VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (11)

Úgy éreztem, hogy nem aludtam öt percnél többet, de hallgatóztam, és ebből megállapítottam, hogy a tábor már talpon van. Kibújtam a hálózsákból. A hajnali enyhe fagyban a korai ébredéstől fogvacogva, gondosan, sorjában felöltöztem, és felhúztam a cipőmet. A fekete, alighogy zöldesen megcsillanó égbolton karácsonyfadíszekként függtek a csillagok. Egy világoszöld, kisebb alma nagyságú csillag ragyogott a sziklafok fölött, úgy látszott, mintha ember állt volna ott fénylő lámpát tartva a kezében. Esőnek, szélnek nyoma sem volt már a földön.

Körbejártam a tábort, láttam, hogy egyesek már felébredtek, de még bent öltözködnek a sátorban (fojtott hangok hallatszottak, suhogott a sátor fala, néha felnevettek a fruskák). Néhányan kimerészkedtek az istenáldotta napfényre (az istenáldotta sötétségre), de összerándultak a hidegtől, és szaporán futottak a bizonyos reggeli célokra kijelölt kövek mögé. Öt lépésről sem lehetett felismerni az embert, annyira sötét volt.

Amikor kimásztam a sátorból, a hálótársaim még benn maradtak, köztük Alekszandr Alekszandrovics is. Ennek ellenére megjelenését valamilyen megfoghatatlan módon megelőzte egy hír, és pillanatok alatt el is terjedt a táborban, engem pedig kétségbe ejtett. Ha azzal fogadtak volna, hogy éjjel eltűnt az Adigené, akkor valószínűleg kevésbé keseredtem volna el. Legfeljebb egy másik csúcsot másztunk volna meg.

Alekszandr Alekszandrovics megbetegedett. 38,3 volt a láza, fájt a torka, és elvesztette a hangját. Nem jöhet velünk hegyet mászni. A lehető legkellemetlenebb dolog történt, amire csak számítani lehetett, hogy akadályozza a túránkat.

A legkiválóbb alpinisták, a „havasi párducok" lesznek a vezetőink. De vajon abban a tempóban haladnak-e, amelyhez Alekszandr Alekszandrovics szoktatott bennünket, és ami biztonságérzetet adott nekem? Az utolsó néhány percben egy új mozzanat döbbentett meg. Kiderült, hogy a „havasi párducok" közül senki sem járt még az Adigenén, és nemcsak hogy a hegymászás útvonalát nem ismerik, de még azt sem tudják, hol van ez a hegy. 
Alekszandr Grigorjevics Rjabuhin, aki a csapat parancsnoka lett, tréfálva nyugtatta Alekszandr Alekszandrovicsot:

- Felmászni felmászunk rá. Csak a hegyet találjuk meg.
- Majd meglátjátok, ha a morénára kapaszkodtok fel. Nem fogjátok eltéveszteni. Ami az útvonalat illeti - használjátok az eszeteket. Előre lehetetlen mindent megmondani, és én is régen jártam már arra. Okosak legyetek. Először jön egy emelkedő a morénán, aztán a hágó gerince, majd maga a hegygerinc következik...
- Korlátra nem lesz szükségünk?
- Egy helyen kell kötélkorlátot kifeszíteni. Majd meglátjátok, hol. Csak ésszerűen csináljatok mindent.
- Nekem megvan a hegymászás útvonala. Tudom kívülről - kapcsolódtam bele félénken a parancsnokok beszélgetésébe.
- Ejha! - örült meg Rjabuhin. - Ez remek.

Úgy hozta a sors, hogy lényegében én vezettem az egész csoportot az Adigené csúcsára, éppen én, a legügyetlenebb és a legtapasztalatlanabb! Nem meglepő, hogy egyórás út után eltévedtünk, és kisebb kerülőt tettünk a hegyekben az ellenkező irányban, körülbelül negyven percet vesztegettünk így el, és eltékozoltuk hajnali, legfrissebb erőink egy részét.
A pihenő alatt a srácok néhány kőszáli kecskét fedeztek fel a sziklás lejtő tetején. Mindannyian arra fordultunk, reménykedtünk, hátha nekünk is sikerül megpillantanunk ezeket a ritka állatokat.
- Hol vannak?
- A háromélű pengéhez hasonló kő mellett.
- Nem látom őket.
- Mert rossz irányba néz. Figyeljen csak rám. Látja azt a nagy, kocka alakú kőtömböt? Ettől a pörölytől jobbra nyílik egy folyosó. Aztán következik egy sziklatábla és egy éles szurony. Attól egyujjnyira vannak.

Ahogy régen szoktam a hadseregben, kinyújtottam a karomat, hunyorítottam a szememmel, és az éles kőtől egy ujjnyival jobbra vittem a kezemet. Hát ezért nem vettem eddig észre őket! Azt vártam, hogy ennél nagyobbak lesznek. Csalóka a távolság a hegyekben. Biztosan messze volt tőlem az éles kő, hogy a nagy testű kőszáli kecskék helyett három apró vöröshangyát láttam mászni a füves lejtőn. Miután alaposan szemügyre vettük őket, és végre meg tudtuk különböztetni a vörösbarna köveket a vörhenyes élőlényektől, azt tapasztaltuk, hogy nem három, hanem sokkal több kecske van odafönt. Tetejében, a nyáj megindult, és mint parányi vöröshangyáktól nyüzsgő boly kelt át a hosszú hegyoldalon. Csak a kecskék sokkal fürgébben mozogtak, mintha valóban hangyák vándoroltak volna arra. Még ilyen távolságból is láttuk, hogy sebes könnyedséggel iramlanak.
- Nézzétek még egy, még egy! - kiáltozták a mieink.
- Mennyien vannak!
- Hatalmas nyáj.
- Mostanában kezdenek csak mutatkozni - magyarázta Rjabuhin. - Volt idő, amikor teljesen eltűntek az állatok a hegyekből. Ma már szigorúbban törődnek a természet védelmével. Újra benépesednek a hegyek.

Eleinte minden ragyogóan sikerült, attól eltekintve, hogy eltévedtünk. Egy hatalmas gátszerű morénához érkeztünk, amely elzárta előlünk az utat, és nem tudtuk eldönteni, hogy a jobb vagy bal oldalán másszunk-e tovább. A füzetemet sem hoztam magammal. Azt hittem, hogy jól emlékszem hegymászó utunkra, de ezt a helyet az útvonal leírásában sehogy sem tudtam felidézni magamban. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon rosszul tájékozódom a terepen. Ez az egyik gyönge pontom. Még a gyermekkorom óta ismerős olepinói erdőnkben is képes vagyok eltévedni. Valószínűleg képzelőerőm gazdagsága zavar a tájékozódásban. Alighogy körülnézek, máris elképzelem, milyen irányba vezethet az út, merre fekhet a falu, akkor lassan minden összeáll, és az én hamis verziómat igazolja.

Ugyanez történt most is, fejembe vettem, hogy az Adigenét a morénától balra kell megpillantanunk. Csapatparancsnokunk egyáltalán nem ismerte ezt a hegyszakaszt. Hitt nekem, és balra fordultunk. Miután azonban erőnket megfeszítve felmásztunk erre a nagyon meredek morénára, színét sem láttuk az Adigenének, és megzavarodva tekingettünk szét. Majdnem az ellenkező irányban, ahol nem is vártuk, a távolban szikrázott fel a havas hegyi cirkusz: a Panfilov-csúcs gleccsere alkotta a cirkusz bal, az Elektro pedig a jobb oldalát, és középen ott tündökölt a mi csúcsunk. A cirkusz nem kör alakú volt, mint az Akszájon, hanem hosszában elnyújtott, az Adigené ott ragyogott a távoli végében. Le kellett jönnünk a morénáról, amelyre tévedésből kerültünk, aztán pedig egy másik hosszú, fekvő tigrisre hasonlító morénán, ezen a tigrisgerincen kellett sokáig másznunk meredeken felfelé, egészen a hegy lábáig.

Hegygerincnek éppen hegygerinc, de ha közelebbről nézzük - hatalmas kocka alakú kőhalom. 

Különösnek találtam, hogy ebben az igen tiszta, hűvös reggeli levegőben nincs elegendő oxigén. Érthető, hogy a nagyon melegre fűtött, fülledt, telefüstölt, emberekkel zsúfolásig telt helyiségben vagy az állandóan benzingőzben úszó modern nagyvárosokban nincs elég oxigén. De reggel, a hegyek között, ahol a levegő annyira áttetsző, hogy egyetlen porszemecskét sem lehet kimutatni benne semmiféle műszerrel sem... Mégis kevés az oxigén, még sincs belőle elegendő. Ritka a levegő, és minden egyes lépéssel feljebb egyre ritkul és ritkul. Nem ezért válik-e mélykékké, ilyen valószerűtlenül mélykékké az ég, melynek sötétkékjét kiemeli a hó fehérsége? Azt mondják, hogy a világűrben az ég áthatolhatatlan, mint a fekete bársony. Természetesen, négy és fél kilométer a tengerszint felett nem isten tudja, milyen nagy magasság, de mégis egy lépés felfelé, az égbolt színében pedig árnyalatnyi változás a kozmikus feketeség felé.

Mintha egyik szervem sem adott volna életjelt magáról. Lábaimat nem éreztem (könnyedén haladtam), a vállaimat sem (élveztem, hogy nem kell hátizsákot cipelnem). Viszont az arcomat éreztem, mert el akart rejtőzni a kegyetlen ibolyántúli sugárzás elől, és kicsit a jobb oldalamat is, mert néha hasogatott. Ténylegesen csupán a szívem létezett, egészen akkorára nőtt, mint én, és teljesen lekötötte figyelmemet. Egyedül ettől a szivattyútól függött hegymászásom sikere.

(Vége következik)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (10)

Fokozott érdeklődéssel kezdtem figyelni a Korona megmászására készülődő egyedüljáró alpinistákat. Viselkedésük némileg eltért a miénktől. Elkülönültek tőlünk, bár mi is a kunyhóban tartózkodtunk. Esténként nagyon alaposan bekenték cipőjüket valamiféle speciális, büdös pasztával, amit mi nem csináltunk. Egészen mást vacsoráztak, mint mi. Nem ugyanaz három embernek vacsorát készíteni, mint egy közös kondérban főzni a mi siserahadunkra. Friss paradicsomot vágtak fel és megpirították a serpenyőben. Friss káposztát gyalultak melléje. Friss húst sütöttek ki. Olyan borscsot főztek, hogy az illata kikergetett minket a kunyhóból. De leggyötrelmesebb kínjaink akkor kezdődtek, amikor a jó erősre főzött feketekávé illata terjengett felénk. Olja belecsimpaszkodott a kabátujjamba.
- Papa, én nem bírom ki! Nem bírom ki! Kávét akarok.
- Nyugodj meg, mindjárt forr a kondérban a víz, és lesz tea.
- Az neked tea?! Csak forró víz. Egy nagy kondér forró víz. De én feketekávét kérek. Egy kis csészével. Érzed az illatát?
Olja félénk, elfojtott suttogása elhallatszott az egyedüljáró alpinistákig. Egy szakállas fiú odanyújtott Oljának egy csésze becses italt. A magasságunk 3200 méter. Körülöttünk néma hegyek. Egy félig felépült kunyhóban üldögélünk. A hőmérséklet kint nulla fok körüli, enyhe fagy felé hajlik. Nagyon nehéz nap van mögöttünk. Három emelkedő. Olja egy csésze igazi kávét tart a kezében. Azt mondja, soha nem érzett még ehhez fogható mérhetetlen boldogságot.
Este az egyedüljáró alpinisták gitároztak, és különböző dalocskákat énekeltek.
(...)
Éppen távozni készültem a kunyhóból, hogy ne kelljen tovább élveznem a koncertet, amikor hirtelen éles kiáltás har-sant a sziklákon, a vízesés felett. Valamennyien kirohantunk a kunyhóból a friss, hideg levegőre.

Az alpinista folklórban él a fekete hegymászó legendája, aki miután lezuhant, még ment, mászott egy ideig, végül éhen halt, és most itt bolyong a hegyekben. Amikor valahol alpinisták vacsoráznak, észrevétlenül melléjük telepszik, velük eszik, később pedig eltűnik.
Alekszandr Alekszandrovics, Aljgert Mihajlovics és Valerij Georgijevics a rájuk jellemző humorral elhatározták, hogy felvidítják a srácokat. Valerij Georgijevics vállalkozott a fekete alpinista szerepének eljátszására. E célból korommal kente be magát, felkapaszkodott a sziklákra, és most onnan kezdett üvölteni. De mindjárt világossá vált, hogy a tréfa nem sikerült. Először is ahhoz, hogy éjjel a sziklákon felhangzó kiáltás hatásos legyen, az szükséges, hogy különös atmoszféra uralkodjon a kunyhóban, például rémhistóriákat meséljenek, és misztikus hangulat kerítse hatalmába az embereket. Mi azonban nem voltunk ilyen hangulatban. Másodszor pedig, valaki rögtön megismerte Valerij Georgijevics hangját. Úgy tűnt, hogy a történet véget ért, lassan felmelegedtem hálózsákomban, amikor Alekszandr Alekszandrovics sípja riadóztatott bennünket. Kihirdették a gyülekezőt a kunyhónál.
- Mi történt? - kérdeztem halkan Aljgert Mihajlovicstól.
- Valerij Georgijevics már leereszkedett, mikor valaki villanylámpával végigment a sziklákon.
- Meg akartátok ijeszteni a gyerekeket, de valaki benneteket is megrémített?
Alekszandr Alekszandrovics már magyarázta is a riadalom okát.
- Rendkívüli dolog történt. Valaki elkövette a legdurvább szabálysértést - engedély nélkül ment fel a hegyekbe. Mégpedig éjnek idején. Mindjárt kiderítjük, ki tette, holnap reggel kénytelen leszek a bűnöst visszaküldeni a táborba és onnan egyenesen Moszkvába. Várom, hogy beismerje.
Halálos csend. Aztán a sötét sarokból a szakállas egyedüljáró alpinista lépett ki a kunyhó megvilágított közepére.
- Én mentem végig a sziklákon lámpával. Jól ismerem ezeket a sziklákat. Semmit sem kockáztattam...

Igy beszélt, de szavai mögött még más is hallatszott: „Utóvégre is, magának semmi köze hozzám. Nem vagyok az alárendeltje, azt csinálok, amit akarok."
Alekszandr Alekszandrovics nem várta ezt a fordulatot, egy ideig hallgatott, aztán pedig hősiesen kijelentette:
- Akkor nincs több mondanivalóm. Szétoszolhattok a sátraitokba.
Feszült és kínos csendben széledtünk szét, én legalábbis úgy éreztem.
Amikor a sátramhoz értem, vezetőink suttogása ütötte meg a fülemet:
- Meg kellene leckéztetni őket, annak rendje-módja szerint, de kényelmetlennek találom Vlagyimir Alekszejevics előtt.
- Igen, kellemetlen a dolog, de mégiscsak. ..
Amint felhajtottam a sátorlapot, rögtön félbeszakadt a beszélgetés.

Másnap tovább indultak, s elértek a gleccserhez. A túrázók nem győzik csodálni a természet szépségeit.

Minél feljebb emelkedtünk, annál tisztább lett a gleccser felszíne és annál áttetszőbb a szélén felénk rohanó gleccserpatak vize. És amikor körülöttünk végre minden ideális tisztaságúvá és fehérségűvé változott, a jégmező fölött két világospiros, remegő, cikcakkban egymás után röpködő pillangó bukkant fel. Ez a különös kőgombáknál és barlangoknál is jobban elbűvölt engem. Háromezer-nyolcszáz méteres magasságban, a hó és a jég birodalmában - pillangók eleven lángocskái! Alekszandr Alekszandrovics elmagyarázta, hogy a lepkéket a hegy lábánál elterülő sztyeppéról sodorják ide a meghatározott napszakban, valósággal menetrend szerint fújó állandó szelek.

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (9)

Az alsó teret ... kénytelenek voltunk elhagyni. Még a táborban figyelmeztettek rá, nehogy megállapodjunk rajta. A sziklákról szüntelenül kövek zuhannak lefelé, szinte „tűz alá veszik" az egész terepet. Előfordult már, hogy a kövek szétlapítottak egy sátrat, de szerencsére nappal, amikor nem tartózkodott benne senki. Valóban, az egész térséget néhány nemrég lezuhant fej, sőt komód nagyságú kő borította be. Az első szintnél száz lépéssel magasabban fekvő második tér már nem volt kitéve a kőbombák támadásának. Neki is láttunk rajta háromnapos bivakunk felverésének.

Tőlünk balra fekete sziklafal emelkedett, a lábánál patakvíz zubogott alá, és vízesés permetezte szét organdi-cseppjeit, jobbra pedig morénavonulat húzódott. Az általuk határolt harminc lépésnyi terület teljes mértékben elegendőnek bizonyult sátraink számára. Felülről szürke felleg takart be minket. A sziklafal eltűnt benne. A vízesés egyenesen a felhőből ömlött alá. A morénafal nem érte el a ködöt, de mögötte már semmit sem lehetett látni. Hamar megszoktuk ezt az alacsony fehéres boltozatot a fejünk felett, amelyről azt hittem, hogy csak az eget rejti el előlünk. A szél azonban félpercekre szétfújta a felső felhőrétegeket és ott, ahol csupán a tiszta égboltot sejtettem - mint mikor a fényérzékeny papírt előhívó oldatba eresztik -, grandiózus és gyönyörűséges valami kezdett kirajzolódni. A sziklás, hólepte óriások mintha felénk léptek volna a felhőből, úgy jelentek meg minden irányból magasan felettünk és hozzánk szoros közelségben az égen. A rongyos, sebesen szálló, olvadékony, de hamar össze is tömörülő párafoszlányok és ködgomolyagok hol belepték a fogazott csúcsokat, hol kitakarták őket élőttünk, amíg el nem illantak végleg, és mi, parányi lények ott álltunk megbabonázva a néma, zord és tiszta ősteremtmények hatalmában. Egy hatalmas sasmadár két kört írt le bivakunk felett. Alacsonyan szállt. Láttuk, hogy miközben mozdulatlanul lebeg és siklik a levegőben, ide-oda forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vehessen bennünket. A környező jégborította bércek körvonalai felett végleg kiderült az ég, lassan sűrűsödött az alkony, és hamarosan kigyúltak fent a csillagok. Fagyot éreztem a levegőben. Sátorban, hálózsákban kell eltöltenünk az éjszakát, de én már semmitől sem riadok vissza. Megtettem az utat hátizsákkal a vállamon. Ha holnap feljebb is mászunk a Korona alá, nem lesz nehéz. Ha pedig visszamegyünk a táborba, akkor egyfolytában lefelé haladunk majd.

Le sem vetkőztem, a pihekabátot is magamon hagytam, sőt még egy gyapjúzoknit is húztam a lábamra. Valahogy bepréseltem magam a hálózsák szűk száján, a fejem alá pedig majdnem kiürült hátizsákomat tettem (holmijaim nagy részét kivettem belőle). Végtelen, kozmikus, egyetemes csönd köszöntött be, nem is csönd, hanem némaság, amelyet azonban hirtelen a nyári vihar elvonulását kísérő mennydörgést tökéletesen imitáló távoli, átható dörej tört meg. Felismertem a hegyekben dübörgő kőlavinák hangját. Végül elhallgattak, és még súlyosabbá tették a csillagközeli, havasi csöndet.

Hálózsákban négy ember szűkösen fér el a sátorban. Szomszédaim közé szorulva azzal a perspektívával feküdtem le a jobb oldalamra, hogy így alszom végig az éjszakát forgolódás nélkül. Ebben a kényelmetlen helyzetben az lett volna a legjobb megoldás, ha mihamarabb elálmosodom. Már lassan el is szenderedtem, amikor csendes, egyenletes lélegzésemet, félálombeli szuszogásomat egyszer csak három gyors és mély, önkéntelen, álomból kijózanító, felüdítő lélegzetvétel szakította meg. A szívem is erősebben dobbant meg háromszor (valósággal szaporábban kezdett verni) a mellemben. Na, gondoltam, most jelentkezik a szokatlan magasság és a nappali terhelés miatt a szívelégtelenség, mennyi vesződséget okozok ezzel a csoportnak! De újra egyenletesen és halkan kezdtem lélegezni, megnyugodtam, egy idő múlva azonban megint három gyors és nagyon mély lélegzetvétel ébresztett fel. Felriadásaim rendszeresen ismétlődtek. Minden huszadik másodpercben tört rám az öntudatlanul mély, gyors, görcsös légzés. Úgy számoltam magamban a másodperceket, mintha Bickford-gyújtózsinóron közelednék a robbanás pontjához. A tizenötödik és a tizenhatodik másodpercben még semmi sem jelzi, hogy légzésem egyenletessége mindjárt megszakad, és háromszor egymás után mohón kapkodok majd a levegő után, és a szívem is zakatolni kezd. Tizennyolc, tizenkilenc. . . Most!

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (8)

Egész reggel az úti előkészületekkel voltunk elfoglalva. Lebontottuk a bivákot, és becsomagoltuk hátizsákjainkat. Sátrakat, hálózsákokat, ruhát, felszerelést (köteleket, mászóva-sakat, biztonsági hevedereket, karabinereket, kampókat, kalapácsokat), élelmiszert, primusz főzőket, benzint, sőt a benzinfőzők tehermentesítésére fát is vittünk. A szemetet is össze kellett takarítanunk a bivák területén. Csak tíz óra tájban sorakoztunk fel. Vagy inkább hatalmas hátizsákjaink sorakoztak fel, mi pedig szerényen melléjük álltunk.

Alekszandr Alekszandrovics körbejárta a sort, és egyenként megpaskolta a hátizsákokat, így ellenőrizte a csomagolást. Fontos, hogy a hátizsák hátunkkal érintkező oldala sima és puha legyen.

- Mit is mondjak nektek? Az Akszájra megyünk, a Korona alá, hogy ismerkedjünk a hóval és a jéggel. A táborhelyünk 3200 méter magasan lesz, edzést pedig 3800 méteren tartunk. Szép a táj, igazi hegyeket láthattok majd, ha szerencsénk lesz az időjárással. De ülhetünk fent akár egy hétig is úgy, hogy ködön és esőn kívül semmit sem látunk. Közben akklimatizálódunk, alkalmazkodunk a magassághoz. Nem lehet az Akszáj kihagyásával azonnal a csúcsra indulni. Hátizsákokkal nehéz menetelni, de nincs mit tennünk. Felesleges holmit nem viszünk magunkkal. Csak a legszükségesebbet. Oda senki sem hozhat utánunk sátrat, kenyeret, kását vagy kötelet. A hátizsákot nem vállon kell vinni, hanem háton, helyesebben a keresztcsonton, másként nem jutunk vele messzire. Tehát homorítsatok így, kicsit hajlítsátok be a derekatokat és a hátizsák máris jól, kényelmesen fekszik rajta, a vállak pedig csak támasztják. A szokásos tempónkban megyünk. Ötven percet menetelünk, tíz percet pihenünk. Aki tud, tegyen még hátizsákjának zsebtakarója alá két-három hasáb fát. Fent szükségünk lesz rá. Mindenkinek megvan a sötét szemüvege? Akinek nincs, az máris itt maradhat. Kivétel nélkül. Bizonyára tudjátok, hogy aki sötét szemüveg nélkül jár a havasokban, elveszti látását. Később persze visszanyeri. De megvakulni, akár csak három napra is, kellemetlen dolog. Van kérdésetek? Hátizsákokat felvenni, induláshoz elkészülni. Valerij Georgijevics zárja a sort.

Mintha nem is haladna, hanem csak egyik lábáról a másikra állna csapatunk. Hosszú fényes testével egy hatalmas, fantasztikus csúszómászóhoz hasonlít, amelyik ízeit ringatva, lassan tekerődzve mászik fel a hegyre.
Ha még mielőtt az alpinista csoporthoz csatlakoztam volna, meglátok egy ilyen csapatot - miközben a szakadék mentén sétálgatok, vagy sziklán üldögélek -, elcsodálkoztam volna: mire való ilyen súlyokkal felvánszorogni a hegyre? Valószínűleg részvétet éreztem volna irántuk, és okvetlenül eszembe jutott volna a közismert dalocska: „Okos ember hegyre nem megy, az okos megkerüli a hegyet." Együttérző tekintetemmel elkísértem volna a felmálházott embereket, aztán kényelmesen és fölényem tudatában botommal kopogtatva a köveken leereszkedtem volna a zúgó patakhoz.
Most már én is itt menetelek a csapat élén, Alekszandr Alekszandrovics nyomában, és azt hallgatom, hogyan lélegzik mögöttem Olja. Nehezed szedi a levegőt, akárcsak én. Hátranézek a többiekre, a sorban lépkedő kislányokra: ők sem sétaflkálnak, homlokuk, orruk nekik is izzadságcseppékben úszik. Ha a kislányok is bírják, Olja is bírja, nekem is mennem kell tovább.

Szomjúságot nem éreztem. A túra végéig a lábaimat sem. Eleinte csak a vállaimra figyeltem. Valóban hasogattak. Megpróbáltam a hordszíjat kicsit jobbra, kicsit balra tolni, de ez öncsalásnak bizonyult. Igyekeztem akaratom megfeszítésével elfeledkezni fájó pontjaimról, ami majdnem sikerült is. De gondolataimat a bal karom irányította magára, amely a vállban való túlerőltetéstől teljesen elzsibbadt egészen az ujjam hegyéig úgy, hogy ha meg akartam érinteni vele az orromat (hogy letöröljek egy izzadságcseppet), akkor a fülemet vagy a számat találtam el. A bal karom elvesztette érzékelő- és koordinálóképességét. Egy ideig éreztem a hátamat is, de hamar megszoktam. Általában azt mondhatom, hogy az első emelkedőig semmim sem fájt, a bal karom kivételével. Az emelkedőn kezdett el rendetlenkedni a tüdőm, a mellem, a légzésem, a gégefőm, minden szervem, ami csak kapcsolatban áll a levegővétellel. Egyszóval jelt adott magáról a levegő, amint ritkább lett. De addig még volt két pihenő.

- Ha leveszed a hátizsákod, úgy érzed majd, hogy szárnyaid nőnek, és fel tudnál repülni! - vigasztalt Alekszandr Alekszandrovics.
Mikor végre megállt, és arccal a csapat felé fordulva bejelentette a pihenőt, levettem a vállamról a hátizsákot, és néhány pillanatra valóban súlytalanná váltam. A sor végén haladók még a pihenőhely felé igyekeztek, mikor én már hátizsákomhoz dőlve ültem, és örültem, hogy legalább egy percet nyertem. A bal karomról elfeledkeztem, közben feléledt, egyesült szervezetem többi részével, és feloldódott benne.

- Ehettek két-három szem cukrot - közölte velünk vezetőnk. - Jobb, ha szopogatjátok. Egyenesen a vérbe kerül. Minden cseppje drága.
(...)
Tehát az első pihenő alatt elszopogattunk két szem cukrot, megettünk egy almát, és mentünk is tovább.
Nehéz túrák közben a tízperces pihenők kimondhatatlanul boldog percekkel ajándékozzák meg a hegymászókat, amikor megállhatnak, és levehetik vállukról a menetsúlyt, de a szünet befejeződésének kínzó pillanatát nem kerülhetik el, amely túlságosan is gyorsan bekövetkezik. Akkurátus amerikai kutatók megállapították, hogy a tíz percnél hosz-szabb szünet (bármilyen munkáról is essék szó) megengedhetetlen, mert a szervezet elernyed, elpuhul, és minden lejárt perccel egyre nehezebb lesz folytatni a munkát vagy a túrát. Az embert elfogja a lustaság, nincs kedve mozdulni sem. Minél tovább tart a pihenő, annál kevésbé akar elindulni.

A sípszó pontosan kimérte a tíz percet. „Hátizsákokat felvenni. Induláshoz elkészülni."

Már magunk mögött hagytuk azt a mormotáktól lakott füves magaslatot, amelyet a fűlejtők és törmeléklejtők tanulmányozása idején küzdöttünk le. Nagyon mély szakadék szélén haladtunk, amelynek fenekén gleccserpatak zuhogott felénk. A víz a földi gravitáció örök törvénye szerint igyekezett a köveken bukdácsolva, gleccserforrásánál egyre lejjebb és lejjebb a szakadék lejtőjén - a fűre, a völgybe, a tengerbe kívánkozva. Hogy egyesüljön más folyókkal, hogy kiöntsön sík vidéken, hogy amíg csak lehetősége nyílik rá - egyre lejjebb és lejjebb áramoljon.
A második pihenő után kezdődött az, amit még a szabadtáborban emelkedőnek neveztek. A moréna (kőhalmaz) olyan magasra emelkedett meredeken fölfelé, hogy nem láttuk a végét. Balra kanyarodott egy sziklavonulat mögé hú-
zódva, és majdnem a zenitre célzott, mint egy felszállás előtti rakétafelgyorsító berendezés.
Általában, technikai szempontból nézve, jó morénán nem nehéz haladni. Kőről kőre lehet lépni, majdnem úgy, mint a lépcsőn. De a hátizsákom lefelé húzott, én viszont fölfelé emeltem. Ez a két egymással ellentétes irányban ható erő hasogatta a tüdőmet. Nem volt elég levegőm. Sűrűn, szaggatottan, betegesen lélegeztem. „Hangosan" szedtem a levegőt. Nyitott szájjal kapkodtam utána, a moréna pedig egyre emelkedett és emelkedett, mind meredekebben és meredekebben. Egyelőre még tartózkodtam a hegymászásnak attól a szégyenletes módjától, hogy a karommal is segítsek magamnak. El is mosolyodtam rögtön, mert „a négykézlábon való emelkedés" nevetségesen is hangzott volna. A legkritikusabb pillanatban, mint mindig, elérkezett a megváltás. Vezetőnk arccal a csapat felé fordult, megállt, és pihenővel ajándékozott meg bennünket. De kibírom-e a következő emelkedőt?
- Nincs panasza senkinek? Ki az, aki nem tud tovább jönni? Ki nem tudja vinni a hátizsákját? Olja, milyen a közérzeted?
- Jó - mondja Olja, és közben a földet nézi.
- Még egy jó kis emelkedő, aztán már könnyebb dolgunk lesz. Hátizsákokat felvenni!

Légzésem, amely a tízperces pihenő alatt kissé megnyugodott, már az első húsz lépés után felgyorsult. Hát ezt a jó kis emelkedőt nem fogom kibírni, legalábbis négykézlábra esés nélkül nem.

A kövek között váratlanul képtelen tárgyak bukkantak fel. Furnérlemezből készült plakát egy kőbe vert boton: „Vége a lökdösődésnek". Vasútállomásokon láttam ilyeneket. Mellette egy oszlopon kör alakú vasdarabka nagy A betűvel. Autóbusz-megállóhely jelzése. Tréfacsináló alpinisták cipelték ide ezeket a tárgyakat lentről, azért, hogy az olyan kezdők, mint mi is, erejük fogytán elmosolyodjanak és új erőre kapjanak.

Még ötven lépést sem tettünk meg a pihenő után, amikor Alekszandr Alekszandrovics valamiért ismét megállt. Hosszúkás, szűk térséget pillantottunk meg egy függőleges szikla és a morénavonulat közé zárva. Mellette a szikla lábánál patak zuhogott lefelé, és a vízesés fehér organdija ömlött le a fekete kőlapokon.
Ez is a hagyományos tréfák közé tartozik: azt mondani pihenőkor, hogy még egy jó kis emelkedő áll előttünk, és öt perc múlva pedig éjjeli szálláshelyül szolgáló térre vezetni ki a csapatot.
- Hátizsákokat levenni, sátrakat felverni! Gyerünk mosakodni és ebédet főzni, vége a lökdösődésnek!

(Folytatjuk)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (7)

Az Adigené megmászásáig még meg kell szokni a tábori életet a hegyen. Szolouhin fanyar humorral ecseteli a témát s írja le felkészülésük körülményeit. A táborélet fő momentumai természetesen a pihenés és az étkezés köré csoportosultak. A szerző külön faházban lakott, de étkezni a közös étterembe sietett, ahol nem mondhatni, hogy túl változatos volt a menü, viszont a hegyi levegő csodákat művelt: mindenki farkasétvággyal evett, s talán még a bakancsszeget se hagyták volna az asztalon.

Néha hiába szólalt meg a gong, az étterem üres maradt, ha nem számítjuk a tábor személyzetét, akik ugyanitt étkeztek. A csapatok a hegyekbe mentek: a gleccserhez, a Korona alá, hogy ismerkedjenek a jeges és havas tereppel, vagy hegymászásra. A jelvényszerzők csapata a jelvényviselés jogának eléréséért. A minősített versenyzők csapata azért, hogy a megfelelő osztályba sorolják őket. Néhány nap múlva feketére égett arccal, megnyúlt vonásokkal, fáradtan tértek vissza. Ott jártak, ahová minket csak álmaink és ábrándjaink ragadnak.

A táborból, de a mi bivakunkról is a Teke-Tor csúcsa látszott a legjobban. Csillogó sipkája hol napsugaraktól lángolt, hol pedig a hold fényében ragyogott. De még sötétben is, amikor már a hold sem világított, ez a csúcs valamilyen égi fényt lelt és ivott magába, kiemelkedett, és ott tündökölt a csillagos égbolt közepén. Időnként felhők, fellegek és esőfüggönyök takarták el. De általában világosan kirajzolódtak legapróbb körvonalai is. Ilyenkor úgy tűnt, ha ember vetődne a Teke-Tor hófehér palástjára, azonnal észrevennénk. De csupán csak úgy tetszett. A valóságban azonban olyan magasan és messze volt a csúcs, hogy néha embernek néztük azokat a fekete foltocskákat, amelyek közelebbről megvizsgálva hatalmas sziklakiszögelléseknek és köveknek bizonyultak. Aljgert Mihajlovics távcsövével tudtuk jobban szemügyre venni a csúcsot. Még Alekszandr Alekszandrovics is csatlakozott hozzánk. Egyszer sokáig találgattuk vele a fekete pontocskákat figyelve, kövek-e azok vagy élőlények, és úgy döntöttünk, hogy az utóbbiak. De a távcső, amelyet Aljgert Mihajlovics sátrából hoztam magammal, egy pillanat alatt megcáfolt minket. Kiderült, hogy sziklák vannak előttünk, méghozzá hatalmasak.

Megtudtuk, hogy holnap pontosan tíz és tizenegy óra között alpinisták ereszkednek le a Teke-Torról. Egy másik, számunkra láthatatlan úton másznak fel, de leereszkedniük a mi irányunkban kell a hófehér hegyoldalon. Sziklamászóedzést tartottunk, de folyton a naptól gyönyörűen megvilágított távoli csúcsra tekingettünk. A távcsövet is magunkkal vittük. Végre valaki elkiáltotta magát:
- Ott vannak! Ott vannak! Látom őket!
Szabad szemmel azonban most sem láttunk semmit. A távcső mindent megmutatott. Egyik végét egy mozdulatlan kővállra kellett fektetnünk, másképp kezünk remegésétől és a hosszú cső elkerülhetetlen ingásától, rezgésétől a kép minduntalan kisíklott a kerek látómezőből. A kő mellett sereglettünk össze valamennyien sorban állva.
- Ereszkednek! - kiáltott fel a megfigyelő. - Ketten biztosítanak, egyikük pedig ereszkedik.
- Tehát vagy nagyon meredek a lejtő, vagy istentelenül mély a hó - kommentálta Alekszandr Alekszandrovics a felkiáltásokat.

Rám került a sor. Ahogy közelítettem, a havas csúcs megingott a szemem előtt. Éreztem a hó porhanyósságát, nyirkosságát és napsütötte hűvösségét. A hegyoldal, ha elölről, közvetlen közelről nézzük, mindig meredekebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, sőt majdhogynem függőlegesnek képzelnénk.

A Teke-Tor szűz meredélyén (megszoktam, hogy teljesen szeplőtelennek tekintsem) most egészen a csúcsnál kezdődő, a havas lejtőkön végigfutó függőleges barázdát láttam. Ebben a barázdában a csúcstól távolabb két alpinista állt, nyilván jégcsákányukat a hóba vágva biztosították társukat, aki jóval lejjebb állt náluk. A megfigyelés tárgyának távolsága és mérete akkora volt, hogy az alpinisták lefelé mozgását csak feltételeztük, de nem láttuk, ahogy a percmutató haladását sem lehet észrevenni a számlapon. De mégis, mialatt mindegyikünk belenézett a távcsőbe, és én újra sorra kerültem, és odatapasztottam a szemem, még egy alpinistának sikerült leereszkednie. Aztán mind a négyen egy helyen gyűltek össze, és egyikük még lejjebb kezdett ereszkedni. Ugyanilyen tehetetlenül és az áthidalhatatlan távolság tudatával meredtünk volna a Holdon járó kozmonautákra is: nem kiálthatunk, sem a kezünkkel nem inthetünk feléjük, jelt sem adhatunk magunkról. Az alpinisták más, távoli világban jártak, jóllehet nem egyszerűen légi kilométerekkel vagy kétnapi  hegymászással,  hanem másféle minőséggel, majdnem másfajta dimenzióval eltávolított világban...

Az edzések közti szünetben Szolouhin alpinista kézikönyvet böngész. Különösen a Veszélyek a hegyekben c. fejezet kelti föl az érdeklődését. Ebből sokmindent tud meg... Az olvasottak mélyebb értelmét pedig a tankönyv tulajdonosa magyarázza meg neki.

- A szerencsétlenségek zöme leereszkedéskor történik. Az ember elgyöngül, és ellazítja magát. Megmászta a hegyet, elérte a célját. De amíg nem ereszkedett le a fűre, a hegymászást sem tekinthetjük befejezettnek. A figyelem ernyedése a visszaúton, a hatalmas erőfeszítések után, teljesen természetes dolog, de éppen ez okozza a szerencsétlenségeket. Igor Roscsin és Jura Vetrov „hatos" falat másztak meg. A kaukázusi Csatin hegyen. De ereszkedéskor elröpültek.
Sehogy sem tudtam megszokni ezt az alpinista kifejezést, hogy „elröpültek".
- Hová röpültek?
- Elröpültek. A mentési munkálatokat nem koronázta siker. Nagyon nehéz arrafelé a mentés az aktív kőlavinák miatt. Mint tudjuk, a kőgörgetegek mozgása nappal felerősödik, amikor is az eltűntek után kutatnak.
- Miért nappal fokozódik a kőlavinák működése?
- Napsütésben a hegy olvadni kezd. Vízszivárgás indul meg. Hát így. Léna Muhamedova és Szaharov a Datih-Kaj-ról való leereszkedés közben repültek el. A Dombajról. Egy kötélen haladtak. Azt mondják, Szaharov egyfolytában tréfálkozott: „Ugyan miféle hegy ez, nincs vele semmi dolgom." Elröpültek. Pavel Menyajlov két lánnyal a kötélen röpült le a havas lejtőn. A hegyoldal tágas és kezdetben még tiszta is volt. Egy kötélen sodródtak el, és mindig elrántódtak, amikor valamelyikük megpróbált megállni. Szerencsétlenségükre útközben a havas lejtőn keresztben sziklakiszögellések vicsorítottak. Alacsony fogak meredtek ki a hóból. Mint fekete fésűk. Pavel arcát összezúzták, és kiverték a fogait, Ija átvetődött a sziklákon, de sértetlen maradt. Sőt később kiváló sportoló lett. Katya Benyuta pedig a tarkóját verte be...

Mindenki azt mondogatta, hogy „az Akszáj a hegymászás főpróbája". Körülbelül így is volt. Ha megjártad az Akszájt, az még nem jelenti azt, hogy feljutsz az Adigenére is. De ha nem tudtad megmászni az Akszájt, akkor már le is mondhatsz a hegycsúcs meghódításáról.

Érdeklődtem a mentőszolgálat parancsnokánál és a hegymászóoktatóknál, mi nehezebb, felmenni az Akszáj gleccserre vagy a csúcsot, az Elektro állomást megközelíteni, ahonnan általában az Adigené megmászására indulnak.
- Az Akszáj fizikailag nehezebb, de érdekesebb is. Gyorsabban emelkedik. (Azaz egyszerűen nagyon meredek - V. Sz.) Amolyan derűt sugárzó moréna. Az Adigenéhez vezető úton viszont unalmas, füves dombok hullámzanak előttünk. Csak mész, mész és sehol semmi... De magának a csúcsnak a megmászása természetesen nehezebb a  gleccsernél.  A hegymászás az hegymászás.

Senki sem tudta pontosan, hány órát kell menetelni a gleccseren az úgynevezett Raceka állomásig. Volt, aki szerint tízet, mások szerint pedig hatot. Alekszandr Alekszandrovics nyugtatott meg:
- Este ott leszünk. Igaz, két emelkedő vár ránk.
- Miféle emelkedő?
- A gyors magasságnövekedést nevezzük emelkedőnek.
- Azt, amikor nagyon meredeken visz az út?
- Igen, egy undorító morénán kell túljutnunk. Önmagában még nem is lenne olyan borzasztó, de hátizsákokkal...

Egyesek „derűt sugárzónak", mások pedig „undorítónak" nevezik ezt a morénát. Vajon én milyennek fogom találni? És valóban, itt vannak a hátizsákjaink is. Úgy tekinthetem, mintha a lábaimat ellenőriztem volna. Kiosztották a bakancsokat. A lábaimban bízom, elvisznek odáig. De hogy érzem majd magam a hátizsák alatt? Nem is emlékszem rá, mikor cipeltem utoljára ilyen súlyos terhet a hátamon. A hadseregben előfordult, hogy hátitáskát, köpenykoszorút és fegyvert kellett a vállunkra vennünk. Az sem volt éppen könnyű. De mikor is volt ez? És hány éves is voltam akkor? Mi lesz, ha fulladozni fogok a súlyos teher alatt az emelkedőkön ? És ha egyszerűen nem tudok hátizsákkal menetelni a hegyekben egész napon át? És hogy bírja ki ezt Olja, akinek egyáltalán nem szabad semmiféle súlyt emelnie?

Az indulás előtt két nappal óvatosan és mintegy mellékesen megemlítettem Olja előtt a túra nehézségeit, hogy közben sem lemaradni, sem megállással időt vesztegetni nem lehet, hogy hasogat az ember válla, hogy mennyire meg lesz terhelve a szív, és milyen megerőltető a lábmunka. De Olja egy gyakorlati kérdéssel félbeszakította fecsegésemet:
- Nem tudtad meg, mennyit kell odáig menetelnünk?
- Azt mondják, tíz órát. Felfogod? Tíz órát kell gyalogolnunk hátizsákkal a vállunkon, mindig csak hegynek felfelé. Nem pedig az ötödik emeletre.
- Na és, valamikor csak ki kell próbálnunk a tízórás hegymenetet is.

Amint ez lenni szokott, kifogytam az érveimből. Közben elérkezett az izgalmas óra - a tábori orvosi vizsgálat. Lev Nyikolajevics, leningrádi, szakállas tábori orvosunk öt perc alatt megoldja minden bizonytalanságunkat, kételyünket és problémánkat: „Tilos az Akszájra mennie, hegyet másznia úgyszintén." Az is elegendő, ha annyit mond: „nem javasolt". És mindjárt meg is indokolja a saját nyelvén: „Szívzörejek, egyenetlen érverés, általános fizikai készületlenség. . ." Tudja, mit kell írnia.

De addig nem utazhatunk el a hegyekből, amíg nem láttunk igazi havat és jeget, amíg nem káprázott a szemünk (még napszemüvegen keresztül is) az oly magasra és az égbolthoz oly közel emelkedő havasok ragyogásától, amíg nem szívtuk magunkba a hóból a tűző napsütés ellenére is áramló hűvösséget, amíg nem éreztük széles talpú, súlyos bakancsaink alatt a nagy kristályú, puha, felülről kissé felengedő, de soha el nem olvadó havat.

Olja eltűnt az orvosi szoba ajtajában, én pedig ott maradtam, hogy „drukkoljak neki", a rendelő előtti kövön üldögélve. Most Lev Nyikolajevics hússzor gyors egymásutánban leülteti, mire Olja szívecskéje rúgkapálni kezd, a lélegzete elakad, és akkor nem fogja megpillantani a havasokat. De ha most nem, akkor soha többé nem lesz rá lehetősége. Mikor adódna még egyszer ilyen alkalom?

Nekem úgy tűnt, hogy Alekszandr Alekszandrovics a fűlejtők és törmeléklejtők begyakorlása után határozottan eldöntötte, hogy nem viszi magával Olját a magaslatra. Igaz viszont, hogy a sziklamászó edzések során melegebben tekintett rá. Ezt a melegséget Olja állhatatos erőfeszítései csalták a szemébe. De bizonyos mértékig ő is kockázatot vállal. Ha bármi történik is valamelyikünkkel, neki lesz kellemetlensége. Mi azonban felnőttek vagyunk. Bármelyikünket érhet baleset. A bizottság tisztázza az ügyet, és megállapítja, hogy Alekszandr Alekszandrovics nem hibáztatható a történtekért. De ha Olját éri szerencsétlenség, akkor kiskorúsága miatt a felelősség elsősorban őt, másodsorban pedig ezt a szakállas tábori orvost fogja terhelni. Miért is kockáztatnának mindketten? Olja azonban vidáman, boldogan libbent ki a tornácra. Alsó ajkát beharapta, és lefelé nézett, így mutatta ki örömét, önmagával és az élettel való  megelégedettségét.

Tehát az utolsó akadály is elhárult előlünk.


(Folytatjuk)

Az utolsó fotók Erőss Zsoltékról

A himalajaexpedicio.postr.hu honlapon megtekinthetők az utolsó képek a Himalájába odaveszett Erőss Zsolt és Kiss Péter sikeres csúcsmászásáról. Az összeállításból a Kalandozókon a megnyugvás pillanatfelvételét közöljük. Még élet - csupa élet...

KOLLÁR LAJOS: Mi történt a hegyen?

"Arra gondoltam, Zsoltnak itt vége"

Telefonos interjú készült Kollár Lajossal, a “Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciós sorozat vezetőjével.  SportGéza szöveges összefoglalóban ismertette az elhangzottakat.

Kollár Lajos

A Kancsendzönga nagyon nehéznek számít a magassága miatt és van néhány technikai probléma, amit meg kell oldani a hegyen, mondta telefonon a 4bakancs.com-nak Kollár Lajos, az expedíció vezetője. Az interjút a 444.hu fedezte fel először. Kollár rádión tartotta a kapcsolatot a Himaláján a két magyar hegymászóval, ő beszélt velük utoljára. Szerinte a hegy megmászására képesek a magyar mászók - igaz, csak néhányan vannak ilyenek. Kollárék a tiszta hegymászás hívei: oxigénpalack és segítő serpák nélkül másznak, mert “a hegyet tiszteletben kell tartani”. “A nyolcezer méteres hegy azért akkora, mert a Jóisten így teremtette, azt kell megmászni, nincs értelme helikopterrel és oxigénpalackkal könnyíteni a dolgot” - mondta Kollár a sokszor csak nagyon rosszul hallható hangfelvételen.

Nem akarták szétégetni magukat a napon

Kollár Lajos Erőss Zsolt képességeit jól ismerte, hiszen több mint tíz éve csinálnak közös expedíciókat. Kiss Péter ugyan eddig nem mászott meg 5000 méternél magasabb csúcsokat, de Kollár szerint felkészültsége alapján egyértelműen helye volt a csapatban, és ha túlélte volna, újra beválogatná az expedícióba. Kollár utalt a tragédia után napvilágot látott számonkérő kommentekre, de szerinte Magyarországon nincs olyan szakember, aki érdemben hozzá tudna szólni a hegyen történtekhez: “vannak, akik konyítanak hozzá, de nem tudják, milyen egy ilyen hegy, ehhez ugyanis ott kell lenni, csak akkor tudja az ember hogyan működik egy ilyen hegy”.

A két mászó nagyon jó állapotban, megfelelően akklimatizálódva indult el a csúcs felé, de fent 32 fok volt, ami nagyon sok erőt kivett belőlük. Kollár azt javasolta nekik, hogy a csúcstámadás előtt érjék el a 7500 méteren lévő, felső 4-es tábort, de a rádión keresztül kialakult vitában végül hagyta magát meggyőzni. A két mászó nem akarta teljesen kimeríteni és szétégetni magát a napon, ezért végül 7250 méteren álltak meg pihenni. A koreaiak 100 méterrel feljebb csináltak tábort, épp amiatt, hogy a csúcsig már kevesebbet kelljen mászniuk.

Elszállt a serpák bátorsága

Amikor újra elindultak, Kollár megnyugodott, mert a magyarok be is érték az oxigénpalackkal mászó spanyolokat. Ott derült ki, hogy bár korábban mások a serpákkal megállapodtak abban, hogy 8200 méter felett fix köteleket feszítenek ki, ez végül nem történt meg. A többi mászó, így a magyarok is azt szerették volna, hogy az utolsó jeges, csúszós szakasz legyen kikötelezve. Ez felfelé menet se haszontalan, sokkal fontosabb azonban a biztonságos visszatéréshez.

Kollár kitért a spanyol Carlos Soria állításaira is, aki korábban azt mondta, a magyarok nem akartak fizeti a kötelezésért. Kollár szerint viszont korábban abban állapodtak meg, hogy ők is fizetnek 400 dollárt (a spanyolok eredetileg 600 dollárt akartak kéri tőlük hozzájárulásként). A hegyen derült ki azonban, hogy a serpák nem rakták ki a köteleket. Soria szerint azért, mert nem volt elég kötelük. Kollár Lajos szerint viszont nem a kötél fogyott el, hanem a serpák kedve és önbizalma a csúcs közelében, mert “hiába hívják magukat mászóserpáknak, hétezer méteren elfogy a bátorságuk”.

Kollár szerint ezután Soriáék “megrántották a vállukat, és a teljes udvartartással és operettlegénységgel levonultak a hegyről, aztán minket cseszegetnek, mert mi néhány szívességre megkértük volna őket, hogy Zsoltot és Petit segítség a táborban egy sátorral, amikor leérnek, ahelyett, hogy a serpákat cseszegették volna, hogy nem csinálták meg, amit kell”.

“Lalikám, annyira legyengültem”

A magyarok azonban úgy döntöttek, nem fognak visszafordulni, “mert jól érzik magukat és azért jöttek, hogy megmásszák a csúcsot”. Olaszokkal, osztrákokkal és a serpáikkal együtt indultak el a csúcs felé, később pedig még kínai mászók is mentek utánuk. A mászás a vártnál hosszabb ideig tartott, de de a két magyar jó kondícióban volt. Kiss Péter 18-20 perccel Erőss Zsolt előtt ért fel a csonkolt lábával mászó Erőss Zsolt előtt. A csúcsról Erőss bejelentkezett rádióján és Kollár ekkor Kissel is tudott beszélni. Ekkor már este háromnegyed hat körül járt az idő. Mindketten azt mondták, hogy kemény lesz lejönni, de megcsinálják. Kiss Péter csak annyit mondott, hogy fázik a keze, Erőss Zsolt pedig arra a kérdésre, hogy milyen állapotban van, azt válaszolta a rádión, hogy “Lalikám, össze tudom szedni magam”.

Este 8 óra lehetett, amikor újra beszéltek. Kollárt nagyon meglepte, hogy Erőss azt mondta a rádión: “Lalikám, annyira legyengültem, hogy nem tudok tovább menni”. Erőss itt már olyan állapotban volt, hogy ha egyet mozdult, annyira fölment a pulzusa, hogy azt hitte, menten vége van. Kollár és Erőss ekkor hosszan beszélgettek. Kollár ekkor azt mondta,  ”Zsolt, tudod, hogy ez mit jelent”. Erőssnek itt még tiszta volt a tudata, és ő is fel tudta mérni, hogy éjszaka, amikor -30 fok lesz a hegyen, nem maradhat ott. Amikor 20 perc múlva beszéltek, Erőss azt mondta a rádión, hogy látja kb 100-150 méterrel lejjebb Kisst és a többi mászó lámpáját, de hiába jelez nekik, nem veszik észre.

Kollár az interjúban azt mondta: arra gondolt, hogy “sajnos Zsoltnak itt vége”. “Ha ő ilyen állapotba kerül ilyen magasságban, ezzel lehet még ideig óráig cicázni, csúszkálni a veszélyes helyen. Ott, ahol le kell menni, ott egy koordinálatlan mozgású, legyengült mászónak a percei meg vannak számlálva. Kicsúszik, vagy ha nem mozdul, ott fagy meg”.

Kiss Péter visszafordult

Kollár azt kérte, hogy pihenjen, azonnal bújjon bele a zsákjába. A hegyen ekkor már -30 fok lehetett. Az újabb bejelentkezéskor azonban Erőss azt mondta, most ejtette le a zsákját. Két óra múlva Erőss azt mondta, kicsit kipihente magát és elindul lefelé. Kollár örült, hogy ezzel legalább a fagyásveszélyt elkerüli. Hajnali 4-fél 5 körül Erőss Zsolt már elég összefüggéstelenül beszélt.

Később váratlan fordulatként Erőss rádióján Kiss Péter jelentkezett be. Mint kiderült, Kiss visszafordult Erőssért. A rádión nagyon nyugodt hangon azt mondta Kollárnak: Erőss kicsit rossz állapotban van, de ő megmasszírozza, lassan felkel a nap, melegebb lesz és jönnek lefele.

Kollár szerint éjszaka vagy hajnalban egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy bárkit riadóztassanak a a bajba jutott magyarok megmentésére, mert “nincs serpa, aki egy mozdulatot is tenne éjszaka a hegyen”. Kollár szerint ez a serpáknak sem volt érdekük, ők ugyanis nem fizettek nekik. Másnap mondta is neki valaki, hogy “ha nem kellett serpa, akkor gyertek le egyedül”.

Kollár annyit próbált megszervezni, hogy ha a magyarok leérnek a táborba, az olaszok vagy a spanyolok orvosa segítsen Erőssön. A masszírozás után Kiss és Erőss 8100 méterig értek le. Ekkor hajnali fél 6 lehetett, de egy lavina elvitte a 2-es tábort és egy serpa és egy koreai mászó kicsúszott és meghalt. Kollár a lenti táborból a távcsövön ekkor már csak Erősst és Kisst látta lefelé jönni, de egy ködfolt hamarosan eltakarta őket. Amikor a ködfátyol eltűnt, a távcsövön már csak Erőss Zsoltot lehetett látni. Erőss Zsolt ekkor a kimerültségtől már összefüggéstelenül beszélt a rádión, Kollár tudta, hogy nagy bajban van.

Ilyen a hegy

Ekkor már délelőtt volt, a rámpát sütötte a nap. Kollár rádión azt mondta Erőss Zsoltnak, hogy nyugodtan aludjon, hiszen már jó idő van. Közben igyekezett minden szálat megmozgatni, hogy valamilyen segítséget szerezzen. Délután fé kettőkor Erőss bejelentkezett a rádión. Abban állapodtak meg, hogy nyugodtan pihejen még, hiszen az út lefele kb 2 óra. Ekkor hallotta utoljára Erőss Zsoltot a rádión. A hegyre újra köd ereszkedett és lassan leszállt az este. Kollár tudta, hogy Erőss Zsoltot is elveszítették.

Ekkor még szövetkeztek a koreaiakkal, akik két serpával egy mentőcsapatot küldtek föl, hogy korában meghalt koreai társukat megtalálják. A csapat fotókat készített, Kollárnak később ezek alapján kellett azonosítani Kiss Pétert.

Utólag elemezve a helyzetet Kollár szerint Erőss Zsolt esetében fél vagy egy liter vízen múlott a dolog. Erőss nagyon kevés folyadékot vitt magával, hogy kevesebb terhet kelljen cipelnie. A kimerült Erőss Zsolt a rádión többször mondta Kollárnak, hogy nem lát. Ezt a dehidratáció és a rendkívüli hideg okozhatta, ilyenkor ugyanis lefagy az ember szaruhártyája. Kollár szerint Kiss Péter valahol Erőss mögött kicsúszhatott és lezuhant, Erőss Zsolt pedig egyedül maradt és valahol végelgyengülésében lekuporodhatott.

Kollár szerint Kiss Péter fantasztikus emberi teljesítményről tett tanúbizonyságot. Nem szokás ugyanis, hogy egy mászó egy ilyen csúcsról lefelé tartva még vissza is forduljon: “Peti a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett”.  Kollár szerint mindketten nagyszerűen teljesítettek, de ilyen a hegy. Egy pillanat alatt megfordul egy szituáció és egy banánhéjon is el lehet csúszni.

Kollár Lajos június 4-én érkezik haza Nepálból.

(Forrás: 4bakancs.com)