RAOUL RENIER: Kiegészítés Willy Merkl tragédiájához*

* 2012. május 23-án jelent meg a Kalandozók-on Dékány András könyvének (A huszadik század világvándorai) egyik fejezete, amely a Nanga Parbat egyik hősi halottja, Willy Merkl tragédiáját meséli el. Az írással kapcsolatban RR. kiegészítéseket, helyreigazításokat sorakoztatott fel. Értő írásának itt adok hgelyet. (Kalandozó)

A meglehetősen túlméretezett csúcstámadó csoport nem kilenc, hanem huszonkét főből állt, és közülük tizenketten túlélték az eseményeket, amelyeket az ő elbeszélésükből tudunk rekonstruálni. Olyan feljegyzések, amilyeneket Dékány András emleget, nem készültek.

A bázis, ahonnan a csúcstámadás indult, a IV-es tábor volt. Ide először három serpa tért vissza július 5-én a VI-os táborból, akik az erejük végére jutottak és nem bírták folytatni az utat. Július 6-án dél körül csatlakozott hozzájuk Fritz Bechtold: ő a VII-es táborból fordult vissza két további, halálosan kimerült serpával, akik a saját erejükből valószínűleg nem tudtak volna visszajutni. Ekkor még derült volt az idő és semmi jele nem mutatkozott a későbbi tragédiának.

Bár a lemorzsolódókat visszaküldte, a csúcstámadó csoportot Merkl mindenáron egyben akarta tartani, így a sebességüket a leglassúbbakhoz kellett igazítaniuk. Ezért július 6-án, röviddel 14 óra után a serpák kimerültsége miatt tábort vert az Ezüstnyeregben (a VIII-as számút): itt lepte meg őket a vihar, 7.480 m magasságban. Merkl úgy döntött, várnak egy napot, hátha kitisztul az idő. Ez súlyos hiba volt. Ilyen magasságban a szervezet kedvező időjárási körülmények között sem képes regenerálódni, csak a tartalékait emészti föl. A csoport egész július 7-ét a VIII-as táborban töltötte. Július 8-ának reggele sokkal rosszabb állapotban találta őket, a vihar pedig nem csillapodott. Merkl lefújta a csúcstámadást és elrendelte a visszavonulást. A IV-es táborig kellett eljutniuk: segítségre, innivalóra, élelemre és tüzelőre az elhagyott táborhelyeken nem számíthattak.

Két csoportban vágtak neki az útnak: elöl a két legerősebb mászó, Schneider és Aschenbrenner haladt három serpával, őket követte Merkl, Welzenbach és Wieland a többi nyolc serpa társaságában. Az előörsnek kellett utat vágnia a friss hóban. Miután az egyik serpájuk megcsúszott és hajszál híján mindnyájukat a mélybe rántotta, az Ezüstnyeregből kiérve Schneider és Aschenbrenner leoldották magukat a közös kötélről és kettesben haladtak tovább, felszólítva a három serpát, hogy kövessék őket. Sötétedésre érték el a IV-es tábort, tetőtől talpig jéggel borítva és a teljes végkimerülés határán, abban a tudatban, hogy a többiek mindjárt megérkeznek utánuk. Tévedtek.

A három magára hagyott serpa csak az üres VII-es táborig jutott, itt töltötték az éjszakát, nyomorúságos körülmények között. A mögöttük haladó főcsoportnak még ennyi utat sem sikerült megtenni, és arra kényszerültek, hogy sátor nélküli ideiglenes táborhelyen (bivakban) éjszakázzanak, félúton a VIII-as és a VII-es tábor között.

Mire felvirradt július 9-ének reggele, a bivakban egy serpa meghalt, hárman pedig képtelenek voltak lábra állni. Merkl, Welzenbach és Wieland a maradék négy serpával elindultak a VII-es tábor felé; Wieland harminc méterre a sátortól szenvedett ki. A két túlélő német nem bírt tovább menni; az üres táborban maradtak, előreküldve a velük lévő négy serpát, hogy próbáljanak meg segítséget hozni.

A serpák a hófúvásban nem találták meg a VI-os tábort, hóbarlangot vájtak maguknak, és abban töltötték a 10-ére virradó éjszakát; mint reggel kiderült, szinte a tőszomszédságában a Schneiderék által magára hagyott három másik serpának, akik 9-én folytatták az ereszkedést, de szintén eltévedtek. A hét serpa együtt haladt tovább az V-ös tábor felé, egy veszélyes szakaszon az előre kifeszített kötelekhez rögzítve. Közben hárman meghaltak közülük, egyikük pár méterre az V-ös tábor sátrától; holttestük ott maradt a köteleken lógva. A négy túlélő – hárman a főcsapatból és egy az előörsből – július 10-én késő délután vonszolta be magát a biztonságot jelentő IV-es táborba, leírhatatlan állapotban. A legerősebb közülük csak éjféltájban bírt megszólalni.

A bivakban és a VII-es táborban még mindig voltak élő emberek, a vihar dühének kiszolgáltatva. Július 10-ét és a 11-ére virradó éjszákat mindannyian hipoxiás kómaközeli állapotban töltötték. Közben a bivakban hagyott három serpa közül az egyik meghalt, de a két másik eléggé összeszedte magát, hogy elvánszorogjon a VII-es táborig. Itt megtalálták a delirizáló Merklt és a haldokló Welzenbachot, és megpróbálták rávenni őket, hogy menjenek együtt tovább, de hiába. Mivel maguknak is alig volt jártányi erejük, velük maradtak, a segítségre várva. A széllökések szüneteiben ugyanis látták, hogy a IV-es táborból segélycsapat igyekszik feléjük.

A tragédia bekövetkeztekor Fritz Bechtold a IV-es táborban teljesen tehetetlen volt. Mivel a csúcstámadó csoport gyakorlatilag a teljes expedíciót magában foglalta, a segélyakcióhoz a korábban végkimerülés miatt visszaküldött serpákon kívül csupán az expedíció orvosa és fényképésze állt a rendelkezésére; ráadásul gondoskodnia kellett a táborba betántorgó túlélőkről. Ettől függetlenül hősies erőfeszítéseket tett fentrekedt társai megmentésére. Amint Schneider és Aschenbrenner valamelyest erőre kapott, a fényképésszel és három beteg serpával együtt nekiláttak utat törni fölfelé a frissen hullott hóban, de július 12-ig csak az V-ös táborig jutottak. Ekkora már lépni is alig bírtak a fáradtságtól, és mivel a vihar közben egyre erősödött, vissza kellett vonulniuk, különben ők maguk is mentésre szorultak volna.

Fönt a VII-es táborban Welzenbach a július 12-ről 13-ára virradó éjszaka kiszenvedett, Merklt pedig 14-én reggel a két serpa vonszolni kezdte lefelé. A Mórfej névre keresztelt szikláig jutottak vele, még jócskán innen az V-ös táboron; itt nem bírták tovább. Az egyik serpa hóbarlangot ásott a szikla tövében, és beráncigálta magával Merklt. A másik segítségért kiáltozva folytatta az útját. A nehéz útszakaszt úgy kellett megtennie, hogy társainak a rögzített köteleken lógó holttestét kerülgette. A IV-es táborból eléje mentek, ameddig tehették. A serpa neve Ang Tsering volt, és szörnyű fagyási sérülései ellenére életben maradt.

Július 15-én és 16-án Schneider, Aschenbrenner és Bechtold két újabb kétségbeesett kísérletet tettek, hogy feljussanak a Mórfejig, 17-én pedig az alaptáborból az ítéletidőben felkapaszkodó tudományos személyzet is csatlakozott hozzájuk. Erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. Ekkorra már bizonyosra kellett venniük, hogy nincs élő ember fönt a hegyen.

Az illusztráción: a II-es tábor felé

Források:

Fritz Bechtold beszámolója 1935-ből

http://www.himalayanclub.org/journal/the-german-himalayan-expedition-to-nanga-parbat-1934/

Maurice Isser & Stewart Weaver: Fallen Giants. A History of Himalayan Mountaineering from the Age of Empire to the Age of Extremes (pp. 176-179.)

CSEKE GÁBOR: "A hegymászó nem akar meghalni"

Megszakítom Vlagyimir Szolouhin nevelő célzatú alpinista sztoriját, hiszen Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése a Himalájában megérdemel "egy misét". Arra gondoltam, hogy összeállítok egy dossziét a blogjaimon és íróasztalomban szanaszét heverő írásokból Erőss Zsoltról, illetve ajánlok néhány internetes videófelvételt a jútubról.

Indításnak egy frappáns interjúrészlet, amely akár sírfelirat is lehetne Zsolték fölött - ha egyáltalán lenne sír...

"Számomra az a csúcs, hogy végig kell élnünk az életet szépen, és tudnunk kell megöregedni szépen. A hegymászó nem akar meghalni, és az a jó hegymászó, aki megöregszik." (Erőss Zsolt)

Jelenetek www.parokia.hu riportjából

Az Erőss-dossziénak külön oldalt szánok, amit innen is el lehet érni, de a belépés állandóan megtalálható az oldal fejléce alatt.

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (6)

Bármilyen szerény magasságot is ostromoljon az ember, a kiképzést - se az elméletit, se a gyakorlatit - nem úszhatja meg. Szerzőék, s mindenek előtt a fiatalok szorgalmasan tanulták a csomókötés különböző technikáit. Hogy miért? Íme...

Szabad, de nem „tiszta" mászás előtt álltunk. Nem szándékoztunk kampókat és mászólétrákat használni, de kötelekkel biztosítanunk kellett magunkat. Hát ezért tanított meg minket Alekszandr Alekszandrovics csomót kötni. A csomókat rendeltetésük szerint három csoportra osztotta. Két kötélvég összecsomózásának eredményeként keletkezik: az egyszerű csomó, a takácscsomó, az árboccsomó és az akadémikus csomó. A kötél végéhez vagy közepéhez kell bekötni magunkat, így jön létre: a vezetőcsomó, a bulincsomó, a kettős bulincsomó és az úgynevezett kapaszkodócsomó, amelyet kezdetben Prusik-csomónak hívtak svájci vagy osztrák származású alpinista feltalálójának neve után. Később azonban a Nyugat előtti hajbókolással folytatott harc éveiben „lefokozták", és most csak kapaszkodócsomónak nevezik.

Valóban furfangos csomó. Az alpinista miután segédkötéllel hozzákapcsolta magát a biztosítókötélhez, szabadon mászhat felfelé, és közben a kezével a szükséges mértékben tolja a csomót is. A Prusik-csomó fölfelé könnyen és szabadon csúszik. De ha az alpinista lezuhan, akkor teljesen rászorul a kötélre, nem csúszik le, meg sem mozdul. Mesélik, hogy maga Prusik egy buta hiba miatt halt meg a kötélen. A kötél és a közte lévő hegymászózsinór hosszabb volt a karjánál. Mikor lezuhant, az általa kieszelt csomó rászorult a kötélre, és kifogta zuhanását. A levegőben lógva azonban nem tudta elérni karjával a csomót, hogy odahúzódjon a sziklához, rákapaszkodjon, és folytassa a hegymászást vagy leereszkedjen. Hosszú idő elteltével találtak rá függő állapotban. A csomó azonban nem bomlott ki.

Egész nap, nemcsak az edzéseken, hanem a táborban is bulincsomót, kettős bulincsomót, árboccsomót, takácscsomót, akadémikus csomót és Prusik-csomót kötöttünk. A lányok gyorsabb felfogásúaknak bizonyultak nálunk, hamarabb megjegyezték a csomókat, ujjaik fürgébben mozogtak a mi nehézkes ujjainknál. Minduntalan hozzájuk fordultunk segítségért...

Miután a tanfolyamon résztvevők alaposan elsajátították a hegymászás alapelveit, jöhetett a sziklára kapaszkodás is.

A mi szikláink gyakorlósziklák voltak. A legvalóságosabb nehezen megközelíthető sziklák, de egy könnyebb kerülőút is vezetett rájuk. így az elöl haladóknak, akikre a biztosítás kötelessége hárult, nem kellett alsó biztosítással menniük, hanem egy ösvényen másztak fel, és hamarosan fölénk kerültek a kötelekkel.

Fent a biztosító rádobja a kötelet egy megbízható sziklafokra, és valamivel lejjebb megáll. A kötél egyik vége leugrik, a másikba a biztosító kapaszkodik, miközben a lábával is megtámaszkodik. Lent beköti magát a másik alpinista, és kezdődik a sziklamászás. Amilyen mértékben emelkedik a hegymászó, a biztosító úgy rövidíti a kötelet, hogy majdnem teljesen megfeszüljön. Zuhanás esetén az alpinista fennakad a kötélen, amely rá van akasztva a sziklafokra, a biztosító pedig erősen tartja, néha még a biztonság kedvéért a vállán is átveti, úgy engedi a hóna alá. Csak az ingadozást kell elkerülni, azaz a sziklán egyenesen a biztosító felé kell haladni. Ha félrehajolsz, könnyen beláthatod, akkor zuhanáskor nemcsak egyszerűen fennakadsz a kötélen, hanem a kilengés mértékében el is repülsz, hintázni fogsz, de az is előfordulhat, hogy még neki is ütődsz a sziklának.

Pruszik csomó

Ez a felső biztosítás lényege De mit tegyünk, ha nem gyakorlósziklákkal állunk szemben, az útvonal ismeretlen, nincsenek kerülőutak és ahhoz, hogy az egész felfelé mászó csoport biztosítását megszervezzük, először egy alpinistának kell felmennie? Akkor azt mondjuk, hogy alsó biztosítással indul el. Képzeljük el az alpinisták akcióit ebben a helyzetben. A csoport megáll egy téren, ahol ha nem is kényelmesen, de mindenesetre állni lehet. A felfelé menő beköti magát. Lent erősen fogják a kötelet.. Néhány méter után sürgősen sziklafokot kell találni, amin átvetheti a kötelet. Átdobja rajta, balra fordul, és megint fölfelé megy. Ha most lezuhan, akkor fennakad ezen a sziklafokon (lent erősen tartják a kötelet). Nem is szabad tőle három méternél magasabbra távolodnia. Ha lezuhanna, három métert repülne a sziklafokig és három métert utána, azaz összesen hat métert. Ez még nem veszélyes. De tízméteres repülés esetén a biztosítókötél a fennakadás pillanatában eltöri a bordákat. Tehát az alpinista egyik sziklafoktól a másikig mászik fölfelé, amíg ki nem választja a megfelelő terepet, ahonnan a csoport többi tagját már a célszerűbb felső  biztosítással  biztosíthatja.  Aztán minden kezdődik elölről...

A biztosítók első csoportja felment, és ledobta nekünk a köteleket. Mindössze nyolc mászóutat tettünk meg, amelyek egyre nehezebbek voltak.
Alekszandr Aiekszandrovics odalépett a számomra teljesen simának tűnő sziklafalhoz, és bekötötte magát.
- A biztosítás kész? - kiáltotta fölfelé.
- Kész. 
- Elindultam!
Ezt már mozgásban kell kiáltania. S utána rögtön indulnia kell. Ugye egyetértenek velem abban, hogy ha valaki azt kiáltotta, hogy „elindultam", nincs más tennivalója, mint nekivágni. Ha elkiáltottad magad, hogy „elindultam", nem állhatsz egy helyben, és nem toporoghatsz határozatlanul. Ha elindultál, hát el is indultál.

Alekszandr Alekszandrovics felnyújtotta a kezét, és megtapogatta a szikla felszinét, egy ideig megvasalt cipőtalpával kaparta a sziklalapot, aztán hirtelen fél métert emelkedett. Másik lábával a nem létező dudorokra támaszkodott, megint emelkedett, karjaival átölelte a sziklát, és még mielőtt alaposabban szemügyre vehettük volna mozdulatait, már ott is termett a biztosító mellett, és leoldotta magáról a kötelet. Mindössze két perc alatt tette meg azt a tíz métert, amely a harmadik mászóútnak volt kijelölve.
Egyik kiáltás a másik után hangzott fel:
- A biztosítás kész?
- Kész.
- Elindultam!...

Alekszandr Alekszandrovics Kuznyecov, a kiváló sportoló, aki megjárta a legnehezebb mászóutakat, az úgynevezett „hatosokat", bevallotta, hogy egyszer rémület fogta el a sziklafalon. Nem is annyira megrémült, mint inkább határozottan megfogalmazódott benne: mit keresek én itt? Mi az ördögnek jöttem ide erre a falra? Miért nem vagyok otthon, a melegben, a könyveim között, és főleg vízszintes felületen? Ha életben maradok, többet sose mászom sziklafalra...
Később természetesen mindez elmúlt, és újra elindult a hegyekbe, „hatosokat" tett meg a rá jellemző ügyességgel, technikával és állóképességgel.
-  Mit jelent a „hatos"?- kérdeztem Alekszandr Alekszandrovicstól.               :
-  Hát mondjuk, hogy nyolc napot sziklafalon - felelte nyugodtan Alekszandr Alekszandrovics.
-  Hogyhogy „nyolc napot sziklafalon"?
-  Sziklafalon kilencven-száz métert haladunk előre egy nap alatt, összesen viszont hétszáz-nyolcszáz métert kell megtennünk.
-  Hát a pihenéssel, alvással, evéssel mi lesz?
-  Mindent a sziklafalon csinálunk. Kampókat verünk be, hozzákötjük magunkat, és függeszkedve alszunk. Vagy ha akad egy megfelelő bevágás, akkor arra ülünk. Vagy függőágyat feszítünk ki.
-  Négyszáz méteres mélység fölött?
-  Ez eszünkbe sem jut.

Csoportunkból csupán egyetlen kislánynak kellett szüntelenül leküzdenie félelemérzését. Nem egyszerűen csak a sziklamászóút nehézségeit, hanem félelmét is le kellett győznie. Ezt mindnyájan észrevettük. Olja Troickaja maga sem szégyellte bevallani, hogy fél a magasban. Mégis megtette az összes mászóutat. Felülkerekedett félelmén, de nem szabadult meg tőle... 
Legjobban a saját lányom miatt aggódtam. Alekszandr Alekszandrovics nekem is és Óljának is célzott rá a fűlejtők és törmeléklejtők után, lehet, hogy nem jöhet velünk az Akszájra és még kevésbé hegyet mászni. Akkor megéri-e neki, gondoltam magamban, kínlódni ezeken a sziklamászóutakon? Tudtam, hogy Olga sejti Alekszandr Alekszandrovics kétségeit, aki kívülről figyeli viselkedését. Két lehetősége volt arra, hogy megakadályozza Olga útját a magaslatra. Formálisan megtehette, hogy ne engedje hegyet mászni, mivel még nem töltötte be a tizenhatodik évét, hivatalosan ugyanis tizenhét éves kortól fogadnak el alpinistának. Az is megeshet, mint ahogy elő is fordult már, hogy előzetes megállapodásuk szerint a tábori orvos meghallgatja, megvizsgálja, és megtiltja a hegymászást. Panaszkodni pedig, ahogy mondják, nincs kinek. Hegymászás elölt kötelező az orvosi vizsgálat.

Látom, amint Olja a kötél végéhez lép. Ez az első mászó-útja. Bekötötte magát. Rácsavarodott a karabiner. Nem túl magabiztos hangocskáján felfelé kiáltotta:
-  A biztosítás kész?
A világjáró szibériaihoz hasonló, szakállas Vologya válaszolt neki, hogy igen.
-  Elindultam! - kiáltotta Olga, és az éles sziklavájatokba. párkányokba kezdett kapaszkodni eddig csak tollhoz és a pianinó billentyűihez szokott ujjaival. Mindannyiunk, de különösen Olga keze-lába tele lett kék-zöld foltokkal és zúzódásokkal. Első sziklán tett mozdulatából kiderült, hogy leggyengébb pontja a keze, amely őszintén szólva semmire sem alkalmas. Ujjaiban megvolt a kapaszkodóképesség, de az erő hiányzott belőlük. Bár a szabály arra utasít, hogy a „lábaddal haladj", gyenge kézzel azonban mégse jutsz rhesz-szire. Amikor a helyében bárki megkapaszkodott volna egy sziklabevágásban, hogy felhúzódzkodjon, és emelkedés közben még segítette is volna magát lábának vízszintes irányú nyomásával, akkor Olga egyedül a lábára kényszerült támaszkodni. A kősíkra ráfeszülve (arccal feléje fordulva) bakancsával a sziklát kaparta. Így keresett sokáig lábának támaszt, ujjhegyével hosszú ideig tapogatódzott kapaszkodási lehetőségek után kutatva, miközben keze-lába elfáradt az erőfeszítéstől. Az első mászóúlon egyik csapattársunk kerek, sziklarepedésben nőtt arcsabokorra bukkant. Jobbról kerültük meg. Ehhez a jobb lábunkat, amennyire csak lehet, oldalra és kicsit felfelé kellett nyújtanunk, és akkor egy majdnem tenyérnyi széles párkányra támaszkodhattunk vele. Kitűnő kiugrás, jobb támaszt elképzelni sem lehetne. De a láb ilyen kinyújtott helyzetben elerőtlenedik. Sehogy másként nem tudtuk rá áthelyezni testsúlyunkat, csak ha fokozottan igénybe vettük a karunkat is. Eközben a hasprés any-nyira megfeszült, hogy izmaink majd megpattantak. Egy ilyen manőver nemcsak meghaladta Olga erejét, hanem a kéthónapos, operáció utáni varrat miatt is megvalósíthatatlannak tűnt. Amint ez várható volt, sokáig üldögélt a szerencsétlen bokor alatt. A szakállas Vologya türelmesen várakozott, miközben felülről figyelte. Ő tanácsolta neki azt, hogy próbálja balról megkerülni a bokrot. A sima sziklafelületen három centiméter széles hasadék húzódott vízszintes irányban, de kis emelkedővel. Ez a három centiméter elég ahhoz, hogy szöges bakancsának peremét beleillessze, és továbbmenjen. Igaz, hogy kapaszkodnia nem is nagyon volt mibe. De ezt csak mi képzeltük így lentről. Olga valamiféle dudorokat és parányi repedéseket fedezett fel, amikbe legalább ujjhegyeit beledughatta.

Kipirulva, véresre zúzódott kézzel, de első győzelmétől boldogan ereszkedett le föntről.

(Folytatjuk)

VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (5)

Az alapfokú hegymászókiképzés éppen csak elkezdődött. A résztvevők - így a szerző is - az "ábécével" ismerkednek.

Az a lejtő, amelyikhez Alekszandr Alekszandrovics elhozott minket, közepes méretű, hegyes törésű kövekből állt. Emberfej nagyságúnál kicsit kisebb vagy kicsit nagyobb szikladarabokból. Nem nevezhetők sem négyszögletesnek, sem gömbölyűnek, mivel nem volt semmiféle határozott formájuk. Annyi biztos, hogy hegyes törésűek voltak, nem pedig lemezesek. A meredek kuloárban kőfolyamot alkotva kígyózott a sziklatörmelék, a kőfolyam forrása pedig valahová a magasba veszett, ahol a zöld hegyoldalt hegyes, ugyancsak kígyószerűen kiugró sziklák szegélyezték.

- Az apró törmeléken nagyon rossz fölfelé menni - magyarázta Alekszandr Alekszandrovics -, mert kicsúszik az ember lába alól. Az alpinisták ezt biciklizésnek nevezik. Rendkívül fárasztó. Ereszkedésre viszont az apró törmelékkő kiválóan alkalmas. Nagy ugrásokkal igen gyorsan le lehet rajta jutni, a megcsúszó kövek ilyenkor csak segítik a haladást. És attól sem kell félni, hogy ha az elmozdított kő legurul, esetleg eltalál minket vagy valamelyik társunkat. Az ilyen közepes törmeléken, mint ez, fennáll ennek a veszélye. Ezért itt cikcakkban, szerpentinben kell haladni. A lejtőt átlósan szeljük át. Alattunk nincs senki. A kő senkit nem találhat el. Persze a legjobb, ha nem mozdítjuk el a köveket, hanem óvatosan haladunk, és minden egyes követ kipróbálunk a lábunkkal, mielőtt áthelyeznénk rá testsúlyunkat. Amikor elérjük a lejtő szélét, megvárjuk, amíg mindenki följön, és csak akkor indulunk el a következő átlón. Ha valaki mégis elmozdít egy követ, azonnal kiáltsa el magát: „Kő!" Aki észreveszi, hogy előtte haladó társa lába alól kigurult egy kő, köteles a követ lábával nyomban megállítani, mielőtt még fölgyorsulhatna.

Furcsa, de majdnem megfeledkeztem kitaposatlan bakancsomról. Mással voltam elfoglalva: azon gondolkodtam, mennyire lesz nehéz eljutni ennek a kőfolyamnak a forrásáig, nem zsibbad-e el a lábam, nem rendetlenkedik-e majd a túlterhelés vagy a magasság miatt a szívem.
Cikcakkban, szerpentinben, kőről kőre lépkedve haladunk, és miközben minden egyes kő készen áll arra, hogy elmozduljon és kicsússzon a lábunk alól, mi egyre magasabbra jutunk. Lám, már a mormotás völgyet is úgy látjuk, mintha repülőgépről néznénk, és nem valahol távol kell keresnünk, hanem mélyen alattunk.

Alekszandr Alekszandrovics megállítja a csoportot, és mindenkit felszólít, hogy mérje meg a pulzusát. Ő maga pedig órája másodpercmutatóját figyeli.
- Megvan? Felkészülni. Vigyázz. Most!
Mutatóujjam és a középső ujjam hegyén érzem az agyonhajszoltan lüktető, szapora érverést. A szivattyú odabent rákapcsolt, lökései majdnem olyan sűrűek és erőteljesek, mint egy fejtőkalapácsé.
- Kész! - vezényel Alekszandr Alekszandrovics. - A kapott értéket szorozzuk meg néggyel. Kinek több száznegyvennél ?
Harminckettőt megszoroztam néggyel, az eredmény százhuszonnyolc.
- Olja?
- Nekem harminchárom.
- Vagyis százharminckettő! Elég sok. A többiek?
- Száznyolc.
- Száztizenkettő.
- Száz.
- Kilencvenhat.
Hát igen! Nemhiába húsz-huszonkét évesek. Ráadásul mindannyian rendszeresen sportolnak, futnak, ugranak, túráznak. Még irigykedni is hasztalan volna. Fiatal és edzett szívükkel legfeljebb a lelkierőt szegezhetjük szembe. De vajon lesz-e nekünk Oljával elég lelkierőnk?

- Mint mondottam, az alpinisták fölfelé lassan mennek, lefelé viszont futnak. Nagyon gyakran előfordul, hogy éppen ilyen törmeléklejtőn kell leszaladni. Most megmutatom, hogy kell ezt csinálni, és figyeljétek meg, hogy nem ész nélkül szaladok lefelé. Van, amikor páros lábbal ugrom. Máskor felváltva ugrom hol a jobb, hol a bal lábammal. Kiválasztom a legalkalmasabb helyet, ahová ugrani fogok: van, ahol egyenesen lefelé, van, ahol kicsit oldalvást. A jégcsákányt önfékezésre előkészített helyzetben, a jobb csípőm mellett tartom. A legfontosabb dolog, amire a gyors ereszkedés közben ügyelnünk kell, hogy kissé hátradőljünk futás közben - így legrosszabb esetben is a súlypontunkra pottyanunk. Tehát az a fontos, hogy ne hasra essünk. Amint látjátok, a kövek rendkívül élesek és kemények. Ha arccal előre bukunk, és utána még vagy tíz métert zuhanunk a köveken, az nagyon kellemetlen. Kényelmesebb hátrafelé esni. Ugyanezen okból arra is ügyelni kell, hogy a bakancs vasalása ne akadjon bele a nadrágszárba. A bakancs erre sajnos nagyon hajlamos. Ha pedig egyik bakancsunk éles vasszögei beleakadnak a másik lábunkon a nadrág szárába, akkor elkerülhetetlenül hasra vágódunk. Egy német alpinista ezért halt meg, egy keskeny gerincen történt ez vele, és lezuhant. Éppen ezért a tapasztalt hegymászók, különösen Nyugaton, szívesebben viselnek lábszárvédőt, hogy ne fityegjen a mászónadrág bő szára, így a cipőnek nincs mibe beleakadnia...

Vezetőnk könnyedén, egyszerűen és határozottan futott le a lejtőn, sietség nélkül, de mégis gyorsan ereszkedve lefelé. A „futás" szó (bár valóban futott) mégsem egészen illik erre az ereszkedésre. Talán inkább szökdelt? Vagy ugrált? Egyes helyeken másfél métert is ugrott egyszerre. Máshol pedig apró, szapora lépésekkel ereszkedett lejjebb a köveken. Látszott a testtartásán, hogy ha el is esik, csakis hátrafelé esik, pontosabban szólva leül a kövekre, amelyek a lejtő meredek volta miatt a hátához egészen közel vannak. Semmi esetre sem zuhan fejjel és arccal a kövekre, amelyek ugyancsak a lejtő meredek volta miatt elöl igencsak messze vannak tőle, és jókorát repülne addig is, amíg leér a földre. Nem telt bele öt perc, és Alekszandr Alekszandrovics már egészen kicsikére zsugorodva állt ott, ahol a lejtő fekete kő-folyama a szubtropikus rét zöldjébe torkollik. Kezével jelt adott. Én is leereszkedtem. Egymás után mindenki sorra került. Odalent állva már könnyű szívvel figyeltem, milyen merész ugrásokkal jönnek lefelé a fiúk, hogyan ereszkednek - ki bátrabban, ki félszegebben - a lányok. Csak amikor Olja következett, akkor szerettem volna elfordítani a fejemet vagy behunyni a szememet, de szerencsésen leérkezett ő is. Rövid megbeszélést tartottunk.
- Elsőre egészen jól sikerült, de hősködni fölösleges. Igor például nagyon bátran, gyorsan, sőt azt is mondhatnám, szépen jött le, de nem elég biztonságosan. Aggódtam is miatta. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban elvágódhat. Hál' istennek, nem történt meg, de borzasztó volt nézni. Az ereszkedésnek gyorsnak, szépnek, de biztonságosnak is kell lennie. Most fölmegyünk, és még egyszer leereszkedünk. (...)

Nyomasztó reggeli hangulatom - képes leszek-e vajon végigcsinálni azt, ami a mai napon előttem áll, és amit a többiek megcsinálnak - elmúlt tehát. Egészen másnap reggelig. Ma mindent elvégeztem. Jól, rosszul - de megbirkóztam a feladattal. Kétórás út maradt a táborig. Két óra, mindig csak lefelé! A szívnek könnyebb, a lábnak viszont nehezebb. A lábnak nagyon kényelmetlen és szokatlan dolog a meredek fűlejtőkön lefelé menni. Különösen a bokája fárad hamar el az embernek, könnyen kifordul, megrándul. Szinte hihetetlen, hogy létezik valahol sima talaj is, amelyen nyugodtan lehet járni. Ráadásul ezen a napon, ebben a két utolsó órában kínzó szomjúság tört rám.

Szervezetem vízháztartásának egyensúlya nem állt még helyre. Úgy folyik rólam a víz, mintha csavarnák, ugyanakkor igyekszem a lehető legkevesebbet inni. Ez az oka annak, hogy a mai túrán egyszerre csillapíthatatlan szomjúságot éreztem a torkomban, az ajkamon, a nyelvemen, a szájpadlásomon. Mennyit tudtam volna most inni! Például sörből ... Ha csak egy kortynyi lett volna! Emlékszem, egyszer nyáron egy barátommal üldögéltünk... Micsoda képtelen ötletnek tűnik ez innen, a fűlejtőről nézve! Szántszándékkal növeltük szomjúságunkat, hogy aztán legyen mit csillapítani! Amikor fizetésre került a sor, kiderült, hogy tizennyolc korsó sört iszogattunk meg aznap. Fejenként kilencet. De minek? Hisz nem is voltunk akkor szomjasak. Ha csak egy korty itt lenne most abból a tizennyolc korsóból! Bár valami azt súgja itt belül, hogy bizonyára akkor sem tudnék most sört inni, egyetlenegy kortyot sem, ha valaki közvetlenül az ajkamhoz emelné a poharat. Szomjas vagyok, ez igaz. De végre valahára nem folyik rólam a víz. Homlokomat és arcomat nem csiklandozza a veríték. Könnyedén megyek. A szívem nincs agyonterhelve. Éppen csak a lábam bicsaklik meg néha-néha. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha most meginnék egy üveg sört, újból elöntene az az utálatos veríték, a mellkasomban pedig olyan nyomást éreznék, mintha nem is szív, hanem valami ragacsos, hideg macskakő lenne odabent. (...)

A tábor klubhelyiségében, ott, ahol a falon a Szovjetunió legmagasabb hegycsúcsairól  készült  fényképek,  valamint különféle oktató célzatú plakátok  láthatók - „Átmászás gleccserhasadék fölött", ,,Önfékezés jeges terepen", „Elsősegélynyújtás", „A sérült szállítása kötélhálóban és síhordágyon" stb. -, felfedeztem egy térképvázlatot, amelyen a kékesfehér és a barna különböző árnyalatai váltakoztak. A kép az Adigenét ábrázolta a csúcshoz vezető útvonalakkal, és vastag szaggatott vonal jelölte a legkényelmesebb mászó-utat. Magát a hófödte csúcsot a rajzoló a kép felső részében helyezte el.  A csúcstól jobbra meredek havas hegyoldal ereszkedett a rajz közepéig, a hegyoldal két pontján hegyes sziklák meredtek fölfelé. A hosszú lejtő egy nyeregbe torkollott, majd újabb emelkedő következett. Ide, ehhez a nyereghez vezetett a kép aljától függőlegesen a szaggatott vonal, amely itt balra kanyarodott és a havas hegyoldalon haladt tovább, útba ejtve az első sziklakiszögellést és megkerülve a másodikat. A csúcsot, ahogy illik, piros zászlócska jelezte. Elszaladtam a jegyzetfüzetemért, és lelkiismeretesen lemásoltam a magyarázó szöveget:

„Adigené-csúcs (4404 méter)
Fekvése
Az Adigené-csúcs az észak-déli és kelet-nyugati irányú Dzsalamisi-nyúlvány gerincén található. A csúcstól kisebb nyúlványok indulnak ki. Északi lejtőjén meredek jégfal.
Megközelítése
-Az Elektro tábortól indulunk el déli irányban konglomerátumterepen. Fölmegyünk a gleccser homlokmorénájának jobb oldaláig, majd a morénák és az Elektro lejtői közötti vájatban folytatjuk utunkat. Kaotikus törmelékhalmokon haladunk tovább előbb dél felé, majd nyugati irányban a Panfilov-csúcs vonulata és az Elektro-Adígené hegylánc kö-
zötti hasadékban. Az út a Panfilov gleccser nyelvétől jobbra húzódó hosszanti morénán folytatódik, de ezen nem megyünk egészen végig, hanem a meredek törmeléklejtőn kapaszkodunk fel a hágóig.
A hágótól 30°-os meredekségű széles, lepusztult gerincen mászunk föl a csúcsig. Az emelkedő középső részén két sziklavonulattal találkozunk. Az elsőn a lepusztult sziklafolyosón keresztül jutunk át, a másodiknak a bal oldalán megyünk el. A csúcs alatt száz méterrel található fekete sziklát jobbról kell megkerülni. A hegymászók biztosítására ezen a helyen kötéíkorlátot kell kifeszíteni. A csúcsról a leereszkedés ugyanezen az úton történik. A hágótól a jobb oldali apró törmeléken célszerűbb lejönni."

Ettől kezdve gyakran néztem be a klubba, és sokáig álldogáltam a kép előtt.        :
A csúcs körvonalai, meredekebb bal oldali és kevésbé meredek, de hosszabban elnyúló jobb oldali lejtőjével már bevésődtek emlékezetembe, és a kép nélkül is magam előtt láthattam őket. De hamarosan újabb fontos felfedezést tettem, melynek következtében feleslegessé vált, hogy egy festői papírlap előtt ácsorogjak a klubban. (...)

Egy délután a szerző, lányával a hegyoldalon látható magányos jurtákig merészkedik, tudván, hogy bennük rendszerint található kumisz és ajrán. Meg is kínálják őket e különleges hűsítő hatású itallal, s miközben az író szájához emeli a bögrét, észreveszi az áhított Csúcsot.

... Arról a helyről, ahol a jurták álltak, egy harántirányú hasadék tárult elénk, amely a mi táborhelyünkről nem látszott. A hasadék bejáratát két erdővel és cserjével benőtt domb jelezte. Ez a hasadék kapuját alkotó két kis hegy nagyon közel volt hozzánk, így alaposan szemügyre vehettük őket. A fényviszonyok éppen olyanok voltak, hogy a felénk néző hegyoldalak sötétnek látszottak. A hasadék mélyén jobbról és balról lefutó zöld lejtők keresztezték egymást. Az első két lejtő, a második kettő (távolabb és magasabban az első kettőnél), a harmadik (távolabb és magasabban a második kettőnél), a negyedik, az ötödik... Az, hogy ezek a lejtők zöldek, inkább csak feltételezhető volt, mivel tudtuk, hogy fű borítja őket. A legközelebbi kettő valóban zöld volt, pontosabban sötétzöld, az erős árnyék miatt, a második kettő világoszöld (valahonnét több fény esett rájuk), a harmadik kettő lila, a negyedik világoslila, ezután pedig kék, majd világoskéken ködlő hegyoldalak következtek, és e fölött a messze távolba vesző hegyláncolát fölött magasan az égbe nyúlva tündökölt az Adigené szelíden rózsaszínű, hófödte csúcsa! Első pillantásra fölismertem - lehetetlen volt nem fölismerni! Nem kellett már nekem semmiféle olajvázlat, hiszen a leszálló alkonyaiban láthattam valóságos hótakaróját, valóban égbe nyúló magasságát, igazi messzeségét. Bevallom, ebben a pillanatban éreztem először: lehet, hogy végül mégsem sikerül följutnom erre á csúcsra. Megmarad számomra ilyen rózsaszínű látomásnak, ahogy előtűnt a kék hegyek fölött, amikor a hideg ajránt ittam és szünetet tartva az ivásban, hirtelen megpillantottam. Vannak a világon dolgok, amelyekről az ember, ha szembenéz az igazsággal, kénytelen azt mondani? „Ez nem nekem való. Ez már nem nekem való."

Ettől kezdve a szürkület előtti órákban néha elmentem a táborból arra a helyre, ahonnan jól látszik a hófehér Adigené. Mikor a felhők nem burkolták vattatakaróba a hasadékot, elfödve a csúcsot is, órákig elüldögéltem ott egy kövön, magam alá terítve viharkabátomat.   

Van egy közismert példázat. A felszínes, rohanó élethez szokott európai turistákat japán vendéglátóik elvitték egy bizonyos helyre, ahonnan szép kilátás nyílik a Fudzsijamára. Ott leszállították őket az autóbuszról, és közölték velük, hogy a busz két óra múlva jön vissza.
- Mit fogunk itt addig csinálni ? - kérdezték felháborodva a vendégek. - Nekünk megvan az útiprogramunk, nem vesztegethetünk el két órát. Meg akarjuk ismerni Japánt.
- A programban - felelték a japánok udvariasan - kilenc harminctól tizenegy harmincig gyönyörködés szerepel.
Ennyi az egész: ülj és gyönyörködj. Eleinte képtelenségnek tűnik, hogy két órán át csak ülj, és folyvást ugyanazt a távoli hófödte csúcsot bámuld, de később tudatod berzenkedő, bizsergő pontjai beletörődnek a megváltoztathatatlanba és lecsillapodnak, s szabaddá válik az út a lélek mélységei felé. Mintha egy függönyt húztak volna el, mintha egy kertre nyíló szoba tolóajtaja nyílna ki hirtelen - a válaszfal leomlik, lélek és külvilág egybeolvad. És lehet, hogy most már nem is lesz elég a két óra...

Miközben az Adigenében gyönyörködtem, tudtam, hogy a köztünk lévő távolság és szintkülönbség legyőzése sok-sok óra, sok-sok nap tréninget jelent, sziklamászást, az Akszájt, amelyről azt tartják, hogy mintegy az Adigené főpróbája és egyben erőpróbája is: aki az Akszájt megmássza, lehet, hogy följut az Adigenére is. Lehet, hogy följut, de az is lehet, hogy nem. Az viszont biztos, hogy akinek az Akszájra nem futja az erejéből, annak az Adigenéről egyszer és mindenkorra le kell mondania.

(Folytatjuk)