SZÉFEDDIN SEFKET BEY: Uz Bence bölcsőhelyén

Nyirő József szombatfalvi hajléka ma. Csak legenda, hogy
Kós Károly  tervezte volna...

Nyirő József, az élő erdélyi irodalom legolvasottabb íróművésze Kolozsvárott a Keleti Ujságot szerkeszti, ám csendes falusi harmóniákra vágyó lelke időnként visszakívánkozik az ő népe, legendás mesealakjai körébe, a világító homlokú Hargita hegye alá. A nagy székely író városi íróasztala mellől, ha csak teheti, haza-hazalátogat Székelyudvarhelyre, ahol a nehéz írói sors s az általános viszonyok fölött győzedelmeskedő makacs akarattal könyvei hozamából meleg otthont épített magának. Városcsodájára épült, minden ízében egyéni és székely stílusú családi háza ott áll a székely anyavároska szombatfalvi szakaszán s akik eljárnak előtte, mint helyi nevezetességet mutogatják:


– Ez a Nyirő Jóska hajléka.


Udvarhelyen jártunkban nem mulasztottuk el az alkalmat, hogy fel ne keressük otthonában az Uz Bence és a Kopjafák szerzőjét, ki akkor éppen hazalátogatott.


– Hogyan csinálta, mint csinálta? – kérdeztük az írót őszi kertjében, midőn éppen rózsafáit készítgette a nehéznek ígérkező télre. Raffiával szalmakötegeket bónyált az érzékeny, karcsú tövek derekára és a kérdésre huzakodva, csemetekertészeti szakismertetéssel válaszolt. Magáról nemigen kívánkozott beszélni, házáról, kertjéről annál inkább, amely legfőbb büszkesége tárgyát képezi, nagyeszű Csaba fia mellett. Az íróval nehéz boldogulni, baráti köre azonban egyet és mást kivallott a Nyirő-porta létrejöttéről. Ez a csodálatos kis székely kúria aránylag elenyésző összegből készült, de ha Nyirő József nem hátrál meg a kalákás szolgálatát felkínáló népe buzgó ajánlatai elől, még olcsóbban is elkészülhetett volna. Mert itt akkora sokadalom támadt minden rendű és rangú szerszámos, mesterségtudó székelyekből, amikor híre ment, hogy a „mü Jóskánk” épít s kubikolásra, anyaghordásra is annyian jelentkeztek, hogy a házkészítés a nyers bennevalón kívül egy lejébe se került volna az írónak. Nyirő József a megnyilatkozó szeretettel azonban csak annyira élt, amennyire saját keze és ösztönös mérnöki leleménye mellékes segítségre szorult. A ház külső kivitele ugyanis az utolsó sasfaragásig, kerítésdeszkáig az író tervei szerint készült. Végeredményben ezen csodálkoznunk kellene, egy írón, aki maga tervez és épít a szó fizikai értelmében is, ha nem székely emberről volna szó, aki az ezermesterkedő őstehetséget az anyatejjel szívja magába.


Az emeletes, manzardszerűen kiképzett épület legszembetűnőbb és legkedvesebb része az emeleti virágos tornác, amely a Hargitával néz szembe s minden ízében a székely fafaragó- és festőművészet remeke. A szépiabarna tornáckorlát, a tartóoszlopok s a tető alá simuló homloklecezés csupa faragás, választékos, jól összesimuló színek üde káprázata. A félkörös összekötők fölött faragott bütük s a tető csúcsán az elmaradhatatlan varjúkárogó. A földszint egyetlen tágas teremnek tűnik, csupán egy félkörös bolthajtás felezi. Itt volna az író dolgozószobája, kedvelt könyveit magábanfoglaló könyvtárával, a megosztás túlsó felében pedig az ebédlő. Azért mondtam az imént, hogy itt volna az író dolgozószobája, mert Nyirő József valójában, ha dolgozni akar, felhúzódik az emeletre, kényelmesen elhelyezkedik a Hargitára nyíló kilátással szemben s máris megvan az a helyzeti és lelki adottság, ami előfeltétele az írói munkának. A földszinti dolgozószobából remek fafaragású lépcső vezet az emeleti helyiségekbe, a nevezetes Nyirő-regényalakok tisztelgő, színes sorfala közt. A kopjafák tragikus hőseit, Juliát, a székely ballada szép leányát, Uz Bencét és más jellegzetes ismerőseinket találhatjuk meg ott. A legnevesebb erdélyi képzőművészek és festők, Kós Károly, Bánffy Miklós gróf és Haáz F. Rudolf munkái. Ennyi sok szépség mellett a leteregetett csergék, meg a szőttes takarók színpompája, a nép egyszerű fiainak szeretetteljes ajándéktárgyai, elmés szerkezetek, célszerű házitárgyak, faragott gyertyatartók s más díszek, írásos kispárnák, kanalak, agyagmunkák ütköznek mindenütt a szemünkbe a falakról, az almáriumról, a tálasról. Sok szeretnivaló apróság, ami közt úgy érezheti magát az író, mintha szünetlenül hívei rokonszenvtűntető sorfala közt járna-kelne.


Kedves történetet mond el az író felesége. Az utóbbi esztendőkben évről-évre eljárt a családhoz egy egyszerű medgyesi üveggyári munkás, aki igen nagy híve az író munkáinak. Első ízben gyalog jött el, hogy aláírást kérjen a Kopjafák kötetébe. Viszonzásképpen apró üvegdísztárgyakat hozott. A következő esztendőben már családostól tette tiszteletét az érdemes irodalombarát üvegcsiszoló s oly jól találta magát, hogy feleségével és két gyermekével napokig időzött az író családja körében. A házbeli üvegneműek mértéktelen elszaporodása mutatja egyébként, hogy az egyszerű munkásember és az író közti kapcsolatok mind sűrűbbé váltak.


Nyirő József ajtaja minden igazszándékú ember számára minden időben nyitva van. Innen van az író népszerűsége, amely az egyszerű harisnyás nép körében legalább olyan elhomályosíthatatlan, mint a „nadrágos” könyvbarátok szívében.


De még nem jártuk végig a porta emeleti részét. Az emeleten benézünk még az író otthon időző két gyermekének, Csabának és Ildikónak székely népi modorban készült szobájába. Az ágy oszlopfejei kopjafa faragásúak s csupa faragás a ruhásszekrény, a fali polc, a kicsi asztal s a székek is. Átmegyünk a lakályos hálószobán s kilépünk a virágtornácra. A hanyatló nap ferde fényküllőibe törve hever előttünk a székely anyaváros, ódon épületcsoportjaival, zeg-zugos utcáival s aztán lejtős, őszi dombhajlások, erdőcskék következnek s még afölött, mint mindent betöltő látomás, lilás őszi párázatokba fuló vonalaival s szinte követelő akaratosságával harsan a felhők pereméig a mitológikus székely őshegység: a Hargita... A Szarkakő s a Csere oldala alázatos apród számba megy a fejedelmi hegyóriás mellett.


Nyirő József széplátó, komoly barna szeme belefeledkezik a ködszerű távoli hegyvilágba, amely örök és minden nappal erősbödő varázsával egy életre ide, ehhez a földhöz és a székely író kemény, küzdelmes hivatásához láncolta kiválasztott fiát.


– A gyümölcsöst el ne feledd megnézni – töri meg a magábamélyedés szótlanságát az író s kedvtelve kalauzol a hátsó udvaron át pompásan kezelt oltvány és fajgyümölcs kertészetébe. Szíves készséggel, szinte személyenként mutatja be neveltjeit. Csak győzzem megjegyezni a különbnél különb fajták elnevezését: az almák közül az ismert batul és pónyik, az aranyparmen, meg a Török Bálint, a körték közül a híres baróti specialista, a Napoleon vajonc, meg a Budai Domokos s a téli esperes a legízletesebbek a Nyírő-féle miniatür-uradalom terméséből.


Az író dédelgetett búbostyúkjai már figyelmeznek ránk az üveges ablakokkal ellátott ketrecekből, amiket a házigazda sajátkezűleg készített. Oly célszerűek, hogy szabadalmaztatni kellene őket. Az írót a már bóbiskoló szárnyasok csipogó-gagyogó kérleléssel odakövetelik magukhoz.


Búcsúzóban még szemügyre vesszük a kecses kúria kerítését, mely egymás mellé szúrt kopjafák sorozata. Csak éppen a székely kapu hiányzik, annak a helye üres még, de valami jó fenyédi vagy kadicsfalvi bicskás népi művész jóvoltából majd csak létrejön. Mert a székely családi élet koronája és mértékadó ősi dísze nem hiányozhatik annak az embernek a házatájáról, aki minden cselekedetével és gondolatával veszendő ősi székely értékek felkutatásán, mentésén és jövőbe plántálásán fáradozik.


Forrás: A hét vár országa (Útirajzok, elbeszélések, cikkek. ) (Teljes szöveg). Budapest, 1941. A kötet előszavát Nyirő József jegyzi. - A Hargita megyei Kájoni János Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából


*  


Széfeddin Sefket bej (1913. június 6., Kolozsvár - 1967. november 22., Bejrút) A korabeli kolozsvári török főkonzul, Ahmed D. Dzselaleddin (Celaleddin) bej fia. Apai ágon az albán eredetű Köprülü-család tagjának, Musztafa (1637-1691) nagyvezírnek a leszármazottja. Másik őse Tiryaki Hasszán pasa (? – Buda, 1610. nov. 27.), nagyvezír, a szeldzsuk-törökség történetében fontos szerepet játszó család tagja. Édesanyja Incze Gabriella kolozsvári színésznő. 1930 és 1931 között a Jóbarát és az Ifjú Erdély című kolozsvári ifjúsági folyóiratokban jelennek meg első írásai. A két világháború között Kolozsvárott élt és tevékenykedett : a Kolozsvári Magyar Színház munkatársa, a romániai magyar közművelődési élet ismert újságírója, a kolozsvári Ellenzék című lap egyik belső munkatársa. Nyirő József és Dsida Jenő közeli barátja, Lakatos Demeter csángó költő fölfedezője. A Székelyföld és Kalotaszeg néprajzának kiváló ismerője és lelkes támogatója. 1945-ben a magyarországi Török Nagykövetség titkárja. A második világháborút követően újságírói tevékenysége miatt kiutasították Erdélyből. Előbb az Egyesült Államokban, majd Egyiptomban telepedett le. Kairóban rövidesen rendkívüli népszerű forgatókönyvíró- s filmrendezőként válik ismertté Seif el Din Khaw khat néven.

Wondersoftheworld.tv

Ami annyit tesz, hogy erről a csodás honlapról térképen és válogatott videók által rendre végigutazhatjuk a Föld mesés tájait, látványosságait.  Az angol nyelvű honlapra itt lehet rálépni, de néhány friss "idézettel" megpróbálunk kedvet csinálni a kalandozáshoz. Köszönöm mindezt Pusztai Péter barátomnak Montrealból, aki eljuttatta hozzám a hivatkozást...

Atomium country: belgium videos: 40 views: 241504 experiences: 15

Kinderdijk country: netherlands videos: 33 views: 102380 experiences: 2

Havana country: cuba videos: 40 views: 305638 experiences: 4

Persepolis country: iran videos: 40 views: 98249 experiences: 0

JUHAN SMUUL: Déli jégmezőkön / részlet

1958. január 25.


Antarktiszon sok türelem kell. Sok-sok türelem kell ehhez a hatalmas kontinenshez. Elszállunk valahová egy kurta napra — és elromlik az idő, aztán ülhetünk ott egy hétig vagy egy hónapig is, ha nincs szerencsénk. Hiába vergődnénk, hiába idegeskednénk, ez nem használ. Az itteni távolságokat száz kilométerekben mérik, gyalog nem tehetjük meg. a szitkozódástól pedig fel nem melegszünk és nem is fázunk jobban.


Egy „LI-2" típusú gépet már reggel teleraktak, készen állt, hogy Oaziszba induljon, de az erős szél csak nem akar alábbhagyni. Elmúlik a reggelizés ideje, az órák nyúlnak-nyúlnak, mintha fonalat gombolyítanánk le egy nagy gombolyagról, és máris itt az ebédidő.


14 óra 15 perckor végre mégis felszáll a gép. Pilótái Rizskov és Grigorjev. Utasai hárman vannak: Zakijev. a glaciológiai osztag vezetője, Liflandszfcij mirniji orvos. aki egy beteg rádióshoz megy Oaziszba, és én. Utvonalunk egyenese szinte pontosan kelet felé mutat, a keleti hosszúság századik foka felé haladunk.


A déli szél még mindig heves, már Mirnij felett tépázni kezdi gépünket. Közvetlenül alattunk a Davis-tenger. Telistele van jéghegyekkel és a parttól elszakadt, fehérlő jégtáblákkal. Köztük nagy területeken sötétlik a nyílt víz. A látási viszonyok jók, a kontinentális ié.ő határának élesen megrajzolt görbéje pontosan megállapítható: hol folyamatos,  hol meg szakadozott.


A Heléna-gleccser felett szállunk. Kérges, gyűrődéses. megrepedezett jéghegyek, itt egymás hegyén-hátán. amott összevissza szétszórva — őrült, elképzelhetelen káosz. Micsoda erő, micsoda súly! És mindezeknek a jéghegyeknek a születési helye, ahonnét ezek a felülről pontosan látható és fehér "kompokra emlékeztető gigászok tova úsznak a nyári tengeren: a Heléna-gleccser. Csúcsától tövéig vakítóan éles napfényben fürdik. Kinek juthatott eszébe, hogy egy ilyen, vadságától és nagyszerűségétől gyönyörű vidéknek nőnevet adjon?


A Heléna-gleccser elmarad mögöttünk. Most nyugodt és fehér tengeri jeget látunk magunk alatt, balra az óceán a maga jéghegyeivel és hideg sötétkékjével, jobb-felől pedig a kontinentális jég meredek barriérja és Antarktisz menedékes kupolája, felette felhők terülnek szét. Lent, a jég szegélyén fókák mászkálnak, errefelé sok van belőlük. Egyetlen falkában huszonkét fókát számoltam össze.


A Rosko-gleccser. Ez nyugodtabbnak látszik, mint a Heléna-gleccser, bár a térkép szerint nagyobb és vadabb. A Heléna-gleccsert bizonyára azért éreztem olyan hatalmasnak és — hogy úgy mondjam — tevékenynek, mert útvonalunk a tengerre kiugró fok felett vezetett.

Jobbfelől változatlanul a kontinens, északon azonban már eltűnt szemünk elől a nyílt víz, alattunk pedig végtelen és egyhangú, fehér jégmező terül el. Lejjebb a Shackletonról elnevezett self-gleccser (vagyis úszó gleccser), az egész déli sarkvidék egyik legnagyobb gleccsere. Egészen másnak gondoltam, azt hittem, nyugtalanabb, kaotikusabb, élőbb, és hogy sokkal több hasadék osztja darabokra. Kiderült, hogy ilyesmiről szó sincs. Még a Mawson-sziget, amely Mirnijtől 150 kilométerre terül el ennek a gleccsernek a közepén — még az sem képes megeleveníteni ezt a fehér sivatagot. Igaz, hogy igen nagy, s amint feldomborul, óriási púpot alkot, de a. földet itt is teljesen betemette a hó és a jég. Olyan, mintha nem is sziget volna, hanem gigászi méretű hóbucka. Árnyékos oldalát nem látjuk, s ennek folytán e 'sziget még inkább  hóbuckához hasonlít.


15 óra 30 perc. Valahol jobboldalt a kontinentális jégből előtörő, kopár, sötét sziklák látszanak. E halott birodalomban, amelynek nincs más élet jelensége, mint a jégmozgás, a szél és hó játéka meg a nap villogása —, még ezek a fókaszerűen kerekfejű sötét sziklák is szinte elevennek, barátságosnak látszanak.


A Denmannról és a Scottról elnevezett gleccserek fölött repülünk. Majd a Banger-oázis tárul elénk. Ott valahol,  a közepén van a mi Oazisz-állomásunk,  de még nem látjuk. A Banger-oázist gleccserek veszik körül. Ezek között, mint egy fantasztikus tájon vagy a Holdon, tömzsi sziklák szürkésbarna kúpjai emelkednek. Felülről nézve ez a táj vad, lélekölő, zord és egyhangú — oázisnak hívják, pedig itt sincs több élet, mint a gleccsereken.
Néhány perc múlva azonban a Banger-oázis már el is tűnt a szemünk elől. Nem szállhattunk le, mert odalent vihar tombolt: másodpercenként 25 méter sebességű szélvész. Gépünk annyira himbálózott, hogy az egész oázis egyetlen, szürkésbarna  folttá olvadt  össze.


Vissza  kellett  fordulnunk.   Holnap   újra  nekivágunk.
A Kooperacija ma megérkezett Port Louis-ba.


1958. január 23.

Reggel ismét a repülőtérre mentünk, hogy Oaziszba szállhassunk. Heves szél fújt, rohamai meg-megrázták a repülőtéren álló gépet. Leültünk, cigarettáztunk, vártunk. De hiába. Rádió útján közölték velünk, hogy az a helikopter, amely Oaziszból elindult az onnét 25 kilométerre fekvő repülőtér felé, kénytelen volt visszafordulni, mert a sziklák felett túlságosan dobálta a szél. Oaziszra azonban a repülőteréről csak helikopterrel lehet eljutni, s ha azt nem küldik értünk, akkor nincs is értelme, hogy útra keljünk. A földi út ott nehéz és veszélyes, csupa hasadék. Még később azt a hírt kaptuk, hogy leszálláskor a helikopter forgószárnyának eltörött az egyik lapátja.  Hazamentünk.


Néhány nap óta Mirnijben tartózkodik a komszomolszkajai Pavel Szorokin. Többször találkoztunk a társalgóban és ma ismét összekadtunk. Pavel lesoványodott, arca sápadtabb, jókedve elhagyta, a tekintete komoly.


Elbeszélgettünk. Megkérdeztem, mi történt vele. Először elkomorodott, de aztán jóízűen, szívből elmosolyodott  és elmesélte szomorú  történetét. Közben   arcáról nagy-nagy csodálkozás sugárzott. Elmondta, hogy elsősorban gyógyszerekért érkezett Mirnijbe, és orvosainknál, Liflandszkijnál meg Schleifernél szállásolták el. Márpedig ezek megátalkodott tréfacsinálók. A legártatlanabb, legszívélyessebb, legrésztvevőbb képpel úgy megkavarják az embert, hogy aztán az egész expedíció a hasát foghatja a nevetéstől.


Schleifer nehézsúlyú, gömbölyű és izmos, már mutatkozik a pocakja, arca nyugodt és komoly, olyan a kifejezése, mint egy alvó Jupiteré. Nagy, nehéz szemhéjjal takart barna szeme tele van egykedvűséggel, szenvtelenséggel. Zsidó származású, szakképzettsége szerint fogorvos volna, de a szakmája: sarki expedíciók orvosa. Ami azt jelenti, hogy ismereteinek messze túl kell szárnyalniuk (és túl is szárnyalják!) a sztomatológia szűk kereteit.


A pufók Liflandszkij ugyanolyan korú. Sebész, nyolc évig működött a távoli Északon, tekintete ábrándos, külseje csupa jóindulat. A látszat azonban csal. A. helybeli kórházban és a helybeli "latinnyelvű konyhá"-ban a legfullánkosabb fondorlatok és beugratások vannak napirenden.


Íme egy példa.


Schleifernél és Liflandszkijnál jelentkezik egy fiatal, az egyetemről minap kikerült szakorvos, először van sarkvidéken. Az egyik távoli állomásra kell repülnie. Alaptalanul bár, de nagyon félti az egészségét. Az orvosok néhány gyakorlati tanács után azt javasolják neki, hogy vigyen magával egy külön melegítőt, amilyent a nagy hidegben egy különösen érzékeny testrész megvédésére szoktak használni. Valamelyikük — nem tudom, melyik — még hozzáteszi, hogy kétféle ilyen melegítő létezik: az egyik gyapjúból készült, ez az egyszerűbbik, és ezt az expedíció közönséges résztvevői kapják, a másik bonyolultabb, ezt a vezetők használják. Ez utóbbinak legfőbb alkatrésze a kutyaprém és egy villanymelegítő. A két orvos határozottan azt tanácsolja, hogy követelje a vezetőségi melegítőt, mivelhogy a halál, a törvény, a szakács és a fagy előtt mindnyájan egyenlők vagyunk. S úgy gondolom, hogy ebből az alkalomból még néhány ékes szólam is elhangzott — az egyenjogúságról, a demokráciáról.


Mondanom sem kell, hogy sem gyapjúmelegítő, sem prémesmelegítő nem létezik. Az ifjú ember azonban ráharapott a csalétekre és hosszas beadványt írt. A kérvényre az expedíció gazdasági ügyeinek helyettes vezetője tömören csak ennyit írt: „Nem!" Tolsztyikov azonban először nem értette meg, hogy mi van a dolog mögött, és ezt mondta:
— Ha valóban létezik ilyen technikai csoda, akkor miért nem adják oda az embereknek?
Ez a história azután szájról szájra járt, mindennap hozzáadtak valamit, új részletekkel gazdagították, s ma már szerves része a mirniji szájhagyománynak.


Térjünk azonban vissza Szorokinhoz. Őt az orvosok a következő módon tréfálták meg.
Velük lakik Tyihomirov, a második expedíció orvosa, látszólag hideg, zordon férfiú. Szorokint az ő szobájába telepítették. Liflandszkij és Schleifer rábeszélte Tyihomirovot, hogy játssza meg az elmeháborodottat — nem a dühöngő őrültet, hanem a csendes bolondot. Miután a két cimbora már előre figyelmeztette Szorokint az esetleges kellemetlenségekre, Tyihomirov „bevonta" őt az orvosok elleni „cselszövényébe": Pavel szeme láttára az ablakon szórt ki bizonyos tablettákat, és megfogadtatta vele, hogy hallgatni fog. Majd megmutatta Pavelnak, hogy egy nagy kartondoboz fekszik az ágya alatt, s a doboz tartalmára célozva, csak ennyit mondott:
— Kooperacija durr, bumm!
Ez azt jelentette, hogy a hajó fel fog robbanni.

PALOCSAY ZSIGMOND: Borháncs, lépték =1:1

Keveset tud a térkép. Pár jellel mindent elintéz. Vékony vonal - ösvény, vastag vonal — út, kettős vonal — országút; a víz útját kékre festik. A vasút jelét mindenki ismeri. A térkép az idegent elvezeti. Fontos: ne tartsa fordítva maga előtt. Tartsa helyesen az égtájak szerint.


Szeretek térképet böngészni. Egyet tarthatok bárhogyan . . . Segíthetek pontosabban megrajzolni:

BORHÁNCS, lépték = 1 : 1

A vámtól egy cseppet beljebb áll a házunk: Kolozsvár délkeleti csücskén. A kert négy holdnyi. Szemben az Alverna-templom. Csuhás barátok kecmeregnek felfelé, mögöttük hivő nénék lépegetnek, rózsát, bazsarózsát visznek. Máriának, Szent Ferencnek. Apám rám kiált: - Jössz-e? — Hóna alatt puska lógáz. Persze, hogy megyek. Átvágunk a tarlón, a lucernáson, a patakon — csak csendesen! csendesen!


Tó ül a hegy tövében. Csendesen, csendesebben! Kicsi a tükre, a szélén siseg a sás. Nádcinke fireg, sárszalonka cipeg. Hááp! — a gácsér, ritkábban, vastagon. Hiphip! — a tojó szaporán, vékonyabban. Mindjárt, szól apám, s öklömnyi récék úsznak a színre. — Kicsiruca! Kicsiruca! — kiáltok. Visszaúsznak. - Fiam, ezt jól eltoltad!


Ősz van. A térkép mégis tartja a színét. Vékony vonal - ösvény, vastag vonal - út; a vadludak itt húznak! Egy-két V-vel, ökörnyálnyi vékony V-vel ezt is jelölhetnék, s ha fektetnék a betűt csőrrel nyugatnak, egyben jelezné a vezérlúd helyét. Fontos. Hogy el ne tévedjenek.

Kukoricás elöl, hátul. Tarló, maglucerna. Szól a puska, buknak a nyulak - Néró, a  vizslánk  hozza.   Murkot cipel   Diószegi néni. Deákék arrébb laknak; előttük sok fogoly esett. Aztán más ősz következett. — Ne félj, ne félj — recsegte apám —, ez nem tud célozni. — Porzott, preckelt a föld körülöttünk, felettünk vadászgép berregett. Cserebogár, legyintettem. Felek felől ágyúztak rendesen. A Házsongárdból messzehordó felelgetett percre, pontosan; félóránként csengette a fülünket, akár egy pontos vekker. Kukkereztünk a szilvafáról. A györgyfalvi erdő mellett három tank ereszkedett befelé. „Kraksz, maksz, fircén, hunderd, áhcén - fájer!" Az egres közt ültek a németek, hat ágyú ugatott egyszerre. Az első tank kigyúlt, a többi az erdőbe ment. Délután a kukoricát dicsérték kétfelől, két nyelven, hárásónak és gutnak, a kertünk mellett. Sütötték, ették - nyersen is. Mi kucorogtunk: mi lesz velünk, ha ezek felettünk összemennek. A bunkerunkba behúzódott egy ablakos és egy csebres, forrasztó Gábor meg a csűrben reszketett — tudtuk, most nem vesz el semmit. „Aufpacken!" Hála, a németek pakoltak és elmentek.


Apám szívbeteg. Nem vitték katonának. Mégis értett a gránátokhoz, a lövegekhez. Oktatott, mihez ne piszkáljak. Bedöglött akna ült elég a földeken. Keveset használt a lecke; én megúsztam — Laji is; csak könyökig szakadt le a keze —, s egy oncsaházinak elment a fél szeme. Az akna szabályos répaforma; a térkép könnyen jelezhetné egy-egy kövér felkiáltójellel.


Kevés a víz felénk. Messze volt a vezeték, taligával hordtam. Egyszer felkapott: a hordó hátracsúszott, s elvetett. Vadrózsabokorban ébredtem. Virágzik, ott van most is. Csak a fejem zúgott egy cseppet, a tövisszúrást fel se vettem
—  apám kertész, tőlem ez szégyen volna.


A vezeték mellett kocsma áll. Egy régi térkép háztömbként tünteti fel - cégér nélkül. Pedig igazi kocsma volt ez akkor. Székely bácsi, a tulaj, mérte az állást rummal szakadatlanul, és tudta: „kérem, hol kell aztat a marhát megütni, hogy ne sokat szédelegjen ..." Valóban, ehhez a dologhoz igen értett, tanúja lehetnék, ha élne. Vásárokkor mégis betörött a kármentője. Kék, zöld, fehér szódásüvegek röpködtek, ragadtak a nyirkos falba, olyan erővel dobták a  részeg  csordások,  marhakereskedők,   lókupecek egymás felé.


-  Mikit leszúrták! — Búsulásból — értesített egy este érzékenyen a „Kocsmatitkár". Aznap reggelig  húzták. A banda maradt,  ha akartad, ha érdemes volt, Székely  nem   zárt.   Vilmostól,   a   segédünktől,   „bunyó"-leckét  vettem.   Nappal elméletit,  este gyakorlatit.  Oktatott: - Ne félj,  pötyö!  He-he,   pötyö...  puff, pötyö, ha a pali „merkel"! Sarjad már a borjúszőr a füleden,  legyél ember!


Valóban . . . már udvaroltam. Emberkedtem. Az út mellől virágot szedtem szerelmemnek, ültünk a csipkebokor mellett. Ott is váltunk el. Könnyemből véres tócsa gyűlt e helyen — a térképező fel se vette kicsi piros pontnak. De anyám észrevette: - A parasztkakas korán kezdi! - Sok sejtéssel, lesújtóan mondta.


A györgyfalviak jöttek, mentek. Mindennap háton cipelve vitték Kolozsvárra iszákban a portékát. A földön ülve ebédeltek visszajövet, két óra tájt. Olcsó szalámit, jó szalonnát — kinyeret. Minden falást nyakig sóba veregettek, hogy „há ihassék réá az ember".


Sok volt a tehén, a juh, a ló, szeddegélő galamb, kontyos pacsirta Székelyek körül. Elhullt széna akadt, a szamárnak is. Nagyon szerettem ezt a helyet. Itt fordult meg Boér is kék-sárga tragacsával. - Ojtóbusz! Ojtóbusz! - mondogatták izgatottan a környékbeliek. Az vitt az iskolába. A „gátas" mindenkit megtaksált személyesen. Vitatkozott: ki meddig menjen? Hogy eddig nem ennyi, hogy azon túl már több lesz... Adtuk a pénzt szívesen, csak vigyen — „zeregjen". Amikor bedöglött, lelkesen taszítottuk. Boér „benzinhián mián" gázzal hajtott. — Nákhé ná bráziliu — rikoltotta Gábor, szedte a hátára a pléhet, s folytattuk gyalog. Így lett, hogy minden kőre léptem a városig és vissza. Ha siettem, meg se próbáltam felülni.


Vastag vonal — ugye út? Be tudnám kockázni térképemet elég pontosan, s a szélén futó macskakőnek se volna sok híja. Valahogy a biciklimet is jelezni kéne. Ha sár volt, nem gurult a vámtól kinnebb. Csökött bivalyát se taszigathattam volna nehezebben. A hátamon vittem. Vaszi, a tejes megdicsért, amikor végleg a földhöz vertem.


Mondom, már emberkedtem. Az idő jó béres. Szántott bennem is rendesen, akár a Csíki ökre. A gránáttölcsérek behuppadtak. Helyükben tömöttebb lett a pityókafészek. Térképem változott egy keveset. A diófa kiszáradt, helyébe mást vetett a csóka. Estig izzadtunk a kertben. Apám rózsát szemzett, én kötöztem a caninát hervadt kedvvel. Az Alvernából gyermekotthont szerkesztettek. Hiányzott a harangszó délben. Megszoktuk. A térkép ezt se jelezhette, és a fenyőfámat se, amit lenyírtak valakik karácsonyra maguknak, hogy feldíszítsék s mellette örülhessenek. A tetejéből, a szebbjéből, jó méternyit. Születésemkor ültette apám — csak ezért fájt különösebben. Így két évvel fiatalabbnak mutat engem. De nem pusztult bele. Kiheverte.


Kerítésünk kopott deszka. Az új kertet már jelezhetik cikcakkos térképjellel. Betonkígyóként kúszik Feleknek — befog sok hektárt. Mellénk épült egy kísérleti állomás. A tó feletti domb gyümölcs- és virágkísérletek helye lett. Kertünk szerény „levéltár" mellette. Gáz, sok víz kellett. Hordóval nem lehet annyit hozni. Télen ástuk a gödröket. A környék — a nők is, én is. Miminek fújtam a kesztyűjét - kék volt, egyujjas, angóra. Mire csurgott a víz és mire égett volna a gáz az üvegházban, elfogyott a szuflám. Mimi férjhez ment. Az ura mérnökember.


Szerettem volna megnőni gyorsan, híres lenni, s mindent „megbosszulni": megbosszulni a szerelmeimet. Hegedülni kezdtem. Elég későn. Nehezen ment. Azért egy-egy szerenádra tellett.  Kint laktam a  kajibában. Zöld  kajiba. Apámék — úgy mondták — benne kezdték az életet. Nyáron szellős volt, jó volt vikendháznak. Asztalomon gyertya égett, és könnyen meglóghattam belőle. Az ágyba butykót tettem, felhúztam rá a takarót, az ajtót kívülről „magamra zártam". Ha benéztek: — Már alszik a lelkem... — A vámnál a szódás fia várt, a harmonikás, a kéményseprő fia, a kontrás, Gyuszi, a gitáros, a kocsis gyereke, aki szépen tercelt, s a sintér öccse csak kísért - védett a kutyák ellen.


Hű, mekkora szívünk lett ilyenkor, amikor felzendültünk a csendben: „Holdvilágos éjszakán..." Mennyi gyufa gyúlt májusban éjjelente! Végigjártuk a környéket. Vakon beszöktünk minden kertbe, felvertünk minden serdülő lányt, Kati, a jófarú elvált asszony behívott...


A „prímásból" zeneakadémista lett. Sokáig nem láttam, nem hallottam magam körül. A kottatartó a megmondhatója, mit műveltem. Nagyapám szerint: egész nap fűrészeltem — és Paganini nem lettem. Ojsztrah se, Ruha Pista se, de diplomát azért szereztem. Megnősültem, s elköltöztem. Furcsállták, miért nem folytattam apám munkáját, a „bojológiát". Tálcán kaptál te mindent — hajtogatták.


Kicsi az udvarunk. A tűzfalak ránk hajolnak. Ha levegő kell, ég kell, menned kell kifelé. Török galamb, ritkán csóka ül az antennánkon. Ki-kiviszem asszonyomat a fertályomba, Borháncsra. Van itt minden! Neki itt minden új lehet. Kedvemre mesélhetek (1 : 1). Orbán úr az első állomás — illik sörrel kezdeni a sétát. Székely bácsiról beszélek, Hogy itt ezen a helyen „hogy kell megütni aztat a marhát, hogy ne sokat szédelegjen". A banda helyett cseh magnó, rádió „húzza"; van sör, van záróra az új helyiségben; külföldiek is látogatják, onétések. Minden fehér. A söntés műanyag. Jégszekrény hűti a „miccseket". A kármentő hiányzik — jelzem. — Mi az? — Te filológus! Hát olyan deszkaketrec-féle, védte az italt, az üvegeket.


Fordul egy busz — és nincs „gátasa". Heimerich bácsi ül a padon pizsamában: fehéredő kéményseprő. Barátja volt nagyapámnak tűzoltó korában. Nevem helyett apám nevén Rudinak szólítanak a jövő-menők. Bosszant. — Zsiga úr! — dörög rám Czink bácsi, a basszista. — Vissza egy sörre! Nincs mese, elvégre kollégák vagyunk! (Nyugdíjas cipész a közeli „csuperkában".) A kórus, a kórus, kérem, Gutmannal! — folytatja. — Emlékszik, azt a hangot én akkor is kitartottam!


A vámház kopott, már illetéktelen. Vasárnap van. Egy-két györgyfalvi lézeng ünneplőben, traktorra ülnek. Ló, szamár, szedegető galamb, elhullt széna — sehol. Aszfaltút vezet a kertünk felé. A papagájos is eltűnt a sorscédulákkal. — Itt lőttem, látod, az első nyulamat. — Hol? — Ott a pengeblokk mellett. — És a rókát, amit nekem adtál? - Nem messze a tótól, a toronyblokkoknál esett; a nádból hajtotta apám. Gyere odáig. — Gyengül a sás, a sárszalonka gyéren cipeg. A patakba kanálist kapcsolt a kísérleti állomás. Sajnálgatom a halaimat. És  sirathatnám  tovább  a  térképemet  ilyenformán,   de  ez   is:   Borháncs,   1 : 1.


Az új negyed lenyűgöz. Tévéantenna kiált Felekről felénk. Két gyermek császkál a földeken: leányka, fiúcska. Hagymát szednek, jó öllel. Intek feléjük; gyanútlanul odajönnek. - Hova viszitek a hagymát? - Haza. - Hogyhogy haza? - Szedtük. - A tiétek? - Nem. - Akkor vigyétek vissza, s tegyétek le oda. — Vállat vonnak, úgy tesznek. Megtetszett nekik, mondja az asszony. Valóban. Látom, nem loptak. Szedték, mert tetszett. Megdöbbent a nyíltság, ahogyan felelgettek. Hogy magyarázzam meg nekik, hogy a hóstáti egy marék lucernáért, amit a nyuladnak szedtél, vasvillával ment rád, s lehúzta az ingedet? ... Vagy beszéljek a közvagyonról? Itt künn a mezőn, most úgy hiszem, iskolaszagú volna. Ezek a gyermekek már nem borháncsiak - csak itt laknak az új negyedben.

Esteledik. Nem sietünk. Az asszony eldől a fűben. Parázslik a cigarettánk. Vakognak a békák. Halott út fövénye sárgáll előttem. Két vége be van kötve betonkerítéssel. Mímelő árnyak lejtenek végig rajta: „Forásztó! Óblók! La csuberé!" - tátogatják, s én értem, amit nem mondanak: az ablakos a csebressel elvonult; a blokknegyedben üres üveget gyűjtenek. Gáborból s a sintérből szemetes lett. Boros és bandája szerződött a bábszínházhoz, ott muzsikálnak. A szódás sofőr, jégszekrényt szállít házhoz a jegessel. A papagájos lozinplikket árul, s a kéményseprők itt Borháncson is egyre fehérebbek lesznek. Hol az elhullott lópatkó? Hol a szerencse? Ha ők is elmennek? Valamit elvesztettem?... Marad a térkép bennem: SZÜLŐFÖLD EGYENLŐ LÉPTÉK 1 :1.


Forrás: Utunk Évkönyv, 1974; 57-61. oldalak

BAJOR ANDOR: Nagyvárad

A szerző a Körös-parton

Nagyváradon születtem, éppen akkor, amikor apámat vidékre helyezték. Így ritka szerencsével a szülővárosom mellé azonnal szülőfalura is szert tettem, mégpedig akkora nagy falura, hogy évekig lehetett benne járni, és az ember még mindig nem jutott ki belőle.

Óriás erdők, a Codru égig érő csúcsa választotta el a világtól, csak üggyel-bajjal ment végig a határában az Örvényesről induló kisvonat, a váradi autóbusz pedig a gondviselés folytán rendszerint Kalácsán kapott defektet.

De amikor határozottabban kezdtem érdeklődni a világ dolgai után, rá kellett jönnöm, hogy a környéken a gondviselés sem működik zavartalanul. Egy téli estén — így beszélték — az erdő közepén romlott el egy autóbusz, mire a farkasok megették az egész utazóközönséget; csak a kocsi kerekeit hagyták meg.

De ezeket az apró hiányosságokat, a kezdődő gépkorszak átmeneti zavarait hamar elfeledtük, mert a tavasz és a nyár szelídsége más csodákkal kárpótolt.
Elvittek sétálni a kispusztára, ahol almafasor vezetett a Kopaszhegy felé, a hegy tövében bodzabokrok virágoztak, és ha utat törtünk az óriás tenyészetben, hamarosan följutottunk a csúcsra,  ahonnan  láthattuk, ami a világból  megtekintésre érdemes.

A hegyen ritka virágok nyíltak, szemben kivehető volt a világosi vár, alattunk pedig az óriás falu megművelt földjeivel.
Egy ízben kamasz társaság felügyeletével elgyalogoltunk a Rózsa Sándor barlangjához is, ahol a híres betyár akkor kovártélyezta be magát, amikor eljött megtekinteni a község nevezetességeit.
Hát ha eljött, akkor volt neki min bámészkodnia. Volt régi kastély, amelyet hír szerint Mária Terézia építtetett, mellette olyan kukoricás, hogy amikor belevettem magamat, egy óra hosszat kerestek. Öreg katolikus templom állott a domboldalon, égszínűre festett csillagos mennyezettel és Krisztus-szoborral, aki úgy tartotta a kezét, mintha a gyertyák védelmezéséért öltött volna emberi alakot.
A közelben volt a felekezeti magyar iskola, ahol már kitömött mókus is állt a szekrény tetején,   és  rendületlenül   hallgatta a  palavesszők gyötrelmes  csikorgását.
Az állami iskolát a nagy téren építették, szorgalmas és rátermett tanítója lelkiismeretesen toborozta a tanulókat, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül, és fényes jövőt ígért a neveltjeinek. Nem tudom ellenőrizni, hogy ígéretét beváltotta-e.

A két iskola között félúton volt a vendéglő, ahol kuglival is szórakozhattak a rátermettek, de volt a közelben alkalmi mozi is, ahol rendszerint „Rintintin, a csodakutya" izgalmas, de kevéssé érthető történetét mutatták.
Evvel azonban nem merültek ki a falu látnivalói: voltak nemes műkedvelők, akik a „Hahó, itt a vadász" című drámát játszották, bár végig izgultam, hogy a főszereplő, aki a fácántollas kalapomat kölcsönkérte, vajon az előadás után nem felejti-e a fején. Az érdeklődő idegen megnézhette a gyönyörű élőképet is, amely mellé a muzsikusok a „Kicsiny fehér meszelt szoba" című nótát játszották. És valóban, a színpadon kicsiny fehér meszelt szoba állt, benne ünnepre öltözött műkedvelő násznép.

Megható unalmassága mellett zavart a szereplők némasága. Miért nem beszélnek, ha előadják a meszelt szobát ?
Sötétben  mentünk haza, csak a hold  kanyarított halovány ösvényt.
A falu sötétsége bűvös és félelmetes volt. Hír szerint ilyenkor jártak a manók, a farkasok és a hullócsillagok.
Éjféltájt, egy alkalommal, az egyik leány az artézi kútra ment, és arra figyelt föl, hogy majmok ülnek a tér kőkerítésén.
Péter bácsi, a levél kézbesítő a tüneményt előttem magyarázta meg. Szerinte a majmokat a központból küldték a falusi nép ijesztgetésére. Erre a véleményre utólag magam is hajlok. Noha akkoriban erősen korlátozott lehetett a majmok száma.
Volt tapasztalatom a rossz szellemek indulatairól. Egy ízben gombászni mentünk, és átléptünk a mély törésvonalon, amely a falut közvetlenül összekötötte a gyehennával. Itt a hiedelem szerint vékonydongájú ördögök tanyáztak.
Alig értünk az erdőbe, egy fácán repült a kalapomnak, ami szerfölött ritka és baljós esemény. Szedtünk gombát, mentünk egyenesen előre, mígnem pontosan oda értünk, ahonnét elindultunk. Másodszor a dögtemetőhöz jutottunk ki, harmadszor megint a dögtemetőhöz. Sanyi bácsi ismerte föl helyzetünk természetét; rontásba léptünk. És háromszor keresztet vetett, igy sikerült hazavergődnünk a vonzó és félelmetes éjszakában.

De ami számomra a mesék és felfedezések világa volt, az apám számára exiliumot jelentett.
Apám sok éven át volt a váradi járásbíróság vezetője, és az önbizalom ritka pillanataiban avval, büszkélkedett, hogy IV. Károly táblabírói címmel tüntette ki. Ennek ellenére — a régi eskü alól való föloldatása után — kellő időben esküt tett a román királyságra. Idős fejjel megtanulta az állam nyelvét, úgyhogy románul vezette a tárgyalásokat. Lojális állampolgár volt, aki — számomra nehezen érthetően — különleges személyi áldozatokat is hozott az elfogult istenek kiengesztelésére.
Hivatalos okmányok aláírásakor, a gumiból készített pecséteken föláldozta nevünk j betűjét. Csak magánlevelein írta tovább is szabályosan.
— Azért írtam így — mondta illetéktelen felelősségre vonásunkra —, hogy helyesen olvassák a hivatalos személyek.
Az égő betű füstje azonban nem szállt az ég felé. Az elfogultság nyilván örökké áldozatot követel, bizonyításra bizonyítást, az obulus után aranyat: magát a lelket.

Apám a törvényesség védőjének hitte magát, ezért visszautasította a váradi dandárparancsnok közbeavatkozását egy perben.Ezután helyezték vidékre ; nem fegyelmi úton, hanem határozottságáért, mintegy kitüntetésképpen. Kihelyezése után pedig hamarosan nyugdíjazták.
A számára sértő és érthetetlen eljárás szótlanná és töprengővé tette. Néha — jó óráiban — mesélt a Nemtudomka királykisasszonyról, és a szövegébe belekeverte azt a csodálatos birodalmat, ahol azért hozták a törvényt, hogy betartsák. Ha jól emlékszem, ezt a felhők felett arányló országot jogállamnak nevezte.
Anyám, aki egy szilágysági tanító leánya volt, hol izgatottan, hol a vincés apácáktól belénevelt megnyugvással vette tudomásul az eseményeket.
A falu békés hely volt, ahol a románok és magyarok munkájuk szerint becsülték egymást.
Volt egy üveggyár is a falu közepén, csak éppen munka nem folyt benne. Béla bácsi, akinek ágyú alakú öngyújtója volt, pénzt fektetett az üzembe, mire a pénz a csendben és a jó levegőn elaludt. Egy tavaszi szélroham végül lerontotta az óriás gyárkéményt is, de a befektetett pénz még erre a világra szóló döndülésre se ébredt föl. Számomra azonban az volt a legnyugtalanítóbb kérdés, hogy mi történt a kémény tetején őshonos gólyacsaláddal. Sajnos, akkor nem kaptam létfontosságú kérdéseimre világos és megnyugtató feleletet.

Gyermekkori szorongásaimnak egyik forrása maga a falu neve volt. Ugyanis Bélnek hívták.
Pirulnom kellett, ha erre gondoltam.
Emlékszem a felnőttek beszélgetésére, hogy nem lehet Bélben élni, mert nincs benne színház. Ez a gondolat jellemző volt a felnőtt emberiség felületes szemléletére.
És vajon, ha színház van Bélben, akkor az ember msgfeledkezhetik-e arról, hogy miféle képtelenségben, a lét milyen gyanús alagútjában talált magának menedéket?
Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért szépnek találom a házakat, tisztának a patakot és elevennek az erdőt. Holott mindez Bélben van. Még úgyis, ha Bél Bihar megye egyik legrégibb települése.
Da a közeli falvak sem vonzottak meghökkentő nevükkel. A szomszédban volt Tagadó, amelyet eleve nem fogadtam el önmagában érvényes földrajzi pontnak, A váradi út mentén feküdt Ökrös: ezt bizonyára bukott elemisták alapították.

EMKE-kávéház

Egyszerre éreztem fájdalmat és örömöt, amikor apám bejelentette, hogy sokáig nem folyósított és most egy összegben kapott nyugdíjából visszaköltözünk Váradra.
Evvel a döntéssel  kezdődött  meg  hurcolkodásaink hosszú sorozata.
Előbb a kanyargós Szent János utcában béreltünk lakást, a Váli-féle szódagyár mellett - amely a környéket állítólag robbanással fenyegette.
Az utcát azonban Szent János védte, elsősorban a Körös áradásától, de nyilván a szódásüvegek fölrobbanásától is.
A szent az utca elején vigyázott, és néhány alkalmat leszámítva csakugyan megóvta a várost az áradattól. A szobor megfeketedett a napon, és a Körös is sötétítette alakját, ha netalán mégis elszabadult az árvíz.

Szent János volt az első szerecsen, akit láttam.

ARADITS LÁSZLÓ: Volt egyszer egy tutaj

A szerző évek óta nincs már az élők sorába. Nem túl hosszú, ám kalandokban gazdag életében megvalósította azt, amit közülönk nagyon kevesen: kamaszkodi vágyait követve behajózta - ha nem is a fél világot -, de annak egy jelentős részét. A Kalandozóban rendre közzétesszük hátrahagyott útiélményeit. A portré Aradits Lászlót ábrázolja, egyik vízre szállása alkalmával, munka közben. (Fotó: Imreh S. István)
  

Lugoson, ahol születtem, a Temes partján növekedtem. Külvárosi házunk igen közel állt a folyóhoz, úgyhogy hamarabb tanultam meg úszni, mint járni. Víziszonyom sose volt, viszont a tengerrel csak huszonnyolc esztendős fővel találkoztam először, amikor hivatalos voltam a mamaiai rajzfilmfesztiválra, de különösebb hatást akkor nem gyakorolt rám. Ma sem tudom, mikor és hogyan szerettem meg közben a tengert. Igaz, szívesen olvastam tengeri kaladokról, s az első nagy élményt Verne Nemo kapitánya jelentette, de 1962-ben minden addigi hatást elnyomott Thor Heyerdahlnak a Kon-Tiki expedícióról szóló könyve, amit rögtön a szívembe zártam; éppen a katonaság idején sikerült megszereznem, s társaimmal valósággal kórusban olvastuk a hadgyakorlati pihenőkön, a fűben hasalva.


...Aztán rádióriporter lettem, majd tévészerkesztő, mindenféle műfajt végigpróbáltam, a híradótól a művészfilmig, de mindebből csak a dokumentumfilm bizonyult tartós szerelemnek. Ebben is nagy szerepe volt feleségemnek, Lukács Zsuzsanna vágónőnek, aki elismerést szerzett magának a szakmában, és számos riportfilmes nélkülözhetetlen támasza.


A kaland szele akkor csapott meg igazán, amikor egy operatőr Mobra robogóján teljes sebességre kapcsolva legurultam Giurgiuba, hogy lefilmezhessük egy szokatlan jármű beérkezését.

Hír a turistalapban

Egyik szerkesztőségi kollégám fedezte föl a bukaresti turistalapban, hogy a Dunán úszik egy tutaj, rajta lelkes iasi-i fiatalok, akik a Beszterce környékéről szállítottak le gerendákat Orsovára, hogy a klasszikus tutaj mintájára összeácsolják azokat, árbocrudat és vitorlát szereljenek rá, majd végighajózzanak vele a Dunán, egészen a sulinai kikötőig.


Vasárnap elcsíptem őket Giurgiuban; életrevaló legényeknek tűntek, riportot készítettem velük, majd megegyeztünk, hogy mikor Sulinára érnek, ismét találkozunk. Kíváncsiságból megkérdeztem akkor a giurgiui kikötő parancsnoktól, aki sokat látott-tapasztalt vén tengeri medve, hogy személyesen megindulna-e egy ily módon összeácsolt járművel a tengeren. Azt válaszolta: igen, ha a megfelelő módosításokat is eszközölte rajta.


Túl az érkezés izgalmain, Sulinán, a szállodai szobában megünnepeltük az eseményt, s ez alkalommal mondtam a tutaj parancsnokának, Szekeres Gerő iasi-i építészmérnöknek: abból lehetne ám érdekes filmriportot készíteni, ha mi ezzel a tutajjal nekivágnánk a tengernek.


Mindenki komolyan vette a javaslatot, hát még, amikor másnap reggel a szulinai tengerviszonyokat alaposan ismerő helyiek csak úgy ránézésből is megállapították, hogy a folyami útra készült tutajjal is ki lehet ám merészkedni néhány mérföldre. Kíváncsiak lettünk, kipróbáltuk, hullámzott is jó erősen a tenger, de a tutajnak s a rajta levőknek semmi bajuk nem lett.


Ekkor született a tengerjáró tutaj ötlet, amit aztán meg kellett építeni, az útrakelés tervét pedig alaposan megindokolni.

Miért éppen tutajon?

- és miért nem bárkán vagy evezős gályán, ahogy Jászonék utaztak volt az ókori Görögországból a Boszporuszon át, a Fekete-tenger déli partvidékei mentén az Aranygyapjú Földjére? Így lett volna logikus, s ehhez találtunk is volna szakirodalmat, előzményeket, ifjúkori olvasmányélményt. Mi azonban nem akartunk másról hallani, mint a gerendákról.


Andrzej Urbanczyk, az európai tengertutajozás úttörője az Elba-torkolattól a Balti-tengeren Norvégiáig jutott el Észak nevű fenyőtutaján, 250 tengeri mérföldet téve meg tíz nap alatt. Könyvben térképezi föl a tengeri tutajozás addigi történetét (amelyben az elsőség a nyughatatlan Odüsszeuszt illeti meg), s hangsúlyozza: egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy a tutaj felborult vagy elsüllyedt volna, ezért aztán rendkívül biztonságos tengeri járműnek tartja.


Ezzel kapcsolatban különbejáratú megánvéleményt is megkockáztatok: az emberi fejlődés bizonyos korai fokán néhai őseink lustábbika egyszerűen összekötözött 2–3 gerendát, tehát tutajt épített, s azon evezett, míg a szorgalmasabbja kivájta a fatörzset, és lapátot is szerkesztett hozzá. Ennek modern leszármazottja aztán az óceánjáró. A tutaj mint olyan kikerült a figyelem homlokteréből, habár fejlődhetett volna… Igaz, létezik egy szerkezeti hátránya is, ami abból adódik, hogy árboc és vitorla felszerelése ellenére s csupán a szél irányába, illetve a kormánylapát segítségével, attól valamnnyire jobbra vagy balra mozog. Ha két párhuzamos uszonyt szerelünk a tutaj aljára, amelyek a vízben folyosófélét alkotnak, a középen keletkező áramlásban működő kormánylapát manőverezhetővé változtatja a tutajt.


(Sajnos, mindez már csak menet közben derült ki a maga összetettségében, és ebből adódott expedíciónk életveszélyessége. Egymásnak ugrottunk menten a nyílt tengeren, még kés is került elő, annyira pattanásig feszültek az indulatok, szikrázott és parázslott minden. Akkor fogtam magam, és teljes hangerőre állítottam a magnetofont. A szalagból a már unalomig ismert, véletlenül le nem törölt zeneszám hangzott fel, és csodálatos módon ezúttal is azonnal lehűtötte a kedélyeket...)

Gyűl a legénység

A tengerre szálló csapatot a korábbi dunai tutajexedíció két tagja. Szekeres Gerő és Victor Molocea, a iasi-i Kutató- és Tervező Intézet mérnökei szervezték.  Mivel Gerő korábban is a parancsnok szerepét töltötte be, s ezúttal se mondott le róla, a saját szempontjai alapján keresett társakat. E felemásan alakuló társaságban az addig is bizonyított szervezőkészségem alapján jutottam, s talán az is nyomott valamennyit a latban, hogy a tévériporteri szakmában sikerült néhány visszhangosabb adással kirukkolnom, ráadásul a dunai útról készült riport is jól sikerült. Az már csak mintegy "mellékes" erénynek számított, hogy nem félek a víztől, s a humorérzékkel sem állok túl rosszul. Úgy nézett hát ki, hogy a szervezést, a szükséges anyagok beszerzését, az engedélyekért szaladgálás szíves-örömest átengedik nekem.


Az eddig felsoroltakon kívül a jövendő legénység, tagjának számított Emil Braharu technikus a iasi-i Építőnyag-ipari Vállalattól, Szuhanek Imre petrosani-i autószerelő és hegyimentő, valamint Ion Preda, a Romania Pitoreasca c. turistalap riportere.


Még a tervezgetések és a szervezések elején egyik tévés munkatársam nekem szegezte: mondd, miért szereted s miért keresed állandóan a veszélyt? Nehéz volt neki megmagyaráznom, hogy épeszű ember egyáltalán nem keresi a veszélyt, s én se ragaszkodom hozzá, csupán a szakmához, amiért – ha elkerülhetetlen – akár a veszélyt is vállalom.


Ahányan voltunk, annyiféle egyéni cél fűződött az előttünk álló tengeri vállalkozáshoz. Preda riportkönyvet akart írni, jómagam dokumentumfilmet készültem forgatni az útról. Parancsnokunk mint bebizonyosodott, dicsőségre vágyott, mérnökkollégája anyagi haszonra remélt szert tenni, Braharu azt akarta bebizonyítani, hogy mint annyi mindenre mostanig - mert volt már hegesztő, búvár, asztalos, esztergályos -, erre is kiválóan alkalmas, és képes helytállni, Szuhanek Imre pedig rettenetesen büszke volt arra, hogy ő képviseli a Zsil-völgyét, ebből valósággal presztízskérdést csinált.


Ennyiféle szándékot közös nevezőre hozni, érdekeltté tenni, hogy az önös indítékokat meghaladó, távlatos haszonnal járjunk, egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen országos szempontból is premierre készülődtünk.


Az izgalmas útibeszámoló folytatása az RMSZ Kalandozó c. havi mellékletének online kiadásában olvasható - itt.

RADÓ VILMOS: Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai

Benyovszky gróf

Szeptember 30-án Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) dísztermében emlékülést tartottak Gróf Benyovszky Móric magyar utazó emlékére (1746-1786), születése 265. és halála 225. évfordulóján. A tetteit nyilván tartók szerint,  viszontagságos élete négy földrész számos pontjához kapcsolódik. Az egykori madagaszkári király a világ negyedik legnagyobb szigetén nyerte el az egymással még ma is szemben álló törzsek rokonszenvét, elsősorban humánus viselkedésével, országépítő törekvéseivel. Ott is halt meg eredeti megbízója, a francia király alattvalóinak golyója által. Föltétlenül említésre méltó Jókai Mór regényes életrajza (Gróf Benyovszky Móricz életrajza, saját emlékiratai és utirajza alapján. Magyar Elektronikus Könyvtár) a jeles utazóról, akár csak a Vivát Benyovszky! című 1975-ben készült magyar-csehszlovák film, amit a Magyar Televízió is nagy sikerrel sugárzott és megtekinthető a Videotárban. Az eseménnyel kapcsolatban most gróf Benyovszky életének korai szakaszáról közlünk sűrített krónikát, az önéletírása alapján készült Radó-mű (Gróf Benyovszky Móric élete és kalandjai. Atheneum, 1933) alapján.


*


Gróf Benyovszky Móric Ágost Aladár, magyar és lengyel főnemes, 1741-ben született Nyitra megyében, Verbón, családja ősi birtokán. Atyja gróf Benyovszky Sándor lovas generális volt, anyja pedig Révay Róza, Túróc örökös grófnője. Gyermekévei tanulással és testgyakorlatokkal teltek el. Atyja példáját követvén, Móric is már tizennégyéves korában katona lett és csakhamar felvitte a hadnagyságig. Abban az időben Ausztria háborút viselt Poroszországgal s az ezredet, amelyben a tizenötéves Benyovszky szolgált, szintén elindították a harcmezőre Csehországba.


Volt Benyovszkynak Lengyelországban egy dúsgazdag nagybátyja, aki őt akarta örökösének megtenni. A harctéren levelet kapott ettől a nagybátyjától, amelyben azt írja, hogy haladéktalanul menjen el hozzá és foglalja el a neki szánt terjedelmes birtokokat. Nem is késett Benyovszky; lemondott azonnal tiszti állásáról s egypár hét mulva ott termett rokonánál Lengyelországban. De alig időzött ott néhány napig, egyszer csak azt a hírt kapta hazulról, hogy édesatyja hirtelen meghalt s hogy sógorai lefoglalták az ő atyai örökségét. Benyovszky kapta magát s tüstént visszautazott hazájába. De gonosz sógorai még csak be sem eresztették ősei kastélyába. Ez erőszak láttára Benyovszkyban felfortyant a vér. Elsietett egy szomszéd faluba, amely a verbói uradalomhoz tartozott, ott maga köré gyüjtötte a jobbágyokat és elmondta nekik a rajta elkövetett jogtalanságot. Aztán fegyvert adott emberei kezébe és kizavarta bitorló sógorait atyja birtokaiból. De ezek sem hagyták ám abban a dolgot. A bécsi udvarnál rendzavarással és zendüléssel vádolták Benyovszkyt és Mária Terézia királynő a grófot meg sem hallgatva, egy kancelláriai rendeletben jószágvesztésre ítélte s megparancsolta neki, hogy az országot tüstént hagyja el.

Benyovszky egyik vára

Benyovszky bújában világgá megy. A tengerészetre veti fejét, s éppen egy keletindiai útra készülődik, midőn lengyel barátai sürgős levelekben felszólítják, hogy jöjjön sietve Lengyelországba és csatlakozzék az éppen alakulófélben levő konföderációhoz. Lengyelországban ugyanis nagy forrongások voltak az időtájt. Oroszország e szomszédállam birtokára áhítozott s minduntalan beavatkozott az ország ügyeibe. Az utolsó királyválasztáskor sikerült is neki az ő jelöltjét a trónra juttatni. De a lengyel hazafiak színe-java féltette az ország függetlenségét és sehogysem akarta az orosz cár ügyvivőjét a lengyel trónon megtűrni. Azért esküvel szövetkez­tek a király és az őt támogató oroszok ellen. E szövetség (konföderáció) számára törekedtek tehát híveket toborzani s evégből hívták az országba Benyovszkyt is.
Benyovszky, miután fölesküdött, Bécsbe ment, hátha személyes utánjárással mégis sikerülne magának igazságot szereznie. De minden fáradsága hiábavaló volt. Elkeseredésében föltette ma­gában, hogy végkép elhagyja Magyarországot. Éppen a Szepességben utazott keresztül, midőn forrólázba esett. Egy Henszky nevű polgárember házában feküdt, ahol valamennyi családtag szerető gonddal ápolta. Különösen a legidősebb leány, a 19 éves Hedvig, egy hallgatag, mélyérzelmű hajadon mutatott gyöngéd figyelmet és részvétet a beteg iránt. Benyovszky annyira megszerette Henszky Hedviget, hogy betegségéből fellábadva, feleségül vette. Feltett szándéka volt, hogy elmegy Lengyelországba és ott csendes visszavonultságban él a nagybátyjától öröklött birtokán. De a sors másként rendelte. A lengyel szövetséges rendek eszébe juttatták Benyovszkynak esküjét és felszólították, hogy menjen azonnal Krakkóba, ahol nagy szükség van reá. Elvált tehát fiatal hitvesétől. Hogy hova, mi ügyben megy, arról egy szót sem szólott neki.


A szövetségesek ügyét azonban nem kísérte szerencse. Az oroszok szétverték seregeiket és elfogták vezéreiket. Most kinevezték Benyovszkyt a lovasság fővezérének. A gróf a seregben ismét helyreállította a meglazult fegyelmet és több ütközetben győzelmet is aratott.


Azonban csakhamar őt is utólérte a balszerencse. Szuka nevű faluba érkezve, ahol embereit pihentetni akarta, hirtelen rájuk rohan egy csapat kozák, akik irtózatos pusztítást tesznek Benyovszky embereiben. Maga a gróf az ütközetben két kardvágást kap, majd pedig egy ellenséges ágyúból kilőtt vasdarab ejt rajta mély sebet s az oroszok kezébe esik, akik a Lengyelországban hadakozó orosz seregek fővezére elé viszik, ki az időtájt Tarnopolban táborozott.


Az oroszok fővezére, egy szívtelen ember, gúnyt űzött Benyovszky szerencsétlenségéből. Az orvosoknak szigorúan megtiltotta, hogy sebeit gyógyítsák és láncokra vervén őt, s fogoly társait elküldte Kióvba.


Itt a foglyokat földalatti börtönökbe zárták s embertelenül bántak velük. Benyovszky erős testalkata eddig diadalmasan ellentállt minden bajnak és nélkülözésnek; de a kínzások ily tetőzése végre őt is leütötte a lábáról. Súlyos betegségbe esett. A kióvi kormányzó maga elé vezetteté a foglyokat és feliratta kinek-kinek a nevét, nemzetiségét, rangját. A félholt Benyovszkyt két katonának kellett cipelni és nevét is más mondotta meg helyette, mert ő szólni sem tudott. A kormányzó, aki a grófot nyilván híréből ismerte, parancsot adott, hogy szállásolják el őt magánházban és tartására naponként két rubelt utalványozott.


Midőn néhány hét mulva útját folytatnia kellett, még 200 rubelt is ajándékozott neki.

Madagaszkári bennszülöttek

Kazánban jobb napok érkeztek Benyovszkyra. Szabadon járt-kelt, sőt a város és a vidék nemeseinek a házaiban szívesen látott vendég volt. Mindenki kedvelte és szerette őt nyiltsága, műveltsége s nyájas viselkedése miatt. Egyszer neszét vette, hogy a nemességben és a papságban nagy az elégületlenség, s hogy a kormány ellen titkos összeesküvés van keletkezőben. Néhány főrendű úr egyenesen Benyovszkyhoz fordult. Arra kérték őt, térítse a foglyokat az ő pártjukra és álljon ő is az összeesküvők sorába. A gróf másodnap magához hivatta a foglyok közt levő tiszteket s elmondott nekik mindent. Hosszabb tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy a foglyok az összeesküvőkkel nem szövetkeznek, de igenis ígérik, hogy ha az összeesküvők a várost hatalmukba kerítik s a foglyokat kiszabadítják, ezek háládatosságból ott fognak harcolni szabadítóik soraiban.


Egy orosz előkelő nemes, ki az összeesküvésben szintén részes volt, összeveszett egyik társá­val s bosszúból elárulta az egész tervet. S hogy számtalan barátját és ismerősét megmentse, Benyovszkyra fogott mindent, őt s a fogoly tiszteket rágalmazta, mint az összeesküvés főintézőit. Benyovszky erről értesülve, elfutott egy meghitt barátjához, Wynbladth őrnagyhoz, aki szintén fogoly volt. Ennek elbeszélt mindent, s néhány perc mulva már mindketten künn voltak az országúton. A szomszéd faluban kocsit fogadtak és lóhalálában Csebőkserbe hajtattak. Itt néhány orosz úrnak elmondták, hogy az összeesküvés tervét elárulták, s mivel ez uraknak is nagyon érdekükben volt, hogy Benyovszky ne kerüljön a hatóság kezébe, utalványt adtak neki és társának postalovakra. Igy utaztak nagy gyorsan, mindenütt katonatiszteknek mondván magukat, akik a helytartó sürgős levelével Szentpétervárba mennek. Egyik kerület vajdája még fényes ebédet is rendezett tiszteletükre és fontos levelet küldött velük, aminek később nagy hasznát vették. Igy érkeztek végre szerencsésen november 19-én Pétervárba.


Az orosz fővárosban csakhamar ráakadtak egy hollandi hajóskapitányra, aki éppen útra készült hajójával hazája felé. Ez késznek nyilatkozott őket ötszáz aranyért Hollandiába szállítani és éjjeli 12 órára odarendelte őket a Néva hídjához. Benyovszky társával a meghatározott időre meg is jelent. De már akkor ott várta húsz orosz katona, akik tüstént elfogták és Csicserin gróf rendőrigazgató elé vezették. Innen elvitték őket Szt. Péter és Pál nevű várba, ahol külön-külön földalatti börtönbe zárták őket.


Benyovszkyt a birodalmi tanács elé állították. Benyovszky azzal védekezett, hogy társaságokban hallott ugyan az összeesküvés tervéről beszélni, de neki benne nem volt része. S minthogy semmit sem tudtak rábizonyítani, megígérték néhány nap mulva szabadonbocsátását, ha esküvel kötelezi magát, hogy soha többé az oroszok ellen nem harcol, hogy a birodalmat azonnal elhagyja, s hogy soha életében orosz földre a lábát nem teszi. A gróf mindezt megígérte és írásban is adta. De ahelyett, hogy szabadon bocsátották volna, megint börtönbe vetették. Innen december 4-én 2 órakor éjfél után kihozták, ködmönbe bujtatták, láncokat tettek kezére, lábára, szánra ültették és gyorsan elhajtottak vele. Utánuk egy másik szánon Wynbladth őrnagyot vitték. Csakhamar megtudták, hogy számkivetésbe viszik Szibériába, Tobolszkba s onnan Kamcsatkába...