Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (6)

X.

A Louvre

Tengerjáró bajtársaim szerencsésen hazatértek, kicsit megfogyva és megtörve. Aladárnak egész London ásított szeméből; Mihály pedig dalmahodott a büszkeségtől, hogy keresztül automobilozta a ködök és kereskedők városát. Láttak a Hyde-parkban fürdő kecskéket és legelő angolokat – mindkét rendet ruhátlanul. Volt soking és sok ing. Nem szennyezték be különben a magyar hírnevet, sem a Manche csatornát, Poseidon isten udvarias volt irányukban, sztrájkoltatta a kevés fizetésű szeleket. De az angol kisasszonyok mégis megbotránkoztak a két magyaron, mert Mihály szalmakalapot tett a kaiserhez, Aladár pedig késsel ette az omelettet és egy kapásra ürített minden pohár viskyt. Azzal mentegetőzött, hogy a magyarok a szalonnát is késsel eszik, miért ne az omelettet is? A viskyt illetőleg pedig fogadása tartja, hogy minden poharat fenékig kell üríteni tengeren innen és tengeren túl; egy meghalt Peturlelkű nagybátyjának esküdte ezt a fogadalmat s nem meri megszegni, mert fél az öreg pipaszárától, mint Ady Endre a maga ősapjáétól.
Aladár különben szerelmi kaland nélkül a cipőjét sem tudná felhúzni; Londonban is játszott vele a már-már sablonossá vedlő Ámor isten. Beleháborodott háziasszonyába, egy talpig bájosság ír asszonyba, a kis Girlybe, akinek gerlekacagása felpattantotta nagy bajtársam szívén a most hegedő sebeket. Girly csevegett angolul, Aladár szívta a fogát magyarul s remekül értették egymást. Mikor már világítani kezdett tűzbeboruló szívének pirossága szemének és szemüvegének ablakain, megragadta a kis eleven beszélőgép kezét és forradalmas magyar szókkal ezeket morajlotta: „Te édes szép teremtés, te ir balzsam-ír szívem sebére, te! Mit csináljak veled, kontinensen túl élő madaram,  gombom, virágom, 
levelem, császárnőm, istenem ? Eszem a szíved szívecskéjét! Eszem azt a gyermekesen gügyögő kis szádat! Eszem a szentedet, az istenedet ... ha az urad nem pislogna ránk a túlsó teremből, agyoncsókolnálak!" Baja Misi kásás torokkal  kacagott, a kis Girly megdöbbent, elkomolyodott; kiolvasta rettentő Aladár zöld tűzben forgó lángkerék szeméből, miket mondhatott neki. Elpirult, hallgatagon kiment a szobából. Baja Misi papi értékű vallomása szerint Aladár egész éjjel nem birt aludni; hánykolódott, nyöszörgött, mint a lyukba szorult dombosoldalú róka. Jól van, úgy kell neki! Ez az ember maga a kiabáló Érzékiség; ahol elhalad az asszonyok csillagzata közt, rendzavaró robogásával világfelfordulást kavarít; a lelkek városának utcaseprője csakúgy sepri utána garmadával az agyongázolt szíveket, lehullott könnyeket és elszáradt szerelmi leveleket. Ez az ember Heliogabalus császár korából maradt ránk; nem tud beilleszkedni a mi prűd világunkba.

Délután összeverődtünk Loránd úrnál irodalmi tea-estélyre. A minap elvesztette utolsó aranyamat egy apache fogással, most romantikus novella képében gyöngyözött ki belőle, azt kellett meghallgatnunk. Szép volt, mert jó teát ittunk előtte. Loránd úr tele van tervekkel; olyan, mint egy Zsibongó mesekas, sokszor egész rajokat bocsát ki bódult fejünkre. Most is elmondotta kilenc színdarabjának, hét novellájának és tizenhárom dramolettjének a menetét. Persze, ezeket mind elvetéli múzsája, sohasem írja meg. Aladár figyelt és dörmögött; a kis Mezei unta magát s azon úsztatta lelkét: mennyivel nagyobb ő szociológusnak, mint Loránd úr írónak; én azon gondolkoztam, vajjon kivel mosatom ki a szennyeseimet; Baja tiszteletes úr pedig a vetetlen ágyon hanyatt terülve hortyogott rémségesen. A kis szoba, itt a Quartier Latin kellős közepén, lángészjelöltek Pimodánja volt ezen az estén. Homályos zugaiban egyre óriásodó tervek guggoltak, nőttek, mint a Faust doktor fekete uszkárja, — míg utoljára magunk is megdöbbentünk tőlük. Páris lent háborgó zúgása a jövő harsogó zenéjének tűnt fel, a Mihály magyaros tempójú hortyogása pedig végeszakadatlan tapsok, éljenek zuhatagának.

Párisnak igazi nagyszerűsége nem a múltjában, hanem a jelenében rejlik. Napóleon és a Louvre világcsoda, de Páris ma új Athénje a modern művészeknek és kohója minden forradalomnak. Sehol annyi nagyot merő homlok nem taszítja a levegőt, mint itt; sehol olyan szaporán nem születnek a gondolatok, mint itt; sehol olyan ösztönszerűen meg nem érzik az Újat, mint itt; sehol olyan művészien tarkabarka nincs az élet, mint itt; sehol olyan bukások nem szegik egy-egy kétségbeveszett pályának a derekát, mint itt. Parisban a holt köveknek is parancsolják az élést; itt Vörösmarty szózata így zengene: itt élned, élned kell!

Baja Mihály egy hete készül a hazaindulásra; egyszer aztán végérvényesen fölpakoltuk a müncheni vonatra. Udvariasságból meghatva búcsúztunk tőle, különösen a fogafájós Aladár, aki lenyaklott bús fejével, keleti melancholiájával úgy állt a pérronon, mint egy nadrágba öltöztetett Níobe. Három századnak minden keserve zokogott fel-feloroszlánkodó morgásában. Az éjszakában még zengettek a párisi szent dalok, mikor a vasszörnyeteg kivágtatott Mihállyal, a halottal.

A piros lámpaszemű Szent Mihály-úton hozzánk sodort a szél egy fekete szemű kis táncosnőt. A szerelem mindig fekete-piros színben vibrál előttem; Stendhalnak még csak fekete őrület volt. A hölgyecske ruhája fekete, az arca pirosra festett, párisiasan; mintha parányi kivonata lett volna ennek a feketepiros éjszakának. Loránd úr, hősszerelmesünk, elkezdett vele rigolézni: egy utcasarkon átnyalábolta és összecsókolta kegyetlenül. A járókelőknek föl sem tűnt az utcai idill, itt mindenórás jelenet. A kis táncosnő íhegett-pihegett, fecsegett; mosolygott, kecsesen köszöntgetett; a vele volt gárdista madám pedig gallérunk vasalását nézte s lemondóan pislogott. A boulevard piros és kéklángú szemei rábeszélőn lobogtak ki a nagy modern Nirvánából. Itt a csókra még a lámpák is tűzbe jönnek. Hiszen Páris a csókok hazája.


XI.


Párisban úgy él az ember, a művészember, mint a madár: eszik és dalol. Vagy: iszik és dalol. Megvan az a magyar átkom, hogy éhes hassal még a milói Vénusz hajlási vonalában sem tudok gyönyörködni. Jóllakottan pedig a feketepiszkos Szajnában is folyó aranyat látok. Tehát a költőket állami pénzen is jól kellene tartanunk, mert egy remekbe csinált ebéd sokszor megtermékenyítője az irodalomnak. Shakespeare drámáiban érzem a félig nyers húst, az angolok véres, kemény beefsteakjét; Arany János írásaiban van valami szalonnás; Csokonaiéban valami mustízű. Verlaineben egy kis zöldes ragyogás, abszint-ragyogás. Az ember abból épül föl, amit megeszik; ha finom eledellel élek: finomabbak a gondolataim is. Az pedig mesebeszéd, hogy az éhes költő dalol a legszebben; sehogyse dalol. Hiszen a kanárinak is két ihletője van: a szerelem és a kendermag.

Ha jóllakunk, Aladárral ketten mi vagyunk a Louvre legtipikusabb, legszorgalmasabb látogatói. Orrunkon szemüveg, kezünkben ceruza és füzet, kabátunkon Svájc és Páris hónapos pora, arcunkon Brunetiére hajthatatlansága és Taine szellemessége — így megyünk neki Franciaország és a világ legnagyobb művészeinek. Olyasforma szerepet játszunk itt, mint a természet virágait porzók szerint osztályozó német tudósok. Aladár különösen szereti az adatokat, a tényeket; egy kicsit unokája Gradgrind úrnak, a Dickens rettenetes Tény-emberének. Bele-belebotlunk egyik-másik Murillót másoló műkedvelő állványába; vitatkozunk Leonardo da Vinci geniusán: férfi volt-e hát, vagy nő, vagy férfinő ? Mert a nőtipusai mind férfiasak, a férfitipusai mind nőiesek. Eldöntjük, hogy Magyarország legújabb tájképfestői versenyeznek Corot-val, Michel-lel, Dauvignyvel; rajzolni senki nem tudott úgy, mint Zichy Mihály; a Munkácsy színei vetekednek a Tizianoéval; Fadrusz grandiozitásban megközelítette az atyaisten Michealangelót.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)



