JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (16)

Granada, a mór kultúra csodája

Ismét telefonébresztő, hiszen megkezdődik az út hazafelé… A korai reggelin először ananászlevet hörpintek fel, majd szalámit és sajtot eszem ropogós zsemlével és tejjel. Mivel a szűk sikátorba nem jöhet be jármű, a csomagokkal cipekedni kell jó száz méter távolságra a főútig, ahol a busz várja kinyitott csomagtartókkal a társaságot. Most derül ki, mekkorára dagadt jó néhány társunk poggyásza! Hiába ürültek ki az otthonról hozott árványvizes pillepalackok, helyére kerültek a kardok jókora kartondobozban, a sok bor, olajbogyó, szőlő, datolya, füge és technikai cikkek. Én még mindent belecsomagoltam a hátizsákba, ám szegény árva egyetlen csomagom alig fér be a társak megnövekedett cuccai mellé. Még szerencse, hogy induláskor eldőlt, ki melyik oldalon van a dolgaival, így összébbszorítják a sok értékes zsákmányt, és hely került a hátizsáknak. 


Nyolc óra után már indulunk is. Elena, miután érzelmes búcsút mond a kedves Torremolinosnak, közli, a mai penzum, 500 km és a mór kultúra egyik csodája, Granada. Mivel előre kifizették és előre lefoglalták a múzeumba való belépési időt, valamint idegenvezetőt is szerződtettek a megbeszélt órára, pontosaknak kell lennünk. Induláskor a Malaga felé vezető útra térünk, és azon haladunk egy darabig, majd rálépünk az autópályára, majd északnyugat felé igyekszünk. Elhagyjuk a tengerparti vidéket s jó félóra múltán már dombos-hegyes tájon járunk. Aztán a hegyek egyre magasabbak, erdővel borítottak, bár akadnak kopár, sziklás oldalak is. Ritkás települések, majd olajfaültetvények. Szép és mutatós emeletes parasztházak, nyitott emeleti tornáccal, engem erdélyi falvakra emlékeztetnek. Számos alagúton futunk keresztül, a táj is egyre vadabb. Széljárta vidék lehet, hiszen a művész ecsetjére méltó göcsörtös fák látványa erre utal. Napsütéses idő, felhőtlen ég, közben kiérünk a fennsíkra, a hegyek eltávolodnak. 


Egy útkereszteződésnél jobbra térünk, míg balra elmarad a Córdoba felé vivő autópálya, amelyen megérkeztünk több mint három nappal ezelőtt egy késő estén Torremolinosba. Itt van az az érdekes fehér talajú vidék, ahol eluralkodik az olajfa, úgy látszik, az terem meg legjobban a bizonyára mészben gazdag földben. Közel másfél óra után hol ereszkedünk, hol felfelé visz az autópálya, a kilátás tágas és szép: ameddig a szem ellát, példásan megművelt olajfás területek. A fák szép szabályosak, terebélyes koronával, jókora távolságban egymástól, négyzetesen ültetve. Alattuk nincs egy szál fű vagy gaz, úgy tűnik, mintha a napokban számtották vagy ásták volna fel a talajt. Közben lassít a busz, hiszen karbantartó munkások élénkzöld munkaruhában okos gépekkel dolgoznak, cserélik az autóút korlátait és festik a jelzéseket. Aztán furcsa érzés kerít hatalmába, hiszen egy völgy alján haladunk, míg felettünk a hatalmas viadukton zajlik a forgalom. Kicsiny játékautóknak tűnnek a járművek a távolság miatt, és furcsa perspektívából látszanak. 


Egyre közeledünk a magas hegyek felé, hiszen Granada mellett 3400 m magasra nyúlnak a Sierra Nevada vonulatai. Közel két és fél órás buszozás után térünk le az autóútról Granada külvárosában. Eddig sehol nem látott, a sarkokon kis tornyokkal díszített házak. Az utcákat pálmafák, cédrusok, narancsfák szegélyezik. Az órával kombinált elektronikus hőmérő fél tizenegykor 31 fokot mutat. A 300 000 lakosú város nagy kiterjedésű, és mi egyik végétől a másikig végigjárjuk, míg a történelmi mór városrészbe érünk. 
Szerencsénkre, mert legalább megcsodálhatjuk a várost. Rengeteg az új városnegyed, 8-10 emeletes házak kisebb csoportja azonos stílusú és színű, odébb másik jellegzetes új negyed – vagy annak tűnő –, így bizonyára nem lehet összetéveszteni vagy eltévedni bennük, mint gyakorta megtörténik a mi hazai tömbháznegyedeinkben. Elhaladunk az újnak tűnő sportstadion mellett, bár lehet, hogy bikaviadalra szolgáló aréna… Itt már csak néhány emeletesek vagy földszintesek a házak, ám mindegyiken van két- négy tornyocska. Különösen szép egy épülő drapp-téglaszín lakónegyed 4-5 emeletes házakkal. Azután alagúton át visz az út, majd emelkedik és kitárul a város látképe. A látvány engem a kolozsvárira emlékeztet, mintha a Feleki-tetőről nézném a várost. Ám itt más az éghajlat, hiszen balról csökött pálmák, jobbról lapátkaktuszok, elszórva házak, beépülve a hegyoldalba. Tamariszkusbokrok fogják a talajt a meredeken és virágzó agávék, fatörzsnyi virággal. 


Gyors leszállás. Az érdeklődés óriási, elég a buszok hosszú során végigpillantani a tágas parkolóban, majd találkozás a kedves fiatal nővel, aki vezetőnk lesz a múzeumban. Időnként igen ügyesen kinyitja a kezében tartott legyezőt és hűsíti magát a rekkenő hőségben. Bizony nekünk is jólfogna, ám még a mindig divatos Rodica és a többi fiatal sem használja a legyezőt, pedig jó néhány példány lapul valamennyiünk csomagjában, hiszen jellegzetes és talán legolcsóbb ajándék. Kapható már 200 pesetától a színes papírból készül, mintás, igaz, a felső határ tízezer, ám azok elefántcsontból és valódi csipkéből, hímzésből készülnek, van amelyet művészi képek díszítenek. Ahogy végre csoporttá formálódunk, következik a sietős loholás elég nagy távolságon a múzeum bejáratáig, mert bár nagy kiterjedésű a palota- és kertkomplexum, csak meghatározott számú turistát bocsátanak be óránként a kibírhatatlan zsúfoltság elkerüléséért. 


Mikor a falakon belül vagyunk, egy pazar kilátóhelyen fényképezünk, és közben hallgatjuk a spanyol idegenvezetőnőt, majd Elena fordítását román nyelven, közben csodáljuk a felejthetetlen tájat. Először a város történelmével ismerkedünk egy bűbájos spanyol közmondás után – melynek hasonmását Nápolyban hallottam –, miszerint: „Aki nem látta Granadát, nem látott semmit!" A Darro folyó – igen kicsiny, láttam útközben – két részre osztja a várost, a háttérben a Sierra Nevada magas csúcsai. Megtudjuk, majd egy szép képeslapon látjuk is, hogy az év jó részében hósipka fedi a háromezer méternél magasabb vonulatot, ami meglepő ellentétben van Granada szubtropikus növényzetével. Három jókora domb emelkedik a város szélén, mi most a középsőn állunk, ahol az Alhambra épületegyüttese koronázza a csúcsot. Egyik oldalon látszik a Torres Bermejas, azaz Vörös Tornyok, míg a másikon a híres cigánynegyed, az Albaicin. A tájkép gyönyörű, a ragyogó napsütés megaranyozza a várost és a környező síkságot. 


A történelem évezredei alatt is végigvonult és letelepedett számos nép, ám Granada fénykorát a mohamendán mór uralom alatt élte. A nyugati gót birodalmat 711-ben az észak-afrikai arabok megdöntik, és megalapítják a córdobai kalifátust. Miután a hatalmuk gyengül, a 11. században a Ziri-dinasztia alatt virágzásnak indul Granada. A század végén az Almoravidák vették át a hatalmat, majd a 12. sz. közepén az újból Afrikából betelepült almohádok foglalták el Granadát. Ahogy a keresztények kezdik visszahódítani az araboktól az Ibériai-félsziget déli részét, az elfoglalt területekről Granadába menekülnek a mórok, amely hosszú ideig az egyetlen ellenálló arab királyság. 1231-ben a Naszridák kerülnek a trónra. Az ő idejükben épül fel az Alhambra, s uralkodásuk alatt Granada a mohamedán civilizáció legfontosabb központja lesz, miután 1236-ban a keresztények elfoglalják Córdobát. Erős katonaság mellett azért virázgzott a mór szultánság, mert hűbéradót fizetett Kasztília és León királyságoknak. Másrészt a keresztény és a zsidó lakosság rokonszenvét és kivívják, hála a vallási türelemnek. 


A hanyatlás a 15. sz-ban kezdődik, mikor egyik harcias uralkodó megtagadja a hűbéradó fizetését, majd családi viszályok is gyengítik az uralkodóházat, és véres harcokhoz vezetnek. A belviszályt kihasználva 1491-ben kezdődik meg a város ostroma, amely nyolc hónapig tart. A hősies védekezésnek az éhínség vet véget, így Boabdil, az utolsó uralkodó 1492-ben átadja a város kulcsait a Katolikus Királyoknak. A visszahódítás után egy ideig fejlődik Granada, majd a zsidók és mórok kiűzése után hanyatlásnak indul. A 781 esztendős mór uralom gyönyörű építészeti emlékei pusztulásnak indulnak, és az Alhambrát is az eltűnés veszélye fenyegeti. Csak a 20. sz-ban újítják fel, és teszik a világ minden tájáról ide látogatók számára látogathatóvá. Vezetőnőnk lemutat a szomszédos domboldalra, amelyet „El ultimo suspiro del Moro", a mór utolsó sóhajának neveznek mai napig. A hagyomány szerint Boabdil erről a helyről visszatekintve elvesztett birodalmára, sírva fakadt, mikor száműzetésbe vonult a város feladása után. Harcias anyja, Aisa, midőn fiát könnyezni látta, így szólt: Jól teszed fiam, hogy asszonyként siratod azt, amit mind férfi nem tudtál megvédeni! 

Oroszlános kút, Alhambra

Elindulunk csapatostul az Alhambra megtekintésére. A szó arabul „vöröset" jelent, utalva az épületegyüttes színére. Valódi mesevilág tárul fel – csodás paloták, termek, szökőkutak, vízesések, vékonyan csordogáló vagy felszökkenő vízsugarak, tavak, csodás belső udvarok, patiók –, minden a tökéletes szépség: épület, víz és növényvilág harmóniája. Ahogy elindulunk, kicsit megcsípem a karomat, valóban én vagyok most itt ebben a fantasztikus világban, amelyet a művészettörténeti könyvek oldalakon át taglalnak? Nem álom, valóság, szeretném, ha minél tovább tartana… Jó lenne megállni vagy leülni egy lépcsőre, gondolni múltra és régen volt emberekre! Azonban mindenütt nagy a tolongás, több nyelven szól az ismertető kisebb-nagyobb csoportoknak. Mások, az egyénileg látogatók, mobiltelefonszerű magnetofonnal a kezükben hallgatják a tudnivalókat, és nézik meg mindazt, amire felhívják a figyelmüket. Milyen jó nekik, hiszen a magnót ki lehet kapcsolni és el lehet merengeni a gyönyörű mór kultúrán! Sajnos, mi gyors ütemben haladunk, hiszen másfél óránk van mindössze ennek a nagy területnek a bejárására és a nézelődésre. A jobb tájékozódás miatt három részt lehet megkülönböztetni: az Alcazaba lényegében katonai védmű, két és fél km hosszú falak, 30 torony és 4 kapu, azután az Alhambra paloták, majd a medina, ott laktak a nemesek és a szolgák. Fénykorában 2-3000 lakosnak adott menedéket a falakon belüli terület. Még a kapun kívül felhívja figyelmünket a helyi idegenvezető, hogy ma is van Granadában, a városban egy Karmel elnevezésű arab jellegű negyed fehér házakkal, szűk utcákkal, sok zölddel. Azonkívül megmutatja a szemben levő hegyoldalon a barlangokat, amelyek menedéket jelentenek ma is állatoknak, sőt embereknek. 





A falakon belül kerülve még megtudjuk, hogy az arab paloták szerények kívülről, ám pompás a belső kiképzésük, míg a későbbi spanyol királyi paloták külseje cifra, pompás. Előbb a mór palotákat látogatjuk végig. Jellemzőek a belső udvarok és az állandóan csordogáló víz. Kicsi szobák, majd nagy téglapadlós terem, gipsz-stukkós mennyezet, csempével borított falak. A fajanszlapok uralkodó színe a zöld, barna és sárga, csillagmotívumokkal, indákkal áttört, csipkeszerű ablakokkal. Más termekben zöld-sárga vagy világos- és sötétkék, fekete és fehér színűek a virágos csempék. Az Oratorio nevű terem kagyló alakú szökőkúttal, hihetetlenül finom megmunkálású stukkóval, vaskapuval olyan csoda, amit aztán a mirtuszudvar látványa fokoz. Előttünk a harmadik palota, ahol a hárem volt valamikor. Körben nyírott mirtuszbokrok és egy csendes víztükör, amelyben, mint a legtökéletesebb velencei tükörben, látszanak a környező épületek. Kétszer is körbejárom, mert olyan hihetetlen a látvány, a valódi kép és annak pontos tükre a vízben, no és a nézelődő turisták meg egy fiatal festő, aki éppen olajban örökíti meg a fantasztikus látványt. 


Ezután az ún. Követek termében, a trónterembe jutunk. A négyzet alakú, tizenegy méter oldalfalú helyiségben sejtelmes fényt árasztanak az áttört ablakok. A magas falakon fenn stukkódísz, lennebb mintás csempe, a padló tégla. Az öt-öt ablak a tízparancsolatot jelképezi, míg a 18 méter magasban levő cédrusfamozaik-mennyezet 827 000 darabból áll, és a muzulmán mennyországot ábrázolja! A szultán trónszéke valaha a központban volt, fölötte arab bölcsességek jelei, míg a főemberek félkörben helyezkedtek el a kihallgatásokon. Egy bekerített darabon a napjainkig fennmaradt gyönyörű kőmozaikpadlót csodálhatjuk meg. Hiszen a többi rész újkori téglarekonstrukció. Feltételezik, mondja kedves vezetőnk, hogy a Katolikus Királyok itt tárgyaltak Kolumbusz Kristóffal, mielőtt útjára indult volna. 


Látunk még kupolás fürdőt, majd a képekről ismert Oroszlános udvar következik. Nevét a 12. sz-ban márványból durván megfaragott oroszlánokról kapta, melyek az udvar közepén álló díszkút medencéjét tartják. Bár az iszlám tiltja az ember- és állatábrázolást, itt kivételt tettek, hiszen az oroszlánok nem élethűek. A Patio de Leonest 1377-ben kezdték el építeni s a szobrok a helyi zsidó közösség ajándékai. Az udvar – a patio – méretei 28,5 x 16 méter, és körben 124 oszlop sorakozik. Megtudjuk, hogy ez mágikus szám, hiszen összeadva 7, aminek varázsereje volt a régiek szerint. A körülvevő épületekben voltak a feleségek, gyermekek, háremhölgyek lakosztályai. A pavilonok, árkádsorok, kupolák szövevényében barangolva ismét arra vágyon, hogy itt legalább egy napot nézelődhessek, ám nincs idő csámborogni, loholok a csoport után. Még szerencse. hogy Elena piros halásznadrágban van, így valahol mindig megpillantom a csoportot a rengeteg látogató között. 


Különösen érdekes a Sala de los Reyes – Királyok terme – cseppkőre emlékeztető boltozattal. Egyedi látnivalók a 15. sz.-ból a félkupolában látható bőrre festett képek, ahol a tojásfehérjével keverve vitték fel a festéket a kordován bőrre. Az Oroszlán udvar északi oldalán jutunk el a Két nővér termébe, amely vezetőnk szerint az Alhambra legszebb helyisége. Egyetlen kupolája ötezer, különböző nagyságú, kis fülkeszerű mélyedésből áll, míg a padlóban két teljesen egyforma márványkődarabot építettek. Közben mindenfelé most is dolgoznak a restaurátorok, úgy látszik, még szebbé kívánják tenni ezt a csodát. Egy kicsiny medencében csomó fémpénz, hiszen kedves szokás a látogatók részéről, hogy a vissszatérés reményében egy-egy érmét dobnak a finoman szivárgó kútba. Szívem szerint én is visszatérnék, így hallgatok a babonára, s bedobok egy pénzdarabot... 


Ezután kutyafuttában megnézzük V. Károly palotáját, melyet az uralkodó 1526-ban – a mohácsi vész esztendejében – kezdett el építtetni. Négyszögletes, kétemeletes reneszánsz épület, egész más világ. Itt egy emléktábla örökíti meg Washington Irwing író emlékét, aki 1829-ben itt élt, és leírta az omladozó paloták szépségét. A függő folyosóról szép városkép tárul ki előttünk, majd egy virágos udvaron áthaladva lépcsőkön érünk a generalifába az Alhambra palotái fölött magasodó kertbe. Itt van a mór uralkodók nyári palotája, gyönyörű ciprusfasor, nyírott bokrokkal szegélyezett útvesztő, kicsiny pavilonok, fehér lótuszos tó, csobogó vízerek, illatos virágok, szökőkutak. Meglepetés a sok tiszta, barátságos macska, az elsők, amelyeket a córdobai utcán elcsavargottan kívül látok. A nagy melegben kellemesen hűvös van a fák alatt, a rózsák illatoznak, a macskák barátságosan nyávognak, a labirintusban eltévedt turisták jókedvű kiáltásai hallatszanak. 


Uram isten, itt is el lehetne tölteni egy fél napot, mint ahogy teszik is sokan, hiszen a lugasszerűen kialakított futórózsasátrak alatti padokon sokan üldögélnek, falatoznak, a hátizsákból. Egy csorgó ivókútnál bepótolom az elvesztett folyadékot, majd a kijárat felé rohanok, hiszen közeledik a busznál való találkozás órája. A falakon kívül számos kisvendéglő, bódé, ott gyülekezik a csoport. Sajnos, néhány képeslapon kívül útikönyv éppen nem kapható, sziesztázik az ezzel foglalkozó eladó, és nekünk indulnunk kell tovább. 


(Folytatjuk)