MÚLT-KOR: Aki a Titanic utasait mentette

A 20. század elején két magyar orvos, Semmelweis Ignác és Lengyel Árpád nevét ismerte a világ, utóbbié azonban hamarosan feledésbe merült - mondta el a Múlt-kornak a Titanic utasait mentő fül-orr-gégész unokája, Völgyi Péterné dr. Reich Márta, akinek nagyapjáról írt könyve a napokban jelent meg. [A cikk 2012. áprilisában készült - szerk. megj.]  A Carpathia hajóorvosa összesen 705 embert mentett meg, a nyomasztó emlékek miatt a tragédiát soha nem tudta feldolgozni. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de Lengyel Árpád itthon a Titanicon végzett mentési munkáért kitüntetést nem kapott, emlékét ma szűk körben ápolják, bár neve a világ egyre több pontjára jut el.  [Szerk. megj.: dr. Munk Artur szintén a Carpathia orvosi karához tartozott, amikor a katasztrófa történt. Lásd a róla szóló közleményünket - itt]

Csak két orvos volt

- A Titanic-katasztrófa 100. évfordulójára időzítve könyvet írt nagyapjáról, az 1912. április 14-én jéghegynek ütközött majd elsüllyedt legendás luxushajó segítségére siető Carpathia magyar hajóorvosáról, Lengyel Árpádról. Már a könyv címe – A Titanic árnyékában – is azt sejteti, hogy a katasztrófa kapcsán még egy magyar olvasó számára sem feltétlenül Lengyel Árpád neve ugrik be elsőre. Ön szerint miért ismerik még mindig ilyen kevesen nagyapja történetét?

- Főleg azért, mert a Titanickal kapcsolatban mindenki elsősorban a tragédiáról beszél. 1912. április 14-15-én egy olyan katasztrófa történt, amely békeidőben elképzelhetetlen volt. Talán ez volt az első olyan katasztrófa, amelyről az egész világ azon 'melegében' értesült, hiszen akkor már működött a távíró. Volt azóta két világháború, de a Titanic története valamiért mégis fennmaradt. Persze hozzáárult a legendához, hogy a Titanicot mindenki elsüllyeszthetetlennek vélte. Ez volt az első útja ennek a ragyogóan felépített, csodálatos hajónak, amelyen a kor elitje is utazott; ők azért mentek, hogy részt vehessenek a Titanic első útján. Aztán ugye volt a polgári középosztály, amelynek tagjai annak örülhettek, hogy egyáltalán feljuthattak a hajóra, s amit nagy családi élményként éltek meg, és persze voltak a kivándorlók: olaszok, írek, franciák. Nemzetközi tragédia volt, amely nagyon sok nemzetet érintett, köztük a magyart.

- A könyvnek köszönhetően bizonyára még szélesebb körben válik ismertté Lengyel Árpád neve.

- Remélem, bár a neve azért fennmaradt. A katasztrófa kapcsán a sajtó felkapta a nevét és azonnal világgá kürtölte. A sírjánál egyszer el is hangzott egy beszéd, amelyben arról volt szó, hogy a 20. század elején csak két magyar orvos nevét ismerte a világ: Semmelweis Ignácét és Lengyel Árpádét. Aztán azonban valóban feledésbe ment az emléke. Jött két világháború, az ötvenes-hatvanas években pedig nem volt ildomos arról beszélni, hogy valakinek Amerikát jár ismerőse, barátja, családtagja van - pláne, hogy ott még valami kitüntetést is kapott. Ez akkor tabutéma volt. Csak valamikor a nyolcvanas évek közepén - amikor Ballard kutatta a Titanicot - vált ismertté a történet, de akkor is csak a Titanic katasztrófája, nem pedig maga a mentés. Ezért úgy gondoltam, hogy mivel a nagyapám olyan helytállást tanúsított, s akkora érdemeket szerzett, megérdemelné, hogy egy történet jegyezze fel a nevét. Korábban a National Geographic egyik 2004-es számában jelent meg egy cikk kifejezetten a Carpathiáról és a nagyapámról, amit a mostani könyv társszerzője, Dr. Balogh Tamás írt. De ma már a Kresz Géza Mentőmúzeumban is vannak róla képek, anyagok, valamint egy 15 perces angol-magyar dokumentumfilm, a Magyar Hajózási Szakközépiskola pedig védnökséget válalt a Kerepesi temetőben látható sírja felett. 2007-ben a Millenárison a Titanic vándorkiállításán egy külön sarkot biztosítottak a nagyapámmal kapcsolatos emlékek bemutatásának. 2001-ben örököltem meg édesanyámtól a hagyatékot, a kiállítás kapcsán pedig sokan megkerestek azzal a kérdéssel, hogy nem foglalkoznék-e behatóbban a témával. Később a nagyapám szülőfalujában, Pilismaróton rendezett időszaki kiállítás alkalmával is felvetették a témát. 2010-ben fogtam a könyv megírásába, de igyekeznem kellett, mert vészesen közeledett az évforduló.

- Mit lehet tudni Lengyel Árpádnak a Carpathia fedélzetén eltöltött időszak előtti életéről? Egyáltalán: mi motiválta az állás megszerzésében?

- 1909-ben végezte el az orvosi egyetemet, fül-orr-gége szakon tanult, majd gyakorló orvos volt a Rókus kórházban. 1911-ben egy újsághirdetésben olvasta, hogy angolul beszélő magyar orvost keresnek a Carpathiára, a Cunard Line hajójára. Mivel ez egy kivándorlóhajó volt, a hajótársaság vezetése szükségesnek érezte, hogy a hajón magyar személyzet is legyen. Nagyon megtetszett neki a hirdetés, nagyapám ekkor 26 éves volt, nőtlen, s örült, hogy világot láthat, miközben a szakmáját is gyakorolja. Megpályázta, majd meg is nyerte az álást, 1912 márciusában kötötték meg a szerződést. Ez volt az első és egyben utolsó hajóútja.

- Utána hol dolgozott?

Bevonuláskor a nagy háborúba

- Nagyon sok helyen. Az OTI elődjénél, az Országos Munkásbeteg-segélyző és Balesetbiztosítónál rendelőintézeti orvos lett a Mária téri rendelőben, aztán miután ez korszerűtlenné vált, a Kapás utcába költöztették, s itt dolgozott tovább. 35 éven át volt mentőorvos; már medikus korában elkezdett mentőzni, amivel a célja - gondolom - az egyetem melett a pénzkeresés volt. Az első világháborúban katonaorvos lett, ráadásul egy mentővonat főorvosa volt. Két éven keresztül, mint iskolaorvos és egészségtan tanár dolgozott. Üzemorvosként is praktizált a BKV elődjénél, a Beszkártnál, de volt magánorvosi praxisa is - ezen szakterületek hátterét mind átnéztem, ami nagy hangsúlyt kapott a könyvben.

Itthon elmaradt a kitüntetés

- Milyen feljegyzések maradtak fenn Lengyel Árpádtól a tragédiával kapcsolatban?

- Összesen öt darab, ezek teljes szövegét közlöm a könyvben. A legelsőt aznap fogalmazta meg, bátyjának írta, miután kikötöttek New Yorkban. Aztán rá egy hónapra a Budapesti Orvosi Kaszinóban tartott egy előadást. Egy évvel később, 1913-ban visszaemlékezést írt; ez a Mentők Lapjában jelent meg. A kerek évfordulókon, 1932-ben és 1937-ben is
tartott egy-egy rádióelőadást. Nagyon érdekes, mivel mindvégig ugyanarról a témáról írt és beszélt, de mindig más-más szemmel közelített a témához, az idő múlásával mindig másra tette a hangsúlyt. Először a döbbenet hangján szólalt meg, de a kaszinóban már – ahol a szakma képviselőihez intézte szavait – a tragédia orvosi vonatkozásait hangsúlyozta. Később az események tragikuma domborodik ki, vagy a helytállás, a Carpathia kapitányának gyors helyzetfelismerése, a felfedező Marconi neve kerül elő gyakrabban.

- A kutatás során milyen új információk kerültek birtokába nagyapja személyiségéről és a mentésről?

- A Mentők Lapjában találtam egy írást, ezt Kálmán Ernő, a Carpathia másik magyar orvosa jegyezte. Ez megerősíti a nagyapám által leírtakat, miszerint a Carpathia rendkívül jól felszerelt hajó volt, rengeteg kötszerük, gyógyszerük és élelmiszerük volt, és hogy a fedélzetén rendszeresen – hetente – tartottak úgynevezett mentési gyakorlatot. A Titanicon azonban ilyen nem volt, mivel a gőzösnek ez volt az első útja, s egyszerűen nem volt idő arra, hogy kipróbálják. Ami pedig a nagyapámat illeti: volt neki még egy személyes tragédiája. 1927 februárjában meghalt a hatéves kisfia torokgyíkban. Egy gégészorvosnak a fia, aki diftériában hal meg…ráadásul a torokgyík elleni oltást 1936-ban tették kötelezővé. De az is újdonság volt a számomra, hogy milyen sok területen dolgozott a nagyapám, s hogy merre lakott az évek folyamán.

- Hogyan tudta kezelni a mentéssel járó hirtelen jött népszerűséget? Mennyire változtatták meg például a kitüntetések, amiket 1912 után kapott?

- Semennyire. Ezeket az elismeréseket ugyanis főleg külföldről kapta. Itthon kitüntetést nem kapott. József főherceg és Auguszta főhercegasszony ugyan meghívták egyszer egy beszélgetésre, egyszer pedig egy vacsorára, s megjelent róla jó néhány újságcikk. Egyedül a mentőktől kapott kitüntetést, a vasérdemérmét, ami a szakma legnagyobb elismerésének számított. A Titanicon végzett munkájáért azonban itthonról nem kapott kitüntetést. A hajó megmentett utasai egy aranyérmét készítettek a Carpathia tiszti karának - így nagyapámnak is -, a Liverpooli Hajótöröttek Társasága pedig egy ezüstérmét, illetve egy nevére kiállított díszoklevelet adományozott neki. Egyébként erről baráti, családi körben senkiről nem beszélt, annyira megrázó élmények voltak számára. Kisfia halálát és a Titanic tragédiáját mélyen eltemette magában.

- Nem is tudta ezt soha feldolgozni?

- Nem. Olyan emberi tragédiákat látott, amiket ép ésszel nagyon nehéz felfogni. Ami segített neki, hogy minden megmentett utassal találkozott, mivel a fedélközben, ahol kinyitották az oldalajtót, s ahol megpróbálták a mentőcsónakból kiemelni a megmentetteket, vele találkoztak először. A három orvos közül neki volt egyedül mentős gyakorlata, ezért a kapitány azt kérte, hogy ő álljon az ajtóhoz, ahol a megmentetteket kiemelték. Nagyapám - mentős lévén - tudta, hogy kinek milyen elátásra van szüksége. Azt írja, hogy töréses esetek voltak, s mindenki szinte sokkos állapotban volt - szerinte ez volt a legborzasztóbb. 705 embert mentettek meg, képzelheti, hogy ez mennyi munkával járt. Voltak olyan kisbabák, akik beszélni sem tudtak, valakinek a kezébe nyomták őket, hogy mentsék és vigyék. Nyolc nászutas pár volt az utasok között, de csak két pár és hat fiatalasszony menekült meg. S egyetlen olyan család sem volt, amelyik veszteség nélkül átvészelte volna az utazást. Ezt rettenetes lehetett feldolgozni, még egy orvosnak is. Nem is sikerült neki.