Az egyiptomi teremben megtanultam, mi volt az Ember legelső gesztusa. A parancsolásé. Hajót hajtanak evezősök, a hajó orrán áll a vezér s jobbját egyenesen feszíti ki a cél irányában, mintha némán is kiáltaná: Arra! Az evezősök háttal vannak rá, a vezéren kívül csak a kormányos látja még a célt; ők ketten sejtik, hova mennek, a vak erő csak vágja evezőjével a vizet. Így állanak országok gályáján a világ agyvelői, a nagy Vezetők, akik mozgatják az öntudatlan Kezeket rövid idegrendülésekkel, ismeretlen célok felé. Hány ezer esztendős igazságot őriz a Louvre-nak ez a kis egyiptomi játékhajója!

Egy XV. századbeli Éva-szobornak festett arcában döbbenve ismertem rá az én egyetemi szerelmemre, akiről olyan szomorú hírt hallottam. Szőke haj, fehér bőr, piros arc, örvös nyak — övé, övé! A Pot Fülöp márvány koporsóját emelő fekete barátok pedig a mi Anonymusunk szobrászának lehettek inspirálói; arcuk úgy vész el a kámzsában, mint a rejtelmes Névtelené.

Az édeskés, gáláns francia festőket ki nem állhatom. Szaladtam tőlük a mesterekhez. Caravaggio már mindjárt először rám kiáltott vörösbarna lelkű képeivel; mintha Rembrandt művészetéből kapnánk itt foglalót. Murillo maga az ártatlanság; fehér, kék és halvány rózsaszínekben gondolkozik ; egy kicsit asszonyos, de látom a szívét. Mária fejét a Gyermek születésekor nem koronázza aureolával, hanem sápadtan, emberiesen festi oda ágyába, a háttérbe, nagy igazságot adva képének ezzel a reális mozzanattal. A Murillo-képeket névtelenül is föl tudnám ismerni egy művészi sajátosságukról : ő vásznain rézsutosan eső fénysávba helyezi el főalakjait s kétfelől tompább és sötétebb szárnyakat hagy jelenetének; így a szinsugárzással egyszerre odaragadja szemünket, ahol képének a lelke vibrál. A Rembrandt fogásának mintegy nőies mása ez.

Nem ismertem még, de nagyon megszerettem Jordaens-et, aki az életkedvnek teletorkú hirdetője. Egy lakmározó társasága megszólít bennünket s egész hallhatóan zajong, kacag és kiabál. Egészséges, rubensi kövérségű testeket fest; mintha az ókor bakhánsait öltöztetné középkori köntösbe. Shakespeare hősei tudnak ilyen gondtalanul, széles, öblös torokkal kacagni. Négy evangélistája közül a legöregebbiknek mindig hallottam recsegő, rozsdás hangját. Általában a hangokat, a beszédzajt tudja megérzékíteni ez az ember, vásznon. „A király iszik" képén van egy háttal ülő s fejét ránk fordító nőalakja; oly kedves, mint amilyennek a feleségemet álmodtam huszonnégy éves koromban. (Óh, szép Ilonkám, sugár lányom! Csak nem tud elmúlni az elmúlhatatlan . . . )

Jordaens mestere volt Rubensnek, de Rubens nem tanult tőle természetes igazságot. Rubens az eleven renesszánsz: erő, egészség, pompa, csupa selyem és bársony; csak a vadság hiányzik belőle. Árnyékot nem lát, neki minden ragyog: az emberi bőr, a ruhák, a föld, a levegő. Az elmúlást apotheozisnak képzeli s összeköti az eget a földdel; istenek, angyalok, szatirok, najádok, emberek, állatok boldog vegyülésben szeretkeznek az ő világában. Kis kölyökangyalai alig tudnak lépni a kövérségtől; najádjainak combján, csipőjén fodrot vet az eleven hús; vörös pofájú, kacagó tritonjai szétpattanásig fújják a kagylókürtöt Medicei Mária és IV. Henrik lakodalmán. Még Szent Péter és Jézus is segédkezik egyszer ebben  a  királyi játékban.  Bizonyos,  hogy a derék  Rubens jól táplálkozott, szerette és festette a húst. Demokrata lélek elkeseredéssel áll az ő vásznai előtt.

Rembrandt az én mesterem, a merész, a komor, az erős. Csontig művész; aki meg meri festeni a nyúzott ökröt és Máté evangélistát, egy ecsettel. Gyönyörű igazság ez a fej; a gondolkozásnak és az ihletettségnek apró istenei szinte kiülnek a hatalmas, ráncos arcra; látom, hogy suhannak a gondolatok, ezek a fényes madarak, agyvelejéből a kezébe, hogy lerajzolja halavány határvonalaikat a durva papíron. Háta mögött egy szőke angyalfiú súgja neki, mit kell írnia. Nagyszerű: így testesíteni az Ént, két alakban. Rembrandt híres fény- és árnyék elosztása diadalát űli az „Olvasó remete" és az „Emmausi tanítványok" képén. Az arcokra szeret fényt vetni, hogy az ő Röntgen-sugarával bevilágítson a leiekbe. Nagy sötétségből kirémlő kis fény: ez a mi egész életünk.

Van Dyck arcképein különösen a szemek élnek; kedves, okos gyermekfejeket fest, azért is szeretem. Fra Bartolommeo színei négyszáz év múltán is olyan elevenek, hogy kétségbe kell vonnem eredetiségét. Veronese semmit sem ér; óriási vásznán száznál több bábember hentereg, űl, áll, lélektelenűl. Mintha csak vásári komédiáknak lett volna hívatott piktora. Annál rejtelmesebb Lionardo da Vinci; bronzbarnás, aranyos sárgás testszíneinek nem lelem mását; Olaszország déli napja patinázza be ilyenné az emberi bőrt. Keresztelő Szent Jánosa csodálatos arc: női fej, Évái mosolygású száj, férfiasán mindentudó tekintet, lappangó érzékiség; babonás fénnyel villan elő a háttér sötétségéből. Giocondájának a mosolyát nem tudja elfelejteni, aki valaha látta. Egy hölgy másolni akarta, de gyászfátyolos özvegyet szomorított belőle.

Egész véletlenül bukkantunk rá egy rejtett sorteremben a Correggio, Michelangelo, Lippi, Rafaello, da Vinci gyönyörű rajzaira. Szinte nagyobbak a vonalban, mint a színben. Félszemmel bepillanthattunk itt műhelyükbe s megtanultuk, hogy öntudatlan művész soha nem élt a világon, mert a művészet maga az öntudat. Ismertek minden fogást, megolvasták az emberi testnek minden ízét és biztos kézzel vonalba szedték. Michelangelo meztelenül rajzolta meg vázlatán alakjait, azután öltöztette fel őket. A mai festők inkább a ruhát látják; a sovány karok és bütykös lábszárak jótékonyan enyésznek el a vasalt kabátujjban és nadrágszárban.

A XIV. Lajos korabeli francia szobrászok csupa részletcifrázó, édeskésen mesterkedő kőfaragók. Szeretik a klasszikus rnithológiát, odamenekülnek tárgyakért. Krotoni Milont hárman is megmintázzák; mosolyogni való bravúrt fejtenek ki a támadó oroszlán teste csavarodásában s a szegény Milon ordításának hangtalan megmárványításában. Másutt Prometheus jajgat, mint a fába szorult féreg; a nyájas szemlélő látja szegénynek kicsüngő máját és művészileg elborzadhat. Sok kiabáló cifra márványtömb, kirovátkolt kődarab, ahogy Kölcsey mondaná. Az Élet még aluszik a jövők méhében. A XVIII. századbeliek azért már keresik a Szépet, a klasszikus nyugalmat; Zephyrost és Psychet, Nisust és Euryalust, Mercuriust és Heraklest faragják, szépen, simán, szinte etiquette-szerűen, jórészt göndör pofaszakállal és kecses ajkbiggyesz-téssel. Houdon már látta az élő testet; tudja éreztetni kis mellszobrain Voltaireben, Mirabeauban, Buffonban, Franklinban az embert, az Egyént; nem pózol, nem kecseskedik, mint a többiek. Nagyon szép a Ramey Napóleonja; cézári hermelinpalást omlik le róla, rómaias fejét koszorú övezi, kezében kormánybotot tart. Egyszerű, nemes, mint a kő, melyből kitámadott; a tiszta fehér márvány emeli fönségét. Canovának is van két páros szobra: Ámor; és Psyche világhírű, de nekem nem imponál, olyan édeskés, mintha fehércukorból nyalta volna ki az öreg.

Annál  jobban  rám  kiáltott a Dávid  mintázta roppant Arago-fej; úgy néz az emberre, mintha apját gyilkoltam volna meg. A Rude utikai Catója másolat, reconstructio, de remek fej, az bizonyos. Pradier Psycheje kedves, lányos, ahogy karján megfogja a pillangót; de a lábát göngyölő ruha fölösleges, mert azt nem takarja, amit kellene; a miloi Vénusz szobrásza természetesebben gondolkozott. Duret rögtönző énekesének az arcában, nevető szemében, figyelmeztetőre pattant ujjaállásában benne van a párisi Guignol huncut szellemessége; eleven, beszédes, mint egy kacagó modern Bacchus. Foyatier Spartacusa előtt sokáig álltam; egy kitörőfélben levő dráma az egész alak; vad erő, korlátszakítás, szabadságimádás lobog oroszlánszemében. Soha ilyen gyilkos-fenséges szemeket még nem láttam. Nemes, de rettenetes, mint az ugrásra ajzódott, megtámadott fenevad. Car-peaux már talpig művész; fekete bronzba gyúrta ki Ugolinó-ját, úgy, hogy a Dante poklának egész iszonyatossága sötétlik rajta. Már nem is földi fájdalmában szájába feszített ujjait rágja; fiai körülte fonódva vergődnek. Új Laokoon-csoport.

Szeretem azt a művészt, aki az Erőt köti eleven formákba. Azért is sovárgok Olaszországba, hogy a jupiteri Michelangelót leikéig megismerhessem. Itt csak'két rabszolgája van: a Haldokló és a Lázadó. A Haldokló kisszerű, bár Rodin mester körülbelől innen lopta el a félöntudat homályosságának kifejezését a tagok játékában. Annál hatalmasabb a Lázadó, akinek rohamra feszült óriás testébe belemarnak a lekötő szíjjak; az elnyomással viaskodó örök Ember ez; én magam, rokonom, atyám. A ki faragott alak hozzá van nőve a nyers márványhoz, amelyből kifejlett; látni bölcsőjét, látni koporsóját. Shakespeare tudna hozzá kísérő sorokat írni döngő szavakból.

Roppant levertség vesz rajtam erőt, mikor kilépek a Louvre kapuján. Mindig a szép álmokból ébredés fakó bánata bánt, mert rendesen hazagondolok. Látom Debrecent, a szürkét, a porosat, a nagyevőt, a kismerőt, a csúnyát. Az én hazámat. Határtalan messzeségből komolyodik rám nagy; fehér temploma, vörös tornya; nem tehetek róla: gatyaszáros kövér cívist rajzol a képzeletembe, áll és vár, áll és vár, nem mond, nem gondol semmit. Puszta falainak hidegsége megborzongat ennyiről is. Vajjon megbántanánk mi azzal Istent, vagy Kálvin Jánost, ha remek festményekkel színesítenénk az avatag szürkeséget? A művészetnek hatalmasabb az ereje, mint a reformátorok hitének és a császárok fegyverének. Óh, én kicsiny hazám, fakó hazám, milyen gyönyörűnek tudnálak álmodni — ha szabad volna. De megbántódó, komor arcok tünedeznek föl az Alföld ködében-porában; hagyományok vaskapcsos könyvei, törvények hóhérkulcs-forma paragrafusai,, egyházi átkok fekete zápora szakad előreszáguldott gondolatomra, úgy, hogy megverve, megázva, gyalázva menekül vissza hozzám és panaszosán súgja lelkemnek: A magyarok hazájában idestova már álmodni sem szabad, mert az álmoknak nincsenek paragrafusai, illetlen szabadosságukkal a jó rendet és a polgárok békességét megbotránkoztatják. Azért kimondatik., hogy az álmodok fölebresztessenek és józanságra sarkantyúztassanak...

A Világ reng, csillagok hullanak; de az én hazámban minden úgy van jól, ahogy van.

(Folytatjuk)