Szeretek térképet böngészni. Egyet tarthatok bárhogyan . . . Segíthetek pontosabban megrajzolni:
BORHÁNCS, lépték = 1 : 1
A vámtól egy cseppet beljebb áll a házunk: Kolozsvár délkeleti csücskén. A kert négy holdnyi. Szemben az Alverna-templom. Csuhás barátok kecmeregnek felfelé, mögöttük hivő nénék lépegetnek, rózsát, bazsarózsát visznek. Máriának, Szent Ferencnek. Apám rám kiált: - Jössz-e? — Hóna alatt puska lógáz. Persze, hogy megyek. Átvágunk a tarlón, a lucernáson, a patakon — csak csendesen! csendesen!
Tó ül a hegy tövében. Csendesen, csendesebben! Kicsi a tükre, a szélén siseg a sás. Nádcinke fireg, sárszalonka cipeg. Hááp! — a gácsér, ritkábban, vastagon. Hiphip! — a tojó szaporán, vékonyabban. Mindjárt, szól apám, s öklömnyi récék úsznak a színre. — Kicsiruca! Kicsiruca! — kiáltok. Visszaúsznak. - Fiam, ezt jól eltoltad!
Ősz van. A térkép mégis tartja a színét. Vékony vonal - ösvény, vastag vonal - út; a vadludak itt húznak! Egy-két V-vel, ökörnyálnyi vékony V-vel ezt is jelölhetnék, s ha fektetnék a betűt csőrrel nyugatnak, egyben jelezné a vezérlúd helyét. Fontos. Hogy el ne tévedjenek.
Apám szívbeteg. Nem vitték katonának. Mégis értett a gránátokhoz, a lövegekhez. Oktatott, mihez ne piszkáljak. Bedöglött akna ült elég a földeken. Keveset használt a lecke; én megúsztam — Laji is; csak könyökig szakadt le a keze —, s egy oncsaházinak elment a fél szeme. Az akna szabályos répaforma; a térkép könnyen jelezhetné egy-egy kövér felkiáltójellel.
Kevés a víz felénk. Messze volt a vezeték, taligával hordtam. Egyszer felkapott: a hordó hátracsúszott, s elvetett. Vadrózsabokorban ébredtem. Virágzik, ott van most is. Csak a fejem zúgott egy cseppet, a tövisszúrást fel se vettem
— apám kertész, tőlem ez szégyen volna.
A vezeték mellett kocsma áll. Egy régi térkép háztömbként tünteti fel - cégér nélkül. Pedig igazi kocsma volt ez akkor. Székely bácsi, a tulaj, mérte az állást rummal szakadatlanul, és tudta: „kérem, hol kell aztat a marhát megütni, hogy ne sokat szédelegjen ..." Valóban, ehhez a dologhoz igen értett, tanúja lehetnék, ha élne. Vásárokkor mégis betörött a kármentője. Kék, zöld, fehér szódásüvegek röpködtek, ragadtak a nyirkos falba, olyan erővel dobták a részeg csordások, marhakereskedők, lókupecek egymás felé.
- Mikit leszúrták! — Búsulásból — értesített egy este érzékenyen a „Kocsmatitkár". Aznap reggelig húzták. A banda maradt, ha akartad, ha érdemes volt, Székely nem zárt. Vilmostól, a segédünktől, „bunyó"-leckét vettem. Nappal elméletit, este gyakorlatit. Oktatott: - Ne félj, pötyö! He-he, pötyö... puff, pötyö, ha a pali „merkel"! Sarjad már a borjúszőr a füleden, legyél ember!
Valóban . . . már udvaroltam. Emberkedtem. Az út mellől virágot szedtem szerelmemnek, ültünk a csipkebokor mellett. Ott is váltunk el. Könnyemből véres tócsa gyűlt e helyen — a térképező fel se vette kicsi piros pontnak. De anyám észrevette: - A parasztkakas korán kezdi! - Sok sejtéssel, lesújtóan mondta.
A györgyfalviak jöttek, mentek. Mindennap háton cipelve vitték Kolozsvárra iszákban a portékát. A földön ülve ebédeltek visszajövet, két óra tájt. Olcsó szalámit, jó szalonnát — kinyeret. Minden falást nyakig sóba veregettek, hogy „há ihassék réá az ember".
Sok volt a tehén, a juh, a ló, szeddegélő galamb, kontyos pacsirta Székelyek körül. Elhullt széna akadt, a szamárnak is. Nagyon szerettem ezt a helyet. Itt fordult meg Boér is kék-sárga tragacsával. - Ojtóbusz! Ojtóbusz! - mondogatták izgatottan a környékbeliek. Az vitt az iskolába. A „gátas" mindenkit megtaksált személyesen. Vitatkozott: ki meddig menjen? Hogy eddig nem ennyi, hogy azon túl már több lesz... Adtuk a pénzt szívesen, csak vigyen — „zeregjen". Amikor bedöglött, lelkesen taszítottuk. Boér „benzinhián mián" gázzal hajtott. — Nákhé ná bráziliu — rikoltotta Gábor, szedte a hátára a pléhet, s folytattuk gyalog. Így lett, hogy minden kőre léptem a városig és vissza. Ha siettem, meg se próbáltam felülni.
Vastag vonal — ugye út? Be tudnám kockázni térképemet elég pontosan, s a szélén futó macskakőnek se volna sok híja. Valahogy a biciklimet is jelezni kéne. Ha sár volt, nem gurult a vámtól kinnebb. Csökött bivalyát se taszigathattam volna nehezebben. A hátamon vittem. Vaszi, a tejes megdicsért, amikor végleg a földhöz vertem.
Mondom, már emberkedtem. Az idő jó béres. Szántott bennem is rendesen, akár a Csíki ökre. A gránáttölcsérek behuppadtak. Helyükben tömöttebb lett a pityókafészek. Térképem változott egy keveset. A diófa kiszáradt, helyébe mást vetett a csóka. Estig izzadtunk a kertben. Apám rózsát szemzett, én kötöztem a caninát hervadt kedvvel. Az Alvernából gyermekotthont szerkesztettek. Hiányzott a harangszó délben. Megszoktuk. A térkép ezt se jelezhette, és a fenyőfámat se, amit lenyírtak valakik karácsonyra maguknak, hogy feldíszítsék s mellette örülhessenek. A tetejéből, a szebbjéből, jó méternyit. Születésemkor ültette apám — csak ezért fájt különösebben. Így két évvel fiatalabbnak mutat engem. De nem pusztult bele. Kiheverte.
Kerítésünk kopott deszka. Az új kertet már jelezhetik cikcakkos térképjellel. Betonkígyóként kúszik Feleknek — befog sok hektárt. Mellénk épült egy kísérleti állomás. A tó feletti domb gyümölcs- és virágkísérletek helye lett. Kertünk szerény „levéltár" mellette. Gáz, sok víz kellett. Hordóval nem lehet annyit hozni. Télen ástuk a gödröket. A környék — a nők is, én is. Miminek fújtam a kesztyűjét - kék volt, egyujjas, angóra. Mire csurgott a víz és mire égett volna a gáz az üvegházban, elfogyott a szuflám. Mimi férjhez ment. Az ura mérnökember.
Szerettem volna megnőni gyorsan, híres lenni, s mindent „megbosszulni": megbosszulni a szerelmeimet. Hegedülni kezdtem. Elég későn. Nehezen ment. Azért egy-egy szerenádra tellett. Kint laktam a kajibában. Zöld kajiba. Apámék — úgy mondták — benne kezdték az életet. Nyáron szellős volt, jó volt vikendháznak. Asztalomon gyertya égett, és könnyen meglóghattam belőle. Az ágyba butykót tettem, felhