Tőlünk balra fekete sziklafal emelkedett, a lábánál patakvíz zubogott alá, és vízesés permetezte szét organdi-cseppjeit, jobbra pedig morénavonulat húzódott. Az általuk határolt harminc lépésnyi terület teljes mértékben elegendőnek bizonyult sátraink számára. Felülről szürke felleg takart be minket. A sziklafal eltűnt benne. A vízesés egyenesen a felhőből ömlött alá. A morénafal nem érte el a ködöt, de mögötte már semmit sem lehetett látni. Hamar megszoktuk ezt az alacsony fehéres boltozatot a fejünk felett, amelyről azt hittem, hogy csak az eget rejti el előlünk. A szél azonban félpercekre szétfújta a felső felhőrétegeket és ott, ahol csupán a tiszta égboltot sejtettem - mint mikor a fényérzékeny papírt előhívó oldatba eresztik -, grandiózus és gyönyörűséges valami kezdett kirajzolódni. A sziklás, hólepte óriások mintha felénk léptek volna a felhőből, úgy jelentek meg minden irányból magasan felettünk és hozzánk szoros közelségben az égen. A rongyos, sebesen szálló, olvadékony, de hamar össze is tömörülő párafoszlányok és ködgomolyagok hol belepték a fogazott csúcsokat, hol kitakarták őket élőttünk, amíg el nem illantak végleg, és mi, parányi lények ott álltunk megbabonázva a néma, zord és tiszta ősteremtmények hatalmában. Egy hatalmas sasmadár két kört írt le bivakunk felett. Alacsonyan szállt. Láttuk, hogy miközben mozdulatlanul lebeg és siklik a levegőben, ide-oda forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vehessen bennünket. A környező jégborította bércek körvonalai felett végleg kiderült az ég, lassan sűrűsödött az alkony, és hamarosan kigyúltak fent a csillagok. Fagyot éreztem a levegőben. Sátorban, hálózsákban kell eltöltenünk az éjszakát, de én már semmitől sem riadok vissza. Megtettem az utat hátizsákkal a vállamon. Ha holnap feljebb is mászunk a Korona alá, nem lesz nehéz. Ha pedig visszamegyünk a táborba, akkor egyfolytában lefelé haladunk majd.
Le sem vetkőztem, a pihekabátot is magamon hagytam, sőt még egy gyapjúzoknit is húztam a lábamra. Valahogy bepréseltem magam a hálózsák szűk száján, a fejem alá pedig majdnem kiürült hátizsákomat tettem (holmijaim nagy részét kivettem belőle). Végtelen, kozmikus, egyetemes csönd köszöntött be, nem is csönd, hanem némaság, amelyet azonban hirtelen a nyári vihar elvonulását kísérő mennydörgést tökéletesen imitáló távoli, átható dörej tört meg. Felismertem a hegyekben dübörgő kőlavinák hangját. Végül elhallgattak, és még súlyosabbá tették a csillagközeli, havasi csöndet.
Hálózsákban négy ember szűkösen fér el a sátorban. Szomszédaim közé szorulva azzal a perspektívával feküdtem le a jobb oldalamra, hogy így alszom végig az éjszakát forgolódás nélkül. Ebben a kényelmetlen helyzetben az lett volna a legjobb megoldás, ha mihamarabb elálmosodom. Már lassan el is szenderedtem, amikor csendes, egyenletes lélegzésemet, félálombeli szuszogásomat egyszer csak három gyors és mély, önkéntelen, álomból kijózanító, felüdítő lélegzetvétel szakította meg. A szívem is erősebben dobbant meg háromszor (valósággal szaporábban kezdett verni) a mellemben. Na, gondoltam, most jelentkezik a szokatlan magasság és a nappali terhelés miatt a szívelégtelenség, mennyi vesződséget okozok ezzel a csoportnak! De újra egyenletesen és halkan kezdtem lélegezni, megnyugodtam, egy idő múlva azonban megint három gyors és nagyon mély lélegzetvétel ébresztett fel. Felriadásaim rendszeresen ismétlődtek. Minden huszadik másodpercben tört rám az öntudatlanul mély, gyors, görcsös légzés. Úgy számoltam magamban a másodperceket, mintha Bickford-gyújtózsinóron közelednék a robbanás pontjához. A tizenötödik és a tizenhatodik másodpercben még semmi sem jelzi, hogy légzésem egyenletessége mindjárt megszakad, és háromszor egymás után mohón kapkodok majd a levegő után, és a szívem is zakatolni kezd. Tizennyolc, tizenkilenc. . . Most!
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)
Ilyen légzéssel természetesen nem tudtam elaludni. De nem is gondoltam már az álomra. Más járt a fejemben, először is féltem, hogy meg találok halni, másodszor pedig azon emésztettem magam, hogy ha így reagálok a magasságnövekedésre, akkor aligha mehetek holnap még hatszáz méterrel feljebb a Korona alá. Nem minden szintkülönbség egyforma. Más a szintkülönbség nehézségi foka nullától hatszáz méterig, más háromezer-kétszáztól háromezernyolcszázig és megint más (ha hegymászásról van szó) háromezer-nyolcszáztól négyezer-négyszáz méterig. Nem, barátocskám, a csúcs megmászásáról már nyilvánvalóan le kell mondanod. Tizenhét... tizennyolc... tizenkilenc... Három belégzés, három kilégzés és húsz másodperc szünet.
Csak megérjem a reggelt, és elmondhassam mindezt Alekszandr Alekszandrovicsnak.
Azt vártam, hogy egyszerre aggodalom, nyugtalanság jelenik meg az arcán, és azonnal útnak indít lefelé két fiú kíséretében. De Alekszandr Alekszandrovics egyáltalán nem csodálkozott különleges közlendőimen.
- Ez a Chanestone-légzés. A légritkulás miatt fellépő szokatlan oxigénéhséget a szervezet váratlan belégzésekkel csillapítja. A kezdőknél ez gyakran előfordul. Azért is jöttünk ide, hogy akklimatizálódjunk, alkalmazkodjunk a magassághoz. Ma felmászunk a Korona lábához, utána gyönyörűség lesz visszatérned a bivak magasságába. A második éjszakát nyugodtan végig fogod aludni.
Igaza lett, a Chanestone-légzés többet nem jelentkezett.
Ezen az állomáson, mely valószínűleg az egyetlen ilyen tien-sani alpinista táborhely, áll egy kunyhó. Igaz, csak félig készült el, és nem tudjuk, milyen lett volna építőinek elgondolása szerint, de a falait és a mennyezetét azért felhúzták. Két észt hegymászó építette ezt a kunyhót kőből, a leginkább kezük ügyébe eső anyagból. Nem egyszerre rakták a falakat, hanem többször is nekiláttak a csúcshoz vezető út rövid megállói idején. A kunyhó most már befejezetlen marad, mert az egyik észt meghalt, a másik pedig megnősült, és felhagyott az alpinizmussal.
A kunyhónak nincs ajtaja, és két kis ablakocskáját inkább lukaknak nevezhetnénk. Ha belépünk az ajtónyíláson, négy fallal határolt, meglehetősen tágas helyiségbe kerülünk. Egy deszkaasztal áll benne, mellette néhány pad, a falba kampókat vertek, hogy fel lehessen rájuk akasztani a konyhafelszerelés egy részét vagy az élelmiszeres zsákokat.
Nem alszanak benne. Mindenki sátorban, saját hálózsákjában tölti az éjszakát. Csupán az ételt készítik itt primusz főzőkön (nem fúj be a szél, nem esik be se az eső, se a hó), de lényegesebb az, hogy ebben a kunyhóban üldögélnek és énekelgetnek vacsora után. Minden hegymászó csapatban biztosan akad egy gitár, és valaki úgy-ahogy pengetni is tudja.
Így a kunyhó, bár sok szempontból befejezetlen, mégis meghatározza az életmódot ezen az állomáson. Ha nem lenne, akkor az alpinisták szétszélednének sátraikba, mert itt még a tűznél sem lehet sokáig melegedni. Kevés fat lehet felcipelni ilyen magasra. De így a mécses fényénél, pengő gitár mellett szórakozhatnak tizenegy óráig, sőt még tovább is.
Úgy alakult, hogy a táborhelyen a mieinken kívül még egy sátor is állt, három fiatal, magas alpinista srác lakott benne.. A Koronát akarták megmászni, és most éppen azzal voltak elfoglalva, hogy az élelmet a hegy lábához hajigálták le. Szóltak is nekünk:
- Maguk holnap úgyis a Korona alá mennek, hogy havas terepen eddzenek. Mindegyikük vihetne magával ebből egy keveset, akár egy doboz konzervet, mert akkor nekünk nem kell a súlyos hátizsákokat cipelnünk.
De nem teljesítettük kérésüket. Alekszandr Alekszandrovics nagyon bizalmatlanul viselkedett az idegenekkel. Mintha előre igazolná későbbi tetteit, amelyeket érthetetleneknek találhattam volna. Azt mondta, kénytelen lesz jelentést tenni ezekről az emberekről a táborparancsnoknak.
Ezek a fiúk egyedüljáró alpinisták voltak. Nyilván annyira értetlenül pislogtam, hogy meg sem várva kérdéseimet, Alekszandr Alekszandrovics magától magyarázatokba bocsátkozott. Véleménye szerint mindennek szervezett rendben kell végbemennie, még az alpinizmus fejlődésének is.
De létezik olyan individualista, gőgös, magányos ember is, aki nem akar beutalókkal és táborokkal, étkezdével és raktárral, szeszélyes hegymászóoktatóval és szigorú táborparancsnokkal vesződni. Önállóan megy a hegyekbe a társaival, akik ugyanolyan büszke lények, akárcsak ő. Az egyedüljáró alpinisták - sportolók, természetesen jól ismerik a hegymászástechnikát, és gyakorlottak is. De nem akarnak csapatokhoz tartozni, sorban állni a raktárnál és a közétkeztetésnél.
... A rendes alpinisták általában nem szeretik őket. Emlékszem egy esetre: nehéz gerincszakasz megmászására indultunk a Kaukázusban, egyszer csak észrevesszük, hogy ugyanerre a mászóútra lép két idegen alpinista - férj és feleség is. A férfi harminc, a nő tizenkilenc év körüli lehet. Szépen, stílusosan vannak öltözve. A felszerelésük is pompás. Színes francia kötelek, olasz karabinerek, külföldi szöges bakancsok... Közöltük rádión a táborral, hogy "hatosra" induló egyedüljáró alpinistákkal találkoztunk, mire parancsot kaptunk, hogy kényszerítsük leereszkedésre őket. De hogyan? A férfi jégcsákányt tartott a kezében. Természetesen elbántunk volna velük, ha valamennyien rájuk rohanunk; de ha csak egyetlen áldozatunk is lesz, vagy csak egyikünk is traumát kap! Kell az nekünk, miért szenvedjen bárki is? Hiszen nem diverzánsokkal, nem ellenséges ejtőernyősökkel kerültünk szembe háborúban... Egyre ismételgették a parancsot, hogy kötözzük meg őket, ha ellenállnak, de nem nyúltunk hozzájuk. A férfi megmagyarázta nekünk, hogy már évek óta készül erre a hegymászásra, jól ismeri az útvonalat, kitűnő a fizikai felkészültsége és príma a felszerelése. Békén hagytuk őket.
És hogy végződött a dolog?
Tragédiával. A férfi lezuhant, és eltört a hátgerince. Fiatal feleségének le kellett ereszkednie. Két nap múlva rátalált egy grúz expedícióra. A szerencsétlen férfi még élt, de aztán, minden hiába, meghalt.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése