Egy reggelen, mikor még szobámban voltam, szokatlan lármát hallok a fedélzeten. Felmegyek és látom, hogy matrózaim minden, a kezök ügyébe kerülő tárggyal védekeznek a kutya ellen. Botokat, seprőket és fejszéket ragadtak, de egy részök már le is mondott a védekezésről és az állat támadásai elől felkúszott a kötelekre, árbocokra.
Nem ismertem rá „Bob"-ra, rettenetesen nézett ki. Szeme vadul forgott, szőre felborzódott, nyelve kilógott és a véres
nyál hosszú szálakban folyt szájából.
— Kapitány úr, ez a kutya alkalmasint megveszett! — mondta Philipp. — Veszedelmes őt a hajón megtartani.
Ezt én is beláttam, mégis sajnáltam a kutyát lelőni.
— Be kell tenni egy csónakba, elvisszük valami kietlen szigetre és ott megfigyeljük — mondtam.
— Kapitány úr, a matrózok meg akarták kötözni, de mindnyájukat megharapta. Most már egy világért sem nyúlnának hozzá! — jelentette Philipp.
— Önt is megharapta? — kérdem tőle.
— Nem.
— Akkor eresztessen le egy félfedelű csónakot és mi ketten fogjuk a kutyát belelökni.
A csónakot leeresztették. Jobb kezemmel torkon ragadtam a kutyát, de abban a pillanatban — mikor fel akartam emelni — oly hirtelen hátra vetette a fejét, hogy nem kaphattam el elég gyorsan bal kezemet. És ekkor megharapta hüvelykujjamat. Akkor fel sem vettem sérülésemet. A kutya dühösen védekezett és nem tudtam úrrá lenni fölötte.
— Segítsen! — fordultam Philipphez.
Erre ő hátulról megragadta „Bob"-ot, míg én állhatatosan fogtam a torkát. Így vittük odébb a fedélzeten. De abban a pillanatban, a mikor elbocsátottuk, hogy bele essék a csónakba, a kutya megkapaszkodott a hajópárkányban, Philipp le akarta lökni, mire a kutya őt a karján megharapta; az ingeujja fel volt tűrve. Hatalmas ökölcsapást mértem a kutya fejére, mire az a csónakba zuhant, mellyel erősen az atollnak egyik kis szigete felé eveztünk. A mint a csónak a szigetet elérte, a kutya menten kiugrott a szárazföldre, elkezdett jobbra-balra szaladgálni, aztán a homokra vetette magát és hevesen hempergett benne. Egészen másnap reggelig szüntelen megfigyeltük, de akkor rettenetes vonaglások közben kiszenvedett.
Ez már a második kutya volt, melyet ily tragikus módon elvesztettem, a mióta San-Franciscóból elindultunk. A másikat egy hullám sodorta le a fedélzetről egy nagy vihar alkalmával, melyet Honoluluba érkezésünk előtt kellett elszenvednünk. Mentését akkor lehetetlen volt még csak meg is kisérleni.
Egy amerikai néger kivételével a kutya összes legénységemet megmarta. Tanakodtam Philippel, aki ugyancsak nyugtalannak látszott. Biztosra vette, hogy valamennyien megveszünk.
— Sok veszett kutyát láttam már életemben — mondta — nem csalódom. Semmi kétség, hogy ez is veszett volt!
Kétségbe vontam ezt az állítást, bár titkon én is a magaménak vallottam. Hogy matrózaimat el ne rémítsem, egészen nyugodtnak és jókedvűnek mutatkoztam.
A hajómester most megkért, kölcsönözném neki az orvos-könyvet. Megtagadtam volna kívánságát, ha jobban vagyok tájékozva. Mert nyomban megkereste a veszettségről szóló fejezetet, a hol pontos leírását találta mindazon kórjelenségeknek, melyeket a kutyán észleltünk. A merev és fényes szem, a véresen tajtékzó száj, kilógó nyelv, bizonytalan
járás ós behúzott fark — mindez meg volt említve.
Mikor láttam, hogy nem tudom Philipp és a matrózok aggodalmait eloszlatni, azt kívántam, bár a tenger adna nekik egy kis dolgot, mely elvonná figyelmüket az őket oly makacsul foglalkoztató képzelődéstől. Megparancsoltam, húzzák fel a horgonyt és folytattam utamat a Fidzsi-szigetek között, Ausztrália felé. Csak most határoztam el, hogy oda is elmegyek; eredetileg ez nem volt benne uti programmomban.
Kedvező szél röpítette tova hajónkat és Funafuti lapos partjai nagy kókuszfáival csakhamar eltünedeztek a szemük elől. Az erős foglalkozás talán eléggé elvonta volna legénységem figyelmét a sajnálatos balesettől, ha nem követem el azt a baklövést, hogy Philippnél hagyom az orvoskönyvet, így azonban, míg én a szobámba mentem, ő a hajó előrészén felolvasást tartott a matrózoknak a veszettségről. A legénység köréje csoportosult és feszülten hallgatta, hogy milyenek a betegség első tünetei: érzékenység a sebesülés környékén, később fájdalom a mellben, rekedtség és a torok szárazsága.
Mikor értekezésüknek vége lett, a matrózok egymásután hozzám jöttek és kijelentették, hogy szaggatást éreznek a mellükben, a torkukban pedig égető szárazságot. Csillapítót rendeltem nekik, de hivatkozva a szerencsétlen orvoskönyvre, kijelentették, hogy torok öblögetéssel és hánytatóval a veszettséget gyógyítani nem lehet. Legnagyobb részük lefeküdt és sem fenyegetéssel, sem paranccsal nem lehetett őket rávenni arra, hogy ágyukat elhagyják. Hogy még nagyobb legyen a baj, az idő is rosszra fordult és nem volt emberem, a ki a szükséges munkát elvégezte volna. A vitorlák darabokra szaggatva lógtak az árbocokon.
Csakis Szuván felfogadott, Mac Gowen nevű vitorlamesterem nem csüggedt el, bár őt is megharapta a kutya. Ernyedetlen buzgalommal, éjjel-nappal javítgatta a vitorlákat. A Fidzsi-szigetek egykori hóhérja is tele volt jóakarattal, de dolgozni ő sem tudott. Egy petroleumos-kanna felbontása közben megsebesült az egyik ujja és ez a sérülése sok szenvedést okozott neki.
Hajómesterem állandóan azzal jött:
— Kapitány úr, rosszul érzem magamat. Iszonyúan fáj a mellem — mintha harapófogóval csipdesnének odabenn.
Dühbe jöttem és a pokolba küldtem.
— Ha megvesz, a tengerbe dobjuk ! — mondtam neki.
— Bár valamennyien megvesznének és vége lenne mindnek! Mi hasznom abból a sok ágyban fekvő emberből?
Rendelkezésemre ez idő szerint csak a vén szerecsen — kit a kutya nem mart meg — ós egy amerikai matróz állott, a ki még nem feküdt le. Ezek is fellázadtak, kijelentették, hogy nem győzik ezt a tenger munkát. Kénytelen voltam a
szerecsent Philipp segítségével lefogni és vasra verni. Ez a példa megdöbbentette az amerikait; megnyugodott és a kormánynál maradt.
A tenger háborgott, a szól erős volt, de mi ezzel nem törődtünk. Nem tettem semmi változásokat; minden időben úgy haladtunk, hogy az összes vitorlák fel voltak húzva. Ily módon huszonnégy óra alatt kétszázötven mérföldet tettünk meg, és november 23-ikán, kilenc napi utazás után, Levuka elé érkeztünk. Nagy zavaromban elfeledtem az egészségjelző, sárga lobogót kitűzni. E szigeten akkor a himlő dühöngött. Az egészségügyi bizottság megjelent és szemrehányással illetett, hogy bejöttem a kikötőbe a nélkül, hogy betegeimről jelentést tettem volna. Én mérgesen ráförmedtem a bizottságra :
— Nem himlő van a hajómon, hanem veszettség! Nem félnek, hogy megharapjuk önöket? Ne csináljanak annyi komédiát, inkább küldjenek ide egy orvost!
— Orvost? Az nálunk nincs! — felelte a bizottság. — Egy volt, az is megőrült!
Elmentem a rendőrfőnökhöz, elmondtam neki esetemet és megkérdeztem, Levukán találok-e más legénységet?
— Más legénységet itt szerződtetnie nem lehet, — felelte a rendőrfőnök. — Különben legjobb, ha megtartja a matrózait, annál is inkább, mert jelen állapotukban úgy sem engedném meg nekik a partraszállást.
A balsors ellen küzdeni nem lehet. Visszamentem a hajóra és felfogadtam a bennszülötteket, hogy vontassák ki hajómat. Felhuzattam velők a vitorlákat, aztán ők visszamentek csónakjukba, mi pedig tovább — szomorú sorsunk elé.
Alighogy kihajóztunk a Fidzsi-szigetek közül, az amerikai is rosszullétet jelentett és ágyba feküdt. Hajóm most úszó kórház volt. A szerecsen, a ki, mielőtt vasra verettem, pompás egészségnek örvendett, a mióta bilincsekbe került,
rettenetes vérhast kapott. Azt hiszem, csupa bosszúból idézte elő ezt az állapotot, hogy zavarunkat növelje. Munkaképes
embereim most már csak a hajómester ós a vitorlamester voltak. Ezek is folyton nyöszörögtek, de legalább a fedélzeten
maradtak.
Azalatt megtudtam, hogy mitől betegedtek meg az én matrózaim. Beszélgetés közben igyekeztem Philippet meggyőzni arról, hogy harapása már meggyógyult és ha veszettség törne ki rajta, ennek tünetei már jelentkeznének. Erre ő azt felelte:
— Kapitány úr, az idő nem határoz, valamint a seb gyógyulása sem!
Én is tudtam ezt, mégis az ellenkezőjét vitattam.
— A fertőzés hat hétig is eltarthat, mindjárt bebizonyítom önnek! — mondta Philipp és a legénység kabinja felé futott. Előhozta az orvos-könyvet és felolvasta nekem a veszettségről szóló fejezetet. Megértettem matrózaim valamennyi kórtünetét, mert még a könyvben használt szavakkal is jelentették be ezeket nekem.
— És ön a legénység kezében hagyta ezt a könyvet? — kiáltottam.
Hajómesteremet parázs káromkodás közben érdem szerint leszidtam s a betegekhez mentem. Megmondtam nekik, hogy egész betegségük és annak minden tünete képzelt, csupán a könyv olvasása sugalta. Az orvosi könyvek olvasásának rendszerint az a következménye, hogy magunkon is észlelni véljük a könyvben felsorolt kórtüneteket. Szemükre vetettem gyávaságukat és butaságukat. Elmondtam, hogy ha nem teljesítikaszükséges szolgálatot, oly veszedelembe hajtják a hajót, mely sokkal komolyabb az általuk képzelt fájdalmaknál. Rájuk parancsoltam, keljenek fel. Sértegettem, fenyegettem őket, latba vetettem minden megható ékesszólásomat — mindhiába. Fekhelyéről egy ember sem mozdult. Durcás, közönyös arccal néztek rám, mint az olyan emberek, a kik az élettel leszámoltak és távol már állnak minden emberi bajtól. Értelmetlenül, kábultan és a földi dolgok iránt teljesen érzéketlenül hallgattak. Talán épp e pillanatban jelent meg emlékezetükben a távol partokon, kókuszerdők lombja alatt emelkedő szülői ház. Visszaidézték gyermekkoruk minden emlékét, álmát.
Végre otthagytam a betegeket és szobámba vittem az orvos-könyvet. Mielőtt könyvszekrényembe tettem, az a szerencsétlen eszmém támadt, hogy kinyitom és bele nézek. Philipp megjelölte a veszettségről szóló fejezetet és elsőnek ezt láttam meg. Elolvastam és hirtelen engem is elfogott a képzelődés. Én is fájdalmat éreztem a harapás tájékán és rendellenességet a torkomban. Földhöz vágtam a könyvet, megvetően vállat vontam, fölmentem a fedélzetre és magamhoz intéztem azokat a szemrehányó szavakat, a melyekkel elébb a matrózaimat igyekeztem meggyőzni. De nálam épp oly kevéssé volt hatásuk mint matrózaimnál. Hasztalan sértegettem és gúnyoltam önmagamat, a gyötrő gondolat nem akart elhagyni.
Eszembe jutott, hogy az amerikaiak sok szeszszel szokták a kigyócsípés mérgének terjedését meggátolni. Azt gondoltam, hogy veszett eb marása ellen is hatásos ellenszer lehet ez és jókora szeszadagokat fogyasztottam el, a mi némileg más felé terelte gondolataimat.
Másnap annyi dolgom akadt, hogy a könyv sugallta képzelődés teljesen eloszlott. A ciklonok hónapjában valánk. A légsúlymérő leszállt, a tenger hullámos s az idő komor volt. Hirtelen még jobban esett a légsúlymérő. Sok apró felhő, melyeket hivatalosan cirhuszoknak, a tengerészek ellenben sokkal jellemzőbben macskanyelveknek neveznek, hosszú
és szabályos körben gyülekezett fölöttünk. Más felhők nagy pelyhekben nyugaton verődtek össze, míg az égbolt többi része ólomszínüvé vált. A sötét fellegek lomhán, sajátságos alakzatokban úsztak tova, mint holmi misztikus vészmadarak. Ilyen volt az égbolt már napok óta, tele a közelgő vész előjeleivel.
Ciklon közeledett felénk. Jobban délnek irányítottam a hajót, hogy kimenekedjek területéről. A „Tolna" erősen hánykódott, küzdött az óriás hullámokkal, melyek teljesen elborították tajtékkal. Árbocai és a hajótest eresztékei minden izükben megremegtek és mindig úgy látszott, mintha a következő pillanatban darabokra akarna a hajó törni.
Sikerült is a ciklon veszélynélküli oldalára kerülnünk és ekkor vele párhuzamosan haladtunk. Még jobban délnek kormányoztam a heves rohamokkal vegyes széllel járva. A vitorlák két izben elszakadtak, szélnek kellett volna állni, de én mielőbb meg akartam érkezni. Meg aztán hogyan is kísérlettem volna meg egyetlen matróz segítségével a vitorlák bevonását?
Időnként lementem és ujabb felszólításokat intéztem embereimhez, de azok mozdulatlanul fekve maradtak, mintha meg sem hallották volna szavamat
— Ezek már álomkórság állapotában vannak! — mondta Philipp. — Legokosabb békén hagyni őket!
A Fidzsi-szigetek egykori hóhérának ujja sem akart meggyógyulni. A hányszor megvizsgáltam e sérülést, mind jobban elmérgesedve találtam. Utóbb már egészen fekete volt. Levukán megmutattam az egészségügyi bizottság egyik tagjának és ez fejcsóválva azt mondta:
— Azt hiszem, le kell vágni!
Ebből tudtam, hogy az ujjat megmenteni már nem lehet és hogy a seb fenésedésnek indult. Ha addig halogatom, míg Sydneybe érünk, esetleg az egész kart amputálni kell. Elmondtam a tényállást a szegény embernek és késznek nyilatkoztam a műtét elvégzésére, ő ebbe beleegyezett.
Ismét kézhez kellett vennem a szerencsétlen orvoskönyvet. Fejemet két kezembe fogva, jól bevágtam a leckémet, aztán behívtam a matrózt az ebédlőbe. A hullámok úgy hányták-vetették a hajót, hogy alig tudtuk az egyensúlyt megtartani. A sors sajátságos szeszélye azt követelte, hogy én kínozzam meg az egykori hóhért! Az asztalra tétettem vele a kezét és mindenben az előttem nyitva fekvő orvoskönyv utasításait követve — levágtam az ujját. Szemét merőn rám szegezve, a sebesült nyugodtan tűrte a műtétet, egyetlen sóhaj vagy jajszó nélkül. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott a műtét. Az órát nem néztem meg, sem előtte, sem utána, de nekem végtelen hosszúnak látszott. Homlokomat nagy cseppekben verte ki a verejték.
A vihar azalatt tovább tombolt és mi — mert nem tudtuk a vitorlákat felgyöngyölni — változatlan sebességgel haladtunk. Ez annál nyugtalanítóbb volt, mert olyan tengervidékeket jártunk, a melyekről nem voltak pontos térképeink. Nem volt szándékom erre a vidékre eljönni, azért a Csendesóceánnak csak egyetlen, átnézeti térképét hoztam magammal és olyan földabroszokat, a melyek tengerész szempontból nézve nagyon is kicsinyek voltak.
Tehát nagy szerencsém volt, hogy nem tévedtem el. December 8-án szárazföldet láttam meg, a mely nem lehetett más, mint Ausztrália. Folytattam utamat, a partok hosszába haladva délnek.
Ugyan ezen a napon — hogy balsorsunk teljes legyen — még egy komoly baleset is ért bennünket. A szél hirtelen megfordult és változtatni kellett a nagy vitorla kötélzetén. Hajómesterem rosszul értelmezte parancsomat.
— Eressze meg a felső kötelet! — mondtam én és ő a helyett a vitorlakötelet eresztette meg. A csiga eltörött.
Philippnek hurokba került a lába. A vitorlakötél, a mint hirtelen leszaladt, többször a lába köré csavarodott és a tengerbe vetette őt.
Szélnek kellett fordítani a hajót, a mi jó időbe telt azzal az egy matrózzal, a ki nekem ebben segédkezett, a mikor tizenkét-tizenhárom tengeri mértföldet haladtunk óránkint.
A vitorlakötél szerencsére PHILIPP lába körül csavarodva maradt s így megkötve felhúztuk őt a fedélzetre.
Félholt volt már szegény! Lefektettem és a kanak matrózok egyike — a képzelt veszettek közül — mégis felkelt és ápolni kezdte Philippet.
Most egyetlen matrózzal maradtam Sydney kikötő-bejárata előtt, e hajóktól népes tengervidéken. Beköszöntött az éjtszaka s a vihar még változatlanul dühöngött. Egy gőzös jobbról ment el mellettem, a másik balról, egy harmadik utunkat keresztezte. Körülöttem mindenfelé zöld és piros hajólámpák csillantak meg. Őrületes egy állapot volt ez!
Végre feltűnt Sydney világítótornyának tündöklő világossága. Hogy áldottam ezt a tornyot, mely felé egész éjtszakán át haladtunk. Végre elértük szenvedésünk végét!
December 11-én a „Tolna" nagy vígan bevitorlázott az öbölbe. Pompásan festett. Nem sejtette senki, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül. Egy ismert, nagy gőzös, az „Alamida" — San-Franciscóból jött — lobogóját megemelintve, elhaladt mellettünk. Mi úgy viszonoztuk ezt az üdvözletet, mintha a hajót kitűnő, teljes számú legénység látta volna el.
Megjött egy vontatóhajó és felajánlotta szolgálatait.
— Mennyi bért akar? — kérdeztem.
— Harminc fontot.
— Adok húszat, többet nem.
Még nekem állt följebb. Úgy tettem, mintha csöpp súlyt sem fektetnék az egészre. A húsz fontot elfogadták és elvontattak Volomulu medencéig, onnét a révkapitány vitetett el minket Farm-Cove hajóállomására, a hadihajók közé. Ez a szomszédság tetszett nekem, de nyugtalanított az, hogy talán még egyszer el kell mozdulnunk. Nem tudtam elhinni, hogy megmenekültünk a balsorstól és szerencsésen a biztos révbe érkeztünk. Csak mikor már horgonyt vetettünk, lélekzettem fel megkönnyebbülve.
Megvizsgálta Huskin a volt hóhér ujját is és meggratulált a sikerült műtétért.
— Legfőbb ideje volt, — mondta — mert ha tovább halasztja, le kellett volna vágni az egész kezet.
Veszettjeim ügyében azt tanácsolta, beszéljek egy véletlenül a közelben levő szaktudóssal. Sydneyben ugyanis van egy orvos, a ki Párisban, a PASTEUR-intézetben tanulmányozta a francia tudós módszerét, mert egy ragadós betegséget akart az ausztráliai tengeri nyulakba oltani, hogy gyors szaporodásuknak útját állja.
Elmentem PASTEUR tanítványához és elmondtam neki kalandunkat. Megvetően vállat vont és azt mondta:
— Önök nem kaphatták meg a veszettséget — az egyenlítő alatt nem tör az ki a megmart emberen!
Sőt egészen dühbe jött. A. saját és embereimet illetőleg nyilvánított aggodalmamban tudományos meggyőződésének kétségbe vonását látta.
Ez a kijelentés oly boldoggá tett, hogy nem törődtem azzal a kevéssé udvarias hanggal, a melyen véleményét erősítette.
Megkértem a zsémbes „megváltót", jöjjön velem a „Tolná"-ra és ismételje a betegeim előtt imént mondott szavait. El is jött és azt hiszem, egész orvosi praxisa alatt nem látott oly gyors gyógyulást, mint itt. Valamennyi emberem, a ki már a halál árnyékát látta maga fölött lebegni, nyomban felkelt és hozzálátott a hajó tisztogatásához, festéséhez.
(Forrás: fenti írás a szerzőnek Emberevők között című útleírásának 10. fejezete; a munka megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése