ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (4)

A szyrteken való tanyázgatásaink idején sokat meséltek embereim a Muzart-csoportból nyíló Szaikal-völgyről vagy annak valamelyik mellékvölgyéről, ahol szarvas, őz, medve s mindenekelőtt sok, különösen erős tekke tanyázik. Bár kevés időm volt, erre a kecsegtetésre nagyon nagy kedvem kerekedett ehhez a kiránduláshoz, az amúgy sem valami jól ismert Muzart lánczba, s el is határoztam, hogy ezt a kirándulást megteszem, hacsak a politikai állapotok meg nem hiúsítják terveimet. Mindenekelőtt a khinai határőrök ellenállásától féltem, mert nem volt útlevelem s a nélkül az ember mindenféle kellemetlenségnek van kitéve. Annál jobban megörültem a két khinainak — az egyik káplár, a másik közkatona. Egészen jól beszéltek törökül s vad külsejükkel ellentétben, egészen szimpatikus és udvarias kópéknak látszottak.

Sötétbarna, vastag, chalatszerű kabát volt rajtuk, derekukon övvel átkötve, s a kabát alul nadrágjuk látszott ki, meg idétlen mongol csizmájuk. Fejüket fekete, hegyes nemezsüveg fedte, feltűrt, kerek karimával. A káplár süvegét gyapjú-paszomántból font veres gomb, a khinaiak jelvénye díszítette. Legcsinosabb volt rajtuk a hátukra lógó hosszú hajfonatjuk, körüle a szanaszét meredező hajjal. Merev, szénfekete, sörényszerű hajuk a lószőrre emlékeztet, csakhogy teljesen fénytelen. Sárga, ránczos, nem éppen csinos arcz, a mongolokat jellemző bamba, gondterhes kifejezéssel, egészítette ki ezeknek a derék  kalmakoknak a külsejét. Bogárfekete, éppen nem ostoba kifejezésű, ferde metszésű szemük látható érdeklődéssel nézegetett szét a szobában. A mint később megtudtam, a ficzkók eddig még sohasem voltak orosz ház belsejében, s mint igazi „vadak", természetesen mindenről megfeledkezve, csak a sohasem látott „pompát" csodálták meg. Különösen felkeltették figyelmüket az orosz házakból sohasem hiányzó uralkodó-családi képek, s ezek között különösen II. Miklós czár lovas képe felett temérdek szót váltottak énekszerű, meglehetősen melodikusán hangzó nyelvükön. A mikor tudtukra adtuk, hogy a kép az Ak-pad'sach képe, buddhista voltuknak akképen adták jelét, hogy a kép előtt mély hajlongások közt tisztelegtek.

Kielégíttetvén a két derék harczos kíváncsisága, a kik a Naryn-kollal szemben fekvő khinai határőrséghez tartoztak, a mi kis magánügyünkről kezdtünk velük beszélni, s ez arra a nem is várt örvendetes eredményre vezetett, hogy a Szaikal-völgybe tervezett vadászkirándulásunknak mi sem áll útjában. Adataik szerint, a határon túl levő terület majdnem teljesen lakatlan, s csak néhány kazak-aul kóborol ott a Tekkesz-völgyben és a Muzart-hegyláncz északi lejtőjén, míg kalmükk-aulok csak messzebb keletre, az Agiaz és a Kok-szu völgyében találhatók, A két határőrszem közül az egyik mintegy száz férfiúból áll, s a hozzájuk tartozó asszonyokkal, nyájakkal együtt a Tekkesz völgyében tanyázik; a másik pedig negyven emberrel Naryn-kollal szemben,  a  Muzart-hágóra  vezető  utat  védelmezi.   Mindkettő Juldusz-kalmükkökből áll, a kik itt egészen idilli, nomád gazdasággal egybekötött határőri életet folytatnak. Határszéli forgalom a benszülött népek között itt nincs, s a határőrök mindkét oldalon, mivel a különben rongyos kalmükkök is igen jó hátultöltő-puskákkal voltak felfegyverkezve, a legsommásabb módon akadályozzák meg ezt egyszerűen azzal, hogy „lőnek". E helyett azonban a naryn-koli kozákok egész egyszerűen majd mindennap átjárnak a határon vadászni, s viszont a khinai császári hadsereg katonái mindennaposak a falucska bazárjában, hogy teát, czukrot, dohányt és pálinkát vásároljanak. Általában úgy látszik, hogy a két hatalmas császárság hivatalos közegei közt a lehető legbarátságosabb és paradicsomilag egyszerű szomszédi viszony teszi kellemessé a tartózkodást ezen a világtól elzárt határvidéken.

A két kalmükk minden várakozásomat felülmulta azzal a kérésével, hogy szabad legyen nekik a Tekkesz mellett táborozó tisztjeiket vadászkirándulásom felől értesíteni, mert ők bizonyára szabadságot fognak néhány katonának adni, hogy bennünket a Szaikal-völgybe, mint vezetők és mint hajtók elkísérjenek. Annál inkább örültem ennek az indítványnak, mert ezzel kilátásom nyílt arra, hogy a már különben is érdekes kirándulást ennek a kitűnő vadász hírében álló népnek a kíséretében tehetem meg, s egyszersmind ezt az eddig még előttem ismeretlen néptörzset közelebbről megismerhetem. Sajnos azonban, máskép történt, mert áthághatatlan akadályok merültek fel olyan oldalról, a honnan éppen nem vártam volna. Délre ismét visszarendeltem a kalmükköket, hogy velük további határozatomat tudassam, magam pedig reggeli után azonnal a naryn-koli hatóság fejéhez siettem, hogy szokás szerint a hivatalos látogatást megtegyem, s ezzel kötelességemnek eleget tegyek, mint idegen, annak a kormánynak a képviselőjével szemben, a melynek messzemenő jóindulatát az egész utazás alatt mindenütt élveztem. Sajnos azonban, az itteni hatóság két fejénél olyan, éppen nem szíves fogadtatásra találtam, a mely képes lett volna azt a kedvező képet megzavarni, a melyet eddig az orosz hivatalnokokról az eddigi érintkezés alapján alkottam, hacsak be nem láttam volna, hogy kivételek erősítik meg a szabályt és egyes személyek gyengeségét nem szabad az egész kormányzás rovására írni.

A jesszaúl (kapitány), a naryn-koli kozák-szotnya kapitánya, különben is korlátolt, kissé medveszerű, igazi altiszt volt, de tisztességes, becsületes tökfilkó, a kitől elvégre egész jó hangulatban váltam el, bár a khinai zűrzavarra való tekintettel, a határ átlépését egyáltalán nem akarta megengedni. Egész máskép állt azonban a dolog az ucsasztkovyival, a ki, sajnos, hajdani kedves karkarai háziurunk, Lichanov helyét foglalta el. Nem akarom kedves olvasóimat mind azzal a sok kellemetlenséggel untatni, a mivel ez az úr kedveskedett nekem Naryn-kolban való tartózkodásom rövid ideje alatt, hanem csak azt említem fel, hogy a dolog annyira kiélesedett, hogy az ucsasztkovyinak még arra is hajlandósága mutatkozott, hogy engem elfogasson, a mire persze, minden elvem és szokásom ellenére, kénytelen voltam goromba lenni és így a tisztelt urat nyakamról lerázni.

Természetes, hogy ezek a kellemetlenségek minden tervemet összezavarták. Küldhettem volna ugyan egy dzsigitet Dzsarkentbe, hogy onnan esetleg telegramm útján is biztosíthassam győzelmemet az egész vonalon ő excellencziája, Jonoff tábornok által, de ez feltétlenül temérdek időmbe került volna, és épen ez hiányzott legjobban. Különben a dolog nagyon elvette a kedvemet; a szyrtek közt való pompás pihenés után, az ú. n. czivilizáczióval való ez az első érintkezésem olyan kellemetlen volt, hogy ismét vágyódtam ki a szabad, csendes természetbe, annál inkább, mert az itteni kazak lakosság, ez az elismert gyülevész, úgy nekem, mint embereimnek ép oly ellenszenves volt, mint a közigazgatás urai, s nem győztünk eléggé csodálkozni a felett az óriási morális különbség felett, ami ezek, meg a przsevalszki kerület kazakjai közt mutatkozik. Az ucsasztkovyi kellemetlen, jobban mondva ellenséges magaviselete persze visszatükrözött a benszülöttek magaviseletén is, s már ebből a szempontból is erősen el kell ítélnem eljárását. Az ázsiaiak, mint afféle rakonczátlan gyermekek fékentartásához nem valami túlságosan szigorú, de feltétlenül következetes eljárás szükséges, hogy teljesen elismerjék azt az összhangzó, egységes hatalmat, amely a különböző hatóságok harmonikus együttműködésében nyer kifejezést. Az idegennel szemben is érvényesülni kell ennek az elvnek, s nem szabad csupa féltékenykedésből a szomszéd hatóság intézkedéseire egyszerűen fittyet hányni. A milyen ravaszok a benszülöttek, rögtön észreveszik ezt az egyenetlenkedést, s hasznot húznak belőle, a minek végső hatása elvégre mégis csak a kormány fejére hull vissza; mert ha a tűre iránt tartozó múlhatatlan tisztelet elvész, ezzel együtt elvész az egyes hivatalnokok s végre az egész rendszer iránti köteles tisztelet is, a minek sohasem szabad a félvad nomádok között hiányoznia. Éppen az a nagy érdemük az oroszoknak Turkesztánban, hogy majdnem korlátlan tekintélyre tudtak szert tenni a benszülöttek előtt minden véres, drákói szigorúságú intézkedések nélkül, de a mellett egyszerű, természetes érintkezésben maradtak a benszülöttekkel, s nagyon sajnálatos volna, ha néhány tapintatlan és képtelen hivatalnok buta eljárása ezt a jó viszonyt feldúlná. Szerencsére, ez csak a legkivételesebb esetek közé tartozik, s a naryn-koli hivatalnok eljárását a később megismert egyéb hatósági személyek nem, hogy szépítették volna, hanem a leghatározottabban, a legkeményebben elitélték.

Turkesztánban való egész tartózkodásom ideje alatt a közigazgatás hivatalnokairól a legkedvezőbb benyomásokat szereztem, s így kötelességemnek tartom, hogy még egyszer hangsúlyozzam, miszerint ilyen nagykiterjedésű szervezetben mindig lehetséges néhány hibás kerék, de ezért az egész gépezetet elítélni nem szabad. Naryn-kol minden nagyobb helységtől több napi járóföldre fekvő, elfelejtett határszéli fészek. Megszokta már az ember, hogy itt is azt kívánja, hogy az ide számkivetett hivatalnok „úri ember" legyen ; ha ennek aztán ellenkezőjét tapasztalja, az igen kellemetlen meglepetés, de hogy éppen meglepetés, ez tanúsítja, hogy milyen magas niveaun áll a turkesztáni orosz adminisztráczió.

Szeptember 15-én és 16-án Naryn-kolban maradtunk, hogy lázas sietséggel intézzük el azokat a teendőket, a melyek ebbe a nyomorúságos kis kozák falucskába csalogattak. Mindenekelőtt a környék erdeibe tervezett kirándulásainkra néhány lovat kellett bérelnünk, hogy saját lovaink ez idő alatt felüdüljenek. Az ucsasztkovyi által okozott nehézségek ellenére is, sikerült hat kazak lovat bérelnem hét napra. A következő feladat az volt, hogy eddigi zsákmányunk súlyos részét (a bőröket, koponyákat, csontvázakat stb.) bepakoljuk, mert ezeket, tevéink rakományának könnyítése végett, Naryn-kolból Przsevalszkba küldtem kocsin, az egyik szart kereskedő útján. Végül még a karaván felszerelésének kiegészítéséről is gondoskodni kellett, a mi nem ment könnyen, mert ennek a rongyos fészeknek úgyszólván minden kereskedője a karkarai vásáron tartózkodott. Szitnyikov azonban bámulatos szimattal tudta kipuhatolni a szállítókat, s így ezt a feladatot is közmegelégedésre oldottuk meg. Frissen sült kenyér, jókora készlet hagyma és burgonya töltötte meg ládáinkat, sőt még néhány doboz kitűnő franczia szardinát is fedeztünk fel a kabak-ban (korcsmában), s ez persze magánéléstáram örvendetes gyarapítására szolgált.

A mikor Ecskeli-tasban beteg voltam, Oruz-bekkel hozattam néhány palaczk jó vörösbort, a mi csakugyan kitűnő volt felépülésem idején. Bár utazás közben nem szeretem a szeszivást, s általában mindig az az. elvem, hogy ilyenkor az élvezetek lehetőleg korlátoztassanak s mindenben a helyi szokásokhoz alkalmazkodjék az ember, most mégis újra szereztem be borkészletet, és pedig olyan radikális módon, hogy a korcsmárosnak minden palaczkozott borát megvettem. Ez az egész nagy készlet azonban összesen három palaczk vörösborból állott, a mi nem nagyon erőltette meg pénztárczámat. De talán ezt sem tettem volna, ha nem kínálja maga a korcsmáros, a ki elárulta, hogy a község kaputos népe ép úgy, mint a közönséges kozákok, tisztán csak sört meg vodkát iszik — kivéve a jesszaúlt és az ucsasztkovyt —  s így az eredetileg beszerzett 10 palaczk vörösbor csak nagyon lassan apadt le három üvegre, de örül, ha ettől is megszabadul, mert teljesen fel fog hagyni ezzel az áruval. Tudtam, hogy a korcsmáros szállítója, a przsevalszki fogyasztó-szövetkezet, helyi fogyasztóira való tekintettel, beszüntette a palaczkozott bor árusítását, s így a kocsmáros már az idén nem fog bort kapni. Volt bennem annyi maliczia, hogy így aztán megvettem a még meglevő készletet, mert ezzel ki volt zárva, hogy 1900 telén Naryn-kolban valaki még bort igyék, s az ucsasztkovyi meg a jesszaúl ünnepeiket vodka mellett ülhették meg, ha a dzsarkenti sör nem ízlett nekik.

16-án délután elhagytam Naryn-kolt, a melynek leírására nem érdemes a szót vesztegetni, mert néhány egyszerű kozák-izbából álló nyomorult fészek, közepén a piszkos falusi bazárral. A falutól néhány versztnyire délre, az Ak-bitlak (fehér forrás) nevű gyönyörű erdős völgyben ütöttem tanyát.

Hogy ellenségeimnek a legkevesebb igazsága se legyen, messze maradtam a khinai határtól s általában kerültem mindent, a mi a legkevésbbé illojális magaviselet látszatát is kelti. így mindenekelőtt visszautasítottam embereimnek a tanácsát, hogy a felső Bajan-kol-völgyből nyíló hágón át lovagoljak le a Szaikal-völgybe, s így játszszam ki a határőrséget. A teljesen lakatlan vidéken ez nem lett volna ugyan nehéz, de vannak határok, a melyeken a tisztességes ember még akkor sem lép keresztül, ha nem is őrzi vörösnadrágos kozák-jesszaúl az angyal lángpallosával. Vendégnek éreztem magamat ebben az országban s a hatóságok háta mögött semmit sem akartam tenni.

Így hát csak arra szorítkoztam, hogy messziről néztem át vágyakozó pillantásokkal Khinába, s hallgattam Attei-t, a ki sokat mesélt az amott látszó, s a távolság kékes homályába elvesző hegyek pompás vadászterületeiről.

Naryn-kolban (oroszul Achotnjikíj) a hőmérséklet rendkívül kellemes, egészen nyárias volt, ismét könnyű nyári ruháinkat vettük fel s ismét hozzáláttunk a rovar-vadászathoz; különösen szép lepkék repkedtek még az őszi virágok közt s ezekből dús zsákmány jutott. Eredeti volt lepke-vadászatunk módszere, Oruz-bek példájára, lóhátról. Lóhátról üldözni lepkehálóval a pilléket, egészen kellemes sport. Lepkegyűjtőknek melegen ajánlom, mert nem fárasztó s mégis sokkal eredményesebb.

Üzpök ígérete szerint csakugyan megjött s két 17—18 éves suhanczot, Baipagiz-t és Kair-bek-et hozta magával hajtónak. Attei ezen a vidéken tanyázott a Kuldzsa-vidék okkupálása idején, tehát szintén jól ismerte a vidéket. Az ő vezetésük alatt aztán öt napot töltöttünk itt a környék erdeiben, öt olyan napot, a melynek kellemes emléke örökre megmarad lelkemben.

A térkép eredeti forrása:
http://kirgizisztan.terkepek.net/

Először is a vidék tájképi szépsége ragadta meg lelkemet. Az imént főbb vonásaiban jellemeztem a naryn-kol-vidéki erdős terület arczulatát s nem fogok részletekbe merülni, hogy a tájképek egyes látnivalóit ecseteljem, mert ez, különösen jó képek nélkül, fárasztó. A mennyire élvezi az ember künn a szabadban az őserdők foglalatában drágakő gyanánt csillogó smaragdzöld rétek, az égbe nyúló sziklaormok, a hegyóriások hóba és jégbe temetkezett csúcsainak folyton változó látványát, ép oly unalmas lesz a szóáradat, a melylyel ezt a sok pompás látnivalót le akarná írni, ha nem volna a dolog vége mindig az, hogy az ember tolla megfeneklik a halvány, a szegényes szavak ingoványában, s azt veszi észre, hogy a valóság nagyszerűségét még csak meg sem tudta közelíteni.

Legjobban gyönyörködtetett a Khan-tengri, a mely majd itt, majd amott, majd valami résen át, vagy erdős halmok mögött, máskor valami havasi völgy felett bukkant elő s az előtér és középtér változatos tájképét mindig pompás kupolájával valóban felségesen koronázta meg. Ezen a vidéken készített töménytelen fényképem mind tönkrement...

Nagyon nagy érdeklődéssel tanulmányoztam az erdőségeket is. A Terszkei-tau, a Szan-tas, vagy Vjernyi vidékének silány ligeteit, általában a Tien-san eddig látott erdeit hasonlítani sem lehet ezekhez.

A kedvező térszín miatt már az erdők kiterjedése is hatalmas, mert becsléseim szerint, az összefüggő erdőségek között nem ritkaság az 1000 vagy 1500 hektár területű sem. De azonkívül az erdők zárlata, a fák kifejlődése  tetemesen  kedvezőbb,  mint  akárhol  odább, nyugatra.  A Tien-san egyetlen erdő-fája, a Picea Schrenckiana, tetemes magassága ellenére is, egész a talpáig ernyő gyanánt előrenyúló ágakkal és lombokkal van takarva, s így a vidék legtöbb erdejében minden egyes fa aránytalanul nagy területet árnyékoz be. E miatt aztán az erdők meglehetős nyíltak, mert az alsó ágak árnyékában nem képes fiatalabb sarjadék fejlődni. Az egyes fák közötti teret azonban jobb helyeken olyan csalán, magas fű, különösen pedig ribizke- és borbolya-bozót lepi el, hogy ott a magról kelő növény feltétlenül elpusztul. Általában úgy látszik, hogy ezeknek a feltűnően kevés gyantájú fáknak igen lassú növésük van, mert még aránylag gyenge és fiatal törzsek is, mint a hogy azt Vjernyiben Hofbauer társaságában láthattam, már 120, 150 évgyűrűsek voltak; de ezek valóságos gyerekek az ő 50—60 cm. átmérőjükkel azokhoz az óriásokhoz képest, a melyek 4—5 méter kerületűek s ezrével állnak itt az őserdőkben.

Sokat panaszkodnak Turkesztánban az erdők pusztulása miatt s ezt részben a klímának, részben a nomádok erdőpusztításainak tudják be. A klima ugyan jelenleg ellenséges az erdőkre nézve, a mennyiben az erdős régió úgy alsó, mint felső határán határozottan visszafejlődésben van, de ez a befolyás közelről sem olyan nagy, hogy a Tien-san erdő-állományát belátható időkön belül érzékenyen fenyegetné. Arról azonban szó sincs, hogy ma már sarjú-erdő egyáltalában nem is fejlődhetik ki. Minél védettebb a terület, annál több és annál szebb növénysarjadzást és fiatal fákat lehet látni.

Komolyabb az a veszedelem, a mely az erdőket a nomádok részéről fenyegeti. A nomádok a szó szoros értelmében nem igazi erdőpusztítók, mert a fákkal általában kíméletesen bánnak s a nehezen ellenőrizhető erdő-rendőri határozmányokat már csak meggyökerezett szokásból is megtartják s nem igen nyúlnak az élőfához, hanem szükségleteiket csakis a száraz, holt anyagból szerzik be. Sokkal nagyobb bajt csinálnak azonban a tábortüzek vagy pásztortüzek nyomán keletkező erdőégésekkel, meg az erdők és rétek legeltetésével, a mi mindig igen káros szokott lenni.

Egész csomó rendelet szabályozza a Tien-san erdőségeinek használatát, s azoknak betartására szigorú büntetésekkel kényszerítik a nomádokat, míg a felügyeletet meglehetősen bonyolult szervezet ellenőrzi. Ezek közül a rendeletek közül legjelentősebb az, hogy friss zöldelő fát kivágni egyáltalában nem szabad, hanem csak olyant, a melynek ágai már elszáradtak, másodszor pedig, hogy az erdőterületek szélein, valami 300 arsin (rőf) távolságra az erdő szélétől a legeltetés és a kaszálás tilos. Az előbbi rendelét ellenőrzése aráaylag könnyű, mert a hegyes térszínen csak kevés kivitelre alkalmas út nyílik, s így a völgytorkolatokon elhelyezett őrházak tökéletesen és szigorúan ellenőrizhetik a fa szállítását; ezzel ellentétben a második rendelet ellenőrzése illuzórius, s intézkedései csakis papíron maradnak.
Akármilyen jóakaratúak is ezek a rendeletek, véleményem szerint, a Tien-san erdő gazdaságára nézve nem elegendők, s még az erdők folytonos pusztulását sem képesek megakadályozni, nem hogy azok fejlődését hatásosan elősegítenék. Az a rendszer, hogy a tűz, szél vagy hó által szárazzá vált fákkal nem törődnek, szabad gazdálkodást hoz létre, a mely a fogyasztó lakosság kényelmére, rendkívül nagy kiterjedésű, rendetlenül elszórt és vad területen gyakorolható. Rendszeres erdőmüvelésről a mai körülmények közt Turkesztánban persze szó sem lehet, s az újra-erdősödés csak a természetes magzás útján történik. Könnyen belátható, hogy az itt elmondott körülmények (a fák sűrű árnyas volta, a buja aljanövényzet, a lassú növekedés) miatt az erdők mai állománya nem fejlődhetik, különösen, mert a Picea Schrenckiana nem növekedik a nemes-fenyők módjára az erdő árnyékában, s \gy az erdők lassanként állandóan nyiltabakká válnak, a mi az ártalmas, lombos bozót kifejlődését segíti elő, másrészt pedig rendkívül megkönnyíti az erdők legeltetését...

Naryn-kol körül a lakosság gyérebb, a fafogyasztás kevesebb, s az erdők nagyobb terjedelműek. Itt sok olyan állományt láttam, a melynek zárlatát ü/10-re, 8/10-re, sőt teljesre is kellett becsülnöm; az erdőtalaj tiszta, humusszal és hullott falevélrétegekkel van fedve, a széleken és az esetleges tisztásokon pedig gyönyörű magavetés díszlik.

Nagyon egyszerű ezekből általános törvényt levezetni. A ritkás erdő dús aljanövényzetével legeltetésre csábítja a nomádokat, s így a lassú növekedésű kevés magavetés feltétlenül elpusztul. A falusi lakosság kényelmes ritkító-gazdasága miatt a legeltetést lehetetlen ellenőrizni, mert az a csekély számú erdész, a ki az óriási, 100 kilométeres védőterületeket kénytelen szemmel tartani, képtelen az ellenőrzésre. Az erdőszélek védelme, ha különben sem egészen illuzórius, már csak azért is teljesen czéltalan, mert ezek az erdőszélek ma még a klima által megszabott határokkal esnek össze s Turkesztán éghajlata alatt a világ semmiféle erdésze sem volna képes az erdőt csak egy arasszal tovább fejleszteni a napsütötte nyugati és déli lejtőkön.

Sokkal jobb volna egyes erdőrészleteket teljesen átengedni a használatnak s azokat keskeny csíkokban teljesen levágatni, de ezzel szemben a többit aztán szigorúan őrizet alá venni. A városi és falusi nép azzal sem volna megterhelve, hogy sokkal messzebbről és sokkal kényelmetlenebb körülmények között kellene szállítania a fát, mert ez a körülmény ma még Turkesztán áldott viszonyai között, a hol mindenkinek bőségesen van mindenre ideje, nem játszik nagy szerepet; a verseny is ki van zárva, mert minden erdő állami tulajdon s így monopóliumot gyakorolhatnak; ezzel az ellenőrzés is nem csak egyszerűbb lenne, hanem csakugyan olyan helyzetben is volna, hogy feladatát az aránylag kis részleten teljesíthetné s azt megvédelmezhetné, főleg azzal, hogy a kezelés alatt levő részletet hosszú évekre kivonná a legeltetés alól.

(Befejezése következik)