TAVASZY SÁNDOR: Bucsecs

(A Déli-Kárpátokban)

... Azt mondom, hogy a hegyeknek lelke van, és hogy a hegyek bizonyos lelkiséget tükröznek. Vannak világos, derűs hegyek, amelyek szinte ujjongnak örömükben. Ilyen például a Nagykőhavas. Vannak olyanok, amelyek csupa sötét titokzatossággal, valami tudatalatti sejtelmességgel fogadnak ölükbe, mint az Ünőkő. Vannak nyugtalan, szeszélyes hangulatú hegyek, mint a Bihari-hegyek.
A Bucsecsnek is megvan a sajátos lelkisége. Talán egyike azoknak az erdélyi hegyeknek, amelyek leginkább és a leghatározottabban fejezik ki a lelküket. Akármelyik oldalról és bármelyik csúcsát néztem, mindig a nyugodt, közömbös, ereje és nagysága tudatában fölényes hegynek a benyomását nyertem. Láttam Bukarest felől jőve, amint Sinaia és Busteni felett feltunt hatalmas, meredek csúcs, a Karajmán. Sötét, sűrű fenyvesek övezik körül napfényben ragyogó havas ormait. Láttam nyugati oldalról, ahol a legmagasabb csúcsa, az Ómul, ez a valóságos ernberfej bámult le reám nagy sztoikus nyugalommal, mintha kérdezte volna, miért zavarom szenvedélytelen békességét. A legtöbbször azonban nem is kérdez semmit,  annyira közönyös az egész való világgal szemben.
Szerkezeténél fogva nem is lehet más, mint ilyen. A Kárpátok kialakulásával felgyűrt irtózatos tömegű jura-mészikő a rendíthetetlen alapja, amelyre a krétakori tenger iszonyú hullámverése durva konglomerátumot helyezett, mint valami összevissza tört padok egymást követő, folyton emelkedő sorát. Ez annyira sajátos, hogy geológus barátaimtól azt tanultam, hogy a szakirodalomban egyenesen »bucsecsi konglomerátumnak« nevezik ezt. Durva és kemény; minden részében úgy össze van cementezve, mintha az örök életre készült volna építőanyagul. Hiszen maga a Bucsecs is, mintha a titánok építették volna égi lépcsőzetnek.

Konglomerátum-sziklák - Babele. Fotó Balogh Ernő

A Bucsecs nagyszerű csoportozatát a Tömösi-szoros és a Törcsvári-hágó öleli körül. Amaz a Prahova völgyébe, emez pedig a Dimbovica síkságaira vezet át. Mind a kettő a Barcasági-medencéből indul ki. Ennek a medencének a peremén épült a brassói Fellegvár, tovább a rozsnyói vár és még tovább Törcsvár. Századok homályába vesző emberi szenvedések és küzdelmek történetéről beszél itt minden kődarab, amely a Bucsecs kemény oldalfalaiból szakadt ki, s mint követ szállott le annak magasságából, hogy tanúja legyen annak, hogy mit művel idelenn az ember.
A Bucsecst megközelíthetjük Törcsvárról is, Rozsnyóról is. Két különböző jellegű vár. Törcsvár a régi német lovagrend romba dőlt várának helyén épült még 1377-ben. A brassóiak építették a fenyegető török veszedelem ellen. Nagy Lajos királyi várrá tette. II. Ulászló Brassónak adta, megfelelő zálogösszeg ellenében. II. Rákóczi György adta át véglegesen. A háborús nagy idők elmúltával Brassó ismételten odaajándékozta királyi személyeknek. Legutóbb Mária román királynénak ajánlotta fel, aki egyik legkedvesebb tartózkodási helyévé tette, s különösen néprajzi becsű bútorokkal és egyéb  felszerelési tárgyakkal olyan szépen berendezte, hogy ma valóságos és gazdag múzeum.
Fáradságosabb és nehezebb az út a Bucsecsre, ha Rozsnyóról indulunk ki, azonban a sok szépség megéri a fáradságot és a nehézségeket. De, hogy még több fáradságban legyen részünk, menjünk fel előbb a rozsnyói várba. Jó lesz ez előzetes gyakorlásnak.
Valóságos »parasztvár«. A Keresztény-havas nyugati előhegyén, a város felett mintegy 150 méter magasságban épült. Alapja a három oldalról megközelíthetetlen meredek sziklakúp. Eredetileg királyi vár volt Zsigmond király alatt, 1427 körül került a rozsnyóiak birtokába. Ők adták meg a várnak azt a paraszti alakját, és ők szabták meg azt a sajátos stílusát, amely ma jellemzi. Mikor legelőször láttam, és bejártam, akkor olvastam Löns Hermann Az ordas c. regényét. A peerhobsteli parasztvár képe kísért, amint végigjártam a vár minden részét. Hányszor menekült ide az egész lakosság, magával hozva állatait, minden javait. Házakat, kamrákat, színeket, istállókat építettek a tágas előudvaron, a követelő szükség szerint. Sokszor oly hosszú időre kellett berendezkedniük, hogy akárcsak a harmincéves háborúban a peerhobsteliek, kénytelenek voltak a vár területén templomot, papi lakást és iskolát építeni. A sziklakúp keleti oldala oly tágas, hogy itt kertek és legelők voltak. Mély kútja még ma is ép állapotban van, bár forrását az évszázados törmelékek elzárták.
Nem lehet mély meghatódottság nélkül járni a várat. Mennyi iromba fal, idétlen bástya, toldott-foldott házikó és kamra, a falakon futó folyosó, leshely és védőhely mindenfelé, de mind a váratlan szükség által diktált építmény, és ennek megfelelő józan paraszti ízlés szerint odacsapva. És milyen szorongatott, de fegyelmezett  élet folyhatott itt, sokszor hosszu hónapokon át, míg az ellenség otthagyta. Még Báthory Gábor is megostromolta, s szégyenkezve vonult el a falai alól.
A történeti és természeti végzetesség szorongató érzésével telik meg a lelkünk, s jól esik ismét leszállani a dohos, romladozó falak közül a szép és tágas város házsorai közé.
A délutáni órákban vagyunk, igyekeznünk kell, ha Bucsecs első nagy padozatát el akarjuk érni. Szász talyigán megyünk, míg tudunk. Itt vagyunk a Vidombák völgyében. Ez a sebes vizű patak szedi össze a Bucsecs nyugati oldaláról lefutó vizeket. Ennek a mentén haladunk. A virágos völgyben sokáig kísér a civilizáció. A rozsnyói villamosmű áramvezető drótjai tűnnek fel mindegyre, majd hatalmas duzzasztóhoz érünk, ahol a nagy esésű vidombáki patak vizét gyűjtik, s a turbinákhoz vezetik. Emberekkel alig találkozunk, de elég hogy kezük nyoma mindenütt ott van, hogy halmozza az ellenségeskedést szító haszon javait. Mi pedig most előlük menekülünk. Elég volt az Ős-Kaján rabszolgáit nehéz rabságukban látni.
Már szürküledik, mikor átlépünk a Malajest-patak völgyébe. Hatalmas bükkerdőben, majd még hatalmasabb fenyvesben haladunk, sokfelé kanyargó nagyon meredek ösvényeken. Ránk is omlik a nagy sötétség, majd megered az eső, de jó brassói turista barátunk biztosan vezet, villanyos zseblámpáink fénye mellett. Meg-megriadunk, amikor egy-egy omlásos sziklafal szélén haladunk. Zúg a patak, de még jobban zúg az erdő, suhog az eső, és még jobban suhog a szél. Képzeletünket szabad szárnyalásra engedjük, s így időnként a medve brummogását is, sőt a farkasok vonítását is véljük hallani. De ilyenkor már semmitől sem fél a természetjáró lélek. Mintha ősi életösztönök ébrednének fel a lélek tudatalatti világából, amelyek nemcsak bátorrá, de elszánttá is teszik a különben elnyomorodott és elgyávult városi embert. Most már nincs értelme a félelemnek, az akarat megacélozódik, hiszen magunkra vagyunk hagyatva, nincs emberi védelem, és nincs városi oltalom. Az ilyen helyzetben kitermel az emberi lélek magából minden készséget és leleményességet, amely védelmet ígér. Megmámorosodik a sötétségtől, s még nagyobb sötétséget kíván, hogy azt is legyőzze a lélek világosságával.
Szöges bakancsaink alatt csattognak a kövek, s lelkünk mélyén csodás virtusok ébredeznek és nőnek; szeretnők, ha démonsereg jönne szembe velünk, hogy harcra kerüljünk velük, mert győzedelmes, harcos kedvünkkel már alig bírunk. A lélek rejtelmes világa tele van ismeretlen erőkkel, amelyeket csak a helyzet és az alkalom tud kiváltani. 
Ez az egész félelmetes feszültség azonban boldogan oldódott fel, amint az 1600 m magasságban a malajesti cirkusz-völgyben megpillantottuk a szász Kárpát Egyesület menedékházának apró ablakaiból kiszűrődő apró világosságot. Elszánt bátorságunk odalett, harci kedvünk lelohadt, s most már ismét fény- és otthonszomjas lélekkel gyorsítottuk lépteinket, hogy már egyszer ott legyünk. A tenger-sötétségben két kis ablak parányi fénye hívogatott, s mi azt szerettük volna, hogy amilyen mértékben közeledünk feléje, úgy jönne ő is elibénk. De nem jött, hanem mintha még inkább távolodott volna. De egyszer mégis ott vagyunk. Nem kell zörgetni, hogy ajtaját kinyissák, mert nyitva van, s mintha minket várna, dúdol a tűz a kandallóban, s kellemes otthoni meleg ölel körül minket, sötétségből jövő, ázott lelkeket.
Turista törvény, hogy a menedékházak ajtóit még éjszakára sem szabad bezárni, hogy a menedéket keresők akadályozás nélkül fedelet és védelmet találjanak. A menedékházak Mindenkié, s valóban, aki ilyen elhagyott helyeken jár, meg is tudja becsülni annak minden javát. Itt eltűnnek az emberi küllönbségek. Itt nincsenek első- és másodrangú állampolgárok, nyelvi és faji különbségek. Mindenki azon a nyelven beszél, amelyet a teremtettség révén az Úristen adott neki. Öregasszony fogad, s különös rendelkezés és kérés nélkül hozza a forró teát, s odakészíti a szárító fogasokat a kandalló köré. Mintha éppen minket várt volna, úgy bánik velünk. Vár is mindig valakit.
Kedélyes beszélgetés folyik, amikor geológus barátunk felfigyel. Mi zúg odakünn? – A patak – hangzik a felelet brassói barátunk ajkán. A geológus csodálkozik. – Hát nem nyelte el a hegy a patakot? – Aztán megtanuljuk, hogy van is oka a csodálkozásra, hiszen egyenesen szabály, hogy a mészkő alapú hegyekben alig van víz. Csak az esős nyárnak köszönhetjük, hogy az itt-ott még havas partú patakban van. Míg a vulkáni eredetű hegyek és a kristályos kőzetekből épült tömbök tele vannak bővizű patakokkal és forrásokkal, a mészkő alakulatok vízszegények, a dolinák, mint valami kielégítetlen iszákosok, minden folyadékot magukba szívnak.
Mielőtt éjszakai nyugodalomra térnénk, még egyszer kinézünk és nem bánjuk meg. Az eső elállt, az égbolt kitisztult, s a teljes hold csodás fénnyel ezüstözte a különben is ezüst fényű hegyeket. A malajesti cirkuszvölgy, egyike a legszebb erdélyi cirkuszvölgyeknek, olyan pompásan ragyog, hogy nem győzünk gyönyörködni benne. A lépcsőzetesen emelkedő oldalfalak mintha megnőttek volna, titokzatosan emelkednek az égbolt magasságáig. Alattuk pedig minden oldalon sejtelmes fénylő árnyékok játszadoznak, mintha évmilliók mélyéből feltámadt volna minden élet, amely különben a kövületekben alussza örök álmát. Az amfiteátrumszerű völgy kőpadjain mintha megszámlálhatatlan tömegek ülnének, himbálóznának, aszerint, amint az égbolt nagy filmjén peregnek a drámai cselekmény egyes eseményei.
Az éjszakai pihenés után ragyogó szép augusztusi reggelre ébredünk. Gyorsan megmosakodunk a havas martú patakban, s ugyanolyan gyorsan készen vagyunk a reggelivel, s indulunk a cirkusz oldalán kerengő ösvényen, mindig fennebb és fennebb. Hosszú órákon át kígyózunk, miközben még gyopárt is szedünk. Ezeknek az emelkedő ösvényeknek magas pontjain tűnik ki a Maláj esti-völgy nagysága és nagyszerűsége. Átmegyünk a Buksoj 2492 m magas csúcsán. Útban az Omul-csúcs felé, egyik pihenőnk alkalmával nagyszerű látványban van részünk. Lenn mélyen a Barcaság, a Cenk, Brassó eltörpült kicsiny világában gyönyörködünk, amikor egyszer lábaink alatt sötét felhők gyűlnek, gomolyognak, megzendül az ég s irtózatos eső és jég zúdul reá az imént tisztán látható tájra. Mi a felhők felett napfényben fürdünk, mialatt lábaink alatt mélyen elborult sötét kárpit fed be mindeneket.
Sok pihenés után egyszer csak mégis  fenn vagyunk a Bucsecs legmagasabb csúcsán, az Omulon. A lapos tetőn, hogy még magasabb legyen, egy ember formájú sziklatömb áll, mintha óriások helyezték volna utolsó lépcsőül az ég felé. A javított mérések szerint 2517 méter magasságban vagyunk. Kicsiny menedékház támaszkodik a sziklatömb oldalához, mintha félne, hogy különben leseprik innen a vad barbár szelek. Körüljárjuk a csúcsot, majd estére behúzódunk a két szobából álló házikóba. Kiderül, hogy hűséges gondozója előttünk nem régen tért vissza Rozsnyóról, s úgy ellátta a menedékház kamráját, hogy itt még válogatni is lehet. Olyan vacsorát ad, hogy a brassói Koronában sem kaptunk volna különbet, és olyan árban, amely alatta maradt a brassói áraknak. Magunkban vagyunk, nincs senki más vendége a háznak. Hajnalban arra ébredünk, hogy a nyitott ajtón két bőrig ázott természetjáró lép be. Hóvihar érte utol őket, amely még most is dühöng odakünn. Hamarosan kiderül, hogy besszarábiai oroszok, s méghozzá vegetáriánusok a jámborok. Meleg takarónk alatt majd kiráz mindnyájunkat a hideg, amikor látjuk, hogy hátizsákjukból zöld uborkát vesznek elő, s ázottan-fázottan sózzák és eszik. Egyik barátunk nem is tudja megállani, hogy reájuk ne szóljon, dörmögő hangon, románul: Cereti ceaia! Kérjenek teát!
Reggel, víz hiányában, frissen esett hóval mosakodunk, s rövid reggelizés után búcsút veszünk orosz barátainktól, s dühöngő hóviharban megindulunk déli irányban, le a Jalomica-völgybe. Amint lefelé szállunk, lassanként a hó elhagy, majd a havas eső is, de a zuhogó záporesőtől addig nem szabadulunk, míg bakancsainkban is nem zubog az esővíz. De azért törhetetlen jókedvvel élvezzük a négy-öt ágban zúgó patakok vízeséseit s az egész tájnak sokféle szépségét. Mikor már sokalljuk az esőt, behúzódunk egy-egy szikla alá, s derűsen valljuk utunk jelszavát: Jó nekünk Uram, itt lenni!

Kilátás a Jalomica-barlangból. Fotó Balogh Ernő

Egyszer aztán mégiscsak lenn vagyunk a híres Jalomicai-barlang melletti menedékházban. Regényes vidék. A völgy mélyén a patak hirtelen összeszorul, s mintegy 100 méter magas sziklafalak között vágtat tovább. Ahol a falak összezáródnak, a patakon túl keskeny ösvényen fölérünk egy hatalmas barlang gótikus kapujához. A barlang lábánál zúg a Jalomica vize, a kapuval szemben a magas sziklákon felfelé fenyők díszlenek. Bemegyünk a barlang óriási szájába, amely oly nagy, hogy a kalugyerek kis temploma, körülötte pedig apró házikóik mind jól elférnek benne. A barlang belseje felé a nagy kupolás előcsarnok el van falazva, s csupán egy kis ajtón át lehet bejutni a barlang mélyébe. A barlang körül mindenütt szakállas, hosszú fekete reverendás kalugyerek forgolódnak. Juhtenyésztéssel, gazdálkodással foglalkoznak. De a messzi vidékek népe mint híres búcsújáró helyet nagy kegyelettel keresi fel a barlangtemplomot, s ilyenkor a végzett szolgálatokért szívesen osztja meg földi javait alázatos kalugyer testvéreivel.
Megnézzük a templomot, amely misztikus homályával a kegyesség borzongató érzéseit ébreszti bennünk. A mysterium tremendum minden megrázó erejű élménye ragadja meg lelkünket, különösen, ha részleteiben is kezdjük nézegetni azokat az ábrázolatokat, amelyek a templom falát kívül is, belül is díszítik. Az ördögök iszonyatos elképzelésekben jelennek meg, amint az embert különféle ravaszsággal tőrbe csalják. Az orientalizmus sajátos kegyessége nyer kifejezést itt minden képben: a bűn nem személyes rossz, hanem természeti hatalom, amelyet az ördögök gyakorolnak, az ember tehát csak szegény üldözött szolga. A felelősség nem az embert terheli, hanem az ördögöt, ezért nem minőségi változásra van szüksége, hanem az ördög hatalmától való szabadulásra.
Egy öreg kalugyer veszi a kulcsát, s megnyitja a barlangba vezető kis ajtót, majd ismét reánk zárja. Még halljuk, hogy megrángatja a lakatot, vajon pontosan becsukódott-e. El lehet képzelni, hogy nem kellemes helyzet: bezárva lenni egy vad barlangba. Széjjelnézünk, s megindulunk. Síkos falépcsők vezetnek mindenütt a magasból alázuhanó patak mentén. Ahol fordul az út, ott fordul a patak is, s minden fordulójában hatalmas és mély tavat képez. Úgy zúg a vize, hogy egyetlen szót sem tudunk váltani, némán haladunk előre, apró gyertyák és villanylámpák gyér világa mellett.
Vannak barlangok, különösen a cseppkőbarlangok, mint a meziádi vagy komarniki, amelyek megragadó, nyugodt szépségükkel töltik be a lelket. Ez a vad, szakadékos, rendetlen barlang azonban minden kellemetlen és rossz érzést felfakaszt a tudatalattiból, mintha valami kelevény mérges gennyje fakadt volna fel bennünk. Természetesen fokozta ezt a sok rossz érzést az a tudat, amely folytonosan ébren volt bennünk, hogy egy elhagyott, zord világ közepette, le vagyunk lakatolva ebben a rettenetes mélységű és magasságú barlangban. Még barlangkutató barátunk is kedvetlenül rázza a fejét, s kifelé parancsol minket. Szívesen engedelmeskedünk. Az öreg kalugyer nagy tisztességtudással készen állott az ajtónál, s az első jelre kinyitotta azt és kibocsátott önként vállalt börtönünkből.
Ismét napfényben vagyunk, s az Isten szabad kék ege néz le reánk. Ő, milyen öröm volt ez. Elhagyjuk a barlangtemplomot, átmegyünk a Jalomica hídján, szép fenyvesekből körülvett tisztáson haladunk át. Most látjuk, hogy itt is vannak apró kalugyerházak. Egyiknek a tornácán szép, tekintélyes külsejű, hatalmas nagy szakállú öreg kalugyer áll. Mintha Szent Miklós, vagy Szent Vazul, vagy valamelyik keleti szent állana előttünk. Mély meghajlással üdvözöljük, mire áldást osztó kézzel int felénk.
Éjszakai pihenés után, már harmadik bucsecsi napunkra ébredünk. Talán a legfáradságosabb ez volt. Csodaváró lélekkel mindent látni akarunk, ami itt még látható. Visszatérünk a Jalomica völgyén, majdnem feleútig, majd keleti irányba vesszük utunkat, hogy elérjük a Bucsecs harmadik nagy csúcsát, a Karajmánt, amely Busteni és Sinaia felett emelkedik ki s uralkodik a Prahova völgye felett. Ha tudjuk, hogy ez a csúcs is 2496 m magas, akkor elképzelhetjük, hogy nem kis fáradságot jelentett ennek a megmászása is.
Láttuk a jégárak, a gleccserek munkáját, amint ágyukban lépcsősen zökkentek, s irtózatos törmeléktömeget hordtak lefelé. Láttuk azokat a száguldó viharoknak kitett gerinceket, amelyeket a vad szelek addig martak, míg különös figurák alakultak ki. Itt vannak sorban, a nép által elnevezett »babelék« (vénasszonyok), amott pedig a több méter magas valóságos gomba alakú sziklák. Ezeknek árnyékában pihentünk, és ebédeltünk. Közben összevissza barangoltuk ezt a tetőt is. Több helyen volt alkalmunk szemmel látni a gleccserek elsatnyult késői unokáit, a több éven át jéggé fagyott, már megfeketedett havat, amint egy-egy mély völgyben észrevétlenül hökken és zökken lefelé.
És máris itt vagyunk a Karajmán-csúcson. Itt állunk a hősök emlékére emelt 58 m magas és többszáz villanykörtével felszerelt, vasbeton kereszt alatt, amelyet a völgyben elhelyezett kapcsolóval az éjszakai órákban felgyújtanak, úgy, hogy a Prahova völgyében vágtató nemzetközi és más vonatok utasai sokszor láthatják azt sejtelmes fényben ragyogni.
Kitárul előttünk a széles Prahova völgye, s Predeáltól Sinaiáig látunk, és gyönyörködünk; élvezzük a magasságok minden örömét és felszabadító erejét.
Aztán megindultunk a Nagy-Zsepi nevű 4-5 órás szakadékon lefelé, míg elérjük Busteni-t, ahonnan az első vonattal visszatértünk Brassó városába.

[Forrás: Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek. Alapkiadás: 1938. (A 2003-as kolozsvári újrakiadás nyomán)]