* 2012. május 23-án jelent meg a Kalandozók-on Dékány András könyvének (A huszadik század világvándorai) egyik fejezete, amely a Nanga Parbat egyik hősi halottja, Willy Merkl tragédiáját meséli el. Az írással kapcsolatban RR. kiegészítéseket, helyreigazításokat sorakoztatott fel. Értő írásának itt adok hgelyet. (Kalandozó)
A meglehetősen túlméretezett csúcstámadó csoport nem kilenc, hanem huszonkét főből állt, és közülük tizenketten túlélték az eseményeket, amelyeket az ő elbeszélésükből tudunk rekonstruálni. Olyan feljegyzések, amilyeneket Dékány András emleget, nem készültek.
A bázis, ahonnan a csúcstámadás indult, a IV-es tábor volt. Ide először három serpa tért vissza július 5-én a VI-os táborból, akik az erejük végére jutottak és nem bírták folytatni az utat. Július 6-án dél körül csatlakozott hozzájuk Fritz Bechtold: ő a VII-es táborból fordult vissza két további, halálosan kimerült serpával, akik a saját erejükből valószínűleg nem tudtak volna visszajutni. Ekkor még derült volt az idő és semmi jele nem mutatkozott a későbbi tragédiának.
Bár a lemorzsolódókat visszaküldte, a csúcstámadó csoportot Merkl mindenáron egyben akarta tartani, így a sebességüket a leglassúbbakhoz kellett igazítaniuk. Ezért július 6-án, röviddel 14 óra után a serpák kimerültsége miatt tábort vert az Ezüstnyeregben (a VIII-as számút): itt lepte meg őket a vihar, 7.480 m magasságban. Merkl úgy döntött, várnak egy napot, hátha kitisztul az idő. Ez súlyos hiba volt. Ilyen magasságban a szervezet kedvező időjárási körülmények között sem képes regenerálódni, csak a tartalékait emészti föl. A csoport egész július 7-ét a VIII-as táborban töltötte. Július 8-ának reggele sokkal rosszabb állapotban találta őket, a vihar pedig nem csillapodott. Merkl lefújta a csúcstámadást és elrendelte a visszavonulást. A IV-es táborig kellett eljutniuk: segítségre, innivalóra, élelemre és tüzelőre az elhagyott táborhelyeken nem számíthattak.
Két csoportban vágtak neki az útnak: elöl a két legerősebb mászó, Schneider és Aschenbrenner haladt három serpával, őket követte Merkl, Welzenbach és Wieland a többi nyolc serpa társaságában. Az előörsnek kellett utat vágnia a friss hóban. Miután az egyik serpájuk megcsúszott és hajszál híján mindnyájukat a mélybe rántotta, az Ezüstnyeregből kiérve Schneider és Aschenbrenner leoldották magukat a közös kötélről és kettesben haladtak tovább, felszólítva a három serpát, hogy kövessék őket. Sötétedésre érték el a IV-es tábort, tetőtől talpig jéggel borítva és a teljes végkimerülés határán, abban a tudatban, hogy a többiek mindjárt megérkeznek utánuk. Tévedtek.
A három magára hagyott serpa csak az üres VII-es táborig jutott, itt töltötték az éjszakát, nyomorúságos körülmények között. A mögöttük haladó főcsoportnak még ennyi utat sem sikerült megtenni, és arra kényszerültek, hogy sátor nélküli ideiglenes táborhelyen (bivakban) éjszakázzanak, félúton a VIII-as és a VII-es tábor között.
Mire felvirradt július 9-ének reggele, a bivakban egy serpa meghalt, hárman pedig képtelenek voltak lábra állni. Merkl, Welzenbach és Wieland a maradék négy serpával elindultak a VII-es tábor felé; Wieland harminc méterre a sátortól szenvedett ki. A két túlélő német nem bírt tovább menni; az üres táborban maradtak, előreküldve a velük lévő négy serpát, hogy próbáljanak meg segítséget hozni.
A serpák a hófúvásban nem találták meg a VI-os tábort, hóbarlangot vájtak maguknak, és abban töltötték a 10-ére virradó éjszakát; mint reggel kiderült, szinte a tőszomszédságában a Schneiderék által magára hagyott három másik serpának, akik 9-én folytatták az ereszkedést, de szintén eltévedtek. A hét serpa együtt haladt tovább az V-ös tábor felé, egy veszélyes szakaszon az előre kifeszített kötelekhez rögzítve. Közben hárman meghaltak közülük, egyikük pár méterre az V-ös tábor sátrától; holttestük ott maradt a köteleken lógva. A négy túlélő – hárman a főcsapatból és egy az előörsből – július 10-én késő délután vonszolta be magát a biztonságot jelentő IV-es táborba, leírhatatlan állapotban. A legerősebb közülük csak éjféltájban bírt megszólalni.
A bivakban és a VII-es táborban még mindig voltak élő emberek, a vihar dühének kiszolgáltatva. Július 10-ét és a 11-ére virradó éjszákat mindannyian hipoxiás kómaközeli állapotban töltötték. Közben a bivakban hagyott három serpa közül az egyik meghalt, de a két másik eléggé összeszedte magát, hogy elvánszorogjon a VII-es táborig. Itt megtalálták a delirizáló Merklt és a haldokló Welzenbachot, és megpróbálták rávenni őket, hogy menjenek együtt tovább, de hiába. Mivel maguknak is alig volt jártányi erejük, velük maradtak, a segítségre várva. A széllökések szüneteiben ugyanis látták, hogy a IV-es táborból segélycsapat igyekszik feléjük.
A tragédia bekövetkeztekor Fritz Bechtold a IV-es táborban teljesen tehetetlen volt. Mivel a csúcstámadó csoport gyakorlatilag a teljes expedíciót magában foglalta, a segélyakcióhoz a korábban végkimerülés miatt visszaküldött serpákon kívül csupán az expedíció orvosa és fényképésze állt a rendelkezésére; ráadásul gondoskodnia kellett a táborba betántorgó túlélőkről. Ettől függetlenül hősies erőfeszítéseket tett fentrekedt társai megmentésére. Amint Schneider és Aschenbrenner valamelyest erőre kapott, a fényképésszel és három beteg serpával együtt nekiláttak utat törni fölfelé a frissen hullott hóban, de július 12-ig csak az V-ös táborig jutottak. Ekkora már lépni is alig bírtak a fáradtságtól, és mivel a vihar közben egyre erősödött, vissza kellett vonulniuk, különben ők maguk is mentésre szorultak volna.
Fönt a VII-es táborban Welzenbach a július 12-ről 13-ára virradó éjszaka kiszenvedett, Merklt pedig 14-én reggel a két serpa vonszolni kezdte lefelé. A Mórfej névre keresztelt szikláig jutottak vele, még jócskán innen az V-ös táboron; itt nem bírták tovább. Az egyik serpa hóbarlangot ásott a szikla tövében, és beráncigálta magával Merklt. A másik segítségért kiáltozva folytatta az útját. A nehéz útszakaszt úgy kellett megtennie, hogy társainak a rögzített köteleken lógó holttestét kerülgette. A IV-es táborból eléje mentek, ameddig tehették. A serpa neve Ang Tsering volt, és szörnyű fagyási sérülései ellenére életben maradt.
Július 15-én és 16-án Schneider, Aschenbrenner és Bechtold két újabb kétségbeesett kísérletet tettek, hogy feljussanak a Mórfejig, 17-én pedig az alaptáborból az ítéletidőben felkapaszkodó tudományos személyzet is csatlakozott hozzájuk. Erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. Ekkorra már bizonyosra kellett venniük, hogy nincs élő ember fönt a hegyen.
Az illusztráción: a II-es tábor felé
Források:
Fritz Bechtold beszámolója 1935-ből
Maurice Isser & Stewart Weaver: Fallen Giants. A History of Himalayan Mountaineering from the Age of Empire to the Age of Extremes (pp. 176-179.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése