MIKLÓS JÓZSEF: Lengyelország. Krakkó - Nowy Targ (1974)

A szerző (1940-2003) farkaslaki származású, Csíkszeredában élt francia nyelvtanár, aki tragikus körülmények között, autübalesetben hunyt el. Földrajzi és szellemi kalandozásairól egyaránt számot adó írásai halála után, családi kezdeményezésre több kötetben jelentek meg, magánkiadásban. Utazásainak külön színt adott az a sajátos helyzet, hogy legtöbb esetben sokoldalú nyelvtudását önképzéssel fejlesztő tolmácsként, munkában kellett megélnie azt, amit mások kedvtelésből megtehettek. Az így szerzett tapasztalatai egyedi színben láttatják előttünk a sokunk számára egykor nehezen megnyíló világot.

Az egyik csehországi turné alatt vetődött fel a gondolat, hogy jó volna más országok jégkorongcsapataival is kapcsolatba lépni főleg azért, mert egyes cseh együttesekkel meglazult a viszony, másrészt pedig azért, mert meguntuk a pofozógép szerepét. Karvinában, ebben az észak-cseh bányavárosban, amely hajdanában Lengyelországhoz tartozott, elhangzott a meghívás, ha kedvünk van, írjunk a nowy targ-i Podhale nevű csapat vezetőségének, ők szívesen felkarolják a kezdeményezést. Így is történt, és hamarosan ékes német nyelven megérkezett a meghívó egy lengyelországi edzőtáborba, a Tátra-alji kisvárosba. Nowy Targ magyarul Új vásárhelyet jelent, s annak a fontos kereskedelmi útvonalnak az egyik állomása volt, amely egykor összekötötte a felvidéki magyar városokat Krakkóval. 
Elsősorban fekvése folytán ez a város több mint száz évvel ezelőtt a lengyel hoki bölcsőjévé vált, és azóta is a téli sportok hazája. A jégkorong az első számú a sportok között, de vannak sízői is, akik a közeli Zakopane nemzetközileg is igazolt pályáin edzenek és versenyeznek. A vidéknek havasalji jellege van, a város a Dunajec két ágának összefolyásánál fekszik, a Turbacz hegy lábánál. Amikor először érkeztünk Nowy Targba, csak pedzettem a lengyel nyelvet, az addig ismert három szláv nyelv elemeiből próbáltam összerakni. Otthon a Petőfi utcai újságárudában naponta megvásároltam a Trybuna Ludu nevű lapot, a lengyel kommunista párt szócsövét, amely számomra nyelvgyakorló kiadvánnyá egyszerűsödött. Stílusát, hangvételét a hazai sajtóból ismertem, mert azt valahol egy nagy gonosz boszorkánykonyhában kotyvasztották egyformává. A lengyelek az újságírásban is valami sajátosat alkottak, rengeteg interjút közöltek, amelyekben a beszélt nyelv fordulatai szerepeltek. Közben beszereztem a segédeszközöket, szótárakat, nyelvkönyveket, és nagy lelkesedéssel fogtam ennek a rendkívül érdekes nyelvnek a tanulásába. Kezdeti sikereim még nagyobb lendületet adtak, a vendéglátók kedves titkárnője és tiszteletbeli elnöknője segítsége és türelme még inkább fokozta ezt a lelkesedést. Egy tragikus történelmű, nagy kultúrával rendelkező nép nyelvének kapui nyíltak meg előttem, és megvilágosodtak a sajátos lengyel hangok (orrhangok, az átvágott l, a rengeteg cs, dzs, dz, scs, rz) kiejtésének titkai. Tetszett a szabályos hangsúlyozás is, az utolsó előtti szótagra rögzített nyomaték, ami érdekes hangzást kölcsönöz a nyelvnek. A lengyel nyelv és kultúra bűvöletébe kerültem főleg Krakkó csodáinak megismerése után, továbbá pedig az után, hogy lépten-nyomon testvérnek tekintettek: Polák Wegier dwa bratanki... Bár nyelvtana nehezebb a csehénél, mégis megéreztem benne az ősiséget, hiszen a lengyelek arra a legbüszkébbek, hogy még az első ezredforduló előtt állammá szerveződtek, s hogy nyelvük a legkiműveltebb a szláv nyelvek közül. Erdélyiségem még nagyobb ösztönzést adott arra, hogy csodáljam a lengyeleket, tudván, hogy Báthori István tőlünk indult, és hogy Kinga királynő valamelyik erdélyi sóbányában veszítette el gyűrűjét, amely aztán Wieliczkában egy sótömbből előbukkant. Siedmigród (Hétvár-Erdély) legalább olyan gyakran előfordul a lengyel történelemkönyvekben, mint a mieinkben Szilézia vagy Galícia.


A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején Lengyelországba csak azok jártak, akik megszállottakként ragaszkodtak ehhez az országhoz. Nagyifjúsági csapatunkkal mi minden évben kimentünk, és tanúi voltunk az újkori Lengyelország jelentős történelmi eseményeinek. Láttunk kétségbeejtően üres üzleteket és dühös utcai tüntetéseket,  ott voltunk a Jaruzelski-féle hadiállapot bevezetésekor,  a sziléziai bányászok legyilkolásakor. Azonban a lengyelek általában optimisták voltak, nem veszítették el bizalmukat, életigénylésüket, kitartóan jártak templomba, és imádkoztak. Otthonaik falán és a közintézményekben is látható volt nemzeti büszkeségüknek, a pápának az arcképe, akitől egyszerűen a megváltást várták. II. János Pál, azaz Karel Wojtyla, a Nowy Targhoz közel fekvő Wadowice szülötte Podhale tartomány polgárának tekintette magát, nagyon szerette ezt a vidéket, fiatal korában ide járt sízni. Első látogatása is ide vezette, nagyszabású szabadtéri szentmisét tartott a városka melletti repülőtéren közel egy millió ember jelenlétében.


Az alkalomra készült oltárt mi is megcsodálhattuk a nagytemplom kertjében, ahol újból felállították. Újdonság volt számunkra, hogy a jégkorongcsapatok összes tagjai vasárnaponként felsorakoztak a nagytemplom kapujában arra várva, hogy bejuthassanak a misére. Minden vasárnap reggel 8 órától kezdve du. l-ig óránként tartottak misét, és minden alkalommal zsúfolásig megtelt a hatalmas csarnoktemplom, amelynek ékessége a carrarai fehér márványból kifaragott nagyméretű utolsó vacsora jelenet volt Leonardo da Vinci milánói festménye alapján. Megmutatták azt a fiatalembert, aki a felnőtt csapat egyik nagyon ígéretes tehetsége volt, már a válogatott keretbe is bekerült, de ő a krakkói szemináriumot választotta, papi pályára akart lépni. A templomban is találkoztunk vele, és csak annyit tudtunk megjegyezni, hogy milyen szépen, ájtatosan tud imádkozni.


Amit akkor Lengyelországban láttunk, a mindennapi betevő sokszor bukfencekkel, ravaszsággal, ügyeskedéssel társuló beszerzése lassan az agonizáló Romániába is begyűrűzött. Az üres üzletek látványa a lengyeleknél még érdekes volt, de amikor itthon is ugyanaz a kép fogadott, az már teljesen lesújtó volt. A lengyelek mondogatták, hogy azért ők jól élnek, mert náluk a falu gazdag, és onnan mindent be tudtak szerezni. Szerencséjükre a kommunisták nem tették tönkre a mezőgazdaságot, nem kollektivizáltak, így az állam pilléreit, a parasztokat nem sikerült megtörniük, szétzülleszteniük. Lengyelország - mondogatták - az az ország, amelynek polgárai egyenként véve gazdagok, az állam viszont iszonyatosan szegény. Csak elgondolom, hogy nálunk, ahol mind a két fél egyformán volt szegény, milyen erős faluközösségek alakulhattak volna ki, ha a fiataloknak nem kellett volna vándorbotot venniük a vállukra, hogy valamelyik nagyváros olvasztótégelyében téblábolva végül elvesszenek őseik számára. 


A korszak legtöbbet használt igéje a lengyeleknél is, nálunk is az „elintézni" volt, zalatwic, áthúzott l-lel és szó végi cs-vel. Mindenki bolyongott, szédelgett, mint az Orbán lelke, és intézett valamit: hol ennivalót, hol italt, hol cigarettát, hol benzint. Még jó, hogy a vizet és a levegőt adta a Fennvaló. A lengyelek ezt valahogy derűsebben kezelték, a falusiak minden terméküket behozták a piacra, ott nagy csevegések közepette intézhették a beszerzést, ha pedig nagyon megszorultak, irány Magyarország, ahol jól menő lengyel piacok működtek. Számukra az ígéret földje volt az ősi testvéri ország, ahonnan degeszre tömött batyukkal tértek haza, és egy ideig mindenük volt. Szerintem a legérzékenyebben a vodka hiánya érintette őket, szlávokként az égetett pálinkák nagy fogyasztói közé tartoztak. A pálinka szavunk is tőlük származik: égetéssel nyert szeszt jelent. Valamilyen módon a vodkát is elintézték, mert vendégeskedésünk során mindig elő tudták varázsolni. Néha éppen a tőlünk vásárolt román konyakkal koccintottunk. Zakopanéban például egy egész éjjel nyitva tartó vendéglőben az ételt az asztalról, a vodkát az asztal alól fogyasztottuk. Tasakban hozták be, habár hivatalosan tilos volt, de mindenki tudta és látta, hogy mi történik. Olvastam, hogy a finnek a csempészárut úgy nevezik meg, hogy „lengyel vodka tarisznyában". A történelem folyamán mindig kivágták a rezet, a legsötétebb időkben is reménnyel tekintettek a jövő felé. Auschwitz - Oswiqcim (ejtsd Osviencsim) szomorú története is ezt igazolja, pedig a legnagyobb véráldozatot éppen a lengyelek hozták.


Noha gurálok, azaz ennek a tátraalji hegyvidéknek a lakosai tájszólásban beszéltek maguk között, amiből eléggé nehéz volt valami értelmet kihámozni, amikor velem kezdtek társalogni, mindig átfordították az irodalmi nyelvre, így az értekezésnek nem volt akadálya. Azt különösen értékeltem, hogy mindenki úgy beszélt, hogy a szavakat nagyon tisztán ejtette, nem nyávogott, nem harapta el a szavak végét, aminek tulajdoníthatóan beszédüket jól meg lehetett érteni. Sokszor eszembe jutott Daróczi Lacinak, sajnálatosan korán elhunyt egyetemi társamnak a véleménye, aki váltig hangoztatta, hogy sok bajt fog nekünk okozni a francia nyelv az életben, mert a franciák, akik anyanyelvként használják ezt a nyelvet, nem ejtik érthetően a szavakat, inkább eldünnyögik. Véleménye sem az angol, sem a német nyelvről nem volt hízelgőbb, s ezt a tényt gyakran megtapasztaltam a valóságban európai bolyongásaim folyamán. Nos, ez a lengyelekről egyáltalán nem mondható el, jóllehet nyelvük sok egyforma hanggal van teletűzdelve, mégis az a mód, ahogyan beszélnek, teljesen érthető. Tehát sikerélményeim egyike éppen a lengyel nyelv volt, beszédpartnereimet kivétel nélkül megértettem. Lehet, hogy ennek egyik magyarázata az, hogy szavaik meglehetősen hosszúak, tehát nem másznak egymásra beszéd közben, nem ütik el egymást.

Látkép a wieliczkai sóbányából

A XX. század utolsó két évében, a nyolcvanas években sorsomat sújtó embargó után, sikerült még háromszor visszatérnem Lengyelországba, ahol a tátraalji hatalmas építkezések egy pozitív változás jeleiként mutatkoztak. Az egyik utam Auschwitz - Oswiqcimbe vezetett, oda hokitornára kísértem el a Csíkszeredai Sportklub felnőtt csapatát, pontosabban fogalmazva az Interkontinentális Kupára. Szállást nem az egykori láger városában biztosítottak, hanem attól majdnem negyven kilométerre, Miedzybrodzie nevű fürdőhelyen egy magánszállóban. Amikor megkérdeztem a főnököt, hogy mi hírlik a lengyelek hazájában, kurtán-furcsán azt válaszolta, hogy minden rendben, mert vége a kommunizmusnak, a kommunisták eltűntek, és hálája jeléül keresztet vetett. Irodájában ott függött a falon a Szentatya portréja, és elismeréssel rátekintett. Zájac úr, a nowy targi hokiedző jóslata jutott eszembe, aki lakásán azt mondta, hogy a lengyelek számára a szabadulást abból az embertelen világból csakis a pápa hozhatja meg. Azóta valóban beigazolódott, mekkora érdeme volt II. János Pálnak a vasfüggöny leomlásában. Másodszor ugyancsak 1999-ben autóztam végig Szilézián, majd az Odera mentén észak felé a Balti tenger kikötőjébe, Swinoujsciebe, ahonnan kompra ülve Svédországba hajóztam át.



Ez a nagyon hosszú út arról győzött meg, hogy még sok a tennivaló polyák testvéreinknél, a régi rendszer összeomlása náluk is annak fennmaradó szennyét dobta felszínre, a rosszul értelmezett szabadság a poklot szabadította el. Nagy volt a szabadosság, a tombolási hajlam főleg az alkoholmámorba süllyedt emberek részéről. A hajdani német birodalmi városok kopott képet mutattak, a változás jelei alig voltak tapasztalhatóak. A bárok, a diszkók, a korzók viszont nagyon hangosak voltak, a fiatalok többsége külföldön keresett pénzét hazatérve bőkezűen költötte, szórta főleg italra, amiből most már quantum satis lehetett kapni. Hol vannak azok az idők, amikor csak kivételes személyeknek adtuk el a konyakot, óriási örömet okozva nekik? Nos, ha már a latinnál tartok, tempóra mutantur... et nos mutamur in Mis. A megváltozott időkben a lengyelek nagyon megváltoztak. Alkalmi beszédtársaim már nem csodálkoztak rá nyelvi ismereteimre, egészen természetesnek vették, hogy saját nyelvükön társalogtam velük. Számukra „bardzo dobrze, w porzadku" volt az egész. Már nem voltam ritka madár - rara avis, aki csak úgy szenvedélyből, ragaszkodásból tanulta meg ezt a nyelvet. A régi értékek devalválódtak, az európai törekvés felborított sok addigi minősítést. A lengyel fiatalok zöme ma már gagyog angolul, s ezzel azt hiszik, hogy ők a világ veresei.


Utoljára csodálatom egykori városát, Krakkót láthattam viszont az évezred utolsó nyarán a Bosco Szent Jánosról elnevezett szaléziánus rendházban tett látogatás alkalmával. A Visztula partján álló kolostor udvarán szerepeltünk, ott adtuk elő a Csíksomlyói Passiót. A szaléziánus létesítmény kis színházépületet is magába foglalt, de a mi szereplésünk szabadtéri feltételeket igényelt nagyobb térrel, amelyen a Golgotát végig tudjuk járni. Ugyanott működik egy papnevelde is, amelynek szoros külföldi kapcsolatai vannak, így a kispapokat egy-egy évre valamelyik testvérintézetbe küldik, ahol gyakorolhatják hivatásukat, ami az árva, elhagyatott és fogyatékos gyermekek neveléséből áll.


Ennek a szemináriumnak a hallgatói, köztük a nagy világnyelvek, főleg az olasz ismerői, alkották a nézőközönséget, lelkesen megtapsolták előadásunkat, megéljenezték szereplőinket, és barátságukkal is kitüntették. Az előadás szövegét Kopcinski úrral végzett előzetes nyelvhelyességi ellenőrzés, egyeztetés után lengyel nyelven mondtam el a közönség nem kis meglepetésére. A világi nézők között volt a krakkói Nemzeti Színház egy színésze is, aki rögtön bemutatkozásunk után azt javasolta, hogy a belső udvar, amelyet előadásunk színhelyeként magunknak kiszemeltünk, neveztessék ettől kezdve szaléziánus Golgotának. A rendház főnöke és a fesztivál főrendezője, a közönség éljenezése közepette ezt lelkesen meg is tapsolta. Ennél nagyobb nyelvi elégtételt az a tolmácskodás szolgáltatta, amelynek színhelye a csodálatos wieliczkai sóbánya volt, ahol egy nagyon szépen, tagoltan beszélő lengyel bányamester szellemes bemutatóját fordítottam magyarra passiós társaimnak és ezek kérdéseit lengyelre. Teljesítményemet csoportunk tagjai nem értékelték túlságosan, számukra már megszokott volt, hogy mindenféle nyelven megszólalok, de a hozzánk csatlakozó magyarországi turisták alig fogytak ki a hála és az elismerés szavaiból. A szédítő mélységből a föld felszínére kerülve olyan érzés fogott el, amilyent addig egyszer sem éltem át. Ez a hasznos szolgálattétel miatti megelégedettség kifejezhetetlen érzése volt. Hasznosnak lenni mások számára, megvilágosítani olyan mondatok értelmét, amelyek teljesen rejtélyesek, ez volt mindig is az egyik legőszintébb célom, s ott úgy éreztem, hogy sikerült teljesítenem. Hálás voltam régi lengyel ismerőseimnek, akiknek barátsága, szívélyessége nem hagyta bennem lankadni Mickiewicz nyelve iránti érdeklődésemet. Elmondhatom, hogy tiszta ragaszkodást, szívélyes fogadtatást az utóbbi látogatásaim során csak a szaléziánus atyák részéről tapasztaltam, a többi lengyel, akivel kapcsolatba kerültem, szaladt a pénze után, üzleti ügyeibe temetkezett. A piacgazdaság kíméletlen törvényei itt is tomboltak, mint otthon nálunk. Az embereket egy láthatatlan burok vette körül, amelyet dollár, márka, zloty, euró és még ki tudja milyen pénznemek megnevezései fogtak össze, a belőlük kisugárzó, a kívülállónak láthatatlan fényben pózoltak. Európaiságukat nem az bizonyította, hogy a nagy nyelvek közül legalább egyet elsajátítottak volna, hanem a sok valuta és részvény birtoklása által váltak európolgárokká.


(Forrás: Miklós József - Nyelves világ. Nyelvi ábrándozások Európában. ProPOS, 2005)