Mihály pap: A biblia, öhö, nemcsak a világteremtésről ad tiszta és megbízható képet, kérlek alásan, hanem az Ararát hegy magasságából a vízözön függőleges nagyságát is ki lehet számítani, akinek csöpp esze és húsz ujja van! (Fölteszi cvikkerét.)
Aladár tanár (leveszi cvikkerét): Lássuk csak, lássuk csak. Ez képtelenség. Ki írta a bibliát? Állítólag az evangélisták. Kik voltak az evangélisták? Együgyű halászok, vámpénzszedők satöbbi. Tanultak ezek az emberek geographiát, földméréstant, gömbháromszögtant, vagy csak planimetriát is? Szó sincs róla. Na már most, aki nem tanult valamit, nem is tudhatja azt, amit nem tanult. Ugy-e bár? Ergo, képtelenség, hogy ezek a halász, madarász, kanász emberek csak sejthették volna is az Ararát hegy tényleges, (erősen ismétli még egyszer) tényleges magasságát!
Mihály pap (mérges, eszébe jut egy professzorának a tanítása): Kérlek alásan, ez nem keresztyéni beszéd! A biblia
fölötte áll minden kicsinyes kritikának. A biblia isteni kijelentésen alapuló könyv s mint ilyen, szent. Azért tehát az Ararátnak, mégha tényleg nem olyan magas volna is, mint amilyennek a biblia mondja, olyan magasnak kellett lennie, mint az írásban áll. Ámen.
Aladár tanár: Lássuk csak. Ez mese. A földrétegből lehet az özönvíz magasságához vetni, de az Ararátnak semmi köze...
Mihály pap (dühös): Eh, az Ararátnak igenis van köze!
Aladár: Nincs köze!
Mihály: Van köze ! Azt a kutya szentséges mivoltát a...
Aladár (kacag): Hahhaha!
Mihály (mérgében sír és kezdi elől a bizonyítását).
Jó, hogy ekkorára delet mutatott a nap s megérkeztünk Bregenzbe. Az egész kis város fel van lobogózva; ünnepet ülő dalárok dobszó mellett marsolnak a forró utcákon. A bódeni tó partján mozsárágyúk dörögnek; szentül meg vagyunk győződve, hogy a mi tiszteletünkre. A haragos zöldszínű tó, a zászlós gályák, az emberektől nyüzsgő móló, a távol kékjébe vesző hegyek sebesült lelkű Baja Mihályt is megvigasztalják; jól lakik és versbe kezd egy hajó faránál; egy hétig dolgozott rajta, de máig sem fejezte be, mert a Bódén szóra nern lelt magyar rímet; ajánlottam neki az „ódon" jelzőt, de udvariasságból el kellett volna ferdíteni a Bódennel való összecsengésért: óden-nek, ezt pedig Mihály pap sem bírja ki.
A „Karl König" begyesen hasította a színes hullámokat, vitt bennünket Constanz felé. A Noé bárkája nem volt gazdagabb szállítmányban, mint ez a hajó. Emberek, állatok és emberállatok boldog vegyűlésben hencseregtek rajta. Nem rossz szemű író az, aki minden emberben állatot lát. Csakugyan vannak lófejű, kutyafejű, majomfejű férfiak és macskafejű, jércefejű, disznófejű asszonyok. Aladár olyan volt, mint egy rettenetes, villódzó szemű kandúr; Mihályt kövér tokás hízónak láttam s olyan furcsa volt szimatoló orrán a szemüveg! Árnyékomat a nap a hajófedélzetre vetette; nézem, nézem, hát olyan szomorú kutyafejem van, mint annak a rendje. Az egész hajó tele van színes, szürke és fekete ruhákba öltöztetett állatokkal! Jönnek, mennek, kávét isznak, szivaroznak és nevetgélnek. Olyan kedvem kerekedett, hogy majd elkezdtem — isten bocsáss — ugatni és csóváltam volna azt, ami nincs.
Ott állt a vízen a Zeppelin léghajójának sajátságos fészke. Istenem, aki megtanít bennünket repülni, az lesz a mi második Apánk. Nekünk a teremtővel szárnyatlan kötésünk van, talán valamelyik arkangyal féltette tőlünk hatalmát, azért kopasztottak meg evezőnktől. És mit csinál a kijátszott csúszó-mászó ember? Addig fúr-farag, töri-marja az öklét, a fejét, míg egyszer csak nyélbe üti a repülő-gépet. Azt mondják, már Zeppelin meg is csinálta, csak még nem tud vele bánni. A bicikli milyen tökéletes szer, mégis órákba kerül, míg meg tudjuk ülni. Hát még a levegő hajója! Mennyi izgalom, mennyi újság, mennyi meglepetés vár ránk odafent, a felhők alatt! Lehet, hogy érzéseinknek súlypontja váratlanul átesik máshová; idegrendszerünk finomabb összeköttetésekkel végzi munkáját; másnak látjuk a földet, az eget; másképen félünk, másképen szeretünk. Hiszen a rögtől elszakadásban már egy föltételezett magasabbrendű élet lappang; a tizenkilencedik század embere felhőkarcoló palotákban lakik, a huszadiké a felhők fölébe kerül. Míg az ős ember ott él-hal a porban. Vájjon mi lesz a végső tökéletességünk? Ezt, ezt szeretném megálmodni a titkok nyílásának éjszakáján. Mert én Petőfi sóhajtását visszájára sóhajtom : Mért nem születtem ezer évvel később ?
A nagy vizek bölcseségre tanítják az embert. A bódeni tavon tettem meg a fiúknak egyre szilárdúlóbb vallomásomat, hitemet, hogy a legaltruistább korszakoknak is Egyének az istenei. Az életnek nincs semmi értelme, az bizonyos; mert magunkon kívül nem tudunk felfogni semmit. Vakok, süketek-ostobák, szárnyatlanok vagyunk, bizonyos percekre fölhúzott gépek; ha lejárt a szerkezetünk, végünk van. A tömegek ezt nem tudják, nem is hiszik; élnek az életért, a császárért, az istenért. De vannak látásra teremtett lelkek, akik megértik a mi szomorú végzetünket s ez a sötét tudás emberfölöttiekké hatalmasítja őket. Nem életért, nem császárért, nem istenért élnek, hanem a tagadásért; azért a kis ellentmondásért, hogy pillanatra meghazudtolják a legegyszerűbb, legegyetlenebb igazságot: Por és hamu vagyunk. Ők, haláltudattal a szívükben, megindulnak a halhatatlanságra. Jól tudják, hogy el kell múlniok és nem akarnak elmúlni. Ez az, amit én tragikumnak hiszek. Minden nagy Egyén határtalan szomorúságot visz magában. Olyanok, mint a vasszobrok volnának, ha egyszer megindulnának talapzatukról. Lehetetlen, hogy csordultig ne legyen szívök gúnnyal: a hatalmas kakasviadalok, békakirályságok láttára. Szomorúságuk lassanként fölébe emeli őket az átlagembereknek és érzik formátalan nagyságukat. Ez a lángész gőgje, melynél keserűbb gőg nincs. Minden tudás: egy jajkiáltás, egy szívrándulás. Ha ők tudják a legnagyobbat, a semmiségünket, milyen kín lehet az életük. A tömeg rendesen tanácstalanul áll velők szemben; bámulja, nem érti és gyűlöli őket, mert nyugtalanítók. Elszigetelődnek és akaratlanul is vezetnek; mert az emberállatban ösztönszerű az előrehaladás, legelői pedig mindig a legsietőbbek állnak s ezek az Egyének hétmértföldes léptűek. Mi a hasznuk emberi szempontból ? A siettetés, a serkentés. Egyébként ők is tollatlan kétlábú állatok.
Constanzban megint gőzösre szálltunk. Itt láttam egy érdekes bot-embert, aki úgy dolgozott a botjával, mint a bogár a csápjával. Csápolt is vele összevissza, kedélyesen, bolondul, szakadatlan. Botján nyújtotta át a jegyet a kalauznak, botjával tette be az ajtót, vette le kalapját, bökte meg előtte ülő hitvestársát, hogy rá figyeljen ; botjával kormányozta fiát, vette ki zsebkendőjét, törülte meg orrát. Végül szájába fogta a botot és szívta, mint a szivart. Mindezt ingyen lehetett látni.
— Vajjon hány lóerejű esése van itt a víznek?
Szép a Rajna, de még szebb a kis Brast Klárika. Istenem, hát már itt végig kell élnünk a Goethe, Heine világát? Koszorút a fejemre, tirsust a kezembe, evoe Bacche ! hiszen még fiatal vagyok ! Az Oroszlán fogadó remek hely, de mit érne Klárika nélkül ? Bugyelláris pénz nélkül, rózsafa virág nélkül.
Óh, ti debreceni lányok, nem is képzelitek, mi az a keresetlen báj, kacagó üdeség, bogárszem, kárhozatba vivő karok és rendek! Svájc nevetett ránk egészséges bubájával. Klárika jött, Klárika ment, jókedvünk jött, bánatunk ment. Aladár, az ős Kaján, dürrögött, mint a fajdkakas. Baja Misi elfelejtette Máté evangéliumát, el a tíz parancsolatot és koszorúba fonódtak karjai. Én átkoztam az őseimet, hogy ilyen messziről szépnek teremtettek s egyengettem rokkant derekamat. Csodálatos forradalom támadt a lelkünkben, pedig szép leányt láttunk is, ettünk is már. De Klárika más volt, új volt, svájci volt, tizennyolc éves volt. Mit csinál három hím egy galambért! A poklok mélységes fenekére imádkoztuk egymást. Klárika fénylett, Klárika állott, mint Komárom vára. Búcsúzáskor összeölelgettük; meg is csókoltam egy gimnazista csókkal. Mindhárman verset írtunk hozzá, németet, rímeset, rémeset...
A kis Klárika szomorú volt, mikor búcsúzóra kezet fogtunk vele. De elmosolyodott, amint megérezte 30—30 centime-ünk lágy nyomását. Adieu, adieu!
IV.
 |
| Zürich, 1908 |
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
Ilyen esős nyári délután Zürich a hársillat városa. Engemet anélkül is bolondítanak az illatok, most lihegő orrcimpával ittam a földszintre vert parfümöt. Zene, szín és illat — ezek ragadnak engemet a hetedik égbe. Azért is imádom a színházat, az én templomomat, mert annak zene, szin és illat a szentháromsága. Milyen jól esik tiszta városban még ázni is. Zürich a Zwingli, Pestalozzi és a Tisztaság városa. Erős hitű, gyermeket szerető, virágos. A nagy Münster mellett áll az ecclesia militans-nak tipikus katonája; kardra támaszkodik, bibliát fog a kezében, talán a kappeli síkságra néz, mert ezt olvasom ki szeméből: „A testet megölhetitek, de a lelket nem". Poéta vagy, Zwingli, mert a poéták hitét vallottad ; nekünk is ez az egyetlen vígasztalásunk. A Pestalozzi-tér gyönyörű virágos. Elevenzöld fűszőnyegre tarka virágcsíkok vannak kirakva vörös georginákból, lecsüngő fejű fuksziák-ból, piros pelargóniákból, kék vaníliákból. Középen áll az öreg Pestalozzi, egy kis mezítlábos gyereket fog kézen s hozzáhajol. Minek mondjam, hogy szeretem a virágot és a gyermeket ? Mindakettő nőkre viszi gondolatomat s mikor egy szép leányban előre meglátom az anyát, úgy tetszik: kövérlábú kis gyermekek játszanak virágos mezőn. Hát Pestalozzit hogyne becsülném! Kócos, maszatos gyermekeknek ezt a derék szárazdajkáját! Szinte látom, hogy futkos ingujjra vetkőzve a padok közt. Megemelem szobra előtt kalapomat, felsóhajtok hozzá: Kolléga . . . Merthogy voltam, én is voltam valaha ...
Ahogy szállt, szállt az este, Aladár egyre nyugtalanabb lett. El-elsodorintott mellőlünk s nagy idő múltán bukkant megint ránk. Lassan kifacsartuk belőle a titkot: levelet várt a salzburgi német asszonytól. Jézus ! Én már Brast Klárit is elfelejtettem s ő még Salzburgban jár. Utána vetettük a gyeplőt: menj, menj, hová a Történet viszen. Baja tiszteletes úr karonfogott és vallomásokat tett. Hogy ő mennyire szereti ezt a rossz Aladárt, hogy próbálta, mint Isten szolgája, megtéríteni, mert — kérlek alásan — az az ember furcsa ember, labirint lelkű, magahitt, fondorlatos, nem oda vágó, ahova néző. Milyen kár érte, hogy nem imádkozik, hanem káromkodik; világi verseket ír, nem szent himnuszokat; zöld gallért hord, nem fekete kaisert; asszonyokat szeret, nem leányokat. Milyen kár! Ürgette-forgatta nemes bánkódásának nyársán, mint a jó Géresi Kálmán a sütnivaló szalonnát. Meg is sütötte, meg is pörkölte, zsírját is vette, kenyérre kente, meg is ette szegény Aladárt. Nekem, furcsa módon, az iskolai dolgozatjavítás jutott eszembe, a legkínosabb valami, amit ép elmével ember végezhet. Először mérgelődtem, azután elálmosodtam a Mihály karján; szakadatlan duruzsoló fakó hangja elringatott-elrengetett, mint édes anyám énekszava kis gyermekkoromban ...
Mentünk tovább, nyugat felé.
Már a baseli vonaton érdekes izgatottság fogott el bennünket: közeledik a francia határ! Valami furcsa ösztön mozgatja az embert, hogy próbáljon az idegenhez idomulni. Próbáltunk mi is. Aladár a kocsiajtóra szegezett Avis-ból kezdi tanulni a francia nyelvet; majd leveti cipőjét, előveszi Rozsnyay „Két óra alatt franciául" című gyorsforralóját és főzi rajta fejét, emlékezetét. Baja Misi egy ötvenhét esztendős szótárból francia szavakat magol: bicska, szoba, ágy, szobalány, papucs stb. Én egy szegletbe rogyva azon gondolkozom : hogy a fenébe kérek franciául forralt tejet? Németül semmit nem perget úgy a nyelvem, mintáz „abgekochte Milch''-et; de franciául ! franciául! Elhatároztam, hogy pantomimiával, kéz-, arc-, szemjátékkal fejezem ki óhajtásomat. Először tehénfejést mímelek a kezemmel, azután egy égő gyufát tartok tejesüvegünk alá és magamra mutatok, ivást markirozok; ez azt teszi: „forralt tejet kérek".
Mülhausennél egy Quasimodo-fejű kis emberszörny szállt a kocsinkba. Vízfeje húsos volt; bedagadt szeme mint két üveggolyó pislogott ránk. Keze, lába félben maradt, de vastagra hízott és formátlanul lengett ide-oda. Iszonyú leverő hatással volt rám. Azért gyönyörűbb fejekkel édesítettem képzeletemet. Minden arcra kiül a szellem, bizonyos; sugárzást, vonalakat kap a belső forrongásoktól. Shakespearenek a fejét nem ismerem, de boltozatos homlokát és lobogó mély szemeit szinte látom. Goethe görögös feje maga a klasszikus férfiszépség; csal a márvány nyugalom és döbbent a fekete nap-szem. Schiller hosszú, sovány arca németesen szentimentális ; homloka theoria, szeme dithiramb, szája elégia. Beethoven gyilkos szeme, vas homloka, ferde álla együttvéve: egy Napoleon-gyászinduló. Arany János'kutató tatárszeme, zömök végű orra, hatalmas állkapcsa: minta egy szántóvető paraszt fejéhez; csak kinyílt, négyszögletes homlokán játszik valami úri fény. Petőfinek égreszökő haja: fekete láng; szeme lélek-villámlás; szatirszája egy isten gőgjétől és egy bakháns szenvedélyétől vonaglik. Szégyen, nem szégyen : sokszor elnézem a magam fejét is tükörben ; zöld szem, vastag száj, rövid áll — mit jelent ez ? Semmit. Mindig átkozom a sorsomat, hogy ilyen nyavalyás, pénteki arcúnak teremtett. Talán jobban kellett volna szüleimnek szeretniök egymást, belőlem is lett volna valami.
Petit-Croix határállomás. Francia zászlók lengenek az épületeken, lampionok a vendéglők homlokán ; paprikanadrágos és rettentő vállrojtos katonák ugrálnak föl vonatunkra ettől kezdve; szabadságról jönnek. Valami furcsa láz csap meg bennünket. Elszavalom a fiúknak egy pár új versemet; Mihály kimegy a másik kocsiba, hogy megénekelje a rajnai vízesést, Aladár hümget, verstémákat jegyez föl noteszébe. Hosszú az út és unalmas; nekem kapóra jön : felizgatott fantáziámmal a jövőmről álmodok. Színpad és dicsőség, színpad és hatalom — mindig csak ez incseleg a lelkemmel. Nem csoda, hogy névtelen vagyok, hiszen még semmit nem áldoztam fel híremért. Pedig a Hír is asszony, meg kell hódítani gyöngyökkel, könnyekkel.
A nagy francia síkságon betakarja vágtató vaskígyónkat az Éj. De fekete palástjának ragyogó piros, zöld díszei vannak : a távol morajló Páris eregeti rakétáit az égre. Páris vígad. Páris ünnepel. Micsoda nap van ma ? Quatorze Juillet I Július 14-ike, a Bastille lerombolásának napja. Soha jobbkor nem érkezhettünk volna. Olyan izgatottság fog el bennünket, mint a vőlegényt nászéjszakáján. A forradalom láza fut keresztül rajtunk s beleordítom a dübörgő éjszakába: A la lanterne les aristocrates! A csattogó kerekek utánam viharozzák tízszer, százszor; a szél elkapja s berohan vele a Városba, piros heroldjaként az érkező Rettenetnek. Baja Mihály majd megbolondul jókedvében, Aladár búg, mint egy dunai hajó-kürt, tompán és félelmetesen. Kelet rohan nyugat ellen, hogy lerombolja, vagy örökre beleszakadjon. A vasszörnyeteg bevágtat a Gare de 1' Est villanylámpás udvarába, nagyot fúj, egyet zökken és megáll. Párisban vagyunk!
Éjjel tíz óra múlt. Sodor bennünket az emberáradat, ismerős sehol. Sürgönyünk delet jelzett, mi éjszakára érkeztünk, párisi barátaink nem várnak. Hajrá, neki a zsibongó Bábelnek ! Előttünk a Sebastopolba szakadó Boulevard de Strasbourg, piros, zöld lámpásaival és fekete-tarka népáradatával Egész Páris fent van, kinn az utcákon, rigolézik, vígad, táncol. Háromszínű kis papírzászló lobog az urak szalmakalapján, kokárda a nők mellén ; bolondos jókedv és ölelkező testvériség mindenütt. A villamos kocsikat beszüntették; utcák közepén, és keresztezési tereken cigányzene, síp, dob, sőt harmonika mellett táncol Páris fiatalsága. Venusnak egész festett gárdája talpon, ezer fogással vívja csatáját a nemzeti hadsereg kósza katonái ellen. Itt édes a győzelem, édes a megadás. Lobogók, színes lampionok hímezik az éjszaka sötét bársonyát; vakító ragyogással forognak az őrülésig muzsikáló forgókomédiák; lovakon, disznókon, elefántokon, szörnyeken lovagol a Quartier Latin pajkos diáksága és lenge-ruháju éjjeli pillangója. Csupa gyermekes bolondság az éj és az élet, mintha nem volna holnap és nyomorúság. A világ királynője, Páris, vígad.
Hát mi, szegény keletiek!
Mint a cirkusz fényes porondjára kicsapódott új ló, először megtorpan, azután fülelve szétvizslat, majd reszketve megkezdi mutatványát — ilyenforma érzések közt marsolunk mi is végig három nagy boulevardon. Baja Misi tót szalmakalapban, egy múlt századbeli öreg szatyorral, kampós kupecbottal; Aladár világhírű megzöldült havelockjában, üstalakú gyászkalapjában; én esernyővel és fekete kufferemmel, tömérdek bánatommal — loholunk, loholunk őrült tempóban. Hogy hová? azt még a jó isten sem tudja. Páris csakhamar észrevesz bennünket. Aladár maga egy élő felkiáltójel, Miska egy nagy gömb-pont, magam sovány kérdőjel — hát hogyne olvasnák ki rögtön tartalmunkat? Először is nekimegyünk mindenkinek, mert az utakon nincs egy embernyi üres hely. Száraz lábbal nehezebb itt gázolni, mint Mózeséknek a Vörös-tengeren át. Aladár három lófejjel magaslik ki az apró franciák közül; Guliver a törpék között! Pajkos rémülettel szaladnak szét előle a szembejövők s pattognak az élcek, mint a pattogatott tengeri. Rendőröket interjuvolunk, de nem értünk szavukból semmit. Mulatnak rajtunk még az özvegyek és árvák is. Szállást nem kapunk. Éjfélkor a Pantheont körül forogjuk háromszor is, mint a dugó csigák. Lakás nincs sehol! A két órai tagozott menet, a tizenkét órai éhség, bűneinknél nehezebb kufferem úgy elárvítanak, hogy káromkodni szeretnék és majd sírva fakadok. Egy órakor ebédelünk, kettőkor szállást fogadunk Paris legrémesebb zughotelében. Józan lélekkel nincs isten, aki bevigyen bele, de most összefolyt előttem valóság és földöntúliság, élet és halál, azt teszik velem, amit akarnak. Sue Jenő regényei borzongattak még egy kicsit; a pokolsötét, szűk labirintfolyosók, a reves ágy, a hóhérszín takaró, a nagy tolvajjáró ablakok, különös neszek rémítenek egy darabig, azután elfelejtem a létemet és belehullok valami nagy feketeségbe. Aluszom első éjszakámat Párisnak borzalmas karjaiban.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése