök hóval koronázott ura a Mount Everest.

*

...Peregtessük le gyorsan magunk előtt a magasbegymászás tör ténetének változatos filmjét.

Az első ostrom Európa hegyóriása: a Mont Blanc ellen zajlott le és bizony évekbe, évtizedekbe telt, míg bevették a hatalmas masszívumot. 
Az angol Windham tizenkét kísérőjével már 1741-ben megpróbált feljutni rá Chamonix felől, a Mer de Glace jégáron át. Sikertelen vállalkozása arra indította Saussure genfi természetbúvárt, hogy díjat tűzzön ki annak jutalmazására, aki megtalálja a 4810 méter magas csúcsra vezető utat. A kitűzött pályadíj ugyan alaposan fölvillanyozta a környék amúgy is vállalkozó szellemű fiait, mégis negyedszázadba telt, míg Jacques Balmat vezető Paccard doktor kíséretében Chamonix-ból startolva elérte a 4810 méter magasságban trónoló finisht.
Balmat 24 éves korában, 1786 augusztus 8-án este 1/2 7 órakor ért föl a rég sóvárgott lapos tetőre. A primitív eszközökkel végrehajtott merész vállalkozás ki is merítette a magas turisztika két első hősének szervezetét: Paccard doktor négy napra megvakult és Balmat vasegészsége is megrendült. Saussure pályadíján kívül az egész művelt világ elismerése is osztályrészéül jutott: Szardínia királya gazdagon megjutalmazta őt és ezenfelül a Le Balmát du Mont Blanc nevet adományozta neki. Szászországban országos gyűjtés indult meg számára, Bourrit pedig könyvet írt a Mont Blanc hőseiről. 1787-ben azután maga Saussure is megmászta a roppant hegyóriást. Balmat vezetése alatt és tizenkét kísérője támogatásával ekkor végezte el a nagy francia tudós úttörő meteorológiai kutatásait a magasságos régiókban. Chamonixban, a Royal-szálló előtt ma is ércemlékmű hirdeti a merész alpinista és az úttörő természetbúvár közös munkálatának emlékét. Saussure nagy munkájának az első irodalmi emlékét nagy kortársa, Volta, a fizikus állította — fiatal korában szerzett verseiben.

Bisson felvétele a Mont Blancon készült 1860-ban

1849-ben Martins, Bravais és Le Pileur mászták meg a Mont Blancot meteorológiai megfigyeléseket végezve s 1858-ban maga a nagy Tyndall kapaszkodott föl rá, húsz órát töltve a jeges magasságokban. Hat hőmérő-állomást szerelt föl ezúttal a halhatatlan angol fizikus — amelyekből azonban egy esztendő múlva már egy sem működött — áldozatul estek az elemek tomboló táncának. 1861-ben Bisson fényképész merészkedett föl; neki köszönhetjük az első, máig is híres fényképfelvételeket ezekről a csupán madárlátta tájakról.
Azóta természetesen a turisták ezrei járták már meg Európa tetejét, sőt 1893 szeptember 8-án már át is adták a tudományos kutatásnak Jansen obszervatóriumát, amely a 180 lépés hosszú és 12 lépés széles, boltozatos plató tetején épült meg. A 300 tonnás alkotmány Párizsban készült és 800 darabban került föl a szédítő régiókba — Jansen személyes felügyelete alatt. A béna aggastyán szánon, a veszélyes pontokon kísérői karján tette meg a rettenetes utat, — de megtette és maga nyitotta meg a magas légrétegek első rendszeres meteorológiai állomását. Pierre Jansen csillagász béna teste engedett a töretlen akaraterőnek.

Bisson felvétele a Mont Blancon készült 1861-ben

Európa legmagasabb hegyormának sikeres ostroma után még mindig egy egész évszázadnak kellett eltelnie, mielőtt a többi kontinensek hegyóriásait sorra-rendre meghódították a magasturisták. A mi földrészünk legmagasabb hegycsúcsa után Afrika tetejére hágott föl a magasságok megismerésére vágyó ember. A legsötétebb világrész legmagasabb pontja, a Kilimandzsáró, Brit-Kelet-Afrika és Német-Kelet-Afrika határán, az egyenlítő alatt, az Indiai-óceán partja közelében emelkedik égnek. A 6010 m magas vulkán legmagasabb ormát, a Kibot már Teleki Sámuel gróf megostromolta 1887-ben, amikor a Rudolf és Stefánia tavak vidékén végezte a magyar geográfia évkönyvében emlékezetes kutatásait, de csak 4800 m magasságig jutott el. A Kibo még két évig dacolt a magasságok felé törő turistákkal, 1889-ben azonban beadta derekát. Hans Meyer német utazó, az Európa szerte ismert Konversations-Lexikon kiadójának fia Purtscheller kíséretében feljutott a Kibo-kráter szélére és fölkapaszkodott leg magasabb ormára, a Vilmos császár-csúcsra; akkor tűnt ki, hogy a hatalmas hegy 6030 méter magasságig mered égnek.
1906-ban Dél-Amerika legmagasabb csúcsát, a 7040 m magas Aconcagua-t vette be Vines geológus Zűrbriggen svájci vezető kíséretében, négy év múlva pedig Észak-Amerika tetejére, a 6240 m magas Mount Mc Kinleyre kapaszkodott fel a Lloyd-expedíció.
Egymásután bevették tehát Európa, Afrika, Dél- és Észak-Amerika legnagyobb ormait — Ausztrália tetejét, a mindössze 2240 m magas Mt Toiwnsendet különősebben meg sem kellett ostromolni — csak Ázsia ormai dacoltak még jó ideig, sőt dacolnak jórészt maiglan is. Ez különben érthető is. Valamennyi világrész legmagasabb ormai alatta maradnak a 7000 méternek; egyedül a délamerikai Andok déli szakaszán, Peru és Argentína határán merészkedik az Aconcagua 40 métérrel a 7000 méteres határ fölé. Ázsia pedig, az emberiség és minden kultúra őshazája a hegyóriások egész sorával ostromolja az egeket. Mindezek az eget ostromló hegyóriások egyetlen platóban, a Pamír fensíkban, vagy ahogyan a bensz-löttek büszkén nevezik: A világ tetejében futnak össze, jobban mondva, onnan indulnak ki. „Mint a polip — írja Sven Hédin — nyújtja ki a Pamír a maga hosszzú sziklakarjait: nyugat felé a Hindukust, a hinduölőt, mert örök jege minden hindut megöl, aki forró hazájából fölmerészkedik, kelet felé pedig sugarasan ágaznak szerte a világ legimpozánsabb hegyláncai: északon a Tiensán, „Az Ég Hegyei", középen az Altin-tag és Kuenlün, délen pedig a Karakorum, a Himalája és aTranshimalaja.
Itt, ezen a vadregényes, ember alig lakta tájon székel a hegykirályok dinasztiája, élén hatalmas urával, a Mount Everesttel.
Magyar kutatók is gyakran megfordultak ezen a földrajzi, történelmi és nyelvészeti tekintetben egyaránt érdekes, párját ritkító vidéken. Ott járt nemzetközileg is elismert úttörőként Körösi Csorna Sándor, Tibet ősi nyelvének első avatott búvára, akinek haló pora fölé a dardzsilingi temetőben az Angol Keletkutató Társaság emelt síremléket. Megfordult e tájakon Lóczy Lajos is, gróf Széchenyi Béla keletázsiai expedíciójának lelke, sőt a Transhimalaja nevének is a magyar Lóczy Lajos a keresztapja. Amikor ugyanis Sven Hédin egyik nagy tibeti útjáról visszatért, előadást tartott a londoni Földrajzi Társaság előtt és kifejtette, hogy a Himalájától északra, egy evvel párhuzamos hatalmas hegylánc húzódik és azt indítványozta, nevezzék el Transhima-lajának, Hédin jelentése — írja Cholnoky Jenő Lóczy életrajzában (Földrajzi Közlemények 1920.) — „óriási feltűnést keltett és élénk vita indult meg, hogy jogos-e ez az elnevezés és nem jobb volna-e megtartani a Gangri nevet, mert ez ugyan csak egyetlen csúcsnak a neve, de már be van vezetve a tudományos irodalomba". „Az ülés lezajlása után az angol geográfusok legkiválóbbjai szép levélben fordultak Lóczyhoz — folytatja Cholnoky —, hogy mondjon ítéletet e kérdésben. Lóczy egyszerűen hivatkozott gróf Széchényi Béla keletázsiai utazásainak tudományos eredményeire. Az I. kötet 567. oldalán a 111. ábra bemutatja Tibet hegy vonulatait s ott már jókora betűkkel be van írva, hogy „Trans-Himalaja". Lóczy tehát már 1890-ben megjelent nagy munkájában publikálta ezt a fölfedezést, természetesen elméleti alapon". És ez a vidék, a Himalája vidéke, a második hazája a magyar Stein Aurélnak, aki a kasmíri havasok árnyékában, Shrinagarban piheni ki évtizedek óta korszakos expedíciói fáradalmait és itt írja kötetekre rúgó monográfiáit Serindiáról, a népvándorláskori kultúrák mozgalmas, ma már kihalt színteréről, Kina és India kultúrájának érintkezéséről. 
A magyar kutatók azonban nemcsak Ázsia eddig felsorolt hegyláncainak megismeréséből vették ki részűket. Lóczy Lajos Kina belsejét, Cholnoky Jenő a mennyei birodalom hidrografiáját tisztázták, Prinz Gyula pedig a Karatash, a Koktan-Tau, a Kara-Teke és Bolor-Tag homályát oszlatta el. Külön centrumként vonzotta kutatóinkat a Kaukázus ősrengetege. Az ógyallai Besze János Károly a nagy Humboldt kíséretében már 1829-ben megfordult a Kaukázusban, járt arra Zichy Jenő gróf expedíciója is, legendás szerelemmel azonban Déchy Mór ragaszkodott a Kaukázushoz. Három évtized alatt hét expedíciót vezetett saját költségén az Elbrusz (5620 in) környékére, amelyet 1884-ben, az angol Douglas W. Freshfleld után elsőül meg is mászott. Déchy expedíciójának köszönhetjük, hogy — Richthofen Ferdinánd bárónak, a berlini egyetem egykori világhírű geográfusának ítélete szerint — a magyar alpinista-geográfus felvételei alapján a Kaukázus a legjobban illusztrált Európán kivüli hegység.

[Forrás: Lambrecht Kálmán: A Mount Everest ostroma. Világirodalom Kiadás, 1924 - A szöveg a könyv első fejezete]

PÁSZTOR ÁRPÁD: Amerika Kanadától Panamáig (4)

A SING SING 

Ossining, 1914 január.

Ez nem a villamos szék, csak vizes
vallató. De hatásos ez is - már
nincs divatban...

Tegnap délben, félegy óra tájt szemtől-szembe állottam a rettenetes hírű Sing Sing fegyház villamos székével. Világoszöld olajfestékes kisebb terem, talán hetven négyzetméter lehet, a fal mellett alul körülbelül másfél méter magasságban barna faburkolat fut körbe, hátul és oldalt ablakok, balfelől sárgára festett vasajtó egyenesen a siralomházból nyit oda, különben pedig üres a terem, nincsen benne semmi, csak a sárga vasajtóval szemben egy megmozdíthatatlanul odarögzített szék.
Otromba, durva szélességgel készült „bútor". Szíjak és csatok lógnak le róla, lent középen, ahova az ülő lába szokott érni, két csat, hogy átkösse a bokákat, a támlánál két széles szíjazat, hogy lekösse a derekat és a kezeket, és mint valami kis sapka, az egyik karfára akasztva, két szabadon egymás alá varrott tenyér nagyságú bőr, az egyik a homlokra jön, a másik pedig a szájat csukja le — örökre.
Első pillanatban nem értettem meg, hogyan teszik a fejre, mire az őr a fejemre akarta tenni. Ijedten toltam el magamtól a modern Nibelung- sapkát, amely hordozóját ugyancsak láthatatlanná teszi!
És a szék támláján, mint a borbélyüzletekben, fel- és letolható bőrtámla a fejnek, hogy jobban alátámaszthassa, aki ideülni kényszerül. Majd féllépéssel a szék mögött hatalmas, barna fával befont villamos telep, fent fehér lakkos cső fut
ki belőle, gyenge ívvel közvetlenül a szék fölé hajlik, a csőből szigetelt, csaknem kissujj vastagságú sárga rézdrót fut le spirálisan, alul négy-öt centiméter hosszúságon szigetelés nélkül bújik ki, azt a lekötözött ember tarkójához teszik, aztán rábocsátják a 2200 voltos áramot. A villamos szekrény falán van az előírás is:

5 bells Get Ready
1 bells Turn on Current
2 bells More Current
3 bells Les Current
4 bells Shut of Current
6 bells All Throug.
(5 csengőjelzés: minden legyen készen, 
1 csengőjelzés: kapcsold be a feszültséget, 
2 csengőjelzés: nagyobb feszültséget, 
3 csengő jelzés: kisebb áramot, 
4 csengőjelzés: kapcsold ki az áramot, 
6 csengő jeízés: minden megtörtént.)

A vezető őr tanúsága szerint a kivégzés, illetőleg a halál bekövetkezésének ideje még csak egy pillanat sem. A testet azután átviszik a jobbkéz felé lévő kis ajtón a benyílóba, ahol fekete vaslábakon fekete kőlap várja, ott felboncolják s onnan temetik el. Megkértem a fegyház igazgatóját, hogy vezettessen elém egy magyar fegyencet. Az irodából telefonálnak az őrszobába: keressenek ki egy magyar foglyot. Mi a száma? Felírja: „No. 58742 A."
Előszedik sárga törzslapját. Neve: Frank Kish, alias Frank Kiss. Bűne: emberölés. Elítélése napja: 1908 dec. 22. Szabadulása ideje: 1928 június 22. Magassága: 5 láb 6 K hüvelyk. Súlya: 175 font. Vallása: római katolikus. Iskolázottságra: elemi iskola. Apja : magyar. Anyja : magyar. „Came to U. S. október 28. 1907." Tehát 1907-ben jött Amerikába s 1908-ban már embert ölt.
Lentről újra telefonáltak, hogy Kiss Ferenc az őrök szobájába fog jönni, ott várjam. Néhány lépcsőt lefelé haladtam az irodából, hatalmas, rácsos vaskapu nyílott meg. Mellette egy ingujjas ember azt jegyezte, hogy hányszor nyílik a kapu, ki jön be. Tőle balra hosszú, keskeny folyosó, jobb- és baloldalt sűrű, fonott drótháló. Kifelé, ahol szabad a járás-kelés, székek, akár csak az „Amerikan bar"-okban, befelé minden székkel szemben ketrec, benne guggoló ember. Azok a fegyencek, akiknek látogatójuk van. Ők a ketrecben guggolnak, a látogató a folyosón túl, a másik drótháló mögött a széken ül. Minden hónapban egyszer másfél óra hosszat fogadhat minden fegyenc vendéget. Éppen egy néger s egy olasz szórakoztatja vendégét. A négernek hölgylátogatója van. Hangosan, igen jóízűen nevet.
Beljebb haladunk. Csak néhány lépés és kietlen, rettenetes épülethez érünk. Óriási kőtömegek egymásra rakva, egymás fölött három emelet magasságban két-két 500 láb hosszú folyosó fut végig, jobbra-balra kriptaszerű kis benyílók, amelyeket felül rácsos vasajtókkal lehet elzárni. Ezek a cellák. Soha rettenetesebb odúkat még nem láttam, pedig bejártam a pétervári Péter Pál-erődöt, a belgrádi fegyházat, a japán börtönöket.
A Sing Sing cellái egy lépés széles és három lépés mély lyukak, ablakuk nincs és nappal csak a kietlen, felsővilágításu óriási folyosókról kapnak egy csöpp fényt. Az ágy a falra van erősítve, nappal felcsatol ható, az egyik oldalon a sarokban kis polc könyveknek, a másik sarokban a földön néhány szükséges edény. Ez minden. A cella mélyében a falon díszítések; minden fegyenc úgy díszítheti fel, ahogy akarja. Van, aki a hozzá érkezett képes levelezőlapokból keresztet rakott ki, a másik valami hirdetés  szép női fotográfiáját vágja ki és ragasztja a falra, hogy legalább így legyen közelében egy nő, van, akinél kis kézitükör lóg, sőt az egyik cellában a földön szőnyeget is találtam. De különben ez az eleveneknek való kripta a legkietlenebb és legrettenetesebb hely. Mozdulni sem lehet benne.
Délután öt órakor kell minden fegyencnek kriptájába vonulni, nyolc óráig dróthálós villamos lámpát égethet, azután reggel hétig sötét. Képzeljék el, mit jelent ez annak, aki, mint Kiss Ferenc is, 19 évre és hat hónapra, vagy talán életfogytiglan van elítélve. És ezenkívül büntetésképpen még „sötétzárkát" is alkalmaznak. Ó, milyen lehet az!
De meg kell védenem Amerikát. Modern fegyházai egészen mások, a Sing Sing 1823-ban épült. Rettenetes ház, nemsokára lerombolják, hogy humánusabb épületnek adjon helyet De ma még a régi, talán egyedülvaló s éppen ezért kerestem fel.
Az őrök szobája. Kisebb terem. Az őrök ruhája éppen olyan, mint az amerikai rendőröké, csak sapkájukon négy betű: N. Y. P. D. mutatja, hogy a State of Newyork Prison Departmentjéhez tartoznak. New York állam börtön őrei. Látható fegyverük nincs, kezükben csak a kis, ismert bot, de azért mindegyiknél akad, ha szükség van rá, browning is.
Kezdőfizetésük évi 680 dollár, három próbaév elteltével minden évben száz dollár fizetésjavítást kapnak, míg fizetésük eléri az 1200 dollár évi maximumot Az első őr évi fizetése 2000 dollár. Harmincnyolc éve van már a Sing Sing szolgálatában. Nyugdíjjogosultságuk nincs! Persze szabad lakás és étkezés jár ki nekik.
A Sing Singben most 1360 fegyenc van; az összes cellák száma 1200, tehát megesik, hogy egy cellában ketten is alszanak. Az ágyak, az egy lépés széles odúban, mint a hajón, egymás fölött vannak. A fegyházban összesen száz őr teljesít szolgálatot. Az őrök szobájába belép egy fegyenc. Leveszi a sapkáját, kezében jelentkező cédula. Neve: Kiss Ferenc.
Ruhája szürke daróci. (A moziból ismert fehér vörös csíkos amerikai fegyencruha már esztendők óta nincs használatban.) Balmellén „A" betű. Azt jelenti, hogy elsőízben ítélték el. Aki másodszor kerül fegyházba, „B"-t kap, többszörösen visszaeső „C" betűt. Ezenkívül „Frank Kish" balkarján három fehér csillag és négy sáv van. Mindegyik csillag öt, mindegyik sáv egy esztendőt jelent. (Különös, hogy az amerikai zászló is csillagos-sávos!)
Megszólítom magyarul, összerezzen, az arca kigyúl, mosolyog.
— Ó, magyar ember! Mióta nem beszéltem magyarral — mondja.
Jóképű fiú, somogyszentbalázsi születésű, fekete, csillogó szemű.

A fegyháztisztviselő széket ad neki is, nekem is. Leülünk egymással szemben. Ahoz itt kell lenni Amerikában, a Sing Singben, hogy az ember azt a különös, megindító elfogultságot érezze, amelyet a magyar szó vált ki belőlünk.
Hát nem furcsa! Kiss Ferenc somogyi molnárlegény 1907-ben Amerikába m egy az Ultoniával, hogy ott kenyeret keressen s 1913-ban a Sing Singben akadok össze vele.
— Hát hogy esett a maga dolga! — kérdem.
— Magam se tudom — feleli. — Ma sem értem. A burdos-ház előtt lelőttem egy részeg legényt, mert ez kikezdett velem, azt mondta, hogy „megfixol", hogy ki ereszti a piros vérem ... Az én piros vérem !... mondtam ... És lelőttem.
— És ezért húsz évet kapott!
— Igen ... Nem tudtam angolul, nem volt pénzem ügyvédre. A fegyházban tanultam meg angolul be szelni, írni, olvasni. Könnyen ment, hiszen három évig szolgáltam a kaposvári bakáknál s felvittem a káplárságig. Ebből is láthatja az úr, hogy soha még csak büntetésem sem volt. Mert hogy lehetett volna akkor káplár belőlem ! Ha angolul tudtam volna, ha más lett volna a védelmem, lehet hogy csak egy évet kaptam volna ... így húszat...
— De ha jól viseli magát, úgy hallottam, hogy minden esztendőből elengednek két hónapot.
— O no... — feleli Kiss. — Az csak a visszaeső bűnösöknél van. H a az jól viseli magát, büntetéséből az első két évben 2—2 hónapot számítanak le, harmadik-negyedik évéből 4—4 hónapot, azután évenként 5— hónapot.
— De hiszen ez lehetetlen! — mondom. —A visszaeső bűnösökkel enyhébben bánnak el?
S hogy megtudjam, vajjon ez igaz-e, megkérdezem a tisztviselőt.
— Igen ... New York államban ez a törvény — feleli. — Hogy mi az oka, nem tudom.
— Az én büntetésem 10 év minimum és 19 óv 6 hó nap maximum ... Ha jól viselem magam, talán tíz év elteltével kibocsátanak.
— Miért jött ki Amerikába?
— Mert őrült voltam. Annyit írtak haza, hogy milyen jó itt, szép itt, hogy a molnárnak három dollár keresete is van naponta, hogy elbolondítottak. Félévig kóboroltam munka nélkül. Nagyon kiszívják az embert, ha itt pénzt akar keresni.
— Hány magyar van a fegyházban?
— Lehet vagy tíz.
— Mindig tudnak róla, ha jön egy új?
— Hogyne, mi mindenről tudunk. A műhelyben beszélünk, van ott tinta-toll; titokban dugunk egymásnak levelet.
— Azután szoktak-e kopogni úgy a falon, mint a  magyar fegyházakban?
— Nem ... A folyosó nagyon visszhangos, mi a cellákból kikiabálunk egymásnak.
— Szabad ezt?
— Nem szabad, de hát ha az őrök akarják, nem veszik észre.
— Hát azt tudják, hogy mikor van kivégzés!
— Hogyne... Az irodában is dolgoznak rabok, azok elmondják...
— Különben milyen az „intézet"!
— Amikor én bejöttem, még pokoli volt. Ma már minden emberségesebb, csak a cellák rettenetesek. Az igazgató nagyon finom ember. Én még az amerikai
magyar újságot is kapom. Nekem magyar könyvet is küldött a Kiss Emil newyorki könyvkereskedő úr, mert írtam neki. Tíz kötet olcsó Jókkait. Én kölcsönözöm oda a többi magyarnak, mert magyar könyv nincs a fegyház könyvtárában.
— Hát haza mit üzen!
— Tessék megírni, hogy mindenkit tisztelek, csak nagyon sajnálom szegény hazánkat a politika miatt. Borzasztó dolgok mennek ottan végbe.
Ezt üzeni a Sing Sing.
Keresztül-kasul bejárom a fegyházat. Négy-öt régi fajtájú gyárépülete van, mindegyik egy-egy nagy terem, az egyik nyomda s abban nyomják New York állam fegyházainak nyomtatványait, továbbá a fegyencek Star of Hope (A remény csillaga) című kéthetenként megjelenő újságját. Szerkesztője egy egyetemet végzett fegyenc, munkatársai is fegyencek. Nevük nincs és a cikkek alatt csak a fegyház neve és egy szám jelenti a szerzőt. Például: „Laughing in the Major 's Tent. By Auburn No 32608". (Nevetés az őrnagy sátrában. Irta az aubumi intézet 32608-as száma.) Mert a Star of Hope a Sing Sing, Auburn, Clinton, Great Meadow fegyházak lapja, még női rovata is van, , melyet az auburni fegyház női elítéltjei szerkesztenek. Van ezenkívül szövőgyár, vasrostély készítő műhely, cipőgyár, kötélverő. A műhelyek aránylag tisz ták, de messze elmaradnak a hasonló magyar intézményéktől.
Néhány gyárépületet most újra építenek, mert a múlt évben leégtek. Biztosan fegyencek gyújtották fel s a támadt zavarban hárman meg is szöktek. De a gyujtogatókat nem sikerült kinyomozni. Az udvaron egy szürkepapucsos, sápadt fiút vezetnek végig. Most fotografálták le. Villamosszékre van ítélve s tegnap hirdették ki előtte, hogy „guilty", — fellebbezését elutasították, ő lesz a 99-ik a Sing Sing villamos székén!
A műhelyekben szünetel a munka. Az 1300 fegyenc ebédelni megy. Egyetlen óriási terembe. Hosszú padok, asztalok, tányér, mindegyikben egy darab disznó hús, mellette egy csésze kávé, kenyér, villa, kés, az ablakokon pálmák. Bevonul a szürke sereg. Műhelyek szerint jönnek, mint katonai századok. A léptek csoszogása vagy félóráig nem szűnik meg. Egy őr vezeti őket s minden csoport mellett is egy-egy őr halad. Az egyik csoport balról jön, a második jobbról. Beszélni nem szabad, lekapják sapkájukat, szürkén, csoszogva, szótlanul vonulnak, míg egészen szürke nem lesz a terem, mintha egy óriási, gyászos felhő ereszkedett volna le.
Arab szakácsok hatalmas bödönöket hoznak babfőzelékkel tele, óriási merítőkanalakkal odacsapják a disznóhúshoz. Ezerháromszáz ember egyszerre csámcsogni kezd. Mindenféle faj, mindenféle nemzet. Néger és kínai, kanadai s román, mexikói és svéd, orosz és török, perzsa és magyar, amerikai és görög. Kicsiben minden faj és nép, amelynek erényei és bűnei felépítették az Egyesült Államokat.
Mégis az U. S. minden keleti állama fegyházainak legtöbb lakóját az Amerikában született olaszok adják. Ez a legveszedelmesebb, a leginkább bűnökkel terhelt faj. Miért, ez igen érdekes témája lehetne szociálpszichológusoknak. 

Madártávlatból

A magyarokról egy kis statisztika a New York állambeli fegyházak évkönyvéből. New York állam öt fegyházában 1912-ben összesen 4646 fegyenc volt. Ezek közül olyan, aki az Egyesült-Államokban született, 2896, külföldi születésű: 1750. Az 1750 külföldi között magyar 33. Tudva azt, hogy New York államban igen sok a magyar bevándorolt, ez a szám igen kedvező és mutatja, hogy népünk erkölcse a legnagyobb bűnöket tekintve a többi nemzethez viszonyítva nagyon magas fokon áll. Hogy a kisebb bűnöknél nem ez az arány, azt nyelvtudásuk hiánya, kizsákmányolt voltuk, rettenetes lakásviszonyaik okozzák és az a törekvésük, hogy minden áron pénzt takarítsanak meg.
Az auburni női fegyháznak a múlt évben 130 lakója között egyetlen magyar sem volt. Különben pedig, hogy egészen lelkiismeretes legyek, Sing Sing egy indián törzs neve volt, amely ezen a vidéken élt és Ossining volt fősátorvárosa. A sátorvárosból város lett s így került ide a Sing Sing. Alatta folyik a hatalmas Hudson-folyó, partja mellett fut el a vonat, amelynek ablakából látni lehet a Sing Sing-fegyház húsz méter magas vörös téglafalait, melynek folytonosságát megszakítja a szürke, temetőnél szomorúbb cellaépület. Délelőtt féltizenegy órakor léptem át a fegyház kapúját, délután félháromkor hagytam el. Az ebédlőben a felügyelő egy darab kenyeret adott, mutatván, hogy milyen ízletes a fegyencek kenyere. Miközben a vasút felé haladtam, a Sing Sing kenyerét ettem. Ez volt ma az ebédem.

[És ráadásnak egy vers a szerzőtől a Nyugat c. folyóirat 1908/12-13. számából. A szöveg híven fejezi ki Pásztor Árpád mérhetetlen utazási és megismerési szenvedélyét a világ jelenségei iránt.

PÁSZTOR ÁRPÁD: 
NAPLEMENTE

Csak visszatérek mindig kék vizedhez
Gyönyörű tenger, örökös talány.
Nézem a távolt, hol határod elvesz,
Mig másnak épp ott kezdődik talán.
A nap most indul túlvilági útra,
Lebukóban lehiggad tűzszíne.
Beléje nézhetsz... Sugárkoszorúja
Lehamvadt róla;
Izzó golyója
Vérzőn omlik a tenger vizibe.

És úgy, amint fogy haldokló korongja,
Más szint ad néki minden pillanat.
A granát rozsdás bíborát kibontja,
Majd meg sávkeskeny rubincsík marad.
Vörös fátyolrongy... Ennyi lett belőle...
Hullám csapódik... Hol van!... Merre volt?
Halkan zokog a nap viztemetője
S mint özvegy árnya
Az ég boltjára
Némán úgy lép az ezüstfátylú hold.

Nékünk alkony, de túl a szemhatáron
Most van súgárzó, boldog virradat.
S amint a napot én most bukni látom,
Úgy nézi más fölkelni ezalatt.
Gyárkürtők hangja, madárdal köszönti
S míg itt lassan az alkonygyász leszáll,
Ez a nap ott túl fénykelyhét kiönti
S űzve az éjet
Indul az élet
S betódul a hajnal kapuinál.

És függönyöd aranytűvel kiszúrja,
Párnádra hinti porzó sugarát.
Félig ébredve, a kora fényt únva
Fordulsz a másik oldaladra át,
Nem is sejted, hogy tengeren túl, messze
Én éjbe veszni látom a napot,
Amely kíváncsin fekhelyedre lesve
Fiatal fénybe'
Ragyogva, égve
Tűzrózsákkal behinti ablakod.

Az atlanti óceánon.