XII.
 |
| 70 évvel később: Somlyó György magyar költő a Szajna part bukinistái előtt |
Ballagok a Szajna partján hazafelé. Sötétfekete az ijesztő folyam, mint az alvilág Stiksz-patakja. Suhanó hajók nem nyergelik régóta, mert Páris szabadelvű Charonjai sztrájkolnak. Ördögi kacsintással fúródnak szemembe a hidak piros lámpásai, mintha láthatatlan, óriás hetairák sorvasztó kéjben lángotvetett szemei volnának. A vizes aszfalton lámpák és emberek halovány tükörképei reszketnek. Két világ közt haladok én, a harmadik világ.
Órákhosszant elborongok Bernardin-utcai remetebarlangomban is.
Szeretlek, kis fehérfalú szobám, mert misztikus félhomályodban jól lehet álmodozni. Az én istenem a sötétség palástját ölti magára, mikor meglátogat. Itt néhányszor éreztem a lelkemmel. Kérdeztem tőle: miért vagyunk ? hová megyünk? Nem felelt. Párisban már igazán van élet, mégis körbenforgó komédiának tetszik a látó pillanatokban; az emberek faragott báboknak; a nagy csaták komikus berzenkedéseknek. S mikor az ember egy formás testet lát, mégis nekivadul és gyöngyöző szavakkal pergeti ősvágyát: Óh, élni szép, óh, élni jó! Az asszony, az asszony — ez a férfiak istene; a férfi, a férfi — ez az asszonyok mindenhatója. A pap dicséri Istent, hogy fizetést kapjon s elvehesse, aki neki jó; a művész ír, fest, farag, hogy aranyakra váltsa lelkét és hevületekre, őrületekre az aranyát; az államférfi bömböl, hadonász, hogy kitartsa az ország s ő pedig a maga kitartottját; a katona töreti magát kis zsoldjáért, hogy vasárnap ölelhessen. Olyan piszkos volna ez az élet, ha nem kellene meghalnunk. De így nagyszerű a sortzáró fekete pont. Az utolsó Ámen.
Nekem az élet se nem pénz, se nem asszony, hanem: álom. Álmok nélkül olyan az élet, mint az emberi test bőr nélkül; nyúzott undorodás. Mi magyarok összeverődünk délutánonként lakásunkon és álmodunk. Elmondjuk egymásnak álmainkat. Az ügyvédek, orvosok, bankhivatalnokok, más okos emberek karriernek mondják az ilyen álomlátásokat. A kis Mezei húsz esztendős lelkével a Sorbonne jogtanárának álmodja magát; új titkait veri föl a jog rettentően szövevényes birodalmának és más oldalról kezdi megközelíteni a soha nem élt Igazságot. Bodor Aladár egy újonnan született Várost álmodik a Tisza partjára; minden palotája magyar stílusban épül, minden lakója tőrülmetszett fajmagyar. Csak magyar nadrágban lehet járni, magyar pipát lehet szívni, magyarul szabad káromkodni. Magyarok benne a kutyák, a rucák, a pocsolyák; magyarok fölötte a váltók és a csillagok. Magyar az élet, mert nem kell dolgoznia senkinek; csak eszünk, iszunk, alszunk és szaporodunk, míg harminc millióra nem rúgunk. Akkor kirántjuk szablyánkat és egy-három, meghódítjuk újra a világot. Loránd úrnak, a szatírfejűnek, gyermekes álmai vannak: szeretné, ha az isten olyan új testtel ruházná fel, hogy ezer asszonyt ölelhetne egyszerre ; ötszáz színdarabot írna harminc éves korára s elnyerné a francia becsületrend piros szalagját, amit szegény Bernhard Sári sehogysem tudott megkaparintani magának. Az én álmom kicsit őrületes, bár van benne rendszer: újonnan szeretnék születni és szebbnek a belvederi Apollónál; hatvan esztendőt élnék egészségben, sasszemeim volnának, ércszívem, Napóleon akaratom ; huszonöt eposzt, száz Ibseni drámát és három kötet lírai verset hagynék nemzetemnek. Szerelmes volna belém egy hunfalvi sugár leány, tizenkét gyermekem születnék s a szobromat már életemben fölállítaná hálás nemzetem Karutca sarkán vagy a Nagyerdő mélyében, egy örökké csobogó forrás tövénél.
Az északi sarkvidéket megjárt vas Nansen mondja : „Mit is érne életünk, ha álmaink nem volnának?"
A francia nép nem álmodozó faj. Egész nap az utcán van; kiabál, pénzt keres és kacag. A párisi utcai zöldségáruló asszonyok úgy ordítoznak, hogy a legflegmatikusabb debreceni talyigásló is megbokrosodna tőle. Az egyfogatú bérkocsisok csengőt kötnek paripájuk nyakába, hogy útközben el ne szunnyadjanak a hosszú boulevardokon s legyen halotti csengője is az elgázoltaknak. Apró baromfi népet nem ismer elevenül a párisi ember; azért ruca- vagy libahanggal látja el automobiljának és biciklijének a töfögőjét, hogy kedves csalódásba ringassa magát. Sőt némelyek kakaskukorékolással vágtatnak át az utcakeresztezéseken. Az omnibusz-kocsik kalauzai, a villamosok ellenőrjei gyermeksípokkal sípolnak állást vagy megindulást. Ez olyan furcsa volt nekem, hogy mindig egy nagy gyermektartományban képzeltem magamat, ahol minden csak játékból megy. Szeretem és bámulom Páris zaját, elevenségét, kocsihadjáratát; csak egyet gyűlölök benne : roppant mammutjait, azokat az emeletes, félméter széles kerekű autóbuszokat, amelyek szinte öntudatos lények képében bömbölnek, dübörögnek a filigrán kocsik és villamosok tömkelegében; ha rettentő talpát ráteszi valamelyikünk nyakára, véres pocsolya marad utánunk. Ezek a gépmammutok nem illenek a mindenben kecsességet kereső Páris boulevardjaira. Mintha egy páncélba rázott középkori lóhátas lovag száguldozna lüszterkabátos vagy teniszruhás urak közt.
A francia imetten is, álmában is örökké fecseg. A párisi kereskedő ezt a mondatot : Jónapot uram, mi tetszik ? legrövidebben így mondja el : „Jónapot uram, jónapot! Igen örvendek, hogy megrázhatom a kezét. Nézzen körül üzletemben és bámuljon. Ha valamivel szolgálhatok, a legboldogabb embere ön lesz a világnak. Minden darab egy franc és ötven centime ; ez itt három franc, ez kettő ötven, ez öt frank és hat sou. Kérem, nyitva áll a szívem, a pénztárcám és a kezem. Voilá!" És csakugyan nyitja a tárcáját, nyújtja a markát, hogy elhelyezze a kinevetett la barbe pénzét. Gyermek a francia, de huncut, kotnyeles és pénztimádó gyermek.
A Szajnaparti ódonkönyvek árulásában a párisi francia spontán betűszeretete, régiségkedvelése a legérdekesebb. Ezek a verőfényben sárgult ócskaságok, a maguk szerény kikiáltási árával, felejthetetlen „borzas kecskéi" a fekete folyamnak. /Egy magyar a Verlaine versebeli „affreux bouquins"-t (= roppant ócska könyvek) „borzas kecskék"-nek fordította. Testvérem az értelem hóhérolásában./ Három-négy ország diáksága és régiségbúvára ödöng a végeszakadatlan vasládasor mentén, napkeltétől napáldozatáig; nem azért, hogy vásároljon, csak azért, hogy bámuljon, forgassa a könyveket. A könyvek gazdái vagy gazdasszonyai,. ezek a nyugodt, pápaszemes őrüllők, kis zsölyeszékükbe temetkezve, szoborszerű mozdulatlansággal várják a jó szerencsét; kivetették a legnemesebb hálót, hogy megfogják a legnemesebb halakat. Nem féltik portékájukat ragadós kezű sehonnaiaktól, mert itt nem szokás lopni; valami hallgatag törvény szabályozza a világ túlsó hátáról idesodort japánokat, négereket is a tulajdon tiszteletben tartására. Itt vettem meg Tolsztof Kreutzer-szonatáját, hogy megtanuljak rajta franciául. Jókainak a „Petki Farkas leányai-t is fölfedeztük kis gyémántkiadásban; most Bodor Aladár boldog birtokosa.
Csodálatos egy város ez a Páris. Ha a Cluny-kertben bolyongok: a középkor romantikus lovagvilága borul rám gótikus árkádjaival; sarkantyús csizma dong a lábamon, toledói kard csörömpöl utánam. A Tuileriák kertjéből görögnek látom Parist; verőfényes napokon csupa délszaki derű és színragyogás minden. A nép kint tolong a tereken; zajong,. élvez, szeretkezik. A boulevardokon végig aztán a huszadik század zúg dübörgő gépjeivel, munkás pőrölyeivel; a Holnap sápadt emberei köszöntik egymást szemvillanással; az ég füstfelhőbe borult, villamos csengők és panaszos harangok felelget-nek egymásnak. Három egész világ él a Szajna két partján s aszerint váltakozom magam is, amint egyikből a másikba vetődöm.
Van ebben az eleven népben valami rómaias, valami görögös. Elpuhultság vasakarattal, érzékiség nagy önfeláldozásokkal, művészetimádás pénzszomjúsággal kavarog benne.. Az önérzetet neveli már gyermekében s az vele nő; a Gloire neki császárja, istene, ragyogásába öltözik és nem ismer magánál nagyobbat. Nem katonás nemzet, mégis szereti az. egyenruhát. Az iskolás gyermekek szíjöves fekete kantusa, az ügyvédek és bírák fehérszegett nyakkendője, sötét palástja, a munkások szemvédös sapkája és bő bársony nadrágja, a kokottok kék Trilby-kabátja, az urak feketeszalagos szalmakalapja : már szemre jelöli azt a rendet, hova viselője tartozik. Idegzetük egy fokkal finomabb, mint a mienk s az átörökléssel ezt a felsőséget mindig megtartják. A nemes, okos konzervativizmus pallostartó őrállója a francia nemzeti hagyományoknak; alig vész el belőlük valami, legfölebb átalakul. A mi magyar ősiséghez ragaszkodásunk lábunkra csavarodó békó, megállít előrementünkben, sőt el is buktat. Mi csak az idegenből vett hatásokat tudjuk átmagyarosítani; régi magyarságunk sallangjait elfelejtjük európaivá finomítani.
Sokat elnéztem, hogy úsztatja kis játékhajóját a párisi gyermek a luxemburgi kert tavában. Fehér és piros vitorlás liliputi gályák hasítják a vizet; a hajótulajdonos hasra veti magát a tó gátján, rnűértő szemmel kíséri a változó széllel jobbra vagy balra kanyarodó hajó futását. A tengeren is terjeszkedő francia nemzet hódító ösztöne vibrál ezekben a játszó gyermekekben; leikük legfogékonyabb korszakát vitorlás gályák, ismeretlen országok, végtelen vizeket legyőző előretörések színezik sejtelmekkel, álmokkal, hogy majd felnőtt emberekként valóra váltsák. Technikai készséget játszanak be idegrendszerükbe már gyermeki fővel. A magyar fiú játékában is ott tombol fajának ereje, hajlama: a lovaglás, a lóval bánás kiirthatatlan szenvedélye és a katonásdi. A magyar fiú huszárnak álmodja magát, mikor nadrágja még hátulgombolós, mikor nyelve még belga. Komoly intelem szól hozzánk kis embereink játékából: a mi életfentartó hatalmunk még mindig csak a kar és a kard. Szomorú. Mert az élet hovatovább a szellemi erőkre veti egész súlyát; a kar elejti a kardot abban az új világcsatában, melyet a fajok éles szablyák helyett éles ésszel vívnak a technikai tökéletességek századában.
Franciaország manapság meglehetősen izgalmas tempóban viszi zászlaját Európa homloka előtt. Az örökké fenyegető szociális forradalom réme kísért itt is, mióta Vigneux-ben és Villeneuve-ben katonafegyverek ropogtak és polgárvér ömölt. A vendéglőkben munkások tárgyalják az eseményeket, kárhoztatják a fene Clemenceaut s azzal fenyegetik, hogy kirántják a bársonyszéket alóla. Két párisi magyar munkás kakaskodott az elvtársak joga mellett és ellen. „Önök csak akkor kiabálnak, ha üres a hasuk!— vágta oda az antiszociálista a szocialistának. „Azért kiabálunk, hogy ne legyen üres" — felelt a másik. „Ha mindenki olyan volna, mint maguk, ezóta kalo-dába tettek volna bennünket és pénzért mutogatnának". Valahonnan a Marseillaise-t csapta feiénk az ingerkedő szél; a köpönyeges rendőr fülelve állt haptákot az utcasarkon. A köztársaság oszlopai rengenek; ezt is megunták már a nadrágo-sok, a nadrágtalanok. A felséges Nép akaratát különösen a nyilvános pissoire-ok falán lehet olvasni : „A bas la république!" „Falliéres a mort!"
Mi magyarok, akik ittunk valamennyit a Tudás vizéből, bántóan szomorúak vagyunk a vidor francia mellett. Mintha még nem tudnánk igazán örülni az életnek. A mi sírvavígadásunk a tehetetlenség óráiban felzokogó magunkfelejtkezés, öntudatunk lefojtása a bérelt jókedv borába. A francia nem bánatfelejtésűl iszik és kacag, hanem az Életért, a kacagásért magáért. Az élet rettenetesen szomorú ; minden művészetnek az: volna a célja, hogy elverje lelkűnkről ezt az örökölt felleget. A párisi könnyelműségben sok a művészet, az élni tudás művészete. Okos ember, ha nem vezető, azt mondja: akár futok, akár ballagok, akár sírok, akár kacagok, az örök Mindennek mindegy; de nekem jobb a kacagás, mint a zokogás, azért inkább kacagok. Csakhogy vannak bolond emberek, akik nem magukért," hanem mindenkiért sírnak vagy nevetnek ; ezek a nagy hangfogók elnyűnek a szakadatlan rezgésben, zöngésben s a mindennapi hangok fakó megvetéssel rúgják reájuk a köszönetet; ekkor szomorognak a bolondok még magukért is. Ez a nagy kiáltok tábora harsonázza keserűség völgyének a világot, az életet. Sokan azután utánok vonítják a halálsirámokat. Legigazabb ember a nevető ember, mert nyomorúságunk époly komikus, mint garral hősködésünk vagy majmos jókedvünk. A kacagás édesebb, mint a csók, boldogítóbb, mint a vallás; virágos mezőkön sétáltatja lelkünket, szent harmóniába rengeti el megfáradt idegeinket. A kacagok a boldogok, mert olyanok, mint a gyermekek. Az Elmúlás fekete angyalát nagyobb arcúicsapással nem illethetjük, mintha szemébe kacagunk. Aki sokat nevetett, jól élt. A bánat koporsószagú, kiszívja akaratunkat és megútáltatja az életet.
Jaj istenem, ha én is tudnék valaha lelkemből kacagni! Be jó volna.
Páris, ez az új Athén, a gaminségek, a kedves huncutságok hazája. Sok benne az iíjúság, tele van kölyökművészek-kel, diákokkal, leányokkal, azért olyan bolondos és boldog. A vénebb rókák kegyetlenül ugratják a zöld jövevényeket. Először elhódítják fejét az utcák rohanó zajával, azután vörös borral becsipetik és kezdik mutogatni nekik Paris nevezetességeit. Egy öreg pincért félóráig bámúltatnak velők, mint Anatole Francét; körűltáncoltatják őket a Vendome-oszlop körűi fényes délben; bemutatják egy iszákos munkásnak: Verlaine-nek; felviszik a tobogánra, ahol megindul velők a föld; a Montmartre-on, az apache-ok Bakonyában, összebeszélés szerint éjfélkor megrohanja őket egy álarcos ismerősük s elszedi minden pénzét a megrémült barbárnak : másnap aztán belőle vendégelik meg, jó gall tréfával. Egy sikerült ötlet felér itt egy öltözet ruhával. Óh, Parisban remek világ jár! Kövérek a macskák, pocakosok az ügyvédek s még az igáslovak is szalmakalaposan sétálnak.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése