GUBÁNYI KÁROLY: New-South-Wales (1)

A szerző előszava kétkötetes könyve 1913 évi első kiadásához:

"Ausztrália érdekesebb tájait és sajátszerű életviszonyait tárgyaló jelen munka szerzője összesen bét évet töltött a távoli világrészben. Ez időnek egy része folytonos utazások közt telt el, több mint öt év azonban állandó aktív munka közben röppent tova, New-South-Wales állam egy virágzó vidékének a modern gazdasági kultúra céljaira történt berendezésénél. A könyv minden részlete Ausztráliában készült, nagy része a Riverinán, egy magyar farmon íródott az esős időszak nyugalmasabb napjai és bosszú magányos estéi folyamán. 
Kelt Budapesten, 1913 október havában. 
Gubányi Károly."
(A szerzőről lásd még a Kalandozók egy korábbi közleményét - itt)
A továbbiakban a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatában megjelent két kötetes munkának hetedik fejezetéből közlünk részleteket, a második kötetből.

*

Eddig a kényelmes postahajók fedélzetéről, az elsőrangú szállodák terraszáról vagy a gyorsvonat elegáns különszakaszából szemléltük és figyeltük az ausztráliai életet. Az embereket, akikkel e közben találkoztunk, többé-kevésbbé kellemes ismerőseink közé számíthattuk, mint kifogástalan gentlemaneket, akik a jó modort, a szívességet és az idegen iránt való figyelmet minden pillanatban lekötelezőleg éreztették velünk. Úti programmunk is úgy volt megállapítva, vagy barátaink igyekeztek azt úgy berendezni, hogy mindig, mindent megláttunk, amit látni érdemes, sőt hogy talán jórészt csak azt láttuk meg, ami szép, jellemző és különösen érdekes volt. 

Most, hogy Ausztrália partjait szerencsésen körülhajóztuk, New-South-Wales államban fogunk megállapodni, elvegyülünk a mindennapi élet apró küzdelmeit vívó, egyszerű nép közé és ott figyeljük meg azokat az embereket, az életviszonyokat, a maguk köznapi, természetes valóságában. Hogy ezt tehessük, magunk is köznapi ruhába öltözünk, egy időre megszűnünk Distinguished-visitor vagy Noted-foreigner — azaz előkelő idegennek lenni és megpróbálkozunk beállni a létért küzdő egyszerű, mindennapi emberek sorába. 

Az átmenet természetesen nem lehet minden zökkenés nélkül, és eleinte számos apró nehézségen kell átvergődnünk, amíg az egész különleges viszonyokat megszokjuk és főleg, amíg a demokratikus társadalmi rend iskoláját kitanuljuk és a hazulról öntudatlanul magunkkal hozott arisztokratikus világfelfogás sokféle kényszer-gondolatát lassankint elfeledjük. De viszont, mindjárt eleinte azt is észrevesszük, hogy ez irányban utazásaink folyamán, már «előkelő idegen» korunkban, több hasznos tapasztalatot gyűjtöttünk. Bizonnyal magunk is csodálkozunk rajta, hogy már jóformán teljesen elfelejtettünk parancsolni; most már csak felette udvariasan, sőt szerényen kérünk, még az esetben 
is, ha valami kérés nélkül is feltétlenül kijárna, amiért talán már előre meg is fizettünk. Ezzel egyidejűleg a türelmetlenkedést is elfelejtettük és ha valamit nem úgy hajtottak végre, mint ahogy óhajtottuk, egyszerűen megnyugszunk benne és örülünk, hogy valamiképp mégis végrehajtották a kívánságunkat. 

Amint Ausztrália különböző tájain körültekintettünk, a környezetünkkel való érintkezés folyamán a demokratikus jogok és az egyenlőség eszméjének számos apró megnyilvánulásával is folytonosan volt alkalmunk találkozni. Az első meglepetés valószínűleg egy-egy mótorkiránduláson ért bennünket, amint az útközi étkező állomáson a soffőr az asztalnál, közvetlenül az «előkelő idegen» mellett foglalt helyet, sőt ha véletlenül kissé későn érkeztünk, hát a vendéglő egész kiszolgáló személyzetével kerültünk egy asztalhoz. Mindez azonban szinte jó elő gyakorlat volt a későbbi, rendes ausztráliai állapotokhoz, amikor igen gyakran fogunk utazás közben a kocsisunkkal, vagy a hajcsárjainkkal együtt étkezni. Bár egész bizonyos, hogy ilyenkor is mindig tisztességtudó és feltétlenül illedelmes társaságban fogunk ebédelni. 

Ausztráliai utazgatásaink közben az is megeshetett velünk, hogy a kiszabott étkező óra után érkeztünk a vidéki szállodába; no hát azt és annak következményeit épp oly filozofikus nyugalommal kellett elviselnünk, mintha a vonatról késtünk volna le, mert koplalva kényszerültünk bevárni a következő étkezés idejét. Az ausztráliai szakácsné ugyanis épp oly pontosan betartja a munkaóráit, mint az expresszvonat a menetrendjét, s így gyakran könnyebb volna megrendelni egy különvonatot, mint egy rendes időn kívül készült különebédet a vendéglőben. 

Ilyen és sok hasonló hasznos előtapasztalat után már most, ha valahol a vidéken véglegesen megállapodunk, mindenekelőtt is közvetlen környezetünket, a cselédeinket és munkásainkat érintő ügyekben kell a sajátszerű helyi viszonyokhoz lehetőleg alkalmazkodnunk, mert mindjárt eleinte világosan kitűnik, hogy új környezetünk bizony semmiben sem kíván hozzánk alkalmazkodni. Ha cselédet fogadunk vagy munkást állítunk dologba, legelsősorban is angyali béketűréssel fogjuk feltételeiket sorban végighallgatni, közben mi válaszolgatunk az ő kérdéseire, aztán kellő tapintattal értésére adhatjuk a mi kívánságainkat vele szemben. 

A tárgyalás vége rendesen az, hogy a munkás azon feltétellel áll dologba, hogy majd megpróbálja, hogyan jöhet ki velünk! Aztán tovább a munkája folyamán első dolga lesz élénken' demonstrálni a munkának különféle fokozatát, főleg azt, hogy a rossz munka tulajdonképp csak olcsó munka. Aki jó munkát akar, az jól fizessen; aki a közönségesnél sokkal jobb munkát kíván, az jóval mélyebben nyúljon a zsebébe. Az ausztráliai munkás gyakran csak azért végezi a dolgát eleinte hanyagabban, hogy a munkaadó szakértelmét kipróbálja és a későbbi, jobb teljesítményért magasabb munkadíjat követelhessen. Miután a vidéken a munkás mindig kevés, hát amit kíván, azt rendesen módjában van el is érni. 

A munkaadó, aki nem figyel folyton éberen és határozott morális és értelmi felsőbbséget nem tud kifejteni, itt hamarosan elveszti a talajt a lába alól, minden alkalmazottja azonnal rendszeresen a passzív rezisztencia elveit veszi alkalmazásba, sőt mihamarabb készakarva összebonyolítják a dolgait és a sikernek még a lehetőségét is megakadályozzák. Ez az egyenlőség szellemétől áthatott nép tényleg nem is ismer el más felsőbbséget, mint azt, ami 
értelmi és szellemi tekinteteken alapszik. A szigor, a kényszer vagy az önkény ellen már csak elvből is protestál, azt zsarnoki bánásmódnak nevezi és azonnal minden erejéből ellene szegül, viszont ha valamely intézkedésnek az okát és észszerű magyarázatát megkapta és a vezetés helyességét belátta, akkor magától is megtesz minden tőle telhetőt, ami a munka sikerét előmozdíthatja, feltéve, hogy a fáradságát kellőleg megfizetik. Ebben a látszólagos anarchiában, ahol valami módon folyton mindenki megnyilvánítja a szabad akaratát és a legjelentéktelenebb is fegyelmetlenségnek tetsző tüntetéssel érezteti az ő személyének fontosságát, a viszonyoknak helyes megértése után a vezető mégis képes alkalmazottjainak jóindulatú együttműködését biztosítani. 

Mielőtt azonban ez a kellemes és rendezett összeműködés végleg beállott volna, a vezetőnek, időnkint, minden egyes emberével külön-külön meg kell vívni egy-egy döntő, erkölcsi erőkarcot. A közvetlen környezeten kívül a társadalom egyéb elemeivel is felette érdekes az első érintkezés. Ha valami vidéki hivatalos helyiségbe lépünk, a községi vagy járási irodába, a telekkönyvi hivatalba, a közigazgatás valamely osztályába, a hivatalnok és a közönség között fennálló különös viszony mindenesetre meglepi az idegent. Itt az «ügyes-bajos ember» kopogtatás nélkül, a kalapját fenntartva lép be a hivatalba és a tisztviselővel, a nép szolgájával — hogy más kifejezést ne használjak — a lehető legkeresetlenebb stílusban érintkezik. A hivatalok rendes időben minden polgár számára nyitva vannak és a hivatalnok, az írnoktól a miniszterig, senkit sem utasíthat vissza a nélkül, hogy bármily értelmes, komoly kérdésre ne adna hasonló értelmes, komoly választ. 

Az idegen ilyen helyen igen kellemesen tapasztalja, hogy udvarias fellépését kiváló szivélyességgel viszonozzák és a rideg bánásmódhoz szokott tisztviselő iránta csupa figyelem, szívesség és szolgálatkészség. A vidékre való megérkezéskor, az első berendezkedéssel járó sokoldalú vásárlások és rendezkedések közben kereskedőkkel, üzletekkel, pénzintézetekkel kerülünk gyakori érintkezésbe. Ezirányban gyűjtött tapasztalataink sokoldalúak és érdekesek, gyakran mulattatók és minden esetben tanulságosak. 

Az ausztráliai vidéki kereskedőt röviden azzal lehetne jellemezni, hogy a holnappal nem sokat törődik, hanem mindig ma kívánja a legjobb üzletet megcsinálni, még az esetben is, ha az esetleg a holnap rovására menne. A kereskedő legelőször is nagy részletességgel fog a vevője tanulmányozásába. A vizsgálóbíró vagy a detektív körültekintésével igyekszik a viszonyait pontosan kitudni, hogy az üzleti lehetőségek nagyságát megállapíthassa. Aztán legelőször bizonyos határozott, fölényes, mindent jobban értő, diktátori hangon próbálja a szóban levő dolgot az idegen vevőre tukmálni, ami szerinte feltétlenül legjobb a városban, a vidéken és az egész déli hemiszferán, az általa megszabott ár pedig a lehető legméltányosabb. Aztán, amint észreveszi, hogy a vevőnek is megvan a saját gondolata, ítélete, tapasztalata, sőt az árakkal is tisztában van, akkor egyszerre visszavonul sztratégiai műveleteinek második álláspontjából, valamit enged, kevesebb fölénnyel tárgyal, az üzleti viszonyok nehézségét és saját költségeit emlegeti, amik folytán igen kívánja az üzletet. Ha aztán a vevő még tovább megy és azt is meg tudja értetni, hogy még előnyösebb árelrendezéssel vannak konkrét ajánlatai, akkor a kereskedő egyszerre harmadik hadi pozíciójába helyezkedik el, amelyből már többé nem zöld idegenekre vadászik, sem a könnyen fizető, tájékozatlan vevőt kívánja elfogni, de kész a legkisebb haszon mellett megkötni valami normális üzletet, lehetőleg még aznap, vagy inkább még az órában. 

Aki ausztráliai földágensekkel érintkezett földbirtok vagy telek adásvétele folyamán, ez angol és keresztény üzletembereknek leghihetetlenebb taktikáját figyelhette* meg és bizonnyal az üzleti hadviselés több kemény csatáján volt kénytelen keresztülmenni, amíg boldogulni tudott velük. Azonban nemcsak a komoly üzleti dolgokban, de az egyszerű társadalmi érintkezés terén is bőven tódulnak akadályok az idegen elé és első lépései ezen a téren sem folynak le egynémely apró nehézség közbejötte nélkül. Az angol veleszületett és belénevelt, túlerős nemzeti és faji önérzeténél fogva alapjában véve mindig zárkózott, büszke és elfogult az idegenekkel szemben és előítélete rendesen megzavarja az ítélkezését. Így aztán nagyon sok időt vesz igénybe, amíg hinni kezd a saját szemének, elfelejti előítéleteit és őszintén megbarátkozik. Ha az idegen az üzleti órák után valamely nyilvános helyen megjelenik, azt veszi észre, hogy ugyanaz a hivatalnok, aki reggel az irodájában oly kedves és szíves volt vele, az utcán vagy a klubban egyszerűen elnéz a fejefelett, megértetve, hogy most ő privát ember, aki semmi hajlandóságot sem. mutat ily minőségében az idegennel szóbaállni. Ugyanaz a kereskedő, aki néhány órával azelőtt oly elégedetten seperte be csengő aranyunkat, most az utcán csak hunyorít egy kissé az egyik szemével, a fejét felénk biccenti, aztán szó nélkül továbbáll, mert egész bizonyos benne, hogy a nap folyamán már velünk más üzletet nem fog lebonyolíthatni. 

Amint aztán a magára maradt idegen a városban töltött nap végén a szállodája felé tart, hogy útra készülődjék, egész bizonyos, hogy a hotel előtt nagy barátságosan fogja üdvözölni egy-egy mosolygó alak, akit bár látásból jól ismer és sejti róla, hogy valami helyi ismerős, de a nevét a világért meg nem tudná mondani. A barátságos idegen rendesen elég jól van öltözve, de a nyakkendője szörnyű rikító színű, a tenyere kérges, a modora bizalmaskodó, a kedélyhangulata pedig az ital felderítő hatását mutatja. Csak amidőn munkánk részletei után kezd kérdezősködni, tűnik ki róla, hogy ő egyik munkásunk, aki néhány hétig a földet ásta határunkban, de most a városban szórakozik és úgy látszik, fölösleges pénzétől igyekszik megszabadulni. Ezt megtudva, mi pedig minél előbb őtőle kívánván elszabadulni, hamarosan fogatunk és a kétkerekű gigen elindulunk a szép, kövezett és százados eucalyptusokkal árnyalt út mentén új otthonunkba. 

Ott aztán hétről-hétre, hónapról-hónapra változatlan egyformaságban csak a munkánkkal törődünk. Az érdekes és nem mindennapi munkák vezetése és intézése mellett, folytonos elfoglaltság közepette, gyorsan röppen az idő. Közben egymás után dűlnek ki az ősfák, a sűrűség ritkul, fejszével, csákánnyal, géppel, tűzzel, dinamittal irtják az őserdőt és hódítják a természettől az eddig még soha fel nem tört, érintetlen szűz földet. A vidék képe lassanként teljesen megváltozik, a mérnök műszere nyomán indulnak az új határok, az útvonalak, a kerítések, a csatornák és mindenféle épületek emelkednek az eddig elhagyott tájon, a határtalan ősállapotok tömkelegéből; terveink, számításaink, gondolataink kialakítják azt a szép, szabályos, rendezett kis világot, amelynek keretében sikerdús új élet pezsdül fel. 
Mielőtt tovább folytatnók az ausztráliai életviszonyok vázolását, egy kis futó áttekintést vetünk New-South-Wales állam geográfiájára és főleg azokra a vidékekre, amelyekről a következőkben részletesebben szó esik. 

(Folytatjuk)

KISS BALÁZS: Egy év a Sziklás-hegységben

Egy érdekes kirándulás madarász- és természetjáró élményeiről szeretnék beszámolni, amiket amerikai cserediák évem során kaptam. 2009 augusztusában érkeztem meg az amerikai Colorado államba, a Sziklás-hegység közepére, majd 2010 júniusában hagytam el az országot. Ez alatt a 10 hónap alatt módom volt megismerni a környék madárvilágát, a helyiek madárvédelmi gyakorlatát, valamint a helyek növényeit, állatait és nem utolsó sorban a farmerek munkáját.

A Sziklás-hegység az amerikai kontinens közepén helyezkedik el, itt található a kontinentális vízválasztó is (nagyjából 80 kilométerre a falutól, ahol laktam). Gyakoriak a 4000 méter fölötti csúcsok, hatalmas kanyonokkal és völgyekkel. Néhány 100 kilométerre délre a hegyektől már egészen más környezetet találunk. Ez az igazi, filmekből is ismert vadnyugat Utah, ÚjMexikó és Arizona államokban. Ez a vidék sokkal szárazabb, kietlenebb, régi folyómedrek tarkítják a sivatagos tájat. 

Az év nagy részét a fenyőerdők birodalmában, 2000 méter tengerszint feletti magasságban töltöttem Durango és Bayfield települések körzetében. Az első szembeötlő dolog egy európai ember számára, hogy a településeknek nincsenek igazi határai, egy 20 ezres város magját, ami úgy néz ki, mint egy magyar település, csak 4000 ember alkotja, a maradék 16 több tíz kilométeres körzetben lakik szerte a határban. Itt a házak száz méterekre fekszenek egymástól, a régi tanyavilághoz hasonlóan. Ebből következik, hogy a lakosok sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a természettel, mint mi. Gyakori látvány, hogy egy szarvascsorda legel az erkély alatt, vagy éppen egy puma vadászik  a kertben. Colorado még mindig sokkal szárazabb, mint Magyarország, ezért a lakosok gyakran csinálnak kis tározó tavakat az udvarukon, hogy visszatartsák a téli több méter hóból származó vizet, mivel az év többi részében szinte semennyi csapadék nem esik. Ezeken a tavakon előszeretettel megtelepednek a különböző récék és a kanadai lúd. Ezen a vidéken szinte minden második házhoz tartozik egy istálló, többségében lovakkal. Az állatok részére kiváló gyepeket tartanak fönn, amiket a kis tározókból öntöznek. A tavak szélében és az öntözőcsatornák szegélyében szívesen megtelepszik a black bird, az amerikaiak kedves madara. A környék leggyakoribb ragadozó madara a red-tail hawk, ami a hegyekből lefolyó patakokat szegélyező fasorokban költ. Nyáron mindenütt találkozunk pulykakeselyűkkel, amik az utak mellett elütött dögökből lakmároznak. Ők a hegyekben költenek, és onnan járnak le a lakott területekre táplálkozni. 

Minden kétséget kizáróan a Szikláshegység legpompásabb madarai a kolibrik (lent). Szinte az összes háznál etetik őket. Ennek eszköze egy kis tartály, aminek az alján néhány cső lóg le műanyag virágokkal díszítve. A kolibrik ezekből a virágokból szívják ki a tartályban található cukorszirupot. A helyiek elmondása szerint egy nyár alatt gyakran eletetnek 30 kiló cukrot is a madarakkal. Ezek a repülő ékkövek a kertek boróka és fenyőfáira építik apró fészkeiket, majd ősszel Mexikóba vonulnak. Coloradoban igen ritka fészkelő a fehérfejű rétisas. Télen viszont gyakori, a folyók partjára járnak halászni és a kertekben éjszakáznak. Volt egy rétisas, amelyik minden délután, mikor az oktatás véget ért a gimnáziumban, kiült egy száraz fára, és nézte, ahogy a gyerekek beszállnak az iskolabuszokba, majd miután elmentek, a sas is elment. Amikor a sas már 2 hónapja játszotta ugyanezt, támadt egy olyan érzésem, hogy az amerikaiak nemzeti madara őrködik a diákság felett. 

Összességében elmondható, hogy az amerikai emberek sokkal közvetlenebbek a természettel szemben, csaknem minden lakos be van vonva a gyakorlati védelmi munkákba. Az itteniek rengeteget túráznak, ismerik a növény- és állatfajokat. Ha összefogást hirdetnek egy fajért, vagy egy élőhelyért, azonnali, széleskörű öszszefogás tapasztalható.

(Forrás: Pusztadoktor Magazin, 2011/április)

JÁNOSSY ALÍZ: Mászópremier a Békás-szorosban. Hét nap a sziklafalon

Sziklamászás-premier született 2012. februárjának leghidegebb napjaiban, 15–22. között a Békás-szorosban, a Bardócz-falon. a 11 kötélhossznyi, 420 méter hosszú, 300 méter magas, 7 plusz, illetve a 4 plusz nehézségű Zeitgeist – Korszellem – nevű sziklaútvonalat a nagyváradi származású, Franciaországban élő világklasszis extrém sziklamászó, Fucskó Leslie (László), illetve a szintén nagyváradi Camerzan Emilian-Robert, az Espo becenéven közismert alpinista mászta meg először. A Bardócz-falon töltött hét napról és a Zeitgeist-útvonalon szerzett tapasztalatokról Fucskó Leslie nyilatkozott a Hargita Népének.

– Hogyan támadt az az ötlete, hogy a Bardócz-falon mostanáig meghódíthatatlannak tekintett útvonalat elsőként másszák meg?

– Az ötlet még a nyáron fogalmazódott meg, amikor mászótanfolyamot tartottam a Békás-szorosban. A tanítványaim között voltak gyergyói hegymászók is, ők említették, hogy van itt egy olyan útvonal, amit még az 1980-as évek közepén kezdett el Viorel Boboc és Mircea Opriş román hegymászó, de soha senki nem fejezte be, mert túlságosan nehéz. Még a nyáron megmásztuk az első kötélhosszt, majd eldöntöttük, alkalmasabb időpontban visszatérünk, és megpróbáljuk még egyszer.

– Téli időszakra esett a választásuk. Miért nem nyáron tértek vissza, amikor kedvezőbb az időjárás?

– Mert nyáron a szikla alja tele van mindenféle csecsebecsét árusító bódéval, ahol rengeteg ember jár, ha pedig véletlenül leesik egy kő, rögtön van egy halott. Olyankor kellett jönnünk, amikor az aljban nem járnak emberek, annak ellenére, hogy a téli mászás mind fizikai, mind pszichikai szempontból nehezebb, mint a nyári. S ha már rákérdezett, nekem is van egy kérdésem: mikor költöztetik el onnan a tájat rondító bódékat egy parkba, biztonságos helyre? Ilyen sehol nincs...

– Sikerült kifogniuk a leghidegebb napokat az idei télen...

– Nem így terveztük, ugyanis voltunk már itt decemberben, az ünnepek alatt. Akkor is próbálkoztunk, de a harmadik-negyedik kötélhossznál rájöttünk, nehezebb a fal, mint gondoltuk, nekünk pedig nincs elég időnk megmászni. Ez a próbálkozás január 3–5. között történt, utána visszautaztam Franciaországba, majd három hét múlva ismét eljöttünk, több időt szánva a fal megmászására. A helybéliektől tudjuk, hogy valóban kifogtuk a legnagyobb hideget az idei télen, azt pedig megtapasztaltuk, hogy nem kellemes mínusz 26-27 fokban sziklafalat mászni.

– Mi okozott még nehézséget a mászás során?

– Technikailag a fal önmagában nehéz, két kötélhosszt leszámítva végig áthajlásos részeken kellett haladnunk. A szabadmászásos szakaszok 7 pluszosak, míg a mesterséges mászórészek A4-es nehézségűek, ez azt jelenti, hogy a Békás-szorosban lévő mászóutak között messze a legnehezebb. Ehhez még hozzáadódott, hogy az éjszakáinkat is a falon töltöttük, egy speciális falsátorban aludtunk a standokon, vagyis a biztonságosabb pihenőszakaszokon. 
Illetve magunkkal vittük a százkilónyi felszerelésünket, élelmet, vizet, ami szintén fárasztó volt.

– Nem lett volna könnyebb segítséget kérni és az élelmet, egyéb kellékeket az aljból feljuttatni a sziklára?

– De igen, létezik ez a mászási stílus is, viszont a mi hegymászás iránti elkötelezettségünk másról szól. Mi „elvágjuk a köldökzsinórt”, és önerőből, csak a csapattársak segítségében bízva másszuk meg a falat. Gyakorlatilag önállóan, külső segítség nélkül mászunk, nincs kapcsolatunk az aljban lévőkkel, de valljuk, hogy így a szép és stílusos.

– Így viszont nehezebb is, miköz-ben lényeges, hogy megbízható legyen a partner, akivel konkrétan egy kötéllel kötötte össze az életét. Miért éppen a nagyváradi Camerzan Emilian-Robertet, a hegymászókörökben Espo becenéven ismert sziklamászót választotta társául?

– Espóval 2001 óta ismerjük egymást, és 2007-ben együtt vettünk részt azon a tibeti expedíción, amikor további két nagyváradi mászóval egy új utat nyitottunk. Utána együtt másztunk Olaszországban, Franciaországban, Marokkóban – tudom, hogy mire képes, és megbízható partner a sziklán. Mellesleg a nehéz technikai mászást kevesen művelik Romániában. Nagyváradon van még egy-két srác, illetve Bukarestben, de az utóbbiak nem vállalnak ennyire nehéz utakat.

– Nehézségi fokozatban hol vannak még hasonló mászóutak a világon?

– Az olasz Dolomitokban és Spanyolországban a Picos, de Europában ismerek hasonló nehézségű falakat. Utóbbiban ugyancsak mészkőfalak vannak, hosszú áthajlásos szakaszokkal.

– Miért nevezték Zeitgeistnek a megnyitott új sziklamászó utat?

– Eleinte a Fagyos lelkek nevet akartuk adni az útnak, mivel sokat fagyoskodtunk. Aztán a hét nap alatt volt időnk gondolkodni a néven, és mivel az is szempont volt, hogy ne legyen se magyar, se román, se angol, se francia neve az útvonalnak, a német Zeitgeist szót választottuk, ami azt jelenti: a kor szelleme. Úgy gondoljuk, hogy ez új korszakot nyit az itteni hegymászásban, mert ilyen nehézségű út Romániában még nincs – a Zeitgeist, a kor szelleme tökéletesen fedi a valóságot.

– Egy ilyen akció komoly logisztikát igényel. Voltak-e segítőik?

– Teljesen magánkezdeményezés volt, noha mindketten tagjai vagyunk hegymászókluboknak, ezt a premiert magánszemélyként, saját költségünkön vittük véghez. Természetesen vannak személyes szponzoraim, akik felszereléssel, ru házattal támogattak, nem utolsósorban komoly segítségünkre voltak a gyergyói hegymászók, hegyimentők. Ők szállásoltak el, segítettek kivinni a zsákjainkat a sziklafal alá, aztán hét nap után, miután kiértünk a tetőre, fönt vártak, és segítettek levinni a felszerelést. Ha nekünk kellett volna levinni a csomagjainkat, két napba telt volna. Ez óriási segítség volt, mert fáradtak, gyűröttek voltunk.

– A sziklaút már ismert, ez azt jelenti, hogy ezután bárki megmászhatja a Zeitgeist-útvonalon a Bardócz-falat?

– Nem éppen, ugyanis a mi stílusunkhoz az is hozzátartozik, hogy nem hagyunk semmilyen 
szerelést a falban, csupán a standokon, a pihenőhelyeken. Az utat kijelöltük, a standok biztonságosak, de ha valaki újra meg akarja mászni ezt a falat, az majdnem akkora erőfeszítésébe kerül, mint nekünk. Ettől függetlenül ajlom az utat a hegymászóknak, ám jó tudni: vannak olyan szakaszok, ahonnan nem tanácsos leesni. 

*

Kalandozó megjegyzése: Bukarest és Kolozsvár után 2012. nov emberében Gyergyószentmiklóson is bemutatta legújabb filmjét Fucskó László (ismertebb nevén Leslie Fucskó) hegymászó. A film címe Zeitgeist a fehér pokolban, s a Békás-szorosban – idén január-februárban – végrehajtott expedíciót mutatja be.

Néhány perces riportfilm a jútubon Fucskó Lászlóék gyergyói premierjéről - kattintással elérhető

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (5.)

Tien san-i tájak

A mindinkább növekedő település, az orosz falusi nép, a bevándorló tarandzsik és dungánok beköltözködése, meg a csala-kirgizek és kazakok folyton növekedő telepedése mind több és több legelőt von el a nomádoktól. A szyrteken azelőtt csak a vadjuhok tanyáztak, de a pásztorok mindinkább arra kényszerűltek, hogy maguk is felhasználják. E mellett nő a nomádok száma is, és így valóságos életkérdéssé vált rájuk nézve a legelőhiány. Ez a dolog nagy veszély az erdőkre nézve, mert az erdőben való legeltetés évről-évre nő. A jól zárt, tiszta-aljú erdőket azonban könnyen érthetően kerüli a nomád, s ilyen önmagát védelmező erdők előállítása volna az erdészetnek legfontosabb és egyedül czélravezető teendője.

Hogy a tarvágásnak milyen jó eredményei volnának, azt különböző leégett, vagy szélvihartól ledöntött erdőrészleteken láttam. A Tien-san-ban igen gyakran lehet egész erdőrészleteket teljesen elhalva találni. Kezdetben az ember nem érti ezt a katasztrófát, s csak később látja, hogy ezek égett helyek. A Picea Schrenckiana, mint már említettem, nagyon kevés gyantát tartalmaz, s így nagyon rossz tüzelőanyag. A tűz tehát főképen az illó olajokkal telt tűleveleket, a finomabb gallyakat, meg a fa hatalmasan hasadozott kérgét emészti meg, míg a törzsek maguk a legrosszabb esetben gyengén megszenesednek, de különben látszólag érintetlenül maradnak; aztán lassan elvesznek, elhalaványodnak s végül csak a látszólag minden ok nélkül elpusztult erdő fehér törzseinek kísérteties és szomorú látványa marad meg. A klima és a talajminőség miatt amúgy is szétválasztott erdőrészletek között aztán izoláltan marad az így tönkretett részlet, hogy annál érthetetlenebb rejtély gyanánt tűnjék fel. Mint mondám, mindig az erdőégés okozta ezeket a pusztításokat, mert a kártékony rovarok nem maradnának ilyen élesen megjelölt határok között.

Már most azokon a területeken, a melyeket a nomádok megkíméltek, kiadós fiatalos fejlődik, a mely, ha a pusztult csík keskenyebb, úgy teljesen elfedi az irtás helyét, míg ha nagyobb a folt, akkor a szélektől látszik befelé nyomulni. Hasonló az eset a viharpusztította helyeken is, a melyek szintén nem tartoznak a ritkaságok közé, de itt a körülmények természetesen sokkal kedvezőtlenebbek, mint amott. Az Ak-bulak balpartján láttam különösen érdekes viharpusztítást. Ott majdnem pontosan észak-déli irányban töménytelen, egymáshoz csalódásig hasonló dombhát húzódik le a hegységről, a melyek pontosan, a 99. ábrán látható rajz szerint, keleti oldalukon erdővel, nyugati lejtőjükön pedig réti növényzettel vannak fedve. Ezen a térszínen száguldott végig valami igazi tornádó, s 500—600 méter széles utat vágott körülbelül  10—12 ilyen domblánczon keresztül. Jobbra, balra az erdő érintétlen s a legszebb zárulással és fejlődéssel fedi a lejtőket, a szél nyomán azonban olyan a kép, mintha gondos kezek hosszú csíkot vágtak volna ki, teljesen éles határral, egyenes irányban. A tornádó forgó, örvénylő mozgása miatt a fatörzsek keresztül-kasul henteregnek egymáson, s felálló ágaikkal embernek és lónak egyaránt, áthághatatlanul útját állják.

Itt is, a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között látni lehet, hogy az egymásra dőlt törzsek összevisszaságában új, erőteljes fiatalos növekszik.

Maral-szarvas

Hogy a Tien-sanban az erdők magról olyan kevéssé szaporodnak, annak egyik fontos oka az is, hogy a Picea Schrenckiana aránylag nagyon kevés tobozt hoz, s ezeknek a felfelé irányuló, gyéren elhelyezett tobozoknak termései is csak igen kis perczentben jutnak rendeltetésük helyére, s ebben a főbűnösök, sajnos, éppen kedveltjeim,a madarak. A keresztcsőriíek, a Carpodacus-félék, sőt még a nehézkes ázsiai meggyvágó (Coccotkraustes s peculige-rns) is szívesen torkoskodnak a fenyő tobozából, de a legnagyobb pusztítást a havasi szajkó (Nucifraga caryocathactes) okozza, a mely rendkívül gyakori költőmadár a Tien-sanban. Tuczatonként kergetőzik a Csar- karga (foltos varjú), mint a hogy a kirgizek nevezik, mindenütt az erdőkben, s valóban arczátlanul pusztítja a fenyőket, mert a tobozokat letöri, valami védett helyre hurczolja, s ott szétszedve, a magokat nagy delicziával falja fel.

Miután ezt a működését majdnem kizárólag a sűrű ágak árnyékában a földön végzi, azért még azok a magok is elvesznek az erdőfejlődésre nézve, a melyeket a madár nem eszik meg, hanem a tobozok felnyitásakor belőlük kiszór. Rendkívül nagy gyakoriságánál fogva a fenyőrigót a tien-sani erdők komoly ellenségének tartom, s pusztítása valóban kívánatos volna.

A Tien-san erdőállománya nemcsak jogos büszkesége a turkesztáni erdőgondnokságnak, hanem a fában szegény Ázsia szivében oly érték is, a minek fentartása és hasznosítása az orosz közigazgatásnak nagyon is érdeke. (...)

Öt napig kalandoztunk Naryn-kol vidékének gyönyörű erdeiben. 16-án és 17-én az Ak-bulak-völgyben, 18-án és 19-én a Bajan-kol-völgyben tanyáztunk, míg 20-án a Kapkak-völgyben állítottuk fel jurtjainkat. Vadászkirándulásainkat mindig úgy rendeztük, mint a Dzsergalán-völgyben, vagyis a míg mi vadászok az erdőben kóboroltunk, addig a dzsigitek és preparátorok pontosan előre megállapított helyre költöztették át a tanyát, úgy, hogy mikor a hegyekről ismét leszálltunk, barátságosan köszöntött bennünket a jól berendezett „vadászkastély" ; — felejthetetlen, pompás élet volt ez itt a gyönyörű őszi időben.

Az erdőkben igen sok vad tanyázik és állatviláguk nagyon érdekes. Különösen eddig nem észlelt madarak, igazi erdei lakók, mint Troglodytes, Certhia, Regulus- fajok ragadták meg figyelmemet. A vadállomány, különösen a mi az őzeket és a nyírfajdot illeti, a legjobban ápolt európai vadászterületeknek sem vált volna szégyenére. Szerencsém volt több szép bakot elejteni, habár sajnos, egy sem volt közöttük oly remek példány, mint a melyet a Kapkak-völgyben elhibáztam. Embereim mindenre rápuskáztak, de szerencsére, nem sokat találtak. Különösen Szitnyikov ért el remek rekordot, s örökös mentegetődzésével: „csap~kelgen" (nagyon gyorsan jött) végül az egész karaván gúnyjának czéltáblája lett. A tanyán sem hiányzott a pecsenye, s nemcsak a magunk konyháján sütöttünk kitűnő őzkubardakot friss burgonyával, hanem még a szomszédos aulok kazakjainak is jutott; sőt még a naryn-koli kozákok parancsnokának is küldtem egy pompás bakot ajándékba, részben korrekt, katonás magaviselete iránt érzett hálám elismeréséül, de főképen azért, hogy az ucsasztkovyt megbosszantsam.

A környék kazakjaival időközben ismét jobb viszonyba kerültünk, a mi különösen onnan származott, hogy ez az örökké éhes népség a mi húsfeleslegünket nem akarta elszalasztani. Pecsenyéinkért sok tejet, airant és kumiszt hoztak, a mennyi csak tetszett, embereink pedig valóságos cserekereskedést folytattak, a mennyiben ételekért és más eszközökért taramis-t cseréltek, a melyből a szyrti kirándulás óta nagy készletet hordtunk magunkkal. A taramis vékony zsineg, a mely a nagyobb emlősállatok ínszalagjaiból egészen különös eljárással készül, s valóban elszakíthatatlanul szilárd s azért a nomád nők nagyon szeretik. Azok az ínkötegek, a melyek különösen a hatalmas szarvak hordozására szolgálnak a kuldzsák nyakában, úgy látszik, különösen jó taramist szolgáltatnak, és így embereink igen jó üzleteket csináltak a kazakokkal, mert a nők mindég tanyánk körül ólálkodtak, hogy egy-egy darabot elkoldúljanak.

A míg így napjaink a Tekkesz-vidéken kellemesen és eredményesen folytak, egyszersmind sajnosan csalódtunk is, mert éppen az a vad, a melyet leginkább szerettünk volna Naryn-kol erdeiben elejteni, a maralszarvas (Cervus eustephanus v. maral) annyira nem mutatkozott, hogy nem is vadásztam már rá. Ez a vad pedig az amerikai vapitihez áll közel, mint nemének valódi óriása.

A XIX. század közepén még a rőtvad oly bőven tanyázott a Tien-san erdeiben, hogy pl. Szeverczov még minden nehézség nélkül gyűjthetett belőle néhány példányt. Ma azonban már annyira megfogyott, hogy csak az Ücsmerke mellett, a transzili Ala-tau keleti végén, meg Naryn-kol vidékén lehet még megtalálni.

A Ming-tör szyrten, a Mokacsi- völgyben, meg a Kuru-szai mellett még találtam elhányt agancsokat, s Attei ezeknek láttára elmesélte, hogy még 30 vagy 40 évvel ezelőtt meglehetősen sok rőtvad élt az erdőtlen szyrteken s ő még mint fiatal gyerek, vadászott is rájuk. Ezeken a különben teljesen mállott, porhanyó agancsokon nem találtam meg az igazi maral ismertető jeleit, úgy, hogy az a gondolatom támadt, hogy talán annak idején a Bara-szingha-szarvas (Cervs Wallichi) terjedt el idáig, az ő életviszonyainak teljesen megfelelő havasi vidékekre. Ezt ma már határozottan állítani nem lehet, mert a Száry-dzsasz szyrtek utolsó szarvasa évtizedekkel ezelőtt elköltözött már az örök vadászterületekre.
A Szemirjecsenszkben még ma is élő rőtvadat illetőleg bizonyos, hogy az a Cervus eustephanus fajhoz tartozik, de még van egy másik, az európai rőt szarvashoz közelálló faj is. Az Amu-darja mellett kétségtelenül ott él a mi Cervus elaphus fajunknak erőteljesebb változata, s a Tarim-medenczéből leírt „Jarkand-szarvas" is minden jellemvonásában nagyon hasonlít ehhez Töménytelen sok elvetett agancsot láttam vadászoknál meg a bazárokban, a melyek nemcsak, hogy tetemesen gyengébbek voltak, mint a maraléi, hanem még olyan jeleket is láttam rajtok, a melyek arra engednek következtetni, hogy nemcsak a Cervus elaphus él itt, hanem esetleg a Cervus xanthopygus, amannak khinai válfaja is eljuthatott ide a Tien-san keleti részére.(...)

Kétségtelen, hogy a Tien-san szarvasainak főalakja a vapitihez hasonló maral. Minden bazárban töménytelen agancsot lehet látni, 30-—40 kocsiból álló egész karavánok szállítják nyugat felé, s a taskenti és szamarkandi nyergesek százával és százával tartják raktáron, mert a szárt nyergek némely diszítményét és betétjeit kizárólag szarvas-agancsból szokták készíteni. Az agancsok egy része ugyan nagy valószínűség szerint a khinai Altaiból származik, de azért Kuldzsa és a keleti Tien-san vidéke is tekintélyes behozatalt szolgáltat, a mint azt különösen a Szemirjecs kormányzóság 1900. évi évkönyvének a Kuldzsával folytatott forgalmi statisztikája mutatja, mert e szerint (15. oldal) az 1898. évi maral szarv-behozatal nem kevesebb, mint 3032 pud (18,500 kgr.) volt, és egy pudnak az ára 45—48 rubel. Száz és száz ilyen agancsot néztem meg s mindegyiken kétségtelenül fel lehet ismerni a marai-agancs jellemző sajátságát. A szár ugyanis feltűnő erős és hosszú, a középső és a szem-ágak közel egymás mellett állnak; az agancs szélesen szétágazik, különösen pedig a korona sajátságos lapos, tenyérszerű, bár nem sok végződése van. A legtöbb agancs 12- egészen 14-ágú, s csak egyetlenegyre emlékszem, a mely 20- vagy 22-ágú lett volna.

Frissen levágott maral-agancsot a karkarai vásáron láttam; a szarvasokat állítólag nem sokkal megérkezésünk előtt lőtték az Ücsmerke mellett. Azok az agancsok is, a melyeket a naryn-koli kozákoknál láttam, szintén a Cervus eustephanus szarvai voltak, kettő kivételével; hasonlóképen maraltól származott az az óriási agancs is, a melyet az Ak-bulak kavicsában találtam, s a melynek láttára még Attei is „Ai bai bai pai pai..." kiáltásokban tört ki, a mi a kirgizek legnagyobb csodálkozásának a jele.

Maral agancsok

Szemirjecsben azért pusztul ki a szarvas, mert Khinában rendkívül magas áron vásárolják a háncsban levő agancsokat, a melyek ott gyógyszerkészítésre szolgálnak. A legjobban becsülik a hatágúakat s ezekért még 100 rubelt is fizetnek, a mi ugyancsak csábító jutalom a vidék töménytelen vadászának szemében. Az erdők sajátságos eloszlása miatt nagyon könnyű ez erdei vadra vadászni, s ha csak két vagy három hajtóra tud szert tenni, még a legnagyobb koczavadász is eredményre juthat. Így hát nem csoda, hogy oly ijesztő gyorsan leapadt az erdei vad a temérdek (és sajnos, sokszor igazán kitűnő) vadász hajszolása következtében. Nem is maradt ma már másutt rőtvad, csak az Ücsmerke nehezen hozzáférhető, kietlen vidékein, meg Naryn-kol körül. Az előbbi helyen azért maradt meg, mert ott igen nehéz a vadászat, az utóbbi helyen pedig az összefüggő erdőségek sokkal jobban védelmezik a vadat, de meg a gazdag khinai területekről mindig új és új átvándorlás van. Néhány rőtvad tanyázik még a hegység leghozzáférhetetlenebb zugaiban is; legalább Temir, a kit kitűnő vadásznak ismerek, azt állítja, hogy a Kara-kol völgyben Przsevalszk mellett van még két példány, meg egy gyenge bika, a melyeket még eddig nem sikerült elejteni. Állítólag még a hegység nyugati részében Naryn környékén és az At-hasa körül is él még néhány. Ezeken  kívül azonban a két fennebb említett hely kivételével a rőtvadat kiírtottnak tekinthetjük.

Sajnos, hogy meg kell említenem, hogy a vad kiirtásában nem a benszülöttek vitték a főszerepet, mert a kirgizek és a kitűnő vadászok gyanánt ismeretes przsevalszki szárt-kalmakok csak a szőrös agancsú bikákra vadásztak, míg az anyaállatot általában békében hagyják, hanem a főmesterek az orosz telepesek voltak, különösen pedig a kozákok, a kik a vadban nemválogattak, s azonkívül még kopókkal is vadásztak, s ezzel az állatokat valósággal megtizedelték, szétugrasztották és elűzték.

A vadászat ezen módjának tulajdonítom azokat az állapotokat is, a melyeket a naryn-koli hegyek között tapasztaltam s a melyek arra a meggyőződésre vezettek, hogy a naryn-koli erdőség ma már csak inkább a bőgés idején népesül be, míg a rőtvad állandóan nem tanyázik itt. Majdnem az egész erdőséget bejártuk a határszéltől kezdve s csak 5—6 szarvas nyomát találtuk, de egyetlen egy anyaállatét sem.

Az idevaló kozákok az erdőnek két helyét jelölték ki, mint rendes bőgés-helyet minden évben, de a mellett megerősítették, hogy az állatok hiánya mindig érezhetőbb lesz. TemiR találta meg azt az egyszeiű magyarázatot, hogy ennek oka a minden kirgiz mérgen szemében gyűlöletes kopókkal való vadászat lehet. S azt hiszem, igaza van. Mert ezt a folytonos nyugtalanítást ezekkel a sebesen hajtó kozák kutyákkal a rőtvad sokáig nem állja ki.

A határon túl Khinában jobbak az állapotok, mert ott kevesebbet vadásznak s a vidék egyáltalában majdnem teljesen lakatlan. Be kell vallanom, hogy néhány nap múlva, a mikor megismertem már a naryn-koli vadászat állapotát, kétszeresen vágyakozó pillantással tekintgettem át az előttem elzárt hatalmas birodalom területére, annak messze kéklő erdős hegyvidékére. Melyik vadász nem ismeri azt az érzést, a mikor nyomorúságos vadászterületen állva, vágyakozva kacsintgat át arra a területre, a melyet a „herczegi" vagy a „kincstári" korlátok áthághatatlanul védelmeznek. Én most éppen így jártam. A kipusztított vadászterület, a mely rendelkezésemre állt, a kis 394.000 km2 területű Szemirjecs kormányzóság volt, és a „kincstári" vadászterület maga Khina volt, a mely kelet felé sok ezer kilométer hosszúságban nyúlik el a Sárga-tengerig.

Éppen Szemirjecsben való tartózkodásunk idejében, 1900. nyarán terjesztették ki az általános turkesztáni vadvédelmi törvényt erre a kormányzóságra is, s egyszersmind elrendelték a rőtvad három évig tartó teljes kíméletét; bár sikerülne ezzel a tizenkettedik órában behozott intézkedéssel a nemes vad teljes megsemmisülését megakadályozni!

Magam az említett elvetett agancsokon kívül a rőtvadnak csak csapásait tanulmányozhattam. Volt alkalmam jó magyar szarvasok csapásait látnom, de azoknak lába-nyoma a maraléhoz képest éppen olyan kicsinység, mint a mi legszebb szarvasagancsunk a maralnak karvastagságú agancsához képest. Természetes, hogy nagyon szerettem volna szarvast lőni, nemcsak a gyűjtemény kedvéért, hanem, őszintén megvallom, magáért a pompás vadászatért is; hamar meggyőződtem azonban, hogy a vadállomány csekélysége miatt csakis a véletlen segíthetett volna eredményre, s így drága időmet más, hálásabb feladatoknak kellett szentelnem.

Ebben az időben a szarvasok a felső erdőhatár táján, a nagy kiterjedésű havasi legelők közelében tartózkodtak. Mélyebben lenn a völgyekben még meglehetősen meleg volt, s így a szarvasbikák azt a helyet választották, a melyet, úgy látszik, csak a bőgés idején, október elején hagynak el. Sajnos azonban, ezeken a hűvös tanyákon alig volt akkor más állatélet, mert a völgyekben éppen most érett a ribiszke (kirgiz nyelven: kara agat) és a rókától kezdve lefelé egészen a rovarokig, majdnem minden állat ezt a terített asztalt lepte el.

Ennek folytán én kirándulásaimmal a mélyebben és a középütt fekvő területekre szorítkoztam, míg a kirgizek mindig felfelé vágytak, s úgy szerették berendezni a dolgot, hogy kénytelenek legyünk mindig az erdőhatárig felmászni. Bár többször sikerült ez a tervük, a várt eredmény elmaradt, mert csak néhány nyomot találtunk, igaz, köztük néhány egészen frisset is; de legalább megvolt ezeknek a kirándulásoknak az a hasznuk, hogy teljes tájékozódást nyertem a vadállomány felől s összegyűjthettem a rőtvadra vonatkozó, imént elmondott adataimat.

Élő rőtvadat Przsevalszkban és Naryn-kolban fogságban láttam; mind a két helyen szarvasok voltak, a melyeket még borjú korukban fogtak el és hároméves korukban már széles, sokvégű agancsuk volt. Mint minden ilyen esetben, a szarvasokat agancsuk végett tartották, melyet kellő időben lefűrészelnek, hogy eladhassák. 

(Vége a fejezetnek. Forrás:  Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe. 1908, Budapest, a K.M. Természettudományi Társulat kiadása)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (4)

A szyrteken való tanyázgatásaink idején sokat meséltek embereim a Muzart-csoportból nyíló Szaikal-völgyről vagy annak valamelyik mellékvölgyéről, ahol szarvas, őz, medve s mindenekelőtt sok, különösen erős tekke tanyázik. Bár kevés időm volt, erre a kecsegtetésre nagyon nagy kedvem kerekedett ehhez a kiránduláshoz, az amúgy sem valami jól ismert Muzart lánczba, s el is határoztam, hogy ezt a kirándulást megteszem, hacsak a politikai állapotok meg nem hiúsítják terveimet. Mindenekelőtt a khinai határőrök ellenállásától féltem, mert nem volt útlevelem s a nélkül az ember mindenféle kellemetlenségnek van kitéve. Annál jobban megörültem a két khinainak — az egyik káplár, a másik közkatona. Egészen jól beszéltek törökül s vad külsejükkel ellentétben, egészen szimpatikus és udvarias kópéknak látszottak.

Sötétbarna, vastag, chalatszerű kabát volt rajtuk, derekukon övvel átkötve, s a kabát alul nadrágjuk látszott ki, meg idétlen mongol csizmájuk. Fejüket fekete, hegyes nemezsüveg fedte, feltűrt, kerek karimával. A káplár süvegét gyapjú-paszomántból font veres gomb, a khinaiak jelvénye díszítette. Legcsinosabb volt rajtuk a hátukra lógó hosszú hajfonatjuk, körüle a szanaszét meredező hajjal. Merev, szénfekete, sörényszerű hajuk a lószőrre emlékeztet, csakhogy teljesen fénytelen. Sárga, ránczos, nem éppen csinos arcz, a mongolokat jellemző bamba, gondterhes kifejezéssel, egészítette ki ezeknek a derék  kalmakoknak a külsejét. Bogárfekete, éppen nem ostoba kifejezésű, ferde metszésű szemük látható érdeklődéssel nézegetett szét a szobában. A mint később megtudtam, a ficzkók eddig még sohasem voltak orosz ház belsejében, s mint igazi „vadak", természetesen mindenről megfeledkezve, csak a sohasem látott „pompát" csodálták meg. Különösen felkeltették figyelmüket az orosz házakból sohasem hiányzó uralkodó-családi képek, s ezek között különösen II. Miklós czár lovas képe felett temérdek szót váltottak énekszerű, meglehetősen melodikusán hangzó nyelvükön. A mikor tudtukra adtuk, hogy a kép az Ak-pad'sach képe, buddhista voltuknak akképen adták jelét, hogy a kép előtt mély hajlongások közt tisztelegtek.

Kielégíttetvén a két derék harczos kíváncsisága, a kik a Naryn-kollal szemben fekvő khinai határőrséghez tartoztak, a mi kis magánügyünkről kezdtünk velük beszélni, s ez arra a nem is várt örvendetes eredményre vezetett, hogy a Szaikal-völgybe tervezett vadászkirándulásunknak mi sem áll útjában. Adataik szerint, a határon túl levő terület majdnem teljesen lakatlan, s csak néhány kazak-aul kóborol ott a Tekkesz-völgyben és a Muzart-hegyláncz északi lejtőjén, míg kalmükk-aulok csak messzebb keletre, az Agiaz és a Kok-szu völgyében találhatók, A két határőrszem közül az egyik mintegy száz férfiúból áll, s a hozzájuk tartozó asszonyokkal, nyájakkal együtt a Tekkesz völgyében tanyázik; a másik pedig negyven emberrel Naryn-kollal szemben,  a  Muzart-hágóra  vezető  utat  védelmezi.   Mindkettő Juldusz-kalmükkökből áll, a kik itt egészen idilli, nomád gazdasággal egybekötött határőri életet folytatnak. Határszéli forgalom a benszülött népek között itt nincs, s a határőrök mindkét oldalon, mivel a különben rongyos kalmükkök is igen jó hátultöltő-puskákkal voltak felfegyverkezve, a legsommásabb módon akadályozzák meg ezt egyszerűen azzal, hogy „lőnek". E helyett azonban a naryn-koli kozákok egész egyszerűen majd mindennap átjárnak a határon vadászni, s viszont a khinai császári hadsereg katonái mindennaposak a falucska bazárjában, hogy teát, czukrot, dohányt és pálinkát vásároljanak. Általában úgy látszik, hogy a két hatalmas császárság hivatalos közegei közt a lehető legbarátságosabb és paradicsomilag egyszerű szomszédi viszony teszi kellemessé a tartózkodást ezen a világtól elzárt határvidéken.

A két kalmükk minden várakozásomat felülmulta azzal a kérésével, hogy szabad legyen nekik a Tekkesz mellett táborozó tisztjeiket vadászkirándulásom felől értesíteni, mert ők bizonyára szabadságot fognak néhány katonának adni, hogy bennünket a Szaikal-völgybe, mint vezetők és mint hajtók elkísérjenek. Annál inkább örültem ennek az indítványnak, mert ezzel kilátásom nyílt arra, hogy a már különben is érdekes kirándulást ennek a kitűnő vadász hírében álló népnek a kíséretében tehetem meg, s egyszersmind ezt az eddig még előttem ismeretlen néptörzset közelebbről megismerhetem. Sajnos azonban, máskép történt, mert áthághatatlan akadályok merültek fel olyan oldalról, a honnan éppen nem vártam volna. Délre ismét visszarendeltem a kalmükköket, hogy velük további határozatomat tudassam, magam pedig reggeli után azonnal a naryn-koli hatóság fejéhez siettem, hogy szokás szerint a hivatalos látogatást megtegyem, s ezzel kötelességemnek eleget tegyek, mint idegen, annak a kormánynak a képviselőjével szemben, a melynek messzemenő jóindulatát az egész utazás alatt mindenütt élveztem. Sajnos azonban, az itteni hatóság két fejénél olyan, éppen nem szíves fogadtatásra találtam, a mely képes lett volna azt a kedvező képet megzavarni, a melyet eddig az orosz hivatalnokokról az eddigi érintkezés alapján alkottam, hacsak be nem láttam volna, hogy kivételek erősítik meg a szabályt és egyes személyek gyengeségét nem szabad az egész kormányzás rovására írni.

A jesszaúl (kapitány), a naryn-koli kozák-szotnya kapitánya, különben is korlátolt, kissé medveszerű, igazi altiszt volt, de tisztességes, becsületes tökfilkó, a kitől elvégre egész jó hangulatban váltam el, bár a khinai zűrzavarra való tekintettel, a határ átlépését egyáltalán nem akarta megengedni. Egész máskép állt azonban a dolog az ucsasztkovyival, a ki, sajnos, hajdani kedves karkarai háziurunk, Lichanov helyét foglalta el. Nem akarom kedves olvasóimat mind azzal a sok kellemetlenséggel untatni, a mivel ez az úr kedveskedett nekem Naryn-kolban való tartózkodásom rövid ideje alatt, hanem csak azt említem fel, hogy a dolog annyira kiélesedett, hogy az ucsasztkovyinak még arra is hajlandósága mutatkozott, hogy engem elfogasson, a mire persze, minden elvem és szokásom ellenére, kénytelen voltam goromba lenni és így a tisztelt urat nyakamról lerázni.

Természetes, hogy ezek a kellemetlenségek minden tervemet összezavarták. Küldhettem volna ugyan egy dzsigitet Dzsarkentbe, hogy onnan esetleg telegramm útján is biztosíthassam győzelmemet az egész vonalon ő excellencziája, Jonoff tábornok által, de ez feltétlenül temérdek időmbe került volna, és épen ez hiányzott legjobban. Különben a dolog nagyon elvette a kedvemet; a szyrtek közt való pompás pihenés után, az ú. n. czivilizáczióval való ez az első érintkezésem olyan kellemetlen volt, hogy ismét vágyódtam ki a szabad, csendes természetbe, annál inkább, mert az itteni kazak lakosság, ez az elismert gyülevész, úgy nekem, mint embereimnek ép oly ellenszenves volt, mint a közigazgatás urai, s nem győztünk eléggé csodálkozni a felett az óriási morális különbség felett, ami ezek, meg a przsevalszki kerület kazakjai közt mutatkozik. Az ucsasztkovyi kellemetlen, jobban mondva ellenséges magaviselete persze visszatükrözött a benszülöttek magaviseletén is, s már ebből a szempontból is erősen el kell ítélnem eljárását. Az ázsiaiak, mint afféle rakonczátlan gyermekek fékentartásához nem valami túlságosan szigorú, de feltétlenül következetes eljárás szükséges, hogy teljesen elismerjék azt az összhangzó, egységes hatalmat, amely a különböző hatóságok harmonikus együttműködésében nyer kifejezést. Az idegennel szemben is érvényesülni kell ennek az elvnek, s nem szabad csupa féltékenykedésből a szomszéd hatóság intézkedéseire egyszerűen fittyet hányni. A milyen ravaszok a benszülöttek, rögtön észreveszik ezt az egyenetlenkedést, s hasznot húznak belőle, a minek végső hatása elvégre mégis csak a kormány fejére hull vissza; mert ha a tűre iránt tartozó múlhatatlan tisztelet elvész, ezzel együtt elvész az egyes hivatalnokok s végre az egész rendszer iránti köteles tisztelet is, a minek sohasem szabad a félvad nomádok között hiányoznia. Éppen az a nagy érdemük az oroszoknak Turkesztánban, hogy majdnem korlátlan tekintélyre tudtak szert tenni a benszülöttek előtt minden véres, drákói szigorúságú intézkedések nélkül, de a mellett egyszerű, természetes érintkezésben maradtak a benszülöttekkel, s nagyon sajnálatos volna, ha néhány tapintatlan és képtelen hivatalnok buta eljárása ezt a jó viszonyt feldúlná. Szerencsére, ez csak a legkivételesebb esetek közé tartozik, s a naryn-koli hivatalnok eljárását a később megismert egyéb hatósági személyek nem, hogy szépítették volna, hanem a leghatározottabban, a legkeményebben elitélték.

Turkesztánban való egész tartózkodásom ideje alatt a közigazgatás hivatalnokairól a legkedvezőbb benyomásokat szereztem, s így kötelességemnek tartom, hogy még egyszer hangsúlyozzam, miszerint ilyen nagykiterjedésű szervezetben mindig lehetséges néhány hibás kerék, de ezért az egész gépezetet elítélni nem szabad. Naryn-kol minden nagyobb helységtől több napi járóföldre fekvő, elfelejtett határszéli fészek. Megszokta már az ember, hogy itt is azt kívánja, hogy az ide számkivetett hivatalnok „úri ember" legyen ; ha ennek aztán ellenkezőjét tapasztalja, az igen kellemetlen meglepetés, de hogy éppen meglepetés, ez tanúsítja, hogy milyen magas niveaun áll a turkesztáni orosz adminisztráczió.

Szeptember 15-én és 16-án Naryn-kolban maradtunk, hogy lázas sietséggel intézzük el azokat a teendőket, a melyek ebbe a nyomorúságos kis kozák falucskába csalogattak. Mindenekelőtt a környék erdeibe tervezett kirándulásainkra néhány lovat kellett bérelnünk, hogy saját lovaink ez idő alatt felüdüljenek. Az ucsasztkovyi által okozott nehézségek ellenére is, sikerült hat kazak lovat bérelnem hét napra. A következő feladat az volt, hogy eddigi zsákmányunk súlyos részét (a bőröket, koponyákat, csontvázakat stb.) bepakoljuk, mert ezeket, tevéink rakományának könnyítése végett, Naryn-kolból Przsevalszkba küldtem kocsin, az egyik szart kereskedő útján. Végül még a karaván felszerelésének kiegészítéséről is gondoskodni kellett, a mi nem ment könnyen, mert ennek a rongyos fészeknek úgyszólván minden kereskedője a karkarai vásáron tartózkodott. Szitnyikov azonban bámulatos szimattal tudta kipuhatolni a szállítókat, s így ezt a feladatot is közmegelégedésre oldottuk meg. Frissen sült kenyér, jókora készlet hagyma és burgonya töltötte meg ládáinkat, sőt még néhány doboz kitűnő franczia szardinát is fedeztünk fel a kabak-ban (korcsmában), s ez persze magánéléstáram örvendetes gyarapítására szolgált.

A mikor Ecskeli-tasban beteg voltam, Oruz-bekkel hozattam néhány palaczk jó vörösbort, a mi csakugyan kitűnő volt felépülésem idején. Bár utazás közben nem szeretem a szeszivást, s általában mindig az az. elvem, hogy ilyenkor az élvezetek lehetőleg korlátoztassanak s mindenben a helyi szokásokhoz alkalmazkodjék az ember, most mégis újra szereztem be borkészletet, és pedig olyan radikális módon, hogy a korcsmárosnak minden palaczkozott borát megvettem. Ez az egész nagy készlet azonban összesen három palaczk vörösborból állott, a mi nem nagyon erőltette meg pénztárczámat. De talán ezt sem tettem volna, ha nem kínálja maga a korcsmáros, a ki elárulta, hogy a község kaputos népe ép úgy, mint a közönséges kozákok, tisztán csak sört meg vodkát iszik — kivéve a jesszaúlt és az ucsasztkovyt —  s így az eredetileg beszerzett 10 palaczk vörösbor csak nagyon lassan apadt le három üvegre, de örül, ha ettől is megszabadul, mert teljesen fel fog hagyni ezzel az áruval. Tudtam, hogy a korcsmáros szállítója, a przsevalszki fogyasztó-szövetkezet, helyi fogyasztóira való tekintettel, beszüntette a palaczkozott bor árusítását, s így a kocsmáros már az idén nem fog bort kapni. Volt bennem annyi maliczia, hogy így aztán megvettem a még meglevő készletet, mert ezzel ki volt zárva, hogy 1900 telén Naryn-kolban valaki még bort igyék, s az ucsasztkovyi meg a jesszaúl ünnepeiket vodka mellett ülhették meg, ha a dzsarkenti sör nem ízlett nekik.

16-án délután elhagytam Naryn-kolt, a melynek leírására nem érdemes a szót vesztegetni, mert néhány egyszerű kozák-izbából álló nyomorult fészek, közepén a piszkos falusi bazárral. A falutól néhány versztnyire délre, az Ak-bitlak (fehér forrás) nevű gyönyörű erdős völgyben ütöttem tanyát.

Hogy ellenségeimnek a legkevesebb igazsága se legyen, messze maradtam a khinai határtól s általában kerültem mindent, a mi a legkevésbbé illojális magaviselet látszatát is kelti. így mindenekelőtt visszautasítottam embereimnek a tanácsát, hogy a felső Bajan-kol-völgyből nyíló hágón át lovagoljak le a Szaikal-völgybe, s így játszszam ki a határőrséget. A teljesen lakatlan vidéken ez nem lett volna ugyan nehéz, de vannak határok, a melyeken a tisztességes ember még akkor sem lép keresztül, ha nem is őrzi vörösnadrágos kozák-jesszaúl az angyal lángpallosával. Vendégnek éreztem magamat ebben az országban s a hatóságok háta mögött semmit sem akartam tenni.

Így hát csak arra szorítkoztam, hogy messziről néztem át vágyakozó pillantásokkal Khinába, s hallgattam Attei-t, a ki sokat mesélt az amott látszó, s a távolság kékes homályába elvesző hegyek pompás vadászterületeiről.

Naryn-kolban (oroszul Achotnjikíj) a hőmérséklet rendkívül kellemes, egészen nyárias volt, ismét könnyű nyári ruháinkat vettük fel s ismét hozzáláttunk a rovar-vadászathoz; különösen szép lepkék repkedtek még az őszi virágok közt s ezekből dús zsákmány jutott. Eredeti volt lepke-vadászatunk módszere, Oruz-bek példájára, lóhátról. Lóhátról üldözni lepkehálóval a pilléket, egészen kellemes sport. Lepkegyűjtőknek melegen ajánlom, mert nem fárasztó s mégis sokkal eredményesebb.

Üzpök ígérete szerint csakugyan megjött s két 17—18 éves suhanczot, Baipagiz-t és Kair-bek-et hozta magával hajtónak. Attei ezen a vidéken tanyázott a Kuldzsa-vidék okkupálása idején, tehát szintén jól ismerte a vidéket. Az ő vezetésük alatt aztán öt napot töltöttünk itt a környék erdeiben, öt olyan napot, a melynek kellemes emléke örökre megmarad lelkemben.

A térkép eredeti forrása:
http://kirgizisztan.terkepek.net/

Először is a vidék tájképi szépsége ragadta meg lelkemet. Az imént főbb vonásaiban jellemeztem a naryn-kol-vidéki erdős terület arczulatát s nem fogok részletekbe merülni, hogy a tájképek egyes látnivalóit ecseteljem, mert ez, különösen jó képek nélkül, fárasztó. A mennyire élvezi az ember künn a szabadban az őserdők foglalatában drágakő gyanánt csillogó smaragdzöld rétek, az égbe nyúló sziklaormok, a hegyóriások hóba és jégbe temetkezett csúcsainak folyton változó látványát, ép oly unalmas lesz a szóáradat, a melylyel ezt a sok pompás látnivalót le akarná írni, ha nem volna a dolog vége mindig az, hogy az ember tolla megfeneklik a halvány, a szegényes szavak ingoványában, s azt veszi észre, hogy a valóság nagyszerűségét még csak meg sem tudta közelíteni.

Legjobban gyönyörködtetett a Khan-tengri, a mely majd itt, majd amott, majd valami résen át, vagy erdős halmok mögött, máskor valami havasi völgy felett bukkant elő s az előtér és középtér változatos tájképét mindig pompás kupolájával valóban felségesen koronázta meg. Ezen a vidéken készített töménytelen fényképem mind tönkrement...

Nagyon nagy érdeklődéssel tanulmányoztam az erdőségeket is. A Terszkei-tau, a Szan-tas, vagy Vjernyi vidékének silány ligeteit, általában a Tien-san eddig látott erdeit hasonlítani sem lehet ezekhez.

A kedvező térszín miatt már az erdők kiterjedése is hatalmas, mert becsléseim szerint, az összefüggő erdőségek között nem ritkaság az 1000 vagy 1500 hektár területű sem. De azonkívül az erdők zárlata, a fák kifejlődése  tetemesen  kedvezőbb,  mint  akárhol  odább, nyugatra.  A Tien-san egyetlen erdő-fája, a Picea Schrenckiana, tetemes magassága ellenére is, egész a talpáig ernyő gyanánt előrenyúló ágakkal és lombokkal van takarva, s így a vidék legtöbb erdejében minden egyes fa aránytalanul nagy területet árnyékoz be. E miatt aztán az erdők meglehetős nyíltak, mert az alsó ágak árnyékában nem képes fiatalabb sarjadék fejlődni. Az egyes fák közötti teret azonban jobb helyeken olyan csalán, magas fű, különösen pedig ribizke- és borbolya-bozót lepi el, hogy ott a magról kelő növény feltétlenül elpusztul. Általában úgy látszik, hogy ezeknek a feltűnően kevés gyantájú fáknak igen lassú növésük van, mert még aránylag gyenge és fiatal törzsek is, mint a hogy azt Vjernyiben Hofbauer társaságában láthattam, már 120, 150 évgyűrűsek voltak; de ezek valóságos gyerekek az ő 50—60 cm. átmérőjükkel azokhoz az óriásokhoz képest, a melyek 4—5 méter kerületűek s ezrével állnak itt az őserdőkben.

Sokat panaszkodnak Turkesztánban az erdők pusztulása miatt s ezt részben a klímának, részben a nomádok erdőpusztításainak tudják be. A klima ugyan jelenleg ellenséges az erdőkre nézve, a mennyiben az erdős régió úgy alsó, mint felső határán határozottan visszafejlődésben van, de ez a befolyás közelről sem olyan nagy, hogy a Tien-san erdő-állományát belátható időkön belül érzékenyen fenyegetné. Arról azonban szó sincs, hogy ma már sarjú-erdő egyáltalában nem is fejlődhetik ki. Minél védettebb a terület, annál több és annál szebb növénysarjadzást és fiatal fákat lehet látni.

Komolyabb az a veszedelem, a mely az erdőket a nomádok részéről fenyegeti. A nomádok a szó szoros értelmében nem igazi erdőpusztítók, mert a fákkal általában kíméletesen bánnak s a nehezen ellenőrizhető erdő-rendőri határozmányokat már csak meggyökerezett szokásból is megtartják s nem igen nyúlnak az élőfához, hanem szükségleteiket csakis a száraz, holt anyagból szerzik be. Sokkal nagyobb bajt csinálnak azonban a tábortüzek vagy pásztortüzek nyomán keletkező erdőégésekkel, meg az erdők és rétek legeltetésével, a mi mindig igen káros szokott lenni.

Egész csomó rendelet szabályozza a Tien-san erdőségeinek használatát, s azoknak betartására szigorú büntetésekkel kényszerítik a nomádokat, míg a felügyeletet meglehetősen bonyolult szervezet ellenőrzi. Ezek közül a rendeletek közül legjelentősebb az, hogy friss zöldelő fát kivágni egyáltalában nem szabad, hanem csak olyant, a melynek ágai már elszáradtak, másodszor pedig, hogy az erdőterületek szélein, valami 300 arsin (rőf) távolságra az erdő szélétől a legeltetés és a kaszálás tilos. Az előbbi rendelét ellenőrzése aráaylag könnyű, mert a hegyes térszínen csak kevés kivitelre alkalmas út nyílik, s így a völgytorkolatokon elhelyezett őrházak tökéletesen és szigorúan ellenőrizhetik a fa szállítását; ezzel ellentétben a második rendelet ellenőrzése illuzórius, s intézkedései csakis papíron maradnak.
Akármilyen jóakaratúak is ezek a rendeletek, véleményem szerint, a Tien-san erdő gazdaságára nézve nem elegendők, s még az erdők folytonos pusztulását sem képesek megakadályozni, nem hogy azok fejlődését hatásosan elősegítenék. Az a rendszer, hogy a tűz, szél vagy hó által szárazzá vált fákkal nem törődnek, szabad gazdálkodást hoz létre, a mely a fogyasztó lakosság kényelmére, rendkívül nagy kiterjedésű, rendetlenül elszórt és vad területen gyakorolható. Rendszeres erdőmüvelésről a mai körülmények közt Turkesztánban persze szó sem lehet, s az újra-erdősödés csak a természetes magzás útján történik. Könnyen belátható, hogy az itt elmondott körülmények (a fák sűrű árnyas volta, a buja aljanövényzet, a lassú növekedés) miatt az erdők mai állománya nem fejlődhetik, különösen, mert a Picea Schrenckiana nem növekedik a nemes-fenyők módjára az erdő árnyékában, s \gy az erdők lassanként állandóan nyiltabakká válnak, a mi az ártalmas, lombos bozót kifejlődését segíti elő, másrészt pedig rendkívül megkönnyíti az erdők legeltetését...

Naryn-kol körül a lakosság gyérebb, a fafogyasztás kevesebb, s az erdők nagyobb terjedelműek. Itt sok olyan állományt láttam, a melynek zárlatát ü/10-re, 8/10-re, sőt teljesre is kellett becsülnöm; az erdőtalaj tiszta, humusszal és hullott falevélrétegekkel van fedve, a széleken és az esetleges tisztásokon pedig gyönyörű magavetés díszlik.

Nagyon egyszerű ezekből általános törvényt levezetni. A ritkás erdő dús aljanövényzetével legeltetésre csábítja a nomádokat, s így a lassú növekedésű kevés magavetés feltétlenül elpusztul. A falusi lakosság kényelmes ritkító-gazdasága miatt a legeltetést lehetetlen ellenőrizni, mert az a csekély számú erdész, a ki az óriási, 100 kilométeres védőterületeket kénytelen szemmel tartani, képtelen az ellenőrzésre. Az erdőszélek védelme, ha különben sem egészen illuzórius, már csak azért is teljesen czéltalan, mert ezek az erdőszélek ma még a klima által megszabott határokkal esnek össze s Turkesztán éghajlata alatt a világ semmiféle erdésze sem volna képes az erdőt csak egy arasszal tovább fejleszteni a napsütötte nyugati és déli lejtőkön.

Sokkal jobb volna egyes erdőrészleteket teljesen átengedni a használatnak s azokat keskeny csíkokban teljesen levágatni, de ezzel szemben a többit aztán szigorúan őrizet alá venni. A városi és falusi nép azzal sem volna megterhelve, hogy sokkal messzebbről és sokkal kényelmetlenebb körülmények között kellene szállítania a fát, mert ez a körülmény ma még Turkesztán áldott viszonyai között, a hol mindenkinek bőségesen van mindenre ideje, nem játszik nagy szerepet; a verseny is ki van zárva, mert minden erdő állami tulajdon s így monopóliumot gyakorolhatnak; ezzel az ellenőrzés is nem csak egyszerűbb lenne, hanem csakugyan olyan helyzetben is volna, hogy feladatát az aránylag kis részleten teljesíthetné s azt megvédelmezhetné, főleg azzal, hogy a kezelés alatt levő részletet hosszú évekre kivonná a legeltetés alól.

(Befejezése következik)

ALMÁSY GYÖRGY: Vándor-útam Ázsia szívébe (3)

A Tien-san medencéiben

A kis kaland szerencsés kimenetele engedékenységre hangolt s ismét magamhoz szólítottam foglyunkat, Üzpököt, a ki olyan derekasan indította meg a vadászatot, aztán olyan odaadólag kereste Kosztkát s végül a töménytelen jó alkalmat nem használta fel szökésre. Minden valószínűség szerint, a rongyos, piszkos kazak nemcsak, hogy igazán szegény ördög, hanem alapjában véve testestől, lelkestől ártatlan, jóindulatú teremtés, mert a Balla-epizódban ép olyan buzgón vett részt, mint mi magunk, pedig tulajdonképen semmi köze sem volt hozzá.

Magamhoz intettem s megdicsérve magaviseletéért, kijelentettem neki, hogy a tegnap esteli dolgokat teljesen elfelejtem. Nem fogok jelentést tenni, nem ismerem Üzpököt, sem a puskájáról nem tudok semmit, sem pedig a sztarsináról; most aztán igyekezzék tovább állni, mert minden egyéb a saját dolga. Túláradó örömében Üzpök először szótlanul állt meg, csak bogárfekete szemei villogtak; nagy meglepetésemre azonban Attei és Temir ugrattak hozzám s megragadva mindkét kezemet, örvendező arczczal fejezték ki köszönetüket: „köbden köb rachmat!" (többnél több köszönet), mintha velük tettem volna valami jót.

Sajnálták szegény fiút, s aztán meg minden faji különbség sem képes az együttérzést az idegennel szemben megrontani s így határozatom egészen boldoggá tette őket. Csak még a felírt sztarsina aggasztott egy kicsit, hogy vajjon ő nem fogja-e a szerencsétlen lesipuskást feladni, csakhogy maga szabaduljon a hínárból ? Embereim azonban nevetve nyugtattak meg: „kazak sohasem árulja el a kazakot, kirgiz sem a kirgizt; ne aggódj, uram, ha Te nem szólsz semmit, akkor senki sem fog tudni Üzpök puskájáról!" Így nagyon jó volt; feljelenteni nem akartam a szegény  fiút, s ilyen körülmények között nem volt nehéz az egész dolgot egyszerűen  elfelejteni.

Még egyszer megmondtam tehát nekik, hogy nem fogom őt feljelenteni, de aztán egyebet nem tehetek, mint hogy „semmit sem láttam, semmit sem hallottam"  s intézzék dolgaikat e szerint. Újabb köszönetek meggyőztek róla, hogy szavaimat tökéletesen megértették, Temir azonban mindjárt praktikus oldaláról fogta fel a dolgot, mert felszólította Üzpököt, hogy hálája jeléül a következő napokban legyen vezetőnk s ha lehet, hozzon még auljából is hajtókát. Az idea jó volt, s azért én is felszólítottam a kazakot, de még hozzátettem, hogy az emberekért és lovakért megfelelő napszámot fogok fizetni, a mit persze Üzpök örömben úszva fogadott el. A nap reá nézve azzal a kilátással kezdődött, hogy börtön várja s puskájától meg elbúcsúzhatik, s íme, most meg nemcsak teljesen megszabadul, hanem még kis szolgálatot is végezhet a türe környezetében — azt hiszem, hogy a hetedik mennyországban képzelte magát. Túláradó hálálkodással búcsúzott el a boldog fiú s gyorsan vágtatott a Tekkesz-völgy felé, hogy az aulbelieket megfelelő módon értesíthesse a történtekről. Megígérte, hogy másnap Naryn-kolban pontosan jelentkezni fog előttünk.

Mi, többiek, jobbfelé kanyarodva elhagytuk a Kapkak völgyét s kopár, unalmas hegyháton át, a vele párvonalosan futó  Kara-kol vagy Bajan-kol-völgybe jutottunk, amely a Tekkesz-medenczébe nyílik. A Bajan-kol vagy Bijan-gol (tiszta víz) név mongol eredetű s épp úgy, mint a számos régi  arik-rendszer, amely  a  meredek, most teljesen ugaron heverő parti dombokat ellepi, arra vall, hogy ezt a vidéket hajdan mongol népek lakták.

Első pillanatra a Tekkesz-medencze rendkívül emlékeztet a Tien-san többi medenczéire, a melyeket eddig láttam, különösen pedig az lli-medenczére Csaryni mellett, a melyhez különösen rengeteg kiterjedésével és azzal hasonlít, hogy mindkettőt úgy északon, mint délen bástya-szerűen emelkedő, hófedte bérczek végtelen hosszúnak látszó, nyugat-keleti irányú vonulatai kerítik. Ott az Altyn-imel és a Temirlik-tau, emitt a Temirlik-tau és a rejtélyes Muzart-láncz ismeretlen folytatásaival, a Chalyk-tau-val és a Narrat-hegységgel. Tájképi szépség és klima tekintetében kétségtelenül a Tekkesz-medencze Naryn-kol vidékén az egész hegység legszebb, legjobb fekvésű völgye. Körülbelül 1500 vagy 2000 méter magasságban, keletnyugati irányban nyúlik el, s klímája a turkesztáni viszonyokhoz mérten a lehető legkedvezőbb, a mit nemcsak az aránylag üde fű és rétnövényzet tanúsít, hanem különösen az a dús, összefüggő erdőség, a mely a déli határláncz oldalait egészen a völgy fenekéig ellepi. Nincsenek itt azok a rendes kopár előhalmok, mint egyebütt. A Kapkak és a Naryn-kol hegyek szélesen elterülő mészkővégződései nincsenek vízmosásokkal szaggatva, hanem sűrű, összefüggő erdőség borítja őket, hogy még az európai növényzethez szokott szem is teljesen felüdülhet a látásán.

Természetes, hogy ez a kedvezően eloszlott növényzet legfőképpen járul hozzá a tájkép szépségéhez, a mit azonban nagy mértékben növel a viszonylagos magasságok nagysága, a mely miatt a hegyek impozáns képet nyújtanak.
A hóhatár itt becslés szerint 4500—4900 méter magasságban van, de a csúcsok még ezen felül legalább 1500—2000 méter magasságra nyúlnak ki a végtelen világűr felé. A hegység pedig olyan meredeken emelkedik ki, hogy a hegy lábától még 3—4 versztnyi távolból is a síkságnak minden részéről megláthatjuk az erdők fölé nyúló sziklavilágot, alpi legelőket, sőt még ezek felett a firnmezőket és a hóval fedett magas csúcsokat is. 30—35 kilométer távolságról ez az egy pillantással áttekinthető 4500—5000 méternyi magasság-különbség hasonlíthatatlanul nagyszerű.

A Tekkesz-völgybe lefutó néhány hegyi patak völgye, a melyet meglátogathattam (Bajan-kol, Száry-bulak, Naryn-kol), pompás kilátást tár fel a havasok belseje felé. Különösen pedig a Bajan-gol völgyében van egy hely a Kapkak völgyéből Naryn-kol felé vezető úton, a mely meglepő szépségű. Erdős, feljebb sziklás hegyek között lankásan emelkedik ez a széles, kedves alpi völgy, hogy aztán kulisszaszerűen előrenyúló, amfiteátrum módjára emelkedő ránczok között tűnjék el. Ezek felett azután tengernyi firnmező, a melyből befejezésül s az egésznek koronája gyanánt a Khan-tengri piramisa emelkedik ki, valósággal — hogy ne mondjam — lehetetlennek látszó látószög  alatt.

Méltán sorakoznak ehhez az óriáshoz a mélyen bevagdalt Muzart-láncz szörnyen szaggatott ormai, a melyek mindenünnen láthatók lévén, Naryn-kol vidékének valóságos ismertető jelei lehetnek. Ezen a vidéken ugyanis a Khan-tengrit csak az előbb említett helyről, meg a Naryn-kol-hegyek erdős gerinczéről lehet látni, míg másfelől előtte tornyosuló hegyek takarják, a melyek mögül csak a tulajdonképpeni Tekkesz-völgyben búvik ismét elő, de persze már meglehetős nagy távolságban.

Bajan-kol

Az előbbiekben állandóan Tekkesz-medenczéről beszéltem s most határozottan hangsúlyoznom kell, hogy csakis ezt érintettem, míg a Tekkesz völgyben nem jártam, s a Bajan-kol és Naryn-kol völgyekből nem jöttem ki. Egészen sajátságos körülmények vannak itt, a melyekről röviden meg kell emlékeznem. A Tekkesz-völgy déli határláncza hirtelen és minden átmenet nélkül emelkedik ki abból az abszolút síkságból, a mely 30—40 verszt szélességben s körülbelül kétszer ilyen hosszúságban a Naryn-kol medenczéjének fenekét teszi. A havasokról dél-északi iráinyban lejövő folyók, a mint a hegyek közül, mint valami kapun át, a síkságra lépnek, azonnal majdnem derékszög alatt keletre fordulnak s csak hosszabb futás után kanyarodnak ismét északkelet felé.

Ezt az eltérést sajátságos, lánczszerűen elhelyezett szirtek okozzák, a melyek a hegy tulajdonképpeni lábától 4—6 versztnyi távolságban 20—50 méter magas gerincz alakjában futnak a síkon, párvonalosan a hegy lábával. Mint valami kis lánczhegység, úgy ez a keskeny kis sziklagerincz is két egyenlőtlen részre osztja a széles Tekkesz-medenczét, a melyek mindegyikében a folyók egymással párvonalosan folynak kelet felé. A legsajátságosabb a dologban azonban az, hogy a hegyi patakok legnagyobb része hajdan ezt a keskeny bástyát keresztül törte s azon át nyugodtan folytatta útját észak felé. Csak később, minden valószínűség szerint az által, hogy a teknőszerű völgyet kitöltő konglomerátba mélyebbre vájták ágyukat, kényszerültek kelet felé fordulni.

Ugyanis mindegyik hegyi patak völgyével szemben a 40—50 méter széles, meredek sziklafalon át, ajtószerű, vízmosta nyílás látszik, a melyen át a patak csakugyan zavartalanul folytathatta útját észak felé. Sőt még a szükséges esés is megvan, mert az ott lakó csala-kazakok egyik-másik patakból arikot vezettek a sziklakapun keresztül az azon túl fekvő száraz, kietlen terület öntözésére. Az Ukuruk folyócska, a mely még a térképekre is rákerült, éppen ilyen ariknak köszönheti létét, a mely a Bajan-kolnak még ma is tisztán látható régi medrében halad. Ezek a bővizű, sebesfolyásű patakok szívesebben fordulnak keletre, a helyett, hogy a természet által, de sőt mesterségesen is elősegített északi futásukat megtartanák.

A Tien-sannak ez a mindenesetre legkisebb „láncz"-hegysége Kizil ucs nevet visel s igazán érdekes jelenség. Nagyon sajnálom, hogy nem volt időm alaposan átkutatni, mert megérdemelte volna ez a körülbelül 20 verszt hosszú, merőlegesen felemelkedő, nem nagyon szaggatott képződmény, a mely teljesen kopáran, alig 20 vagy 50 méter magassággal fut végig a teljesen sík alföldön. Minden patakkal szemben valóságos áttörés tárja fel a sziklaszalag szerkezetét mintegy 50 m. magasságban.

Ezeket a részleteket persze nem a Tekkesz-medenczében való első lovaglásom alkalmával ismertem meg, hanem ezek a Naryn-kolban és környékén való hosszabb tartózkodásom eredményei. De már ezen az első úton is feltűnt a vidék néhány sajátsága, különösen pedig annak tájképi pompája. A Kapkak völgyéből való átkelés után a síkság szélén még mintegy 20 versztnyire voltunk Naryn-koltól s így ugyancsak meg kellett hajtanunk lovainkat, hogy a vadászat és Kosztka keresése miatt elfecsérelt időt behozva, még a sötétség beállta előtt elérjük a falucskát. Szitnyikovnak megmondtam, hogy a „Zemszki-kvartir"-ban álljon meg a karavánnal s csakugyan meg is találtuk itt alkonyatkor. Későn volt már, hogy látogatást tegyek a kerületi intézőnél, annál is inkább, mert megtudtam, hogy Lichanov helyetteséül új hivatalnok jött ide, mert Lichanov, mint tartalékos kozák-tiszt, a mozgósítás miatt Dzsarkentbe, a khinai határra vonult be, a mit több tekintetben sajnálnom kellett.

Miután így a teljes sötétség beállta előtt maradt még némi időm, lehetőleg kényelmesen rendeztem be a csinos kis szobát, a melyet a kozákházban kaptam, s mindent előkészítettem, hogy nagy toilette-et csináljak.

Téli átkerlés a hófuvatagon

Augusztus 9-én jöttem el Przsevalszkból, szeptember 14-én értem Naryn-kolba; az egész idő alatt ruhástól aludtam s az öltözködés leggyakrabban egészen sommásan intéztetett el, csak ha nagyon bőven volt időm s egész nap a jurtban maradtam, akkor csináltattam nagy tüzet, hogy az így keletkezett tűrhető melegben tisztálkodhassam és ruhát válthassak. Az ember igazán rendkívül kevéssel beéri ilyen nehéz hegyi túrákon, különösen, ha este és reggel a hőmérséklet nem emelkedik az olvadáspont fölé. Naryn-kolban azonban kellemes meleg volt s a nyáriasan enyhe esti levegőben a fényesen kivilágított szobácska fafalai sokkal kellemesebbek voltak, mint jurtom rongyos nemez-takarói, a melyeken át majd itt, majd amott kacsintgatott be egy-egy kíváncsi csillagocska. Szóval minden megvolt hozzá, hogy valóságos epikureusi gyönyörrel merüljek a mosdás és tisztálkodás kéjébe, a mi után pompásan megvacsoráltam s végre egyszer igazi éjjeli pongyolában nyújtózkodhattam végig hófehér ágyamon.

Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy aznap megérdemeltem egy kis anyagi jóllétet. A kazak-támadás, a baklövés, meg Kosztka keresésének izgalmai talán jobban kimerítettek, mint az a 15 óra hosszat való folytonos tevékenység, a mi közben csak két csésze airan volt egyedüli táplálékom ott a kazak-aulban. Reggel 8 óra lehetett, a mikor végre embereim felkeltettek s az elmaradhatatlan szamováron kívül még két toprongyos alakot állítottak elém, bemutatva őket, mint kalmükköket s „a khinai császár ő felsége katonáit".

(Folytatjuk)