ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (5.)

Tien san-i tájak

A mindinkább növekedő település, az orosz falusi nép, a bevándorló tarandzsik és dungánok beköltözködése, meg a csala-kirgizek és kazakok folyton növekedő telepedése mind több és több legelőt von el a nomádoktól. A szyrteken azelőtt csak a vadjuhok tanyáztak, de a pásztorok mindinkább arra kényszerűltek, hogy maguk is felhasználják. E mellett nő a nomádok száma is, és így valóságos életkérdéssé vált rájuk nézve a legelőhiány. Ez a dolog nagy veszély az erdőkre nézve, mert az erdőben való legeltetés évről-évre nő. A jól zárt, tiszta-aljú erdőket azonban könnyen érthetően kerüli a nomád, s ilyen önmagát védelmező erdők előállítása volna az erdészetnek legfontosabb és egyedül czélravezető teendője.

Hogy a tarvágásnak milyen jó eredményei volnának, azt különböző leégett, vagy szélvihartól ledöntött erdőrészleteken láttam. A Tien-san-ban igen gyakran lehet egész erdőrészleteket teljesen elhalva találni. Kezdetben az ember nem érti ezt a katasztrófát, s csak később látja, hogy ezek égett helyek. A Picea Schrenckiana, mint már említettem, nagyon kevés gyantát tartalmaz, s így nagyon rossz tüzelőanyag. A tűz tehát főképen az illó olajokkal telt tűleveleket, a finomabb gallyakat, meg a fa hatalmasan hasadozott kérgét emészti meg, míg a törzsek maguk a legrosszabb esetben gyengén megszenesednek, de különben látszólag érintetlenül maradnak; aztán lassan elvesznek, elhalaványodnak s végül csak a látszólag minden ok nélkül elpusztult erdő fehér törzseinek kísérteties és szomorú látványa marad meg. A klima és a talajminőség miatt amúgy is szétválasztott erdőrészletek között aztán izoláltan marad az így tönkretett részlet, hogy annál érthetetlenebb rejtély gyanánt tűnjék fel. Mint mondám, mindig az erdőégés okozta ezeket a pusztításokat, mert a kártékony rovarok nem maradnának ilyen élesen megjelölt határok között.

Már most azokon a területeken, a melyeket a nomádok megkíméltek, kiadós fiatalos fejlődik, a mely, ha a pusztult csík keskenyebb, úgy teljesen elfedi az irtás helyét, míg ha nagyobb a folt, akkor a szélektől látszik befelé nyomulni. Hasonló az eset a viharpusztította helyeken is, a melyek szintén nem tartoznak a ritkaságok közé, de itt a körülmények természetesen sokkal kedvezőtlenebbek, mint amott. Az Ak-bulak balpartján láttam különösen érdekes viharpusztítást. Ott majdnem pontosan észak-déli irányban töménytelen, egymáshoz csalódásig hasonló dombhát húzódik le a hegységről, a melyek pontosan, a 99. ábrán látható rajz szerint, keleti oldalukon erdővel, nyugati lejtőjükön pedig réti növényzettel vannak fedve. Ezen a térszínen száguldott végig valami igazi tornádó, s 500—600 méter széles utat vágott körülbelül  10—12 ilyen domblánczon keresztül. Jobbra, balra az erdő érintétlen s a legszebb zárulással és fejlődéssel fedi a lejtőket, a szél nyomán azonban olyan a kép, mintha gondos kezek hosszú csíkot vágtak volna ki, teljesen éles határral, egyenes irányban. A tornádó forgó, örvénylő mozgása miatt a fatörzsek keresztül-kasul henteregnek egymáson, s felálló ágaikkal embernek és lónak egyaránt, áthághatatlanul útját állják.

Itt is, a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között látni lehet, hogy az egymásra dőlt törzsek összevisszaságában új, erőteljes fiatalos növekszik.

Maral-szarvas

Hogy a Tien-sanban az erdők magról olyan kevéssé szaporodnak, annak egyik fontos oka az is, hogy a Picea Schrenckiana aránylag nagyon kevés tobozt hoz, s ezeknek a felfelé irányuló, gyéren elhelyezett tobozoknak termései is csak igen kis perczentben jutnak rendeltetésük helyére, s ebben a főbűnösök, sajnos, éppen kedveltjeim,a madarak. A keresztcsőriíek, a Carpodacus-félék, sőt még a nehézkes ázsiai meggyvágó (Coccotkraustes s peculige-rns) is szívesen torkoskodnak a fenyő tobozából, de a legnagyobb pusztítást a havasi szajkó (Nucifraga caryocathactes) okozza, a mely rendkívül gyakori költőmadár a Tien-sanban. Tuczatonként kergetőzik a Csar- karga (foltos varjú), mint a hogy a kirgizek nevezik, mindenütt az erdőkben, s valóban arczátlanul pusztítja a fenyőket, mert a tobozokat letöri, valami védett helyre hurczolja, s ott szétszedve, a magokat nagy delicziával falja fel.

Miután ezt a működését majdnem kizárólag a sűrű ágak árnyékában a földön végzi, azért még azok a magok is elvesznek az erdőfejlődésre nézve, a melyeket a madár nem eszik meg, hanem a tobozok felnyitásakor belőlük kiszór. Rendkívül nagy gyakoriságánál fogva a fenyőrigót a tien-sani erdők komoly ellenségének tartom, s pusztítása valóban kívánatos volna.

A Tien-san erdőállománya nemcsak jogos büszkesége a turkesztáni erdőgondnokságnak, hanem a fában szegény Ázsia szivében oly érték is, a minek fentartása és hasznosítása az orosz közigazgatásnak nagyon is érdeke. (...)

Öt napig kalandoztunk Naryn-kol vidékének gyönyörű erdeiben. 16-án és 17-én az Ak-bulak-völgyben, 18-án és 19-én a Bajan-kol-völgyben tanyáztunk, míg 20-án a Kapkak-völgyben állítottuk fel jurtjainkat. Vadászkirándulásainkat mindig úgy rendeztük, mint a Dzsergalán-völgyben, vagyis a míg mi vadászok az erdőben kóboroltunk, addig a dzsigitek és preparátorok pontosan előre megállapított helyre költöztették át a tanyát, úgy, hogy mikor a hegyekről ismét leszálltunk, barátságosan köszöntött bennünket a jól berendezett „vadászkastély" ; — felejthetetlen, pompás élet volt ez itt a gyönyörű őszi időben.

Az erdőkben igen sok vad tanyázik és állatviláguk nagyon érdekes. Különösen eddig nem észlelt madarak, igazi erdei lakók, mint Troglodytes, Certhia, Regulus- fajok ragadták meg figyelmemet. A vadállomány, különösen a mi az őzeket és a nyírfajdot illeti, a legjobban ápolt európai vadászterületeknek sem vált volna szégyenére. Szerencsém volt több szép bakot elejteni, habár sajnos, egy sem volt közöttük oly remek példány, mint a melyet a Kapkak-völgyben elhibáztam. Embereim mindenre rápuskáztak, de szerencsére, nem sokat találtak. Különösen Szitnyikov ért el remek rekordot, s örökös mentegetődzésével: „csap~kelgen" (nagyon gyorsan jött) végül az egész karaván gúnyjának czéltáblája lett. A tanyán sem hiányzott a pecsenye, s nemcsak a magunk konyháján sütöttünk kitűnő őzkubardakot friss burgonyával, hanem még a szomszédos aulok kazakjainak is jutott; sőt még a naryn-koli kozákok parancsnokának is küldtem egy pompás bakot ajándékba, részben korrekt, katonás magaviselete iránt érzett hálám elismeréséül, de főképen azért, hogy az ucsasztkovyt megbosszantsam.

A környék kazakjaival időközben ismét jobb viszonyba kerültünk, a mi különösen onnan származott, hogy ez az örökké éhes népség a mi húsfeleslegünket nem akarta elszalasztani. Pecsenyéinkért sok tejet, airant és kumiszt hoztak, a mennyi csak tetszett, embereink pedig valóságos cserekereskedést folytattak, a mennyiben ételekért és más eszközökért taramis-t cseréltek, a melyből a szyrti kirándulás óta nagy készletet hordtunk magunkkal. A taramis vékony zsineg, a mely a nagyobb emlősállatok ínszalagjaiból egészen különös eljárással készül, s valóban elszakíthatatlanul szilárd s azért a nomád nők nagyon szeretik. Azok az ínkötegek, a melyek különösen a hatalmas szarvak hordozására szolgálnak a kuldzsák nyakában, úgy látszik, különösen jó taramist szolgáltatnak, és így embereink igen jó üzleteket csináltak a kazakokkal, mert a nők mindég tanyánk körül ólálkodtak, hogy egy-egy darabot elkoldúljanak.

A míg így napjaink a Tekkesz-vidéken kellemesen és eredményesen folytak, egyszersmind sajnosan csalódtunk is, mert éppen az a vad, a melyet leginkább szerettünk volna Naryn-kol erdeiben elejteni, a maralszarvas (Cervus eustephanus v. maral) annyira nem mutatkozott, hogy nem is vadásztam már rá. Ez a vad pedig az amerikai vapitihez áll közel, mint nemének valódi óriása.

A XIX. század közepén még a rőtvad oly bőven tanyázott a Tien-san erdeiben, hogy pl. Szeverczov még minden nehézség nélkül gyűjthetett belőle néhány példányt. Ma azonban már annyira megfogyott, hogy csak az Ücsmerke mellett, a transzili Ala-tau keleti végén, meg Naryn-kol vidékén lehet még megtalálni.

A Ming-tör szyrten, a Mokacsi- völgyben, meg a Kuru-szai mellett még találtam elhányt agancsokat, s Attei ezeknek láttára elmesélte, hogy még 30 vagy 40 évvel ezelőtt meglehetősen sok rőtvad élt az erdőtlen szyrteken s ő még mint fiatal gyerek, vadászott is rájuk. Ezeken a különben teljesen mállott, porhanyó agancsokon nem találtam meg az igazi maral ismertető jeleit, úgy, hogy az a gondolatom támadt, hogy talán annak idején a Bara-szingha-szarvas (Cervs Wallichi) terjedt el idáig, az ő életviszonyainak teljesen megfelelő havasi vidékekre. Ezt ma már határozottan állítani nem lehet, mert a Száry-dzsasz szyrtek utolsó szarvasa évtizedekkel ezelőtt elköltözött már az örök vadászterületekre.
A Szemirjecsenszkben még ma is élő rőtvadat illetőleg bizonyos, hogy az a Cervus eustephanus fajhoz tartozik, de még van egy másik, az európai rőt szarvashoz közelálló faj is. Az Amu-darja mellett kétségtelenül ott él a mi Cervus elaphus fajunknak erőteljesebb változata, s a Tarim-medenczéből leírt „Jarkand-szarvas" is minden jellemvonásában nagyon hasonlít ehhez Töménytelen sok elvetett agancsot láttam vadászoknál meg a bazárokban, a melyek nemcsak, hogy tetemesen gyengébbek voltak, mint a maraléi, hanem még olyan jeleket is láttam rajtok, a melyek arra engednek következtetni, hogy nemcsak a Cervus elaphus él itt, hanem esetleg a Cervus xanthopygus, amannak khinai válfaja is eljuthatott ide a Tien-san keleti részére.(...)

Kétségtelen, hogy a Tien-san szarvasainak főalakja a vapitihez hasonló maral. Minden bazárban töménytelen agancsot lehet látni, 30-—40 kocsiból álló egész karavánok szállítják nyugat felé, s a taskenti és szamarkandi nyergesek százával és százával tartják raktáron, mert a szárt nyergek némely diszítményét és betétjeit kizárólag szarvas-agancsból szokták készíteni. Az agancsok egy része ugyan nagy valószínűség szerint a khinai Altaiból származik, de azért Kuldzsa és a keleti Tien-san vidéke is tekintélyes behozatalt szolgáltat, a mint azt különösen a Szemirjecs kormányzóság 1900. évi évkönyvének a Kuldzsával folytatott forgalmi statisztikája mutatja, mert e szerint (15. oldal) az 1898. évi maral szarv-behozatal nem kevesebb, mint 3032 pud (18,500 kgr.) volt, és egy pudnak az ára 45—48 rubel. Száz és száz ilyen agancsot néztem meg s mindegyiken kétségtelenül fel lehet ismerni a marai-agancs jellemző sajátságát. A szár ugyanis feltűnő erős és hosszú, a középső és a szem-ágak közel egymás mellett állnak; az agancs szélesen szétágazik, különösen pedig a korona sajátságos lapos, tenyérszerű, bár nem sok végződése van. A legtöbb agancs 12- egészen 14-ágú, s csak egyetlenegyre emlékszem, a mely 20- vagy 22-ágú lett volna.

Frissen levágott maral-agancsot a karkarai vásáron láttam; a szarvasokat állítólag nem sokkal megérkezésünk előtt lőtték az Ücsmerke mellett. Azok az agancsok is, a melyeket a naryn-koli kozákoknál láttam, szintén a Cervus eustephanus szarvai voltak, kettő kivételével; hasonlóképen maraltól származott az az óriási agancs is, a melyet az Ak-bulak kavicsában találtam, s a melynek láttára még Attei is „Ai bai bai pai pai..." kiáltásokban tört ki, a mi a kirgizek legnagyobb csodálkozásának a jele.

Maral agancsok

Szemirjecsben azért pusztul ki a szarvas, mert Khinában rendkívül magas áron vásárolják a háncsban levő agancsokat, a melyek ott gyógyszerkészítésre szolgálnak. A legjobban becsülik a hatágúakat s ezekért még 100 rubelt is fizetnek, a mi ugyancsak csábító jutalom a vidék töménytelen vadászának szemében. Az erdők sajátságos eloszlása miatt nagyon könnyű ez erdei vadra vadászni, s ha csak két vagy három hajtóra tud szert tenni, még a legnagyobb koczavadász is eredményre juthat. Így hát nem csoda, hogy oly ijesztő gyorsan leapadt az erdei vad a temérdek (és sajnos, sokszor igazán kitűnő) vadász hajszolása következtében. Nem is maradt ma már másutt rőtvad, csak az Ücsmerke nehezen hozzáférhető, kietlen vidékein, meg Naryn-kol körül. Az előbbi helyen azért maradt meg, mert ott igen nehéz a vadászat, az utóbbi helyen pedig az összefüggő erdőségek sokkal jobban védelmezik a vadat, de meg a gazdag khinai területekről mindig új és új átvándorlás van. Néhány rőtvad tanyázik még a hegység leghozzáférhetetlenebb zugaiban is; legalább Temir, a kit kitűnő vadásznak ismerek, azt állítja, hogy a Kara-kol völgyben Przsevalszk mellett van még két példány, meg egy gyenge bika, a melyeket még eddig nem sikerült elejteni. Állítólag még a hegység nyugati részében Naryn környékén és az At-hasa körül is él még néhány. Ezeken  kívül azonban a két fennebb említett hely kivételével a rőtvadat kiírtottnak tekinthetjük.

Sajnos, hogy meg kell említenem, hogy a vad kiirtásában nem a benszülöttek vitték a főszerepet, mert a kirgizek és a kitűnő vadászok gyanánt ismeretes przsevalszki szárt-kalmakok csak a szőrös agancsú bikákra vadásztak, míg az anyaállatot általában békében hagyják, hanem a főmesterek az orosz telepesek voltak, különösen pedig a kozákok, a kik a vadban nemválogattak, s azonkívül még kopókkal is vadásztak, s ezzel az állatokat valósággal megtizedelték, szétugrasztották és elűzték.

A vadászat ezen módjának tulajdonítom azokat az állapotokat is, a melyeket a naryn-koli hegyek között tapasztaltam s a melyek arra a meggyőződésre vezettek, hogy a naryn-koli erdőség ma már csak inkább a bőgés idején népesül be, míg a rőtvad állandóan nem tanyázik itt. Majdnem az egész erdőséget bejártuk a határszéltől kezdve s csak 5—6 szarvas nyomát találtuk, de egyetlen egy anyaállatét sem.

Az idevaló kozákok az erdőnek két helyét jelölték ki, mint rendes bőgés-helyet minden évben, de a mellett megerősítették, hogy az állatok hiánya mindig érezhetőbb lesz. TemiR találta meg azt az egyszeiű magyarázatot, hogy ennek oka a minden kirgiz mérgen szemében gyűlöletes kopókkal való vadászat lehet. S azt hiszem, igaza van. Mert ezt a folytonos nyugtalanítást ezekkel a sebesen hajtó kozák kutyákkal a rőtvad sokáig nem állja ki.

A határon túl Khinában jobbak az állapotok, mert ott kevesebbet vadásznak s a vidék egyáltalában majdnem teljesen lakatlan. Be kell vallanom, hogy néhány nap múlva, a mikor megismertem már a naryn-koli vadászat állapotát, kétszeresen vágyakozó pillantással tekintgettem át az előttem elzárt hatalmas birodalom területére, annak messze kéklő erdős hegyvidékére. Melyik vadász nem ismeri azt az érzést, a mikor nyomorúságos vadászterületen állva, vágyakozva kacsintgat át arra a területre, a melyet a „herczegi" vagy a „kincstári" korlátok áthághatatlanul védelmeznek. Én most éppen így jártam. A kipusztított vadászterület, a mely rendelkezésemre állt, a kis 394.000 km2 területű Szemirjecs kormányzóság volt, és a „kincstári" vadászterület maga Khina volt, a mely kelet felé sok ezer kilométer hosszúságban nyúlik el a Sárga-tengerig.

Éppen Szemirjecsben való tartózkodásunk idejében, 1900. nyarán terjesztették ki az általános turkesztáni vadvédelmi törvényt erre a kormányzóságra is, s egyszersmind elrendelték a rőtvad három évig tartó teljes kíméletét; bár sikerülne ezzel a tizenkettedik órában behozott intézkedéssel a nemes vad teljes megsemmisülését megakadályozni!

Magam az említett elvetett agancsokon kívül a rőtvadnak csak csapásait tanulmányozhattam. Volt alkalmam jó magyar szarvasok csapásait látnom, de azoknak lába-nyoma a maraléhoz képest éppen olyan kicsinység, mint a mi legszebb szarvasagancsunk a maralnak karvastagságú agancsához képest. Természetes, hogy nagyon szerettem volna szarvast lőni, nemcsak a gyűjtemény kedvéért, hanem, őszintén megvallom, magáért a pompás vadászatért is; hamar meggyőződtem azonban, hogy a vadállomány csekélysége miatt csakis a véletlen segíthetett volna eredményre, s így drága időmet más, hálásabb feladatoknak kellett szentelnem.

Ebben az időben a szarvasok a felső erdőhatár táján, a nagy kiterjedésű havasi legelők közelében tartózkodtak. Mélyebben lenn a völgyekben még meglehetősen meleg volt, s így a szarvasbikák azt a helyet választották, a melyet, úgy látszik, csak a bőgés idején, október elején hagynak el. Sajnos azonban, ezeken a hűvös tanyákon alig volt akkor más állatélet, mert a völgyekben éppen most érett a ribiszke (kirgiz nyelven: kara agat) és a rókától kezdve lefelé egészen a rovarokig, majdnem minden állat ezt a terített asztalt lepte el.

Ennek folytán én kirándulásaimmal a mélyebben és a középütt fekvő területekre szorítkoztam, míg a kirgizek mindig felfelé vágytak, s úgy szerették berendezni a dolgot, hogy kénytelenek legyünk mindig az erdőhatárig felmászni. Bár többször sikerült ez a tervük, a várt eredmény elmaradt, mert csak néhány nyomot találtunk, igaz, köztük néhány egészen frisset is; de legalább megvolt ezeknek a kirándulásoknak az a hasznuk, hogy teljes tájékozódást nyertem a vadállomány felől s összegyűjthettem a rőtvadra vonatkozó, imént elmondott adataimat.

Élő rőtvadat Przsevalszkban és Naryn-kolban fogságban láttam; mind a két helyen szarvasok voltak, a melyeket még borjú korukban fogtak el és hároméves korukban már széles, sokvégű agancsuk volt. Mint minden ilyen esetben, a szarvasokat agancsuk végett tartották, melyet kellő időben lefűrészelnek, hogy eladhassák. 

(Vége a fejezetnek. Forrás:  Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe. 1908, Budapest, a K.M. Természettudományi Társulat kiadása)