 |
| A bazárban |
Mondják, hogy könnybeborult a szeme az itt utoljára parancsnokló török basának, amikor a háromszáz mecset örökszép városának nekiszegeződtek az ántánt-hadseregek ágyúi az Antilibanon csúcsairól és meg kellett nyitnia a hitetlen gyaurok hadai előtt az Omajádok székhelyének ősi kapuit. Sztambul után a régi török birodalomnak legjelentékenyebb és legszebb városa, a muzulmán Keletnek motívumokban és a bibliai történetek alakjaihoz hasonló típusokban leggazdagabb, kimeríthetetlen kincseskamrája, költők és festők álma, a francia megszállás óta szintén elindult már Algír és Tunisz útján, a lassú elnyugatiasodás, elszíntelenedés felé.
Még tart az Ezeregyéjszaka, de ki tudja, meddig? Még állanak az előkelő muzulmánok palotái, amelyek építkezési stílusa valahogyan nagyon közel áll a magyar ember lelkéhez, áll még a Keresztelő Szent János temploma helyén épült óriási mecset, ahol az udvar kolonnádjai alatt alhambrai hangulatok bűvölnek el. Itt vannak még az oleanderek között szundikáló kubbák, szentéletű arabok sírjai, amint egymásba elegyednek sötét sikátorok roskatag faházainak illatozó rózsakertjeivel. Megvannak még a rejtelmes, szűk utcák, gyékények és vászonlepedők alatt, hasadékaik között bujkál és rést keres a nehéztüzű napsugár, hogy át tudjon hatolni a. gyékénytakarók alatt álmodozó ósdi házak évszázados rejtelmein. Megvan még a régi Damaszkusz, a keleti csodáknak, bűvös meséknek, véres históriáknak ez az álombaringató, mesebeli földje. Nem is tudom, hol kezdjem nézni és hol fejezzem be?
Hamar elmenekülök a zöldvizű folyócska által átszelt főtérről, mert fáj a szívem látni, hogy a méltóságteljes, a török világból ittmaradt középületek előtt, a török katona helyett, füligérő szájú, koromfekete szenegálnégerek és az idegenlégió sovány, kiaszott kis katonái állanak poszton a drótakadályok előtt. Mert Damaszkusz úgy néz ki, mintha ostromlott város volna. Minden nevezetes pontja, fontosabb épülete egyszersmind erősség is és nemcsak a régi török erődítmény, hanem a város minden fontosabb pontja is teljesen körül van véve szegesdrótból készült sövényekkel és spanyol lovasokkal. Vannak, akik azt hiszik, hogy ezekre hamarosan ismét szükség lehet.
Egy ráncosképű, öreg bácsi, aki látható büszkeséggel mutatta meg kívülről olyan szerénynek látszó háza udvarát, hozzám szegődik és elkísér néhány sarokkal odább. Súlyos kalapáccsal kopogtat egy másik, az övéhez külsőleg teljesen hasonló ház kapuján. Lefátyolozott arcú nő nyitja ki a kaput, amelyen keresztül egy bájos, zöld oázis mosolyog felém. A csodaszép udvar közepén kék majolikalemezekkel födött kút vize csobog a merev mozdulatlansággal ráboruló pálmák alatt, a köröskörül nyíló rózsák illata belevegyül a ház mögött elterülő gazdasági kertben frissen kaszált széna ideszivárgó szagába. A fátyolos nő eltűnik és megjelenik a házigazda, az engem kísérő öreg arab fia, aki végigvezet gyönyörű birodalmán, a mozaikpadlójú, szőnyegekkel fedett termeken, ahol párnákkal borított, a falak mentén vonuló padkákon és alacsony asztalkákon kívül más bútorzatot alig látok, azután a másik udvaron, ahonnan a látogatásomról értesült női családtagok közben eltűntek, az árkádos folyosókon, ahol kutyák, cicák, pávák és galambok sziesztáznak boldog egyetértésben. A folyosóra nyíló szobák félhomályából csak a bútorok gyöngyházbetétjei ragyognak ki és egy hang sem zavarja az isteni, misztikus csendet, legjellemzőbb tulajdonságát a keleti ember otthonának.
Bolthajtásos, sötét kapu, mondhatnám alagút alatt egy másik térre érek. Közepén nagy kút van, körülötte lovak, öszvérek, szamarak és tevék, azután hajcsárok, jövendőmondók, varázslók és koldusok, tarkabarka, a Nyugat divatjától még meg nem fertőzött, keleti öltözetekben; lefátyolozott asszonyok, olyanok, mintha az Ezeregyéjszaka legrégibb kiadásának illusztrációiból vágták volna ki őket, fejükön és vállukon a vizeskorsó. Mindenütt adnak-vesznek és alkudoznak, de sietés, zaj, handabandázás nélkül. Köröskörül megszámlálhatatlan vásárosbódé, sátor, egyik színesebb, mint a másik. Most egy másik sötét utca jön, házai olyanok, mint az algiri Kasbah-negyed ódon épületei. A felső emelet kiugrik és majdnem összeér a szemközt levő ház emeletével. De ez nem zavar senkit, mert az ablakok sűrű rácsain keresztül úgysem lehet a szomszéd titkait kikémlelni. Az emeleteket ferde, vékony támasztógerendák tartják; csoda, hogy össze nem roskadnak a nagy teher alatt.
Ezeknek a zegzugos sikátoroknak és zsákutcáknak útvesztőjében, az első pillanatra, minden ház egyformának látszik, pedig a valóságban nagyon különböznek egymástól: az egyik ház tipikusan török, mint farácsos ablakai elárulják, a másik arab, hiszen a török ember nem rak a házára csúcsíves ablakokat. Csak a mecsetek udvarai, ahol a díszes kőkutak vizei csobognak, az eldugott kertek, amelyekbe nyitva-felejtett ajtókon kukkanthatok be, viselik magukon valami álmosító, vagy inkább álomba ringató egyformaság bélyegét. A Keleten nem is annyira az építmények, hanem az utcaképek adják meg a város jellegét. Bécset a Szent István bazilika tornya, Budapestet a királyi palota, New-Yorkot a Manhattan felhőkarcolói nélkül nehéz elképzelni, míg Damaszkusz, ha az Omajádok mecsetje jellegzetesssé is teszi látképét, alig veszítene szépségéből a nagy mecset nélkül. Itt az utcákon, a boltokban és bazárokban nyüzsgő, furcsa és tarka tömeg, a miénktől teljesen elütő élet, az a valami, ami Sztambulban már kezd veszendőbe menni, rakja rá Damaszkuszra a felejthetetlen szépség, az eredetiség bélyegét. Kétségtelen, a díszletek is fontosak, de a boltozatos kapuk, a házak vasrácsai, a csendben és hangulatokban fürdő udvarok feledésbe mehetnek talán, míg a Kelet élő, mozgó alakjait nem lehet soha elfelejteni. Ezek nélkül olyan a keleti utca képe, mint az üres színházi díszletek az előadás után.
Minden út odavezet, ezért a nagy bazárt nem nehéz megtalálni. Sokkal színesebb és élénkebb, mint a sztambuii, pedig az első pillanatban azt a benyomást kelti az épülethalmaz, hogy földrengés cibálta meg. A legutóbbi felkelés idején a franciák nem sokat teketóriáztak, hanem a város minden zugába, ahol lázadó arabokat és drúzokat sejtettek, belebombáztak irgalmatlanul. A bazár környékének házairól is leszedték a tetőt a becsapódó lövedékek és úgy megrágták az épületeket, mint kukacok a sajtot. Egész háztömbök úgy omlottak össze, mint a kártyavárak. A bazár is tűz alatt állott és a franciák tüzérsége teljesen tönkrelőtte a boltozatos tetőt. Eredeti állapotában valószínűleg nem fogják helyreállítani soha többé, most pedig, hogy a boltívek helyére bádogfedelet raktak, úgy néz ki a bazár, mint egy cifraruhás arab, akinek európai pincskalapot nyomtak a fejébe. De a bazár mégis újjászületett a pusztulás után, él és zsibong, elpusztíthatatlanul.
Hevenyészett boltok keletkeztek az új tető alatt; az egyikben emléktárgyakat, a másikban juh-zsírban kisütött, borzalmas szagú süteményeket, a harmadikban füstölt kecskehúst, a negyedikben virágot árulnak. Százféle árus sürög-forog; az egyik borotvát, a másik limonádét, a harmadik Mekka fényképét kínálgatja. Megállsz az utcai irnok „irodája'' előtt, aki egy táblára ezt a feliratot mázolta rá: „Écrit francais." Megbotlasz hol a guggoló koldusokban, hol a pihenő tevékben és a szanaszét heverő vas-rudakban és kődarabokban, megcsúszol salátalevelekben és a kövezetre kidobott kecskebelekben, mindenféle gazban, amelyről legyek felhői repülnek fel.
Ennek a bazárnak egyik leglátványosabb része az arany- és ezüstművesek számára fenntartott külön utca. Ettől nem messze van az a kis gyár, ahol arannyal, ezüsttel berakott kis vázákat, különféle keleti dísztárgyakat, színes fából pedig gyönyörű bútorokat készítenek és küldenek szét a világ minden részébe. Megnéztem a gyártulajdonos lakását és egyszersmind kiállítását a nála készült, gyönyörű holmiknak. Mondhatom, egy herceg is megirigyelhetné. A nagykiterjedésű bazárnegyedben és a búzapiacon pedig, ahová kocsikkal és karavánokkal szállítják a terményeket, Ázsia nyugati felének minden népfaját meg lehet találni, kurdokat, perzsákat, cserkeszeket.
Színpompás keleti kép. Megvigasztal azért a csalódásért, amit Sztambul fakó alakjai okoztak.
A bazár érdekességei közé tartozik még a régi karavánszerájok, az úgynevezett „khán"-ok sora. Némelyik khán olyan nagy, hogy többézer ember és teve is elfér benne. De amióta Damaszkuszból vasúti vonal vezet Törökország és Palesztina felé és Baghdadba a menetrendszerűen közlekedő autókkal sokkal gyorsabban és kényelmesebben lehet eljutni, a karavánok és velük a karavánszerájok is elvesztik lassan jelentőségüket.
Van Damaszkuszban még egy másik bazár is, az úgynevezett görög bazár, ahol régiségeket, fegyvereket és külföldről behozott, „valódi damaszkuszi" pengéket sóznak a naiv idegen nyakába. Amióta a mongolok a damaszkuszi fegyverkovácsokat számkivetésbe hurcolták el Szamarkandba — mondja arab vezetőm — nem is érdemes már itt kardokat vagy tőröket venni. Arra a kérdésemre, hogy ez mikor történt, nevetve feleli, hogy nem is olyan régen, úgy 1339 körül.
Sajnos, nem tölthetek el heteket, hanem csak napokat a kalifák régi városában s így nem láthatom az összes mecseteket, hanem csupán a két leghíresebb muzulmán templom meglátogatására kell szorítkoznom. Az Omajádok több mint 130 méter hosszú, nagy mecsetje, amely keresztény templomra emlékeztető, magas tornyával oly jellegzetessé teszi Damaszkusz látképét, eseményekben gazdag múltra tekint vissza. Theodosius idejében bazilika volt, benne őrizték Keresztelő Szent János fejét. Az arab uralom első idejében a bazilika egyik fele került csak az arabok birtokába, de Walid Omajád kalifa már teljesen kiűzte belőle a keresztényeket és mecsetté alakíttatta át. Amikor Timur khán felgyujtatta, sokezer keresztény, aki a templomban keresett menedéket a mongol hordák garázdálkodásai elől, a tűzben lelte halálát. A múlt század elején újabb tűzvész pusztította el, sok műkincse elpusztult és régi fényében nem is állították vissza soha többé.
Belsejét villanykörték százai világítják meg és ezek ragyogásában furcsa, de ha az ember Sztambul elárvult mecsetjeire gondol, jóleső látványt nyújtanak a különös mozdulatok kíséretében ájtatoskodó igazhivők százai. A mecsetudvar pedig csupa hangulat régi, folyondárokkal befuttatott kútjával és a mohamedán imaházak udvarain sohasem hiányzó, turbékoló galambjaival. A mecset északi oldalánál van Damaszkusz két nagy nevezetessége, Szaladin szultán síremléke és az a kis mecset, ahol Bibars egyiptomi mamelukszultán, a város nagy jótevője van eltemetve. Érdemes megnézni a remek főkapujáról és fayence-munkákkal díszített minaréjéről híres Dzsamiesz-Szinanijé mecsetet is. Nem bizonyos, hogy Damaszkusznak mind a háromszáz mecsetje áll még, mert például a Meidan városzrészben is sok, már düledező mecset mellett haladok el. Itt már újabb látványosságokra figyel fel a turista, a beduinok karavánjaira, a gyalogos és lovas drúzokra, akik furcsa kosztümjeikben jöttek be a damaszkuszi vásárra a Libanon távolabbi vidékeiről.
Amikor végigélvezte a keleti képeket és a minden zugban kínálkozó hangulatokat, szívesen elhallgatja az ember a város régebbi történetének fontosabb állomásairól beszélő vezetőnek a multakba visszakalandozó történeteit. Arra, hogy a képzelet Damaszkusz őskorába repüljön vissza, a városfalak melletti séta nyújtja a legmegfelelőbb keretet. A falak legalsó rétegei a római időkből, a középsők Nureddin és El-Asraf Chalil egyiptomi szultán idejéből, a felsők pedig a törökök korából származnak, akik I. Szelim szultánjuk alatt vonultak be ide. A másik legrégibb építmény, a citadella eredete még jobban elvész az idők homályában, de azt már pontosan tudják, hogy az egyiptonr Eijubida-dinasztia egyik tagja, Melik-el-Kamil építtette újra a keresztes hadjáratok idejében épült erősséget.
Még messzebb vissza kell menni a régmúlt időkbe, ha az ember magának a városnak történetében kutat. Damaszkusz már Nagy Sándor idejében is létezett, Krisztus idejében római gyarmat volt, a VII. században, az Omajádok alatt pedig a kalifátus székhelye. Tartozott az egyiptomiak birodalmához is, 1075-ben a szeldzsuk-törökök foglalták el, majd Salaheddin Jusszuf Ibn Ejub, akit a történet röviden csak Szaladin néven említ, ütötte fel itt tanyáját és a keresztes hadjáratok elleni háborúk bázisává tette. Mongolok, egyiptomi mamelukok következtek azután, majd 1516-ban a törökök, akik a világháború alatt vesztették el ezt a gyönyörű helyet az egész Szíriával, Mezopotámiával, Palesztinával és Arábiával együtt.
A városfalak egyik keleti kapuján át elhagyjuk a várost és hamarosan egy szép kertecskében találjuk magunkat. Ez a kert a ferencrendi szerzeteseké a benne levő kápolnával együtt. A hagyomány szerint ez volna az a hely, ahol Saulnak, amikor a keresztények üldözésére indult, az Ür megjelent. Erre utal a kápolna oltárának domborműve is, azt a jelenetet örökítve meg v amikor Saul, az Egekből jövő hangokat meghallva, lováról lebukott. Amikor innen a városba visszatértünk, vezetőm egy másik, szintén a kereszténység őskorára emlékeztető helyre vitt el. Ez egy földalatti kápolna, a ferencrendi barátok kolostora közelében. Az üreg, ahol most a kápolna van, Jézus egyik tanítványának, Szent Ananiásnak lakása volt. A várost átszelő nagy utcán is van egy hely, ahová minden keresztény elzarándokol: a jezsuiták temploma, amelyet damaszkuszi Szent János háza fölé építettek. A ferenciek Szent Pál templomában pedig a keresztény vértanúk emlékének szentelt oltár, akiket az 1860-ban történt, borzalmas mészárlások alkalmával gyilkoltak halomra. Az Egyház és vértanúinak történetére emlékeztető helyek annyira számosak Damaszkusz 20—30 keresztény templomában és kápolnájában, hogy egy rövid itteni tartózkodás kereteibe valamennyi meglátogatását be sem lehet illeszteni.
Aki a Kelet szépségeiből nem akar Európába visszacseppenni, az ne is nézze meg az új Damaszkuszt és főleg este ne keressen semmi szórakozást.
Egész új városrészek vannak keletkezőben, széles utcákkal, kiábrándítóan modern házakkal annak jeléül, hogy a nagy protektor, Franciaország, nem igen szándékozik a protektorátus ellen berzenkedő védencét hamarosan magárahagyni. Méginkább foszlányokká tépik az illúziókat azok a helyek, amelyeket az európaiak és az itteni, már elnemzetietlenedésnek induló bennszülöttek esténként látogatnak. Az idevetődő külföldinek Saulus, Mohamed és az Ezeregy-éjszaka regéi járnak eszében, amikor kirándulásairól szállására tér vissza, a szálloda nyitott ablakain keresztül pedig, a kert bódító jázmin- és rózsaillatával együtt, a köze!; tabarin jazz-muzsikája is beszűrődik a szobába.
Csak önmagát rabolja meg az idegen, aki benéz az európai okkupációt a Kelet minden országában nyomon követő lokálok valamelyikébe, mert ha nem teszi, egy szép illúzióval marad gazdagabb.
Ezek a „művésznők"! Valahonnan Szalonikiből kerülhettek ide, miután négy-ötféle ántánt-hadsereg katonáit szórakoztatták még a világháború alatt. Beszélnek ugyanannyi nyelvet és kétszerannyi aranyfoguk ékesíti azt a barátságos mosolyt, amellyel a lokálban szórakozást kereső francia szoldateszkát, a kövér levantinus görögöket és az eleurópaiasodott arabokat gyönyörködtetik. A bajadérok strucctoll-szoknyácskáin és szürkére vedlett ezüstmelltartóin meglátszik, hogy szegényes bőröndjeik cókmókját húszféle határ fináncai markolászták össze, mint ahogyan a lokál kapujára csalétekül kiakasztott, de erősen idealizált arcképeik is megismerkedtek az egész Levante legyeivel. De károgásuk ennek a közönségnek körében, amely nem hallott még jobbat, mégis tetszést arat.
Most új szám következik: bennszülött művésznő mutatja be a kétes összetételű közönségnek még kétesebb színvonalú művészi mutatványait. Érdeklődés moraja zizeg át az asztalok és padok sorain, az arabok és az afrikai katonák fejüket előrenyujtva figyelnek. Fehér fogak vigyorognak ki az olajbarna és szénfekete arcokból, szenegálnégerek húsos ajkai tátognak a hastánc ritmusára. A félig ittas közönség mohó szemekkel figyeli a kevés fátyol között libegő, alig felöltözött bajádért, olyasféle tekintettel, mint éhes kutyák a koncot. Maga a tánc pedig nem is tánc, hanem valami alantas, hihetetlenül obszcén vonaglás, bűzös lápvirága annak a békanyálas, pos-hadt fertőnek, amelyet egy bizonyos fajtához tartozó, magukat impresszárióknak címező kalandorok ösztönös atavizmusa mint művészetet fröcsköl szét az öt világrész színpadi deszkáin és táncpódiumain, itt pedig, Damaszkusz langyos éjszakájában, a táncosnő keleti jelmezének varázsán keresztül próbál bevonni az Ezeregyéjszaka zománcával és trópusi tájak buja, sóvárgó hangulataival. Ilyen odaliszkokat lát a külföldi turista és ezek rikácsolását hallgatja, ha éjszaka, alvás helyett, a szobájába beszűrődő muzsika hangjai után elindul Kelet rejtelmeinek kutatására...
Kísérőm és én szívesen le is mondunk a további felfedezések örömeiről és szállodánk udvarának szökőkútja mellett üldögélve, inkább a szíriai benyomásaimról beszélgetünk el és azokról a dolgokról, amelyek nemcsak az idegent, hanem ennek az országnak fiait is érdeklik, a francia megszállásról és az arab-francia viszony várható fejleményeiről.
* A szerző (1885-1953) történész, egy időben a Ludovikán tanár, majd Gyöngyös város levéltárának kezelője. Nyugatnémetországban hunyt el. Útirajzainak 1935-ban megjelent kötete (A közeli keleten. Benyomások, útijegyzetek, a Levante országaiból. Bp., Stádium Sajtóvállalat Rt.) a világjáró tapasztalatait rögzíti a múlt század harmincas éveiből. Forrásunk lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése