Körbejártam a tábort, láttam, hogy egyesek már felébredtek, de még bent öltözködnek a sátorban (fojtott hangok hallatszottak, suhogott a sátor fala, néha felnevettek a fruskák). Néhányan kimerészkedtek az istenáldotta napfényre (az istenáldotta sötétségre), de összerándultak a hidegtől, és szaporán futottak a bizonyos reggeli célokra kijelölt kövek mögé. Öt lépésről sem lehetett felismerni az embert, annyira sötét volt.
Amikor kimásztam a sátorból, a hálótársaim még benn maradtak, köztük Alekszandr Alekszandrovics is. Ennek ellenére megjelenését valamilyen megfoghatatlan módon megelőzte egy hír, és pillanatok alatt el is terjedt a táborban, engem pedig kétségbe ejtett. Ha azzal fogadtak volna, hogy éjjel eltűnt az Adigené, akkor valószínűleg kevésbé keseredtem volna el. Legfeljebb egy másik csúcsot másztunk volna meg.
Alekszandr Alekszandrovics megbetegedett. 38,3 volt a láza, fájt a torka, és elvesztette a hangját. Nem jöhet velünk hegyet mászni. A lehető legkellemetlenebb dolog történt, amire csak számítani lehetett, hogy akadályozza a túránkat.
A legkiválóbb alpinisták, a „havasi párducok" lesznek a vezetőink. De vajon abban a tempóban haladnak-e, amelyhez Alekszandr Alekszandrovics szoktatott bennünket, és ami biztonságérzetet adott nekem? Az utolsó néhány percben egy új mozzanat döbbentett meg. Kiderült, hogy a „havasi párducok" közül senki sem járt még az Adigenén, és nemcsak hogy a hegymászás útvonalát nem ismerik, de még azt sem tudják, hol van ez a hegy.
Alekszandr Grigorjevics Rjabuhin, aki a csapat parancsnoka lett, tréfálva nyugtatta Alekszandr Alekszandrovicsot:
- Felmászni felmászunk rá. Csak a hegyet találjuk meg.
- Majd meglátjátok, ha a morénára kapaszkodtok fel. Nem fogjátok eltéveszteni. Ami az útvonalat illeti - használjátok az eszeteket. Előre lehetetlen mindent megmondani, és én is régen jártam már arra. Okosak legyetek. Először jön egy emelkedő a morénán, aztán a hágó gerince, majd maga a hegygerinc következik...
- Korlátra nem lesz szükségünk?
- Egy helyen kell kötélkorlátot kifeszíteni. Majd meglátjátok, hol. Csak ésszerűen csináljatok mindent.
- Nekem megvan a hegymászás útvonala. Tudom kívülről - kapcsolódtam bele félénken a parancsnokok beszélgetésébe.
- Ejha! - örült meg Rjabuhin. - Ez remek.
Úgy hozta a sors, hogy lényegében én vezettem az egész csoportot az Adigené csúcsára, éppen én, a legügyetlenebb és a legtapasztalatlanabb! Nem meglepő, hogy egyórás út után eltévedtünk, és kisebb kerülőt tettünk a hegyekben az ellenkező irányban, körülbelül negyven percet vesztegettünk így el, és eltékozoltuk hajnali, legfrissebb erőink egy részét.
A pihenő alatt a srácok néhány kőszáli kecskét fedeztek fel a sziklás lejtő tetején. Mindannyian arra fordultunk, reménykedtünk, hátha nekünk is sikerül megpillantanunk ezeket a ritka állatokat.
- Hol vannak?
- A háromélű pengéhez hasonló kő mellett.
- Nem látom őket.
- Mert rossz irányba néz. Figyeljen csak rám. Látja azt a nagy, kocka alakú kőtömböt? Ettől a pörölytől jobbra nyílik egy folyosó. Aztán következik egy sziklatábla és egy éles szurony. Attól egyujjnyira vannak.
Ahogy régen szoktam a hadseregben, kinyújtottam a karomat, hunyorítottam a szememmel, és az éles kőtől egy ujjnyival jobbra vittem a kezemet. Hát ezért nem vettem eddig észre őket! Azt vártam, hogy ennél nagyobbak lesznek. Csalóka a távolság a hegyekben. Biztosan messze volt tőlem az éles kő, hogy a nagy testű kőszáli kecskék helyett három apró vöröshangyát láttam mászni a füves lejtőn. Miután alaposan szemügyre vettük őket, és végre meg tudtuk különböztetni a vörösbarna köveket a vörhenyes élőlényektől, azt tapasztaltuk, hogy nem három, hanem sokkal több kecske van odafönt. Tetejében, a nyáj megindult, és mint parányi vöröshangyáktól nyüzsgő boly kelt át a hosszú hegyoldalon. Csak a kecskék sokkal fürgébben mozogtak, mintha valóban hangyák vándoroltak volna arra. Még ilyen távolságból is láttuk, hogy sebes könnyedséggel iramlanak.
- Nézzétek még egy, még egy! - kiáltozták a mieink.
- Mennyien vannak!
- Hatalmas nyáj.
- Mostanában kezdenek csak mutatkozni - magyarázta Rjabuhin. - Volt idő, amikor teljesen eltűntek az állatok a hegyekből. Ma már szigorúbban törődnek a természet védelmével. Újra benépesednek a hegyek.
Eleinte minden ragyogóan sikerült, attól eltekintve, hogy eltévedtünk. Egy hatalmas gátszerű morénához érkeztünk, amely elzárta előlünk az utat, és nem tudtuk eldönteni, hogy a jobb vagy bal oldalán másszunk-e tovább. A füzetemet sem hoztam magammal. Azt hittem, hogy jól emlékszem hegymászó utunkra, de ezt a helyet az útvonal leírásában sehogy sem tudtam felidézni magamban. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon rosszul tájékozódom a terepen. Ez az egyik gyönge pontom. Még a gyermekkorom óta ismerős olepinói erdőnkben is képes vagyok eltévedni. Valószínűleg képzelőerőm gazdagsága zavar a tájékozódásban. Alighogy körülnézek, máris elképzelem, milyen irányba vezethet az út, merre fekhet a falu, akkor lassan minden összeáll, és az én hamis verziómat igazolja.
Ugyanez történt most is, fejembe vettem, hogy az Adigenét a morénától balra kell megpillantanunk. Csapatparancsnokunk egyáltalán nem ismerte ezt a hegyszakaszt. Hitt nekem, és balra fordultunk. Miután azonban erőnket megfeszítve felmásztunk erre a nagyon meredek morénára, színét sem láttuk az Adigenének, és megzavarodva tekingettünk szét. Majdnem az ellenkező irányban, ahol nem is vártuk, a távolban szikrázott fel a havas hegyi cirkusz: a Panfilov-csúcs gleccsere alkotta a cirkusz bal, az Elektro pedig a jobb oldalát, és középen ott tündökölt a mi csúcsunk. A cirkusz nem kör alakú volt, mint az Akszájon, hanem hosszában elnyújtott, az Adigené ott ragyogott a távoli végében. Le kellett jönnünk a morénáról, amelyre tévedésből kerültünk, aztán pedig egy másik hosszú, fekvő tigrisre hasonlító morénán, ezen a tigrisgerincen kellett sokáig másznunk meredeken felfelé, egészen a hegy lábáig.
Hegygerincnek éppen hegygerinc, de ha közelebbről nézzük - hatalmas kocka alakú kőhalom.
Különösnek találtam, hogy ebben az igen tiszta, hűvös reggeli levegőben nincs elegendő oxigén. Érthető, hogy a nagyon melegre fűtött, fülledt, telefüstölt, emberekkel zsúfolásig telt helyiségben vagy az állandóan benzingőzben úszó modern nagyvárosokban nincs elég oxigén. De reggel, a hegyek között, ahol a levegő annyira áttetsző, hogy egyetlen porszemecskét sem lehet kimutatni benne semmiféle műszerrel sem... Mégis kevés az oxigén, még sincs belőle elegendő. Ritka a levegő, és minden egyes lépéssel feljebb egyre ritkul és ritkul. Nem ezért válik-e mélykékké, ilyen valószerűtlenül mélykékké az ég, melynek sötétkékjét kiemeli a hó fehérsége? Azt mondják, hogy a világűrben az ég áthatolhatatlan, mint a fekete bársony. Természetesen, négy és fél kilométer a tengerszint felett nem isten tudja, milyen nagy magasság, de mégis egy lépés felfelé, az égbolt színében pedig árnyalatnyi változás a kozmikus feketeség felé.
Mintha egyik szervem sem adott volna életjelt magáról. Lábaimat nem éreztem (könnyedén haladtam), a vállaimat sem (élveztem, hogy nem kell hátizsákot cipelnem). Viszont az arcomat éreztem, mert el akart rejtőzni a kegyetlen ibolyántúli sugárzás elől, és kicsit a jobb oldalamat is, mert néha hasogatott. Ténylegesen csupán a szívem létezett, egészen akkorára nőtt, mint én, és teljesen lekötötte figyelmemet. Egyedül ettől a szivattyútól függött hegymászásom sikere.
(Vége következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése