OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (2)

II.

Vonaton nem igen szeretek fecsegni; az egymást hajrázó kerekek muzsikája hangtalan álmodozásba ringat. A vérem lüktetése szinte belekapcsolódik a vasgép gőzhajtójába, úgy, hogy a rohanó kocsisor részének érzem magamat. A munkában lihegő test pedig nem pazarolja a szót.  Két társamat más anyagból gyúrták, elhúzódtak a beszédesek fája alá. Tiroli turisták jöttek-mentek az összekötő dobogón, feleségestől, gyermekestől, pirosán, egészségesen, vidáman, mint a szabad természet csontos fiai. Ezek az erős leányok erős anyákká lesznek, erős fiákat szülnek, erős nemzedék magvát vetik el. Ha én belügyminiszter volnék, a völgyet felvinném a hegyre. Nagyon  hozzászoktunk  az alacsonysághoz úgyis.
Linz tájékán jelenti Mihály barát, hogy arrább egy kocsival, valami kedves beszédű német asszonyka esett az Aladár hálójába. Na, már kezdi! — gondoltam magamban. Ez az Aladár rettentő hatással van az asszonyokra. Hatalmas tagozatja, tüzes vízben forgó szeme, izgató zöngésű, mondhatnám kéjes hangja: megzavarja a társaságába vetődött lélek harmóniáját és rendesen bámulatra, vagy gyűlöletre ragadja. Asszonyoknál gyűlölet és szerelem oly rokon, mint egy pár cipő; csak épen az egyik ballábas, a másik jobblábas. Ők vagy gyűlölve szeretnek, vagy szeretve gyűlölnek. De a mi édes német asszonyunk nem volt ilyen gyárilag készült asszony. Maga is tollat forgat, úgy ismeri Nietzschét, Schopenhauert, Haeckelt, hogy mi csak gyalogosan botorkáltunk utána. Linztől Salzburgig annnyira összebarátkozott Aladárral, hogy útját megváltoztatva, kész volt bennünket követni.

Itt a szerelem!

Salzburgban kiszállunk, az asszonyka utánunk ugrik, nem megy Münchenbe. Hozzánk szegődik, mosolyog ránk és kérdi: hova megyünk ? (Mikor azt mondom: ránk, hozzánk, csak írói többest használok; ezt így értsd nyájas olvasó: Rá, t. i. Aladárra, Hozzá, t. i. Aladárhoz.) A dolog kezd kényesen érdekessé lenni. Miska mosolyog, mint a vadalma, Aladár meg akar szökni (látszólag), én epikus nyugalommal várom a továbbfejlést. Egy kereskedő legény kaján  vigyorgással  gavallérságra inti legnagyobb társamat.

Ez már bosszantott engemet is. Kocsira kaptunk és bevágtattunk, tudom is én, melyik fogadóba. Az asszony jön velünk. Lerázzuk a port, megyünk ebédelni — az asszony jön velünk. Eszünk, ő is eszik; hallgatunk, ő nem hallgat. Utoljára Aladár is nekimelegszik s nagyszerű vitát kavarítanak a gyermekek nemi felvilágosításáról. A szellemes kis asszony idézi Ellen Keyt, cáfolja, forgatja szókimondón, álszemérem nélkül, de mindig kedvesen, finoman. Ej, hiszen ez több kettőnél ! Én bennem eddig állt az ütő, most megkondultam. Azt akartam neki mondani, hogy a gyermektelen asszonyokból lennének a legjobb anyák s azt találtam mondani, hogy az anyátlan gyermekekből lesznek a legjobb asszonyok. Volt kacagás. Egy kis kutya az asztal alól rám ugatott. A német kutya megérzi, ha vét az ember a grammatika ellen.

Mönschberg

Ebéd után a Mönchsbergen andalogtunk. A kilátó toronyból vizsgáltuk a magános tiroli hegyeket és a Schlossbergről idekomorodó várat. Milyen hamar átgyúrja az embert a környezet! A német szó, a tiroli népviselet, a hegyet nyergelő vár, fenyveserdők, folyó, hidak és sarkunkban egy örök beszélőgép asszonyka — félnap alatt osztrákformákká lágyítottak bennünket. Elfelejtettem, hogy nyolcvanötezer könyv vár otthon reám, hogy bizonytalan az egész jövőm, hogy Bécs lassanként elnyeli hazámat; csak azt éreztem, hogy fölöttem kék az ég, üde levegő csapkodja orcámat, mosolygó jámborok vesznek körűl és befedez a felséges Császár kegyelme. Óh, nyomorúságok nyomorúsága: te vagy, Ember! Te hencegő, te vas, te jellemes, te megalkuvó, te nádszál, te sok hűhó semmiért. Az vessen rád követ, aki különbet tud alkotni nálad.

A szabadgondolkozású hölgy le nem szakadt a nyakunkról egész nap. Milyen nyűgös három embernek is egy asszony ! Hát még egynek három. Ezért házasodjam én meg, hogy cérnás skatulyába zárják a szabadságomat?  Hogy kábulásig darálja fülembe krajcáros lap-szellemességü mondókáit egy csinos üresség? Hogy pénzt kérjen tőlem sáfrányra, fahéjra, mikor épen a hetedik csillagkörben vágtat a fantáziám ? Hogy mosolyogva hajlongó családi gépet csináljon belőlem egy hozománnyal szentelt veszedelem? Hogy vitázzak nálam ostobábbal s meghajoljak nálam kisebb előtt? Nem én, ha utolsó himje volnék is a Földnek. Társuljon, aki társtalanságát nem birja; én mégis Ibsennel tartok: akkor legerősebb az ember, mikor egyedül áll. Pedig szeretem a nőt, ahogy ember szeretni tudja; de csak addig, míg messze van tőlem, míg fölöttem áll; mikor leszáll hozzám és kisebbé lesz nálam, megutálom, hogy embernek születtem.

Halálra fáradtan vergődtünk haza. Aladár a tömérdek beszédtől már félszegre görbült, mint a megsérült léggömb. Vigasztalanul vitte magával bolygóját, aki már nem is gondolkozott, csak beszélt. Vacsoránál egy magyar család felüdített bennünket királyhágóntúli szavával. Ittunk magyarul és beszéltünk németesen. A kis német asszonykát bekísértük szobájába; Aladár összecsókolta kezét kisujja hegyétől a könyöke bütykéig. Az asszonyka (kicsi volt, nem is szép) majd sírva fakadt gyönyörűségében. Párja nézett rá és búgott, mint egy megvadult galamb. Annyira hangosan voltunk, hogy a szomszéd vendég nem birt aludni; ránk üzent, hogy tompítsuk jókedvünk hegyes szarvát. Még egy sóhaj, egy forró pillantás — elváltunk a csalatkozott, szellemes kis asszonytól; csak Aladárból zokogott fel még egy hétig az emlékezet.

Mentünk tovább, nyugat felé.

Istennek legkisebbik szolgáját, Mihály barátot nagyon bánthatta az Aladár asszonyi sikere, vagy valami más, szóval nekitámadott kegyetlenül, hogy őt semmibe sem veszi, csak úgy foghegyről   beszél   vele,   róla.   Épen   a  kedves  zelli tó partján szaladt velünk a gőzös; gyönyörű havasok, mint óriás cukorsüvegek bámultak be az ablakunkon; zengő patakok futottak versenyt izzásig hevült kerekünkkel; kolompos tehenek bámészkodtak a fekete, füstös csodára; az Istennek, akit én hiszek, magának az örök Természetnek a lelke ült a legparányibb fűszálakon is, hajnali harmat alakjában; a Föld mosolygott, mint a szépet álmodott szerelmes lány; búzavirágszínben kékellett a mennybolt nagy, kerek szemcsillaga, mint egy második isten ránkvigyázó szeme; reggel volt, üde, tiszta, tizenhatéves fiatalságú reggel — és egy pap, meg egy tanár keserves nekirugaszkodással marta egymást mellettem. Szavakat szórtak egymás szemébe, poros, útszéli szavakat, bár Aladár vasalt cilinder volt Mihályhoz, a szalmakalaphoz képest. A finom német utasok csodálkozva néztek ránk, temperamentumos magyarokra.

Soha nem tudom megmagyarázni, miért legcsatározóbb, legellenségeskedőbb emberek a papok. Ők, a hivatalos istennek szelídlelkű szolgái, az erények fekete ruhás foglalatjai miért oly nyersek, oly pártoskodók, oly egymást kanálvízbe fojtani tudók ? Én nem tudom, csak látom. Ha nem volnának „fölszentelt", emberfölöttinek jelölt emberek: nem szólanék semmit. Én is görgettem az átkok és viaskodasok kövét. De ők tanítóink volnának, példaadóink volnának szebb és igazabb életre. És hányszor emberebbek nálunknál, lefelé ? Milyen mindakoporsóig gyűlölködők ! Milyen vasárnapi hitűek! Milyen hazug színjátszás az ő magasztos csirából fakadt hivatásuk ! Mit, hivatás ? Hivatal, hivatal, megfizetett és sokszor meg nem érdemelt hivatal. Becsület a sokasággal nem, futó néhánynak.

Keletet nyugattól a tisztátalanság is elüti. Szégyellem leírni, hogy körülbelül a Lajta folyó a nagy határ. Azontúl nyugatra úri az élet, keletre szennyes az élet. Nem épen az emberek miatt, sokszor a földrajzi viszonyok is döntők. Ahol hegy van, víz is van, a víz pedig a leghatalmasabb utcaseprő. A keleti síkságokat befújja porral-szennyel a szél; az alföldi városok olyanok, mint a homokban fürdő szárnyasok, mentől többet tisztálkodnak, annál piszkosabbak.
Innsbruck úri város, modern város. Júliusban úgy tele van turistával, mint a magyar keserűséggel. Annyi sugár szép lány virágozza be az utcáit, hogy az ember a tízezer szűz legendáját álmodja át. Arcbőrük finom-fehér, mint a lelkes márvány; csöppentett vérszínű rózsák úsznak tejében. Olyanokat sóhajtottunk utánok, hogy kabátunkról a gombok leperegtek. Tiroli viseletükben a férfiak is daliásak, regényhősformák; szadadság és egészség apjok és nagyapjok. Mi keleties idomtalansággal ríttunk ki közűlök. Aladárt az ilyesmi nem bántja; esernyő alakú, rémséges csalmáját szemére vágja, megzöldült malaclopóját vállára kavaritja, külső zsebét telerakja kenyérrel, sajttal és félliteres tejesüvegekkel, úgy, hogy mozgó vásárcsarnok az egész ember. Rohan, mint a Rostand gémlábú sassai, rohanat közben kinyújtja hatalmas vörös nyakát és kémleli zöld szemeivel a legolcsóbb kocsmát, a legnevezetesebb szobrokat és a legcsinosabb lányokat. Szimatja jó; csak nem kíméli töredelmektől sem magát, sem filigránabb társait. Baja Misi mindig félkilométerrel baktatott utánunk.

Tirol a szabadság hazája; mégis elárulták szegény Hofer Andrást és szobrot emeltek annak örömére, hogy Ausztria zsebébe dugta őket. Mentsen meg bennünket a magyarok istene az ilyen szabadságtól. Wahrmund tanárt is szélnek eresztették, mert volt bátorsága kimondani, hogy a vallásfelekezetek mesterséges korlátai akadályozzák az emberiséget haladásában. Szegény Wahrmund sokat tanult, mégsem tanulta meg azt, hogy a Világot egy nagy hármas hatalom igazgatja: Pap, Katona, Pénz; aki ezekkel ujjat húz, menthetetlenül elveszett.

Innsbruck

Innsbrucknak az udvari templomát nagyon megszerettem, mert vallást és nemzeti érzést egyesít, akárcsak a XVI. század magyar énekmondói. Miksa császár síremlékét bent a templom közepén huszonnyolc vasszobor állja körűl, gyönyörű néma gárdája a halhatatlanságnak. Aki Rákóczi fejedelmünket eldugta Kassa város templompincéjébe, megérdemelne huszonöt botot, de keserveset. Milyen ízetlen, szépről nem is álmodó, fakólelkű teremtések vagyunk mi, magyarok! Hogy verjük mégis a mellünket, hogy követelünk magunknak polcot és jövendőt Ferenc Józseftől és az öreg istentől! Van bennünk valami a csizmadia inas, a félreismert lángész és a köpködő kapás modorából. Rosszul fércelt kabátjai, kapta nélkül csinált bocskorai vagyunk Európának. Nem csoda, ha jóízűeket nevetnek rajtunk.

Az Inn folyó balpartján hallgatja a fák beszédét Walther von der Vogelweide, a középkor legnagyobb dalosa. Nem hiába Vogelweide, a madarak, elegáns kis pintyőkék, hűségi esküt is esküdtek neki, hogy soha mástól nem kérnek tanácsot : ritmusra, zeneiségre vonatkozólag, csak tőle, a hallgatag bronztól. Lábai alatt, sziklakövek közül örökös forrás buzog, kedves szimbolumaképen az örökifjú költészetnek, a dalnak. Walther épen a lant húrjába kap, mint a mi Csokonaink. Sokat kóborgottak mindaketten, de Vitéz Mihálynak nem akadt II. Frigyesse, aki szerény birtokot adjon neki azért, hogy a lelkét rímekbe tördelte. Miért volt olyan bolond ? Lehetett volna mesterember is, vagy hivatalnok. Szeretlek, Walther, mert ezreket tántorítottál el, hogy nem hallgattak istennek, sőt a pápának sem a szavára. Ez az, a pápának! Aki ma is fent űl még kopott trónján, fehér árnyéka egy hajdani vashatalomnak és azt hiszi, hogy ő forgatja a vele forgó világot.

(Folytatjuk)