BERT PÁL: Sarki vadászat egy szép napon

Az északi sarknak örök jégtől borított zord vidékei korántsem mindig és mindenütt lakatlan sivatagok: sok különféle állat van ott, amikor van miből élni.
Bálnák, delfinek és más cetek játszadoznak künn a vízen, fókák és rozmárok kapaszkodnak a jégtáblákra és nehézkesen mászkálva emésztik meg az imént fölfalt halat; könnyen megesik, hogy széttépi őket a jegesmedve, amely folyton csak ennivalót keres.
Ahol némi nyoma van a növényzetnek, ott megjelennek a rénszarvas és pézsmás tulok legelő nyájai.
Megszámlálhatatlan madárrajok lepik el a sziklafalakat, amelyeken tavaszkor fészket raknak; még a szunyog sem hiányzik, sőt az enyhe évszakban annyira elszaporodik, hogy az utazók­nak nem kevésbé kellemetlen mint a forró égöv alatt.
A következő vadászati leírás Nordenskiöld híres svéd utazótól származik, aki először hajózta körül Európát és Ázsiát. Előtte ez senkinek sem sikerült.

*

Adolf Erik Nordenskiöld

Július hava derült, napos idővel és nyári hőmérséklettel kezdődött. Azonfelül teljes volt a szélcsend, tükörsima a tenger, körülötte úgy ragyogtak a jégtuskók, mint gyémántok a smaragd körül. Éppen végeztük az ebédet, amikor jött a hadnagy kérdezni, vajjon akarok-e fókát lőni. Gyorsan kaptam a puskámat és mentem utána. Egy puskalövésnyire a jég hátán nagy fóka sütkérezett a verőfényen; lőttem, de golyóm csak megsebezte; a fóka rögtön eltünt a lékjében, széles vérnyomot hagyván a jégen. Nesztelenül eveztem egy másik felé, az kárpótlást nyújtott; az első lövés a hátán sebezte meg, a második golyó leterítette. Először lőttem ilyen nagy emlős állatot, később még különb is akadt.
Néha-néha csendes szellő lengedezett. Messziről előtüntek a »Madárhegyek«.
Július 2-án reggel négy óra tájban a hajónk horgonyt vetett. A messzelátón át négy pompás rénszarvast vettünk észre, amint javában legeltek. Besózott húsból és konzervekből álló ételeinket már úgy megúntuk, hogy bizony jól esett volna egy kis változás; örömest megragadtuk hát ezt az alkalmat friss hús szerzésére. Egy legényünkkel csónakba ugrottam és a part felé eveztünk.
Az állatok nem láthatták csónakunkat a sűrü ködtől. De hamar szétoszlott a köd és - mintegy varázsütésre - gyönyörű látvány tárult fel előttünk. Egészen hajónk mellett, amelyet éppen elhagytunk, mind a két oldalon hirtelen két ragyogó hegység meredt elénk a tengerből. A lépcsőzetes sziklarétegeket a szó szoros értelmében miriád madár lepte be, ameddig csak látni lehetett. Hátukon ébenfekete és alúl fehér tollukról, röpülésükről, az ülőknek egyenes tartásáról és kiáltásukról meg lehetett ismerni, hogy csupa alka-király (kis alka). Ott ülnek a hegy­ség fokain komolyan, szépen egymás mellett, mindenik a maga tojásán. Mások megszámlálhatatlan rajokban szállnak föl, de mindig egy sorban; a csónakból nézve, úgy ragyognak a napsugarakban, hogy az ember gyöngysornak vélhetné, amelyet valami láthatatlan kéz lenget a légben. Meg lehet közöttük különböztetni a háromujjú sirályt és a magasan szálló kékes sirályt, amelyet polgármesternek neveznek. Más alka-királyok a szelíden lengő hullámokon ringatóznak vagy táplálékot halászva, a vízbe mártják csőrüket. Némelyek dühösen dulakodnak, amíg csak egy csendes szomszéd közbelépése őket ki nem békíti; a veszekedést rendesen a hegyszegélyen kezdi két kotlós, de mivel szűk a hely, a tengeren folytatják.
Később fehér delfin-csapattal találkoztunk, voltak néhány százan; úgy fölkavarták a vizet, mint valami zivatar. Békében vonultak el a csónak mellett, velünk nem is törődtek, mert - no benn van a gyermekversikében:
Plinius históriája hirdeti:

Ez állat az embert szereti.
Mindenki bátran elhiheti.

Néhány alighanem csak kölyök volt, legalább kisebb termetükről és szürkés színükről ítélve; a felnőttek valóban feltűnő és vakító fehérek. Legnagyobbrészt négy-öt, némelyek hat méter hosszuak voltak. Úszásközben a hátuk majd a víz színe fölött, majd a víz színe alatt van; ez utóbbi esetben néha különös hangot hallatnak, amelyet jól ismernek az északi tájon lakó halászok. Vaktában rálőttem egyre, de hiába: köztudomás szerint ezek az emlősök csak egy helyen sebezhetők meg, a szemüknél, amely igen kicsiny a nagy testükhöz képest.
Mihelyt kiszálltunk, csónakunkat a partra vontuk és elindultunk. Mindenütt és folyton csak madarak környeztek. Itt egy csapat skót lúd, amott a parttól távolabb vadludak.
A nap meglepő melegen sütött, ami - megvallom - e nagy szélesség (72°) alatt nekem igen furcsának tetszett; mintha csak álmodtam volna. Pedig valóság volt; az izzadtság csurgott rólunk. Igaz, hogy gyapjuruhát viseltünk és hegyen-völgyön jártunk; majd zuhogó vízfolyá­son kellett átgázolnunk, majd az agyagos föld marasztalgatta csizmáinkat.
- Doktor úr! - mondja halkan a matróz, megrántva a kabátom ujját.
- No?
- Nem látja?
- Mit?
- Egy róka! - súgja fülembe, még jobban hozzám hajolva. Valóban tőlünk nem messzire egy gyönyörű kék róka volt. Szerencsére nem vett bennünket észre a ravasz; kedvemre szemlélhettem és bámulhattam nyári ruhájában, oldalt fakóvörös fekete bársonybundájában. Télen egészen fehér a bundája, amelyet sokra becsülnek a szűcsök. Egyébiránt minden tekintetben hasonló a művelt vidékeken lakó rokonához; a faját jellemző tulajdonságokból nem vesztett el egyet sem e sarki tájakon. Orrával a földet szaglászva, ide-oda baktatott; nyilván lemminget [kis rágcsáló emlős;  nagy csapatokban vándorol Skandináviában és Oroszországban.] fürkészett a koma. Egyszerre csak eltünt egy domb mögött; futottunk utána, de már híre sem volt. Kitünő szaglásával megérezett bennünket és vitte az irháját bölcsen és gyorsan. Nem­sokára megint megláttuk messziről, amint kétségbeesetten futott a hegység felé. Mégis örülök, hogy láttam szabadságában ezt az állatot, amely csak a sarkvidéken él. Gyakran előfordul Skandinávia északi részeiben is, de csak a legmagasabb hegységekben, az örök hó szomszédságában, ahol bajos megfigyelni. Azonban mondják, hogy már déli Svédországban is látták. A sarki tájak madarainak ő a legnagyobb ellensége; nyáron át dúsan lakmározik, de ősszel elszáll az ennivalója melegebb országokba és akkor nagyon lesoványodik.
Tovább mentünk. A derék matróz fegyverével a jégréteg szilárdságát próbálgatva, óvatosan lépkedett előre; hirtelen fölsikoltott. A hasadékok egyikébe estem; amint egy szökéssel át akartam ugrani, gyenge jégre kerültem és lebuktam, mint egy levél a levélszekrénybe. Szerencsére puhára estem: fél méter mélységű vízbe; társam a jégen elnyujtózkodva, kezét nyujtotta és csakhamar föltápászkodtam, örülvén, hogy a kis hideg fürdőnél egyéb bajom nem esett. Ha a víz mély lett volna és lábammal nem értem volna fenekét, akkor veszedelembe jutottam volna, mert ahhoz a helyhez közel a glecser jégtömege  meredekül végződött a tengerben és ott az olvadó jégmezők szilaj patakja hatalmas zuhatagot képezett.
Miután rendbe hoztam puskámat és kiürítettem nagy tengerészcsizmáimat, utunkat folytattuk. Végre egy dombtetőről megláttuk az egyik rénszarvast, amely békésen legelt a tengerparton, de oly messze, hogy golyó nem érhette. Óvatosan haladtunk előre; a szél kedvezett, szembe fújt és így nem érezhetett bennünket meg a rénszarvas, amelynek kitűnő szaglása van. A talaj nem volt oly kedvező: porhanyós pala volt, mely ropogva töredezett, amint ráléptünk nagy csizmánkkal. Végre az utolsó halomhoz értünk. Ekkor kettőzött óvatossággal haladtunk előre; még a lélekzetünket is visszafojtva, hason másztunk a tetőig és íme, nem is egy, hanem négy rénszarvas volt előttünk a szakadékban; kettő nagy volt és pompás agancsú; a másik kettőnek termetéről látszott, hogy fiatalok. Azonban még mindig olyan messze voltunk, hogy nem lőhettünk rájuk. Újra tanakodtunk, mitévők legyünk; matrózom abban a véleményben volt, hogy maradjunk lesen és várjuk, merre mennek a szarvasok.
Végre a négy rénszarvas balra vonult egy hegygerinc felé, amely harántul állt előttünk. Visszafelé csúsztunk azon az úton, amelyen felmásztunk; a szakadék fölé hajló sziklafal eltakart bennünket és így csakhamar a szarvasok közelébe jutottunk. Megint megálltunk és elhatároztuk, hogy a matróz a legnagyobbikra fog lőni, amely legmesszebb van, én pedig a legközelebbit vállaltam magamra. Úgy is tettünk; a két lövés egyszerre dördült el és két áldozat hevert a földön, a másik kettő elmenekült a magas dombok felé. Kitörő örömmel futottunk oda. Az enyém azonnal kimúlt, tán egy vagy két éves volt. A matrózomé ellenben jól megtermett; a túloldalon levő jeges felé vonszolta testét, de társam nem hagyta messzire menni, egy vágással véget vetett a szegény állat kínjainak.
Milyen látvány a vadásznak két rénszarvas elterülve a naptól tündöklő hómezőn! A matróz gyorsan munkához fogott; hátukra fektette az áldozatokat, fejüket az agancsukra támasztva, ahogy északon szokás és hamarosan fölbontva, beleiket kiszedte, hogy a húsuk meg ne romoljék. Fehér sirályok röpködtek bennünket körül; aligha láttak még ilyen jelenetet.
Ezek a rénszarvasok még nem vetették le téli bundájukat, amely egész fehér. De már oly lazán állt a szőrük, hogy könnyen ki lehetett tépni marékszámra; alatta szürkésbarna szőr tünt elő, - az lett volna a nyári bundájuk. Agancsukat bőr borította, ami azt bizonyítja, hogy még nem érték el az évi teljes fejlettségüket. A rén egyéb szarvasoktól eltér abban, hogy a nősténynek is van agancsa. Amelyeket mi lőttünk, hasonlítanak a norvégiai és a szibériai vad rénszarvashoz, de a spitzbergiaktól abban különböznek, hogy lábuk hosszabb és testük nagyobb. Ősszel ezek a sarkvidéki szarvasok igen meghíznak Novájá Zemlyán és Spitzbergán.
Visszafordulva a tenger felé, elértük az alk-perget (az alkamadarak hegyét), amelyet még a hajóról láttunk meg az elinduláskor. Éhségünket a madár tojásával csillapítottuk, amely csemegének is beválnék, azután ittunk rája a közeli zuhogó patak vizéből. Még jó ideig maradtam ott a meredekség szélén, szemlélni a madarak országát.
Ameddig csak tekintetem ért, a meredek szirtfokokat az alkák megszámlálhatatlan sorai foglalták el oly sűrüen, hogy tenyérnyi hely se maradt köztük. Száz négyszögméternyi területen körülbelül ötszázra becsültem a madarak számát. Együttvéve köröskörül lehetett néhány millió - túlzás nélkül!
De már ideje volt a hajóra menni. Társainkat éppen a reggelinél találtuk. A lelőtt két szarvast csak később vittük a hajóra.
Délután a tengerfenékre bocsátottunk néhány alkát egy hatvan centiméternyi átmérőjű vas­karikára erősített hálóban. Egy óra mulva a hálót hirtelen felhúztuk és a madaraknak már csak a csontváza volt benne, de ellepve sok száz amphipodával  [rákféle héjas állat].  E hálókat arra használtuk, hogy ilyen csalétekkel fogtunk benne tengeri állatokat; csak ily módon lehet fogni nagy héjas állatokat [a rák egész rokonságának a neve ]  a decapodák  [tízlábú rákféle állatok]  rendjéből.
Este szakácsmesterünk ízletes rénpecsenyét tálalt fel nagy diadallal; a hús íze igen hasonlít az őzpecsenyééhez.

Következik: BERT PÁL: A jegesmedve (Payer nyomán elbeszélve)

Forrás: Sarkvidéki és amerikai utazások és vadász-kalandok. Szerkesztette: Bert Pál.  Átdolgozta: Dr. Simonyi Jenő. MEK

MÚLT-KOR: Aki a Titanic utasait mentette

A 20. század elején két magyar orvos, Semmelweis Ignác és Lengyel Árpád nevét ismerte a világ, utóbbié azonban hamarosan feledésbe merült - mondta el a Múlt-kornak a Titanic utasait mentő fül-orr-gégész unokája, Völgyi Péterné dr. Reich Márta, akinek nagyapjáról írt könyve a napokban jelent meg. [A cikk 2012. áprilisában készült - szerk. megj.]  A Carpathia hajóorvosa összesen 705 embert mentett meg, a nyomasztó emlékek miatt a tragédiát soha nem tudta feldolgozni. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de Lengyel Árpád itthon a Titanicon végzett mentési munkáért kitüntetést nem kapott, emlékét ma szűk körben ápolják, bár neve a világ egyre több pontjára jut el.  [Szerk. megj.: dr. Munk Artur szintén a Carpathia orvosi karához tartozott, amikor a katasztrófa történt. Lásd a róla szóló közleményünket - itt]

Csak két orvos volt

- A Titanic-katasztrófa 100. évfordulójára időzítve könyvet írt nagyapjáról, az 1912. április 14-én jéghegynek ütközött majd elsüllyedt legendás luxushajó segítségére siető Carpathia magyar hajóorvosáról, Lengyel Árpádról. Már a könyv címe – A Titanic árnyékában – is azt sejteti, hogy a katasztrófa kapcsán még egy magyar olvasó számára sem feltétlenül Lengyel Árpád neve ugrik be elsőre. Ön szerint miért ismerik még mindig ilyen kevesen nagyapja történetét?

- Főleg azért, mert a Titanickal kapcsolatban mindenki elsősorban a tragédiáról beszél. 1912. április 14-15-én egy olyan katasztrófa történt, amely békeidőben elképzelhetetlen volt. Talán ez volt az első olyan katasztrófa, amelyről az egész világ azon 'melegében' értesült, hiszen akkor már működött a távíró. Volt azóta két világháború, de a Titanic története valamiért mégis fennmaradt. Persze hozzáárult a legendához, hogy a Titanicot mindenki elsüllyeszthetetlennek vélte. Ez volt az első útja ennek a ragyogóan felépített, csodálatos hajónak, amelyen a kor elitje is utazott; ők azért mentek, hogy részt vehessenek a Titanic első útján. Aztán ugye volt a polgári középosztály, amelynek tagjai annak örülhettek, hogy egyáltalán feljuthattak a hajóra, s amit nagy családi élményként éltek meg, és persze voltak a kivándorlók: olaszok, írek, franciák. Nemzetközi tragédia volt, amely nagyon sok nemzetet érintett, köztük a magyart.

- A könyvnek köszönhetően bizonyára még szélesebb körben válik ismertté Lengyel Árpád neve.

- Remélem, bár a neve azért fennmaradt. A katasztrófa kapcsán a sajtó felkapta a nevét és azonnal világgá kürtölte. A sírjánál egyszer el is hangzott egy beszéd, amelyben arról volt szó, hogy a 20. század elején csak két magyar orvos nevét ismerte a világ: Semmelweis Ignácét és Lengyel Árpádét. Aztán azonban valóban feledésbe ment az emléke. Jött két világháború, az ötvenes-hatvanas években pedig nem volt ildomos arról beszélni, hogy valakinek Amerikát jár ismerőse, barátja, családtagja van - pláne, hogy ott még valami kitüntetést is kapott. Ez akkor tabutéma volt. Csak valamikor a nyolcvanas évek közepén - amikor Ballard kutatta a Titanicot - vált ismertté a történet, de akkor is csak a Titanic katasztrófája, nem pedig maga a mentés. Ezért úgy gondoltam, hogy mivel a nagyapám olyan helytállást tanúsított, s akkora érdemeket szerzett, megérdemelné, hogy egy történet jegyezze fel a nevét. Korábban a National Geographic egyik 2004-es számában jelent meg egy cikk kifejezetten a Carpathiáról és a nagyapámról, amit a mostani könyv társszerzője, Dr. Balogh Tamás írt. De ma már a Kresz Géza Mentőmúzeumban is vannak róla képek, anyagok, valamint egy 15 perces angol-magyar dokumentumfilm, a Magyar Hajózási Szakközépiskola pedig védnökséget válalt a Kerepesi temetőben látható sírja felett. 2007-ben a Millenárison a Titanic vándorkiállításán egy külön sarkot biztosítottak a nagyapámmal kapcsolatos emlékek bemutatásának. 2001-ben örököltem meg édesanyámtól a hagyatékot, a kiállítás kapcsán pedig sokan megkerestek azzal a kérdéssel, hogy nem foglalkoznék-e behatóbban a témával. Később a nagyapám szülőfalujában, Pilismaróton rendezett időszaki kiállítás alkalmával is felvetették a témát. 2010-ben fogtam a könyv megírásába, de igyekeznem kellett, mert vészesen közeledett az évforduló.

- Mit lehet tudni Lengyel Árpádnak a Carpathia fedélzetén eltöltött időszak előtti életéről? Egyáltalán: mi motiválta az állás megszerzésében?

- 1909-ben végezte el az orvosi egyetemet, fül-orr-gége szakon tanult, majd gyakorló orvos volt a Rókus kórházban. 1911-ben egy újsághirdetésben olvasta, hogy angolul beszélő magyar orvost keresnek a Carpathiára, a Cunard Line hajójára. Mivel ez egy kivándorlóhajó volt, a hajótársaság vezetése szükségesnek érezte, hogy a hajón magyar személyzet is legyen. Nagyon megtetszett neki a hirdetés, nagyapám ekkor 26 éves volt, nőtlen, s örült, hogy világot láthat, miközben a szakmáját is gyakorolja. Megpályázta, majd meg is nyerte az álást, 1912 márciusában kötötték meg a szerződést. Ez volt az első és egyben utolsó hajóútja.

- Utána hol dolgozott?

Bevonuláskor a nagy háborúba

- Nagyon sok helyen. Az OTI elődjénél, az Országos Munkásbeteg-segélyző és Balesetbiztosítónál rendelőintézeti orvos lett a Mária téri rendelőben, aztán miután ez korszerűtlenné vált, a Kapás utcába költöztették, s itt dolgozott tovább. 35 éven át volt mentőorvos; már medikus korában elkezdett mentőzni, amivel a célja - gondolom - az egyetem melett a pénzkeresés volt. Az első világháborúban katonaorvos lett, ráadásul egy mentővonat főorvosa volt. Két éven keresztül, mint iskolaorvos és egészségtan tanár dolgozott. Üzemorvosként is praktizált a BKV elődjénél, a Beszkártnál, de volt magánorvosi praxisa is - ezen szakterületek hátterét mind átnéztem, ami nagy hangsúlyt kapott a könyvben.

Itthon elmaradt a kitüntetés

- Milyen feljegyzések maradtak fenn Lengyel Árpádtól a tragédiával kapcsolatban?

- Összesen öt darab, ezek teljes szövegét közlöm a könyvben. A legelsőt aznap fogalmazta meg, bátyjának írta, miután kikötöttek New Yorkban. Aztán rá egy hónapra a Budapesti Orvosi Kaszinóban tartott egy előadást. Egy évvel később, 1913-ban visszaemlékezést írt; ez a Mentők Lapjában jelent meg. A kerek évfordulókon, 1932-ben és 1937-ben is
tartott egy-egy rádióelőadást. Nagyon érdekes, mivel mindvégig ugyanarról a témáról írt és beszélt, de mindig más-más szemmel közelített a témához, az idő múlásával mindig másra tette a hangsúlyt. Először a döbbenet hangján szólalt meg, de a kaszinóban már – ahol a szakma képviselőihez intézte szavait – a tragédia orvosi vonatkozásait hangsúlyozta. Később az események tragikuma domborodik ki, vagy a helytállás, a Carpathia kapitányának gyors helyzetfelismerése, a felfedező Marconi neve kerül elő gyakrabban.

- A kutatás során milyen új információk kerültek birtokába nagyapja személyiségéről és a mentésről?

- A Mentők Lapjában találtam egy írást, ezt Kálmán Ernő, a Carpathia másik magyar orvosa jegyezte. Ez megerősíti a nagyapám által leírtakat, miszerint a Carpathia rendkívül jól felszerelt hajó volt, rengeteg kötszerük, gyógyszerük és élelmiszerük volt, és hogy a fedélzetén rendszeresen – hetente – tartottak úgynevezett mentési gyakorlatot. A Titanicon azonban ilyen nem volt, mivel a gőzösnek ez volt az első útja, s egyszerűen nem volt idő arra, hogy kipróbálják. Ami pedig a nagyapámat illeti: volt neki még egy személyes tragédiája. 1927 februárjában meghalt a hatéves kisfia torokgyíkban. Egy gégészorvosnak a fia, aki diftériában hal meg…ráadásul a torokgyík elleni oltást 1936-ban tették kötelezővé. De az is újdonság volt a számomra, hogy milyen sok területen dolgozott a nagyapám, s hogy merre lakott az évek folyamán.

- Hogyan tudta kezelni a mentéssel járó hirtelen jött népszerűséget? Mennyire változtatták meg például a kitüntetések, amiket 1912 után kapott?

- Semennyire. Ezeket az elismeréseket ugyanis főleg külföldről kapta. Itthon kitüntetést nem kapott. József főherceg és Auguszta főhercegasszony ugyan meghívták egyszer egy beszélgetésre, egyszer pedig egy vacsorára, s megjelent róla jó néhány újságcikk. Egyedül a mentőktől kapott kitüntetést, a vasérdemérmét, ami a szakma legnagyobb elismerésének számított. A Titanicon végzett munkájáért azonban itthonról nem kapott kitüntetést. A hajó megmentett utasai egy aranyérmét készítettek a Carpathia tiszti karának - így nagyapámnak is -, a Liverpooli Hajótöröttek Társasága pedig egy ezüstérmét, illetve egy nevére kiállított díszoklevelet adományozott neki. Egyébként erről baráti, családi körben senkiről nem beszélt, annyira megrázó élmények voltak számára. Kisfia halálát és a Titanic tragédiáját mélyen eltemette magában.

- Nem is tudta ezt soha feldolgozni?

- Nem. Olyan emberi tragédiákat látott, amiket ép ésszel nagyon nehéz felfogni. Ami segített neki, hogy minden megmentett utassal találkozott, mivel a fedélközben, ahol kinyitották az oldalajtót, s ahol megpróbálták a mentőcsónakból kiemelni a megmentetteket, vele találkoztak először. A három orvos közül neki volt egyedül mentős gyakorlata, ezért a kapitány azt kérte, hogy ő álljon az ajtóhoz, ahol a megmentetteket kiemelték. Nagyapám - mentős lévén - tudta, hogy kinek milyen elátásra van szüksége. Azt írja, hogy töréses esetek voltak, s mindenki szinte sokkos állapotban volt - szerinte ez volt a legborzasztóbb. 705 embert mentettek meg, képzelheti, hogy ez mennyi munkával járt. Voltak olyan kisbabák, akik beszélni sem tudtak, valakinek a kezébe nyomták őket, hogy mentsék és vigyék. Nyolc nászutas pár volt az utasok között, de csak két pár és hat fiatalasszony menekült meg. S egyetlen olyan család sem volt, amelyik veszteség nélkül átvészelte volna az utazást. Ezt rettenetes lehetett feldolgozni, még egy orvosnak is. Nem is sikerült neki.

HALÁSZ IGNÁC: A svédországi lappok között (3)

Nyolcz napig tartózkodtam itt és e nyolcz nap alatt többet sikerült népköltészeti és ethnographiai szempontból gyüjtenem, mint másutt három hét alatt. A három kunyhó lakossága tulajdonképen egy családot képezett és körülbelül nyolczszáz rénszarvasból álló nyájokat is együtt őriztették. Az. egyik kunyhóban az én öregemnek az első feleségétől való fia lakott a családjával, a másikban pedig a nőtestvére fiával, egy lapp vándortanítóval együtt. Ez a tanító egészen úgy él, mint a többi lappok. Épen olyan ruhában jár, ép úgy kijár a rénszarvasokat őrizni, ép úgy feji őket és semmi más által sem tűnik ki a többi közül, mint hogy valamivel nagyobb a műveltsége. Nem csak az elemi iskolákat végezte el, hanem az östersundi tanítóképzőben egy pár semestrist is. A kormány háromszáz króna, körülbelül kétszáz forint fizetést ád neki esztendönkint és ezért kötelessége augusztus 15- dikétől május végéig két-két hónapig a különböző hegységekben tartózkodó lappok között időzni és ez idő alatt gyermekeiket az olvasás és vallás elemeiben oktatni. A kunyhómbeli lapp szolga volt ott tartózkodásom alatt a rendes mesélőm, a lapp tanítót pedig arra használtam föl, hogy vele a nyelvtani alakokat megmagynráztassam. Minden esetre érdekes volt egy lappal singularisról, plurálisról, infinitivusról, imperativusról, accusativusról s más eféléről beszélni. A lappok műveltsége különben korántsem olyan kezdetleges, mint azt gondolnók és a mint köztök való idözésem előtt magam is gondoltam. A legöregebbeket és a még iskolába járni nem tudókat kivéve, alig akadni a lappok, különösen a jemtlandi lappok között olyanra, aki ne tudna írni,
olvasni vagy legalább is olvasni. A nép e müvelésére a vallásnak rendkívül nagy befolyása van. Nem eresztenek addig senkit sem az Űr asztalához, míg csak a bibliát meg nem tanulta olvasni. A lapp nép pedig eltanulta a svédektől és a norvégoktól a vallásosságot. Sátraikban profán dalok helyett zsoltárokat énekelnek és tündérmesék elmondására csak nagy rábeszélésre vállalkozik még az is, a ki ilyent sokat tud. Nehéz tölük igazi népmeséket kapni, rnert ezek elmondásával, azt gondolják, vallásos érzetöket sértik meg. Gyermekeiknek már nem is igen mondanak el eféléket. Kerülnek mindent, ami legkevésbbé is régibb pogány korukra emlékezteti őket. Házi gazdám fiatalabb korában több medvét ejtett el, pogány szertartások mellett kellett a koqtiebe behoznia, megnyúznia, szétdarabolnia és az úgynevezett medvedalt elénekelnie. Most legnagyobb faggatásomra és ígéreteimre az volt az örökös válasza, hogy az éneket már egészen elfeledte. Saját mindennapi életükről, rénőrzés, költözködés, vadászat vagy halászat közben elő forduló kalandjaikról szól mai nap rendesen az elbeszélésök. Csak különös véletlen következtében jutottam itt a Skalstugu fjällben olyan elbeszélőre, egy értelmes lapp szolgára, akitől, miként ö nevezte, a hajdankori világból való meséket sikerült kapnom. Igaz, hogy ennek sem terjedt túlságos sokra az ismerete.

Augusztus tizedikén a Jemtland éjszakibb vidékein élő lappok számára szinten volt isteni tisztelet a már előbb említett Kålåsen nevű lapp templomban. A Skakstugu fjällbeli lappok is oda készültek. Az egyik családnak egy kis gyermeke volt keresztelendő. A négy hetes kisdedet az anyja bölcsöstül együtt a hátára kötötte és úgy vitte el a keresztelőre. Beszédes szállásadó asszonyom és a lapp  tanító szintén vele tartottak. Nem maradt más otthon, csak a szótlan, mogorva öreg lapp a tanítónak meséléshez nem értő anyja, meg három cseléd. Az egyiknek tudományát azonban már kimerítettem, a másik két nöcseléd pedig fölötte értelmetlen volt. Skalstuguban tehát nem volt tovább maradásom. A lappokkal együtt én is útra keltem, hogy újra résztvegyek egy lapp misén. Meg akartam róla győződni, hogy az ott összegyülekező más vidékről való lappok között nem akadok-e olyanokra is, akik az eddig ismertektől lényegesen elütő tájbeszédeket használnak. Jaakkola tovább is ott maradt a Skalstugu-fjällben, hogy a lapp szolgát most már ö használja föl nyelvészeti czéljaira. Ezután ketten nem találkoztunk többé. Utaink elváltak.

A Skalstugu-fjällbeli  lappok, tárházukban megrakodva az útra szükséges élelmi szerekkel és az ünnepi öltözetekkel, a legrövidebb utat választották és kerülőt nem tartva, gyalog indultak el a havas hegyeken és lapos földeken átvágva Kålåsenba. Nem mertem velök tartani. Az út fárasztó nehézségéhez és amúgy is kilencz mérföld hosszúságához a lapp ember edzettsége szükséges. Kényelmes kanyarulót tartottam tehát és a hat-hét mérföldre eső legközelebbi vasúti.állomást igyekeztem elérni, hogy innen aztán vasúton és szekéren eljussak a nagy Kall tavához, melyet hetenkint egynéhányszor gőzhajó jár be. A Kall tó éjszaki széléhez jutva, még nem volt vége.az útnak. Két kisebb terjedelmű tavon kellett magamat csónakon átvitetnem, a közbe eső tért pedig gyalog bejárnom, míg végre a lapp templom helyére érhettem. E templomot, valamint a Yalbóbelit is a svéd kormány építtette a lappok számára. Késő este kezdtek szállingózui a lappok. Aznap alig egy-két szót váltottam velök. Másnap délelőtt sem igen sok hasznukat vehettem; az isteni tiszteletre való készülődés és maga az isteni tisztelet elfoglalta minden idejöket. Csak délután gyüjthettem magam körül egynéhányat a távolabb eső vidékre valók közül és annyit mindenesetre sikerült megállapí tanom, hogy a Sjäcker és oltfjälli lappok nyelve semmi lényegesben sem tér el a többi közép jemtlandi tájbeszédektől. Az a nyelv, melyet a Jemtlandban élő lappok beszélnek, mint már említettem, nagyon elütő a többi svéd- lapp dialectusoktól. Századok, talán ezredek óta egészen elkülönítve élnek az itt lakók a többiektöl és egymással semmi érintkezésben sincsenek. A többi lappoknak van irodalmuk, vannak papjaik, akik nyelvöket értik; az isteni tiszteletet mindenütt a magok nyelvén hallhatják, a szentírást a magok nyelvén olvashatják, a zsoltárokat a magok nyelvén énekelhetik. A jemtlandi lappok ellenben csakis svédül tudó papokkal érintkezhetnek, akik az ö nyelvökön semmit sem értenek. Az isteni tisztelet svéd nyelven foly, bibliát svédet olvasnak, zsoltárokat svéd fordításban énekelnek. E körülménynek tulajdonítható, hogy a jemtlandi lappok nyelvére a svéd jobbau hatott, mint a többi nyelvjárások akármelyikére. Szókincse meglehetősen tarkítva van svéd elemekkel és mondataik fordulatában is gyakran ki lehet érezni a svéd nyelv hatását. Nyelvöket magok a jemtlandi lappok vad nyelvnek nevezik. Az a tudat él bennök, hogy ők nem beszélik az igazi lapp nyelvet. Pedig a nyelvészre nézve épen az ö dialectusok egyike a legérdekesebbeknek és legfontosabbaknak. Mennél inkább belemerültem a tanulmányozásába és mennél több mutatványt tudtam belőle gyűjteni, annál inkább átláttam a fontosságát és annál nagyobb érdeklődéssel vizsgáltam. Azt tapasztaltam, hogy ez mindnyája között nagyon sok tekintet- ben a legősibb, a legeredetibb. Az a nagy különbség, mely a jemtlandi és a többi svédországi lapp nyelvjárás között fönnáll, hang- , alak- és jelentéstani. A magán- és mássalhangzók rendszere itt olyan változatos, hogy a többi ismert lapp dialectusok, melyek pedig szintén elég gazdagok a hangzókbau, ehhez képest szegények. A magyar nyelvbeli magánhangzókon kí vül, a melyek itt mind megvannak, találunk még a és ä, a és o, e és i, o és u, u és í i között levő hangokat is, tarkítva változatos ikerhangzókkal. A mássalhangzók között szint ilyen gazdagság lep meg bennünket. Hogy többet ne emlí tsek, négyféle r és háromféle t hangjok van; van középhangjuk cz és dz, cs és dzs, cs és ty, sz és s között. Nagyon természetes, hogy a hangzórendszernek e nagy változatossága az első sorban, ami e dialectust annyira elütövé teszi a többitől, mert hisz ugyanazon szót egészen más hangszínezettel ejtik ki. A mily sajátságos a hangtana, ép oly sajátságos az alaktana is. Több olyan ragot és képzőt találunk itt, melyeknek a többi nyelvjárásokban nyoma sincs vagy csak nagyon kopott alakban fordulnak elö... A mondatbeli viszony kifejezésére is rendesen más viszonyszókat vagy a többiekben meglevőket más jelentésben használja a jemtlandi lapp. 

A szókincsnek eltérő voltát már megemlí tettem! Nem csak a svéd nyelv hatása idézte elö ezt az eltérést, hanem az is, hogy számos még pedig a közönséges mindennapi életben használt fogalomra olyan eredeti lapp szót is használnak, melyet a többi dialectusokban nem ismernek...  Mondhatjuk, ahány különböző hegységben lappok laknak, annyi különböző tájbeszédök van. Mind a mellett három egymástól lényegesebben eltérő alnyelvjárást különböztethetünk meg benne, a fölingeit, melyet azonban frostrikeninek nevezek, minthogy belőle csakis e hegység nyelvét ismerem, továbbá az undersäkerit és a herjedálit. A frostvikeni és herjedáli térnek el egymástól legjobban, körülbelül annyira, mint a mi göcseji dialectusunk a' közönséges irodalmi nyelvtől...

Kålåsenből augusztus 11-én mentem tovább és ezzel végkép odahagytam Jemtlandot, hogy tanulmányaim színterét ezutánra Svédország legéjszakibb részébe helyezzem át. Olyan lappok közé akartam kerülni, a kikről tudtam, hogy nyelvök már közelebb van az irodalmi nyelvhez. Augusztus 12- dikén este érkeztem Sundsvall élénk kikötő városba a bottni öbölben és ott másnap reggel egy Stockholmból Hapurandába tartó gőzhajóra ültem. Negyvennyolcz órai tengeri út után, augusztus 15- én reggel Luleåba, Svédország legéjszakibb városainak egyikébe érkeztem. Itt partra szálltam, mert innen érhettem el legkönnyebben Jokkmokkot, tudniillik azt a helységet a Lule lappmarkban, a hová jutni akartam. Nem sokáig időztem a kicsike, összesen 3200 lakost számláló városban, csak futó pillantást vetettem a kátránnyal, lazacczal, faárukkal és egyéb lappmarki czikkekkel megterhelt vitorlás hajókra, melyek a parton himbálóztak, aztán alkalom után néztem, mely a Luleå folyón fölfelé juttasson. Szerencsémre mindjárt akadtam egy hajóra, mely a folyón fölfelé indult. 

A Luleå-elf mintegy tizenhét rnérföldnyire hajózható. Útközben háromszor kellett hajót változtatnom, mert Eåbäcknél és Edeforsnál hatalmas vízesések zárták el az utat. A közbeeső tért, az újabb hajóállomásig, először másfél, aztán fél mérföldet, fölváltva kocsin és gyalog kellett megtennem. Storbacken helységnél egyáltalában vége szakadt a hajózásnak. Ezen túl a Luleå folyó a vízesések szakadatlan lánczolata lesz. Storbacken községet elérve, újra lapp földön, a Lule lappmark-sratárán voltam. A nyolcz lappmark közül, melyre a lappok lakta terület föl van osztva, ez a legnagyobb. 490 mérföldre terjed és körülbelül 2000 lapp lakossága van. A Lule lappmark összesen két egyházkerületet foglal magában: a gellivareit és a jokkmokkit. Én ez utóbbiba iparkodtam jutni. A Storbackentől Jokkmokkig vivő nyolczadfél mérföld hosszú út húsz esztendővel azelőtt még teljesen elhagyatott volt és csak gyalog lehetett e két helység és a közbeeső négy falucska között közlekedni. Most már a lappmarkban is vannak úgynevezett lóváltó állomások és jó országúton lehet egész Jokkmokkig jutni. Igaz, hogy itt aztán vége szakad a kocsizásnak. Azontúl éjszak- és dél-nyugat felé csak a saját lábára vagy csónakra bízhatja magát az utazó. 

Augusztus 16- dikán este Jokkmokkban voltam. Uti kalauzomban, mint lapp falut találtam megjelölve; azt hittem tehát, hogy itt üthetem föl a tanyámat és elég bő alkalmam lesz az oda való lakosoktól a lulei lapp nyelvjárást tanulmányozni. De mennyire elbámultam, midőn szállásadóm tudtomra adta, hogy itt hiába keresek lappokat, itt csak svédek laknak. A lappoknak, minthogy foglalkozásuk erre is a rénszarvastenyésztés és életök csak olyan nomád, mint a többié, épített házok, állandó lakásuk erre sincs. A falu körül csak télen tanyáznak rénszarvasaikkal. Oda érkeztem idejében messze, Jokkmokktól 16—35 mérföld távolságra levő magas fjallekben éltek az oda való lappok nyájaikkal szerteszórva. A falu közelébe csak október közepe táján szoktak érni. Mind ezek megtudása nem volt valami örvendetes dolog rám nézve. Nem akartam utazgatással elfecsérelni azt a csekély időt, ami e nyelvjárás tanulmányozására még rendelkezésemre állott. Jokkmokk templomjáró hely. A lappok számára is itt végzik az isteni tiszteletet évenkint egynéhányszor, gondoltam tehát, hogy a helységben pap is lakik s hogy e pap, minthogy lappúl is kell prédikálnia, bizonyára érti is a lappok nyelvét. A jokkmokki egyházkerület papja, Laestadius János, egy hetven esztendős, szeretetre méltó modorú ember, csakugyan itt lakott és másnap meglátogattam. Kérdéseimre minden irányban szívesen adott fölvilágosítást és tanácsot. Beszélgetés közben azt is megtudtam, hogy nem csak érti a lapp nyelvet, hanem a lapp irodalom egy része is az ő tolla alól került ki. Három szentírásbeli könyvet fordított lapp nyelvre. Mind a mellett öregsége miatt még sem mertem arra kérni, hogy velem töltse minden üres idejét. Különben is, igazi lappoktól akartam az itteni nyelvjárásról mutatványokat följegyezni. Azt kérdeztem tehát tőle, hol találhatok legközelebb lappokat és ö a Jokkmokktól csak másfél órára levő Yaikijaur községbe utasított. Egyszersmind fölszólitás nélkül késznek ígérkezett, hogy visszatértem alkalmával a gyűjtött szövegeket átnézi velem.

Még aznap elutaztam Jokkmokkból és Vaikijaurban egy svéd parasztembernél szállásoltam be magamat. A nyolcz házból álló faluban összesen két lapp sátor volt. Az egyikben egy elszegényedett lapp élt, aki napszámmal kereste kenyerét, a másikban pedig egy szinten szegény sorsra jutott lapp asszony, aki a falubeliek teheneit őrizte. E kettőn kívül egy svéd paraszt házában még egy, az egyházkerület költségén tartott, elaggott és elszegényedett lapp ember volt. Ez utóbbival találkoztam mindjárt megérkezésem napján. Minthogy házi gazdám a többi közül legertelmesebbnek dicsérte és azt is láttam, hogy még minden foga ép, tehát érthetően is ki tudja ejteni a szavakat, mindjárt megfogadtam napszámba és tizennégy napon át kora reggeltől késő estig folytattam vele a lapp tanulmányokat. Ez az öreg lapp nem tudott egy szót sem svédül. De nem tudott a másik kettő sem, aki kívüle a faluban élt s amint értesültem róla, a Lule és Torniå lappmarkbeli lappok között általában kevés van olyan, különösen az öregebbek között, aki a svédet értené. Rendesen csupán csak lappúl tudnak. Ha pedig még egy nyelvet tanúlt meg egyik-másik beszélni, rendszerint a finn az, melyet vándorlása közben az éjszaki Svédországban nagy számban élő finn lakosságtól sajátított el. A finn nyelvet törte egy kicsit az én lappom is. Kezdetben, amig a jokktnokki nyelvjárásba beletörődtem, ezen a nyelven értekeztünk egymással nagy keservesen. Volt öreg lappomnak egy megbecsülhetetlen tulajdonsága: tudott olvasni; nem svédül, hanem lappúl. Ez pedig nem csekély tudomány. Arra szolgál itt a nyomtatott szöveg, hogy a legkülönbözőbb dialectusban beszélők egyaránt el tudják olvasni és megérteni. Ahányféle vidékről valók a lappok, annyi különböző kiejtéssel olvassák az előttök levő szöveget, mindegyik a maga nyelvjárása szerint. Az öreg lappal én is mindenek előtt olvastattam, mégpedig Máté evangéliumát. Olvastattam pedig két okból: először, mert ez volt a legkönnyebb módja, hogy a jokkrnokki dialectusba belegyakoroljam magamat és másodszor, mert látni akartam, mennyire különbözik az élö kiejtés a nyomtatott szövegtől. Az a Máté evangelium, melyet az öreg lappal olvastattam, ez evangéliumnak legújabb, Laestadiustól jokkmokki nyelvjárás szerint készült fordítása. Kezdetben az élö kiejtésbeli eltéréseket a nyomtatott szövegbe akartam belejavítani, de csakhamar meggyőződtem róla, hogy ez lehetetlen. Majd mindegyik szónál, hol két, hol három, hol több hangot kellett majd közbetoldanom, majd módosítanom. Fogtam tehát a papirost és tollat és az egész evangéliumot leírtam az öreg lapp kiejtése szerint. (...) A lapp nyelvben annyira szereplő aspiratiónak nyoma sincs a nyomtatásban, a mássalhangzók gyöngülése és erösbülése pedig, mely ez éjszaki dialectusban oly fontos szerepet visz, csak nagyon tökéletlenül van föltüntetve. A kiejtés pontos megjelölése helyett csak jegyeket kapunk. E jegyeket azonban csak az képes elolvasni, aki a lapp nyelvnek tökéletes birtokában van; aki pedig nem tudja a lapp nyelvet tökéletesen, az csak azon szavakat képes elolvasni, melyeket olvasni megtanult. Magam is úgy vagyok, hogy biztossággal csak azon szövegeket vagyok képes elolvasni, amelyeket öreg lapommal és Laestadiussal, a jokkmokki pappal átvettem. E szerint tehát a Máté evangéliumának kiejtés szerint való leírása épen olyan fontos nyelvészeti szempontból, bár nem is eredeti, mint az egyéb gyűjtött szövegek. Midön Laestadiusnak mondtam, miért nem írják át a szövegeket úgy, amint a lappok csakugyan kiejtik, azt válaszolta, hogy a lappok annyira hozzá vannak már szokva az ilyen olvasáshoz, hogy félő , hogy épen azt a szöveget nem tudnák elolvasni, amely egészen úgy volna nyomtatva, mint amint kiejtik.

Vaikijaurban különben nemcsak a Máté evangelium átírására és a leírt szöveg gondos átnézésére telt ki az időm, hanem több igen érdekes eredeti szöveget is sikerült gyüjtenem. Az én öreg lappom ugyan kevés mesét tudott, s a mit tudott, azt sem akarta eleinte elmondani. Rendkívül vallásos ember volt. Az új testamentumot keblébe rejtve, folyton magával hordozta. Valamikor, mint nekem beszélték, az öreg nem a legszelídebb életet folytatta. Iszákos, verekedő természetű volt. Harmincz év előtt azonban éjszaki Svédországban egy vallásos szekta alakult, a mely a lappok babonaságra hajlandó lelkét mysticismusánál fogva teljesen elfogta. E szektának túlzott, rajongó vallásosság és egy fajta communismus volt a jellemvonása, bünbánás és minden világi élvezettől való tartózkodás volt a jelszava. Egy haszna mindenesetre volt e vallásos mozgalomnak. Akik hozzátartoztak e felekezethez, lemondtak a szeszes italok élvezetéről, még mielőtt a törvény rendeletei kíméletlen szigorúsággal meg nem tiltották az e fajta italoknak vidéken való elárusítását. Az én lappom sem kóstolt harmincz esztendő óta egy csepp pálinkát vagy egyéb szeszes italt sem. Azóta régi bűneit keserűli és előttem is gyakran sirva panaszolta, hogy bűneiért az Úristen neki meg nem bocsáthat. Minden szentírásbeli tudományomat föl kellett használnom, hogy vigasztaljam. Nem csoda, hogy ilyen lelki állapot mellett csak nagy nehezen és lassacskán tudtam rávenni, hogy meséljen valamit. Midőn legelőször fölszólítottam, hogy most már hagyjunk föl egy kicsinyt a szent dolgokkal és beszéljen el nekem valamit a lappok régi világából, a stäluokról, az óriásokról s több eféléről, mese helyett szent János evangéliumának a bekezdését kezdte feleletül recitálni. Irtózott minden pogány dolgoktól.

A házi gazdám, mint említettem, svéd paraszt volt ugyan, de alacsony lermete és egész typusa elárulta, hogy ősei lappok lehettek. Ugyanezt a többi vaikijauri lakosra is el lehet mondani. Különben is az egész falu népe. apraja nagyja mind értette és beszélte a lapp nyelvet. Beszélte a házi gazdám is, még pedig saját vallomása szerint sokkal jobban, mint a svédet és egész háznépe közönséges társalgási nyelvül egymás között rendesen szintén a lapp nyelvet használta. Laestadius adta Jokkmokkban azt a tanácsot, hogy ehhez a családhoz menjek szállásra és lehetőleg a házi gazdámat használjam föl lapp tanulmányaimra, mint a kihez a lappmarkok számára kiképzett papjelöltek és tanítók is el szoktak látogatni, hogy tőle lappúl tanuljanak. Mikor azonban Vaikijaurba jöttem, épen a legnagyobb munkaidő volt, javában folyt még a szénakaszálás, ennek végeztével pedig augusztus vége felé kezdődött az aratás, elfoglaltsága miatt tehát nappal nem tölthetett velem egy perczet sem. Este azonban, mikor a napi munkának vége volt és esetleg szeles idő járt, hogy halászni sem lehetett kimenni, akkor meg-meg szokott látogatni, hogy egy-egy, a, lappoktól hallott mesét mondjon el. A leírt meséket azután fölolvasgattam öreg lappomnak is, nem talál-e a nyelvében valami igazítani, a meséhez valami pótolni valót, de különösen azért, hogy ez által öt valahogyan hasonló mesék elmondására bírjam. Egy mesénél egyszer csakugyan azt mondta, hogy ez nem egészen úgy van, aztán kipótolta, kibővítette és tökéletesebb alakúvá tette. Erre kedvet kapott és emlékezete tárházából ö is szedegetett elö egy párt az ártatlanabbjából. Nem sokára azonban újra megcsökönyösödött, mesét sehogy sem akart többet elmondani és ekkor fölszól tottam, hogy legalább a saját életéből meséljen valamit, mit csinált, mikor még ő is rénnyájtulajdonos volt, hogyan költözködött, vándorolt, házasodott. Erre ráállt s így a lappok általános életére vonatkozólag is kaptam tőle néhány érdekes részletet.

Vaikijaurból augusztus 31-dikén este utaztam vissza Jokkmokkba. Négy napot ott akartam tölteni, hogy Laestadiussal a gyűjtött eredeti szöveget és az evangelium átírását átnézzem s egyszersmind több homályosabb helyre és nyelvtani alakra nézve tőle felvilágosítást szerezzek. Naponkint egy pár órát töltöttem nála. Jokkmokkba visszatértemkor azt
is megtudtam, hogy ott egy tanító van,  ki szintén tud lappúl. Ez a tanító lapp születésű és a Piteå lappmarkból, Arvidsjaur vidékéről való. Fölkerestem öt is és segítségével a Piteå lappmarki dialectust is tanulmányozhattam egy kissé; három érdekes népmesét kaptam tölc, arvidsjauri nyelvjárásban. Csak az a kár, hogy nyelvében már nem mozgott egész biztossággal, mert sokat felejtett belőle. Elsvédesedett, amint elsvédesedik rendesen minden lapp, aki kivételesen földmíveléssel foglalkozik, vagy szellemi foglalkozásra adja magát.
Az eféle lappok aztán szégyenlik is származásukat, nem szívesen veszik, ha valahogy emlékeztetik rá, és svédebbeknek akarnak föltűnni a svédeknél. (...)

Forrás: Halász Ignác három lappföldi útja. Finnugor Tudománytörténeti Füzetek 1. Izsó Miklós Művelődési Ház és Könyvtár Izsófalva, 1997