Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (8)

XIII.

Alfred de Musset síremléke a pere
Lachaise-ben

Nem vagyok babonás, de a képzeletem olyan ördögi, hogy mozgó árnyékban kísértő alakot, lámpafénynél pattogó fekete koboldokat, holdvilágos éjszakán ezüst esőhullást, kis névtelen neszben orgyilkos tőr szisszenését dobja be feszült érzékeim tavába. Rémes mesék, rejtelmes színdarabok ráfeküsznek lelkemre napokig, mint a lidércnyomás. Egy pénteki napom Párisban is a rejtelmek és borzongások napja volt.

Már délután találkoztam egy üres halotti kocsival; század katonaság marsolt utána díszben, két koszorút és díszlövésre szánt patronokat vittek harcát megharcolt bajtársuknak. Milyen szomorú Párisban az ilyen halotti menet, jaj annak, akit Páris temet el!  Vagy örökké  háborgatják a hálás utódok, vagy kitörlik  emlékezetükből  nevét  még  az angyalok is.
Estefelé Aladárt megszállta a versírási szent őrület; rám parancsolt, hogy egy órahosszáig ne merjem háborgatni. Jó. Kimentem a luxemburgi kertbe. Téveteg ösztönöm besodort egészen ultima Thule-ig; oda, hol sűrűn összehajló lombok alatt szerelmes párok tapadnak egymáshoz mindentfelejtő boldogsággal. Kiválasztottam egy magános, elhagyott padot s hanyatt terűlve rá merengettem, feloszolva a sötétszürke Csöndességben. Az Alkonyat világotbeborító szárnyú madara szállt, szállt alá, reánk, a lombokra, a Városra. Már abban az édességes magamfelejtkezésben ringatóztam, mikor nincs gondolatom, nincs határozott öntudatom, csak az ösztönöm él homályos életet... egyszerre fütty, sípszó jajdul föl kétfelől s két paprikanadrágos katona bukkan rám, meg egy öreg, Flambeau-forma őrmester. Elkezdenek beszélni, integetni, mutogatni; nem értettem semmit, csak tudtam, hogy mennem kell. Közrefogtak és kísértek katonásan. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam: a katonaság razziát tart s most engemet is megcsíptek az apacheokkal. Óh, én büntetlen előéletem, kiálts vétót e kimosott katonafülekbe ! Szerettem volna igazolni magamat, de gyermekes ijedtemben sehogysem jutott eszembe a „katona" szó franciául. Valami rettenetes képzettársulással emlékezetembe ront egyszer Napóleon és a Grand Armée katonás képzete s elkezdtem hebegni: „Pardon, monsieur Grand Armée, j'oublie, quelle direction est la porté..." A többi nem tudott kijönni belőlem. A katonák beszéltek, én hallgattam, de mentünk mindaketten. Sötét volt, a luxemburgi kert lélektelen. Lelkem előtt gyűjtő fogház, rongyalakok, lobogó gyertyák és rendőrkardok szegdelik a levegőt. Nekem ugyan megesett. Egyszer csak arra ocsúdok fel réműltömböl, hogy kint vagyok a kapun, előttem az Odeon, hátam megett senki. A katonák elmaradtak. Udvariasságból kikísérik az elfelejtkezett barbárokat, hogy be ne zárják őket éjszakára. Röstellettem mucsai voltomat. Ha megtudnák, hogy okleveles tanár vagyok! Csak el ne árúlt volna már a pápaszemem. Tisztán hallottam, hogy a luxemburgi szobrok halk kacagással kacagtak utánam.

Az egy óra letelt, bezörgettem Aladárhoz. A vers már kész volt, bepólyázva hevert, mint a ma született gyerek; a fiúk épen dédelgették a körülményekhez képest jó kondícióban levő szülőt. Én kettőt-hármat ikrezek, ha rám süt a nap, Aladár beéri eggyel. A Szajnát énekelte az új vers, sötéten, komoran, titokzatos forrongással. Arra lelkesíti nagy társam ezt a piszkos folyamot, hogy ömöljön bele az ő rémséges szívébe, szorítsa ki belőle a Tiszát és mossa át mocsaras magyarságát világvárosias franciává. A hideg verejték gyöngyözött rólam. Ez az ember vagy őrült, vagy romantikus; kész volna keresztülbocsátani magán a Szajnát minden szennyével, minden pöffedt halottjával, csakhogy kulturabbá öblögesse kárhozatos vérét. Legyen neki az ő kívánsága szerint.

Ez a vers, a fekete-borzalmas Szajna révén, rejtelmes képeket vert föl képzeletünkben. Aladár egy erdélyországi rémhistóriát regélt el izgató zöngésű hangján; bezárt és tetten kapott szerelmesekről, vértivó oláh hangokról, fejszéről, pislogó mécsesről, vasdorongokról volt benne szó. A hideg szelíden rázott bennünket. Mécsesünk halványan pislogott, mint Brutusé a Caesar szellemének jelenésekor; kis hotelszobánk reves bútorai babonásán meg-megpattantak . .. kint, a szűk udvaron, ébredező denevérek kezdettek visongani. Hogy teljes legyen a Balzaci rejtelmekkel csodás diáktanya: valahonnan, a földből vagy az ágy alól, csak előterem egy roppant ordas macska; felugrik az Aladár ágyára, villódzó zöld rémszemét belekapcsolja szemünkbe s néz. Ha ez nem valami elátkozott lélek: nincs isten a Szent István bazilikának a szentélyében sem. Tőrös bot volt éppen  a kezemben, kirántom a gyilkot, hogy beledöfjem a kandúralakot öltött boszorkányba — a fiúk rám ordítanak, megkapják kezemet, dermedten szétnézünk: a zöld macska nincs sehol. Elnyelte a föld. Valamelyikőnknek vacogni kezd a foga. Iszonyatos csend. A szemközti folyosó börtönablakából titokzatos fény villan át szobánkba. S egyszerre, mint a kárhozat poklában égő lélek jajongó siralma, fölzokog leírhatatlan babonássággal az udvarunkbeli háborodott ismeretlen hármas rémkiáltása : Máji, Máji, Máji. .. Tovább nincs isten, aki szobánkban tartson bennünket. Ilyen rémületet még nem éltem át debreceni lelkemmel. Égő lámpával kíbotorkálunk a hosszú, vaksötét folyosón; fúladozva dobbanunk az utcára. Odakint csillagos az ég, hűs a levegő; zaj, kiabálás, lámpafény, élet! Hála istennek, idekint már emberek is vannak.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (7)

XII.

70 évvel később: Somlyó György magyar költő a Szajna part
bukinistái előtt

Párisra mostanában őszies, borongós napok járnak. Aladárt eszi érte a halálos méreg, engemet pedig Vörösmartyas melancholiába ringat. Kiülök a Tuileriák kerjébe, Páris szívének a közepébe, nézem a fátyolos eget magamba rogyva, gondolatlanul. A Louvre szétfutó szárnyépületei körülkarolnak, mint egy rám vigyázó komor nagy isten karjai. A felhők esőcsepptelenül is leszűrődnek egészen homlokomig. Fehéres szürke köd lebeg a Nagy Hadsereg útja fölött; talán az Oroszország havában elveszett franciák lelke jön rajta vissza zsúfolt hadmenetben, hogy halálában is sorakozzék aranykupolás sírban nyugvó Császárja mellé. A múló módon fölrémlő Eiffel-torony talán óriási zászlótartójuk; acélsisakos feje az egekbe vész. Franciaországba a Múlt vissza-visszajár, kísért; jövők kovászaként dagasztja az időt. Körültem hallható nesszel sarjad a fű; a smaragd mezőket kacagó pirossággal, kacérkodó aranysárgával, szelid kékkel és fehér ártatlansággal szegik be Párisnak örökszép virágai. Hűvös szél barangol a Szajna felett; ide-idevág vizes szárnya csapása, nekisodorja a Város proletár verebeit valami fának vagy szobornak. A meztelen márványistenek is dideregnek, fáznak ebben az őszi üzenetben.

Ballagok a Szajna partján hazafelé. Sötétfekete az ijesztő folyam, mint az alvilág Stiksz-patakja. Suhanó hajók nem nyergelik régóta, mert Páris szabadelvű Charonjai sztrájkolnak. Ördögi kacsintással fúródnak szemembe a hidak piros lámpásai, mintha láthatatlan, óriás hetairák sorvasztó kéjben lángotvetett szemei volnának. A vizes aszfalton lámpák és emberek halovány tükörképei reszketnek. Két világ közt haladok én, a harmadik világ.

Órákhosszant elborongok Bernardin-utcai remetebarlangomban is.

Szeretlek, kis fehérfalú szobám, mert misztikus félhomályodban jól lehet álmodozni. Az én istenem a sötétség palástját ölti magára, mikor meglátogat. Itt néhányszor éreztem a lelkemmel. Kérdeztem tőle: miért vagyunk ? hová megyünk? Nem felelt. Párisban már igazán van élet, mégis körbenforgó komédiának tetszik a látó pillanatokban; az emberek faragott báboknak; a nagy csaták komikus berzenkedéseknek. S mikor az ember egy formás testet lát, mégis nekivadul és gyöngyöző szavakkal pergeti ősvágyát: Óh, élni szép, óh, élni jó!  Az asszony, az asszony — ez a férfiak istene; a férfi, a férfi — ez az asszonyok mindenhatója. A pap dicséri Istent, hogy fizetést kapjon s elvehesse, aki neki jó; a művész ír, fest, farag, hogy aranyakra váltsa lelkét és hevületekre, őrületekre az aranyát; az államférfi bömböl, hadonász, hogy kitartsa az ország s ő pedig a maga kitartottját; a katona töreti magát kis zsoldjáért, hogy vasárnap ölelhessen. Olyan piszkos volna ez az élet, ha nem kellene meghalnunk. De így nagyszerű a sortzáró fekete pont. Az utolsó Ámen.
Nekem az élet se nem pénz, se nem asszony, hanem: álom. Álmok nélkül olyan az élet, mint az emberi test bőr nélkül; nyúzott undorodás. Mi magyarok összeverődünk délutánonként lakásunkon és álmodunk. Elmondjuk egymásnak álmainkat. Az ügyvédek, orvosok, bankhivatalnokok, más okos emberek karriernek mondják az ilyen álomlátásokat. A kis Mezei húsz esztendős lelkével a Sorbonne jogtanárának álmodja magát; új titkait veri föl a jog rettentően szövevényes birodalmának és más oldalról kezdi megközelíteni a soha nem élt Igazságot. Bodor Aladár egy újonnan született Várost álmodik a Tisza partjára; minden palotája magyar stílusban épül, minden lakója tőrülmetszett fajmagyar. Csak magyar nadrágban lehet járni, magyar pipát lehet szívni, magyarul szabad káromkodni. Magyarok benne a kutyák, a rucák, a pocsolyák; magyarok fölötte a váltók és a csillagok. Magyar az élet, mert nem kell dolgoznia senkinek; csak eszünk, iszunk, alszunk és szaporodunk, míg harminc millióra nem rúgunk. Akkor kirántjuk szablyánkat és egy-három, meghódítjuk újra a világot. Loránd úrnak, a szatírfejűnek, gyermekes álmai vannak: szeretné, ha az isten olyan új testtel ruházná fel, hogy ezer asszonyt ölelhetne egyszerre ; ötszáz színdarabot írna harminc éves korára s elnyerné a francia becsületrend piros szalagját, amit szegény Bernhard Sári sehogysem tudott megkaparintani magának. Az én álmom kicsit őrületes, bár van benne rendszer: újonnan szeretnék születni és szebbnek a belvederi Apollónál; hatvan esztendőt élnék egészségben, sasszemeim volnának, ércszívem, Napóleon akaratom ; huszonöt eposzt, száz Ibseni drámát és három kötet lírai verset hagynék nemzetemnek. Szerelmes volna belém egy hunfalvi sugár leány, tizenkét gyermekem születnék s a szobromat már életemben fölállítaná hálás nemzetem Karutca sarkán vagy a Nagyerdő mélyében, egy örökké csobogó forrás tövénél.

Az északi sarkvidéket megjárt vas Nansen mondja : „Mit is érne életünk, ha álmaink nem volnának?"

A francia nép nem álmodozó faj. Egész nap az utcán van; kiabál, pénzt keres és kacag. A párisi utcai zöldségáruló asszonyok úgy ordítoznak, hogy a legflegmatikusabb debreceni talyigásló is megbokrosodna tőle. Az egyfogatú bérkocsisok csengőt kötnek paripájuk nyakába, hogy útközben el ne szunnyadjanak a hosszú boulevardokon s legyen halotti csengője is az elgázoltaknak. Apró baromfi népet nem ismer elevenül a párisi ember; azért ruca- vagy libahanggal látja el automobiljának és biciklijének a töfögőjét, hogy kedves csalódásba ringassa magát. Sőt némelyek kakaskukorékolással vágtatnak át az utcakeresztezéseken. Az omnibusz-kocsik kalauzai, a villamosok ellenőrjei gyermeksípokkal sípolnak állást vagy megindulást. Ez olyan furcsa volt nekem, hogy mindig egy nagy gyermektartományban képzeltem magamat, ahol minden csak játékból megy. Szeretem és bámulom Páris zaját, elevenségét, kocsihadjáratát; csak egyet gyűlölök benne : roppant mammutjait, azokat az emeletes, félméter széles kerekű autóbuszokat, amelyek szinte öntudatos lények képében bömbölnek, dübörögnek a filigrán kocsik és villamosok tömkelegében; ha rettentő talpát ráteszi valamelyikünk nyakára, véres pocsolya marad utánunk. Ezek a gépmammutok nem illenek a mindenben kecsességet kereső Páris  boulevardjaira. Mintha egy páncélba rázott középkori lóhátas lovag száguldozna lüszterkabátos vagy teniszruhás urak közt.

A francia imetten is, álmában is örökké fecseg. A párisi kereskedő ezt a mondatot : Jónapot uram, mi tetszik ? legrövidebben így mondja el : „Jónapot uram, jónapot! Igen örvendek, hogy megrázhatom a kezét. Nézzen körül üzletemben és bámuljon. Ha valamivel szolgálhatok, a legboldogabb embere ön lesz a világnak. Minden darab egy franc és ötven centime ; ez itt három franc, ez kettő ötven, ez öt frank és hat sou. Kérem, nyitva áll a szívem, a pénztárcám és a kezem. Voilá!" És csakugyan nyitja a tárcáját, nyújtja a markát, hogy elhelyezze a kinevetett la barbe pénzét. Gyermek a francia, de huncut, kotnyeles és pénztimádó gyermek.

A Szajnaparti ódonkönyvek árulásában a párisi francia spontán betűszeretete, régiségkedvelése a legérdekesebb. Ezek a verőfényben sárgult ócskaságok, a maguk szerény kikiáltási árával, felejthetetlen „borzas kecskéi" a fekete folyamnak. /Egy magyar a Verlaine versebeli „affreux bouquins"-t (= roppant ócska könyvek) „borzas kecskék"-nek fordította. Testvérem az értelem hóhérolásában./ Három-négy ország diáksága és régiségbúvára ödöng a végeszakadatlan vasládasor mentén, napkeltétől napáldozatáig; nem azért, hogy vásároljon, csak azért, hogy bámuljon, forgassa a könyveket. A könyvek gazdái vagy gazdasszonyai,. ezek a nyugodt, pápaszemes őrüllők, kis zsölyeszékükbe temetkezve, szoborszerű mozdulatlansággal várják a jó szerencsét; kivetették a legnemesebb hálót, hogy megfogják a legnemesebb halakat. Nem féltik portékájukat ragadós kezű sehonnaiaktól, mert itt nem szokás lopni; valami hallgatag törvény szabályozza a világ túlsó hátáról idesodort japánokat, négereket is a tulajdon tiszteletben tartására. Itt vettem meg Tolsztof Kreutzer-szonatáját, hogy megtanuljak rajta franciául. Jókainak a „Petki Farkas leányai-t is fölfedeztük kis gyémántkiadásban; most Bodor Aladár boldog birtokosa.

Csodálatos egy város ez a Páris. Ha a Cluny-kertben bolyongok: a középkor romantikus lovagvilága borul rám gótikus árkádjaival; sarkantyús csizma dong a lábamon, toledói kard csörömpöl utánam. A Tuileriák kertjéből görögnek látom Parist; verőfényes napokon csupa délszaki derű és színragyogás minden. A nép kint tolong a tereken; zajong,. élvez, szeretkezik. A boulevardokon végig aztán a huszadik század zúg dübörgő gépjeivel, munkás pőrölyeivel; a Holnap sápadt emberei köszöntik egymást szemvillanással; az ég füstfelhőbe borult, villamos csengők és panaszos harangok felelget-nek egymásnak. Három egész világ él a Szajna két partján s aszerint váltakozom magam is, amint egyikből a másikba vetődöm.

Van ebben az eleven népben valami rómaias, valami görögös. Elpuhultság vasakarattal, érzékiség nagy önfeláldozásokkal, művészetimádás pénzszomjúsággal kavarog benne.. Az önérzetet neveli már gyermekében s az vele nő; a Gloire neki császárja, istene, ragyogásába öltözik és nem ismer magánál nagyobbat. Nem katonás nemzet, mégis szereti az. egyenruhát. Az iskolás gyermekek szíjöves fekete kantusa, az ügyvédek és bírák fehérszegett nyakkendője, sötét palástja, a munkások szemvédös sapkája és bő bársony nadrágja, a kokottok kék Trilby-kabátja, az urak feketeszalagos szalmakalapja : már szemre jelöli azt a rendet, hova viselője tartozik. Idegzetük egy fokkal finomabb, mint a mienk s az átörökléssel ezt a felsőséget mindig megtartják. A nemes, okos konzervativizmus pallostartó őrállója a francia nemzeti hagyományoknak; alig vész el belőlük valami, legfölebb átalakul. A mi magyar ősiséghez ragaszkodásunk lábunkra csavarodó békó, megállít előrementünkben, sőt el is buktat. Mi csak az idegenből vett hatásokat tudjuk átmagyarosítani; régi magyarságunk sallangjait elfelejtjük európaivá finomítani.

Sokat elnéztem, hogy úsztatja kis játékhajóját a párisi gyermek a luxemburgi kert tavában. Fehér és piros vitorlás liliputi gályák hasítják a vizet; a hajótulajdonos hasra veti magát a tó gátján, rnűértő szemmel kíséri a változó széllel jobbra vagy balra kanyarodó hajó futását. A tengeren is terjeszkedő francia nemzet hódító ösztöne vibrál ezekben a játszó gyermekekben; leikük legfogékonyabb korszakát vitorlás gályák, ismeretlen országok, végtelen vizeket legyőző előretörések színezik sejtelmekkel, álmokkal, hogy majd felnőtt emberekként valóra váltsák. Technikai készséget játszanak be idegrendszerükbe már gyermeki fővel. A magyar fiú játékában is ott tombol fajának ereje, hajlama: a lovaglás, a lóval bánás kiirthatatlan szenvedélye és a katonásdi. A magyar fiú huszárnak álmodja magát, mikor nadrágja még hátulgombolós, mikor nyelve még belga. Komoly intelem szól hozzánk kis embereink játékából: a mi életfentartó hatalmunk még mindig csak a kar és a kard. Szomorú. Mert az élet hovatovább a szellemi erőkre veti egész súlyát; a kar elejti a kardot abban az új világcsatában, melyet a fajok éles szablyák helyett éles ésszel vívnak a technikai tökéletességek századában.

Franciaország manapság meglehetősen izgalmas tempóban viszi zászlaját Európa homloka előtt. Az örökké fenyegető szociális forradalom réme kísért itt is, mióta Vigneux-ben és Villeneuve-ben katonafegyverek ropogtak és polgárvér ömölt. A vendéglőkben munkások tárgyalják az eseményeket, kárhoztatják a fene Clemenceaut s azzal fenyegetik, hogy kirántják a bársonyszéket alóla. Két párisi magyar munkás kakaskodott az elvtársak joga mellett és ellen. „Önök csak akkor kiabálnak, ha üres a hasuk!— vágta oda az antiszociálista a szocialistának. „Azért kiabálunk, hogy ne legyen üres" — felelt a másik. „Ha mindenki olyan volna, mint maguk, ezóta kalo-dába tettek volna bennünket és pénzért mutogatnának". Valahonnan a Marseillaise-t csapta feiénk az  ingerkedő szél; a köpönyeges rendőr fülelve állt haptákot az utcasarkon. A köztársaság oszlopai rengenek; ezt is megunták már a nadrágo-sok, a nadrágtalanok. A felséges Nép akaratát különösen a nyilvános pissoire-ok falán lehet olvasni : „A bas la république!" „Falliéres a mort!"

Mi magyarok, akik ittunk valamennyit a Tudás vizéből, bántóan szomorúak vagyunk a vidor francia mellett. Mintha még nem tudnánk igazán örülni az életnek. A mi sírvavígadásunk a tehetetlenség óráiban felzokogó magunkfelejtkezés, öntudatunk lefojtása a bérelt jókedv borába. A francia nem bánatfelejtésűl iszik és kacag, hanem az Életért, a kacagásért magáért. Az élet rettenetesen szomorú ; minden művészetnek az: volna a célja, hogy elverje lelkűnkről ezt az örökölt felleget. A párisi könnyelműségben sok a művészet, az élni tudás művészete. Okos ember, ha nem vezető, azt mondja: akár futok, akár ballagok, akár sírok, akár kacagok, az örök Mindennek mindegy; de nekem jobb a kacagás, mint a zokogás, azért inkább kacagok. Csakhogy vannak bolond emberek, akik nem magukért," hanem mindenkiért sírnak vagy nevetnek ; ezek a nagy hangfogók elnyűnek a szakadatlan rezgésben, zöngésben s a mindennapi hangok fakó megvetéssel rúgják reájuk a köszönetet; ekkor szomorognak a bolondok még magukért is. Ez a nagy kiáltok tábora harsonázza keserűség völgyének a világot, az életet. Sokan azután utánok vonítják a halálsirámokat. Legigazabb ember a nevető ember, mert nyomorúságunk époly komikus, mint garral hősködésünk vagy majmos jókedvünk. A kacagás édesebb, mint a csók, boldogítóbb, mint a vallás; virágos mezőkön sétáltatja lelkünket, szent harmóniába rengeti el megfáradt idegeinket. A kacagok a boldogok, mert olyanok, mint a gyermekek. Az Elmúlás fekete angyalát nagyobb arcúicsapással nem illethetjük, mintha szemébe kacagunk. Aki sokat nevetett, jól élt. A bánat koporsószagú,  kiszívja  akaratunkat  és  megútáltatja az  életet.

Jaj   istenem,  ha én  is   tudnék   valaha   lelkemből   kacagni! Be jó volna.

Páris, ez az új Athén, a gaminségek, a kedves huncutságok hazája. Sok benne az iíjúság, tele van kölyökművészek-kel, diákokkal, leányokkal, azért olyan bolondos és boldog. A vénebb rókák kegyetlenül ugratják a zöld jövevényeket. Először elhódítják fejét az utcák rohanó zajával, azután vörös borral becsipetik és kezdik mutogatni nekik Paris nevezetességeit. Egy öreg pincért félóráig bámúltatnak velők, mint Anatole Francét; körűltáncoltatják őket a Vendome-oszlop körűi fényes délben; bemutatják egy iszákos munkásnak: Verlaine-nek; felviszik a tobogánra, ahol megindul velők a föld; a Montmartre-on, az apache-ok Bakonyában, összebeszélés szerint éjfélkor megrohanja őket egy álarcos ismerősük s elszedi minden pénzét a megrémült barbárnak : másnap aztán belőle vendégelik meg, jó gall tréfával. Egy sikerült ötlet felér itt egy öltözet ruhával. Óh, Parisban remek világ jár! Kövérek a macskák, pocakosok az ügyvédek s még az igáslovak is szalmakalaposan sétálnak.

(Folytatjuk)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (6)

X.

A Louvre

Tengerjáró bajtársaim szerencsésen hazatértek, kicsit megfogyva és megtörve. Aladárnak egész London ásított szeméből; Mihály pedig dalmahodott a büszkeségtől, hogy keresztül automobilozta a ködök és kereskedők városát. Láttak a Hyde-parkban fürdő kecskéket és legelő angolokat – mindkét rendet ruhátlanul. Volt soking és sok ing. Nem szennyezték be különben a magyar hírnevet, sem a Manche csatornát, Poseidon isten udvarias volt irányukban, sztrájkoltatta a kevés fizetésű szeleket. De az angol kisasszonyok mégis megbotránkoztak a két magyaron, mert Mihály szalmakalapot tett a kaiserhez, Aladár pedig késsel ette az omelettet és egy kapásra ürített minden pohár viskyt. Azzal mentegetőzött, hogy a magyarok a szalonnát is késsel eszik, miért ne az omelettet is? A viskyt illetőleg pedig fogadása tartja, hogy minden poharat fenékig kell üríteni tengeren innen és tengeren túl; egy meghalt Peturlelkű nagybátyjának esküdte ezt a fogadalmat s nem meri megszegni, mert fél az öreg pipaszárától, mint Ady Endre a maga ősapjáétól.
Aladár különben szerelmi kaland nélkül a cipőjét sem tudná felhúzni; Londonban is játszott vele a már-már sablonossá vedlő Ámor isten. Beleháborodott háziasszonyába, egy talpig bájosság ír asszonyba, a kis Girlybe, akinek gerlekacagása felpattantotta nagy bajtársam szívén a most hegedő sebeket. Girly csevegett angolul, Aladár szívta a fogát magyarul s remekül értették egymást. Mikor már világítani kezdett tűzbeboruló szívének pirossága szemének és szemüvegének ablakain, megragadta a kis eleven beszélőgép kezét és forradalmas magyar szókkal ezeket morajlotta: „Te édes szép teremtés, te ir balzsam-ír szívem sebére, te! Mit csináljak veled, kontinensen túl élő madaram,  gombom, virágom, 
levelem, császárnőm, istenem ? Eszem a szíved szívecskéjét! Eszem azt a gyermekesen gügyögő kis szádat! Eszem a szentedet, az istenedet ... ha az urad nem pislogna ránk a túlsó teremből, agyoncsókolnálak!" Baja Misi kásás torokkal  kacagott, a kis Girly megdöbbent, elkomolyodott; kiolvasta rettentő Aladár zöld tűzben forgó lángkerék szeméből, miket mondhatott neki. Elpirult, hallgatagon kiment a szobából. Baja Misi papi értékű vallomása szerint Aladár egész éjjel nem birt aludni; hánykolódott, nyöszörgött, mint a lyukba szorult dombosoldalú róka. Jól van, úgy kell neki! Ez az ember maga a kiabáló Érzékiség; ahol elhalad az asszonyok csillagzata közt, rendzavaró robogásával világfelfordulást kavarít; a lelkek városának utcaseprője csakúgy sepri utána garmadával az agyongázolt szíveket, lehullott könnyeket és elszáradt szerelmi leveleket. Ez az ember Heliogabalus császár korából maradt ránk; nem tud beilleszkedni a mi prűd világunkba.

Délután összeverődtünk Loránd úrnál irodalmi tea-estélyre. A minap elvesztette utolsó aranyamat egy apache fogással, most romantikus novella képében gyöngyözött ki belőle, azt kellett meghallgatnunk. Szép volt, mert jó teát ittunk előtte. Loránd úr tele van tervekkel; olyan, mint egy Zsibongó mesekas, sokszor egész rajokat bocsát ki bódult fejünkre. Most is elmondotta kilenc színdarabjának, hét novellájának és tizenhárom dramolettjének a menetét. Persze, ezeket mind elvetéli múzsája, sohasem írja meg. Aladár figyelt és dörmögött; a kis Mezei unta magát s azon úsztatta lelkét: mennyivel nagyobb ő szociológusnak, mint Loránd úr írónak; én azon gondolkoztam, vajjon kivel mosatom ki a szennyeseimet; Baja tiszteletes úr pedig a vetetlen ágyon hanyatt terülve hortyogott rémségesen. A kis szoba, itt a Quartier Latin kellős közepén, lángészjelöltek Pimodánja volt ezen az estén. Homályos zugaiban egyre óriásodó tervek guggoltak, nőttek, mint a Faust doktor fekete uszkárja, — míg utoljára magunk is megdöbbentünk tőlük. Páris lent háborgó zúgása a jövő harsogó zenéjének tűnt fel, a Mihály magyaros tempójú hortyogása pedig végeszakadatlan tapsok, éljenek zuhatagának.

Párisnak igazi nagyszerűsége nem a múltjában, hanem a jelenében rejlik. Napóleon és a Louvre világcsoda, de Páris ma új Athénje a modern művészeknek és kohója minden forradalomnak. Sehol annyi nagyot merő homlok nem taszítja a levegőt, mint itt; sehol olyan szaporán nem születnek a gondolatok, mint itt; sehol olyan ösztönszerűen meg nem érzik az Újat, mint itt; sehol olyan művészien tarkabarka nincs az élet, mint itt; sehol olyan bukások nem szegik egy-egy kétségbeveszett pályának a derekát, mint itt. Parisban a holt köveknek is parancsolják az élést; itt Vörösmarty szózata így zengene: itt élned, élned kell!

Baja Mihály egy hete készül a hazaindulásra; egyszer aztán végérvényesen fölpakoltuk a müncheni vonatra. Udvariasságból meghatva búcsúztunk tőle, különösen a fogafájós Aladár, aki lenyaklott bús fejével, keleti melancholiájával úgy állt a pérronon, mint egy nadrágba öltöztetett Níobe. Három századnak minden keserve zokogott fel-feloroszlánkodó morgásában. Az éjszakában még zengettek a párisi szent dalok, mikor a vasszörnyeteg kivágtatott Mihállyal, a halottal.

A piros lámpaszemű Szent Mihály-úton hozzánk sodort a szél egy fekete szemű kis táncosnőt. A szerelem mindig fekete-piros színben vibrál előttem; Stendhalnak még csak fekete őrület volt. A hölgyecske ruhája fekete, az arca pirosra festett, párisiasan; mintha parányi kivonata lett volna ennek a feketepiros éjszakának. Loránd úr, hősszerelmesünk, elkezdett vele rigolézni: egy utcasarkon átnyalábolta és összecsókolta kegyetlenül. A járókelőknek föl sem tűnt az utcai idill, itt mindenórás jelenet. A kis táncosnő íhegett-pihegett, fecsegett; mosolygott, kecsesen köszöntgetett; a vele volt gárdista madám pedig gallérunk vasalását nézte s lemondóan pislogott. A boulevard piros és kéklángú szemei rábeszélőn lobogtak ki a nagy modern Nirvánából. Itt a csókra még a lámpák is tűzbe jönnek. Hiszen Páris a csókok hazája.


XI.


Párisban úgy él az ember, a művészember, mint a madár: eszik és dalol. Vagy: iszik és dalol. Megvan az a magyar átkom, hogy éhes hassal még a milói Vénusz hajlási vonalában sem tudok gyönyörködni. Jóllakottan pedig a feketepiszkos Szajnában is folyó aranyat látok. Tehát a költőket állami pénzen is jól kellene tartanunk, mert egy remekbe csinált ebéd sokszor megtermékenyítője az irodalomnak. Shakespeare drámáiban érzem a félig nyers húst, az angolok véres, kemény beefsteakjét; Arany János írásaiban van valami szalonnás; Csokonaiéban valami mustízű. Verlaineben egy kis zöldes ragyogás, abszint-ragyogás. Az ember abból épül föl, amit megeszik; ha finom eledellel élek: finomabbak a gondolataim is. Az pedig mesebeszéd, hogy az éhes költő dalol a legszebben; sehogyse dalol. Hiszen a kanárinak is két ihletője van: a szerelem és a kendermag.

Ha jóllakunk, Aladárral ketten mi vagyunk a Louvre legtipikusabb, legszorgalmasabb látogatói. Orrunkon szemüveg, kezünkben ceruza és füzet, kabátunkon Svájc és Páris hónapos pora, arcunkon Brunetiére hajthatatlansága és Taine szellemessége — így megyünk neki Franciaország és a világ legnagyobb művészeinek. Olyasforma szerepet játszunk itt, mint a természet virágait porzók szerint osztályozó német tudósok. Aladár különösen szereti az adatokat, a tényeket; egy kicsit unokája Gradgrind úrnak, a Dickens rettenetes Tény-emberének. Bele-belebotlunk egyik-másik Murillót másoló műkedvelő állványába; vitatkozunk Leonardo da Vinci geniusán: férfi volt-e hát, vagy nő, vagy férfinő ? Mert a nőtipusai mind férfiasak, a férfitipusai mind nőiesek. Eldöntjük, hogy Magyarország legújabb tájképfestői versenyeznek Corot-val, Michel-lel, Dauvignyvel; rajzolni senki nem tudott úgy, mint Zichy Mihály; a Munkácsy színei vetekednek a Tizianoéval; Fadrusz grandiozitásban megközelítette az atyaisten Michealangelót.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (5)

VII.

(...)

Louxembourg-kert

Páris bakony, embersűrűs gigászi vadon, jól tud rejteni. Rejti a jövőt, nagy forradalmak csíráját; rejti a bűnt, a szégyent és a hazátlanságot. Rejtegeti barna hajú, csigás hajú Ady Endrét is, akit jobbról arcul csapott, balról megcsókolt a hazája. Szegény Ady Endre, dalolója Párisnak, a Bajnak, a Mámornak, az Asszonynak, hát olyan nagyot vétettél volna, hogy megfeketedtél a kiátkozásra ? Dehogy. Hiszen ma már mindenki tenyerén hord, van neved, iskolád, aranyad. Csak a véred, a véred aknáz alád, öli, teperi testedet, a jövőd. Sokat szenvedtél; krisztustalan római zsoldos, aki legalább nem szán. Nem vagy te sem pacsirta-álcás sirály, sem zsoltáros Lázár a dúsak palotája előtt, sem nagyálmodó új Pán, sem fénytollú sármánymadár, sem bizarr szomorú fiú, hanem vagy az ember, az örökké bántott, örökké bántó, siránkozó, dühöngő, mámorozó és dalolgató ember. Beleestél a bűnök csávájába, fetrengesz, jajgatsz, keresed az istent, mert az embereket elvesztetted. Alig van zenéje dalaidnak; magadban való mormolások, fájdalmas felkiáltások, hangtalan gondolatok azok. Ásol furcsa lelkednek feketekék mélységébe és bányászol sok semmi törmeléket, csúnyaságot meg tiszta aranyat. Paraszt szemek csak a sarat látják, az aranyat élelmes kalmárok csenik el tőled. Kövekké faragod a csikorgó magyar szavakat és meghajigálod vele véreidet, az eget; sok éppen a fejedre esik belőle, betörik a koponyád, véres az orcád, de te dalolsz, mert előtted a kancsó, mögötted az Asszony. Van benned sok nőies vonás, affektálás; szeretsz sírni, rágalmazni, féltékenykedni, szeretni, mint az asszonyok; kényes vagy, ideges vagy, parfümös vagy, bolondos vagy, mint az asszonyok. Szereted a pénzt, a bókot, mint az asszonyok. Magadon keresztül látod fajod sorsát: a magyar tudna előre  menni, ha  nekibúsúlná  magát, de  irigységből megrágjuk egymás szívét; csak akkor merünk, csak akkor vagyunk, ha marnak. Kálvinista vagy, prédikátori sokszor a szavad, ha zengők, ha nagyok. Elillant évek szőlőhegyén botorkálsz mámorosan; neked az örömök piros hajók lelked kék óceánján, akiknek kormányosa a halál; neked az élet: utcák leánya; neked a szó: ópium, pogány titkokat szívsz belőle. Neked a hópelyhek pici melódiák, gazdátlan álmok, fagyott angyalszárnyak. A te ablakodon piros hajnalok hosszú sorban és részegen kopognak be. Neked ős, trágár dalokat dúdolnak a szelek. A te szíved úgy csendül, úgy kong, mint a tűzharang. Te a dérittasan szállingózó vörhenyes faleveleket aranyaknak látod. Dühödt, lázongó szívverésedet golgotai bazaltra vésed s írott kövedet dobod a mélybe, hogy késői, bűnös, bús szemek megértsenek. Beevez lelkedbe piros-fekete glóriával a feje körül Léda, keresztül holttengerén az ifjúságnak. Te égő keresztet csókolsz rá, száddal öntözöd ősz szemeit. Férfikarod Máriától Veronikáig ívellik, mert bús vagy, a halál rokona vagy, mint minden boldogtalan a világon. Azért téged soha nem szeretnek az Élet tiszavirág-emberei ; mindig lesz egy kis táborod, külön, feketén, büszkén, azok utánoznak, úgy jajgatnak, ahogy te jajgattál, de nem úgy szenvedtek, ahogy te szenvedtél. Ady Endre, akárhogy, de te furcsa ember vagy.

Összejöttünk. Pap is volt köztünk, hát kísértett az erkölcs és erkölcstelenség roppant fabáb szelleme. Mi az erkölcs ? Ha zárt ajtók mögött csókolózunk. Mi az erkölcstelenség? Ha nyílt utcán csókolózunk. Párisban nyilt utcán úgy csengenek a csókok, mint Debrecenben zárt ajtók mögött. Persze, Páris erkölcstelen, Debrecen puritán. Óh, lehullott leánypárták, titkos bitangságok, elfojtott ördögtüzek: ti tudnátok igazat mondani! A francia így gondolkozik: az élet a szerelem; mit szégyeljem, dugdossam a szerelmet, ha volt orcám  születni, élni? Mi nagyon egyháziasan fogjuk fel az életet; a francia játszik vele. Neki minden játék; a szerelem a legkedvesebb és legraffináltabb játéka. Nekem, szomorú magyarnak, élethalál kérdés, amelybe csakúgy belehalok, mint Ibsen hősei az igazság keresésébe. Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele ? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni. Rám kiáltott esztétikai érzéseim őre, hogy csúf vagyok! Az ajkam vastag, Ízléstelen ; csókolni pedig csak a legszebbet akartam. Verjen meg az öreg isten minden esztétikai érzést, minden gyávaságot! Az élet elszáll fölöttem s én nem tudom, miért is éltem ? Huszonnyolc esztendő — és nulla csók! Ha öt fiatalember összekerül, asszonyra, szerelemre, érzékiségre, bujaságra, nemi rejtelmekre fordul a beszéd kereke. Különösen nálunk, erkölcsös magyaroknál. Pap is volt köztünk, tanár is, erkölcsöknek kimondott őrei, mégis benyitottunk a nemi élet legtizenharmadikabb szobájába is Rettentő titkai vannak a világvárosok szerelmi életének! Én csak most kezdem sejteni. De nem állunk rosszabbul, mint a görögök Perikles korában. Azokban az arany időkben! Mindig ismert az ember minden ocsmányságot és minden angyaliságot. E kettő keverékéből mázoljuk össze ma is a szerelmet. A szüzesség, asszonyí részről, mindig nagy csalogató, sőt házassági képesítő; s a mának asszonyai remekül aknázzák ki ezt az Évai jogot. Értéktelen mintákat adnak el brüsszeli csipkék gyanánt, nagy áron. Szegény férfitársaim, vigyáznunk kell, mert mindnyájunkat érhet baleset és jajkeserves az igazság megtudása. Azért a szabadságért, amit legénykorunkban élvezünk, meg kell fizetnünk férj-korunkban igen gyakran ; mert a leány is hús és vér, húsz esztendeig ellenállni a legrettentőbb szomjúságnak: csaknem egy a lehetetlenséggel. De jól van ez  nekünk,hímeknek! Miért nem visztek, férfiak, ti is szűzi testet a nászéjszakára? A leány ezt nem kívánja s ti gőgös bolondok, tőle mégis azt várjátok, amire magatok képtelenek vagytok? Tőle, a gyöngébbtől, az esendőbbtől, az érzékeire utalttól? Mosolygok, nevetek, kacagok, kacagok!

Testiség, testiség! Hiszen ha nem volna ez a nyomorult testünk, akkor az élet sem fájna. De mentől nagyobb a szellem, annál bujább a test. A nagy Széchenyi bujakórban őrül meg; szegénytől valaki még a mennyország tízezer szűzét is elzárta volna. Deák Ferenc az asszonyt egyszerűen toknak nevezte és tartotta. Munkácsy a paralisisét szintén valami dámának köszönheti. Szegény Szamotát az egyiptomiak kórja kergette a pisztoly csöve elébe. A nagy Péterfyre pedig talán öröklött bajképen szállt ez az átok. Byronról is rosszakat hall az ember. Heinének a gerince sorvadta meg csókolózásainak a tobzódását. Uramisten! Így mehetnénk végig az egész világ nagy lelkeinek során és kisülne, hogy nem hazafiúi töprengések, nem megfeszített szellemi munka, hanem legállatibb emberiségünk vetette meg a sírjokat. Lehet-é ezt az átkot gyógyítani ? Nem. Nem. Mend ozchuz jarow vogmuc. Asszonytól születünk, asszonyért élünk, asszony miatt halunk. Merje hát tagadni valaki, hogy férfi balsorsa nem a nő !
(A  folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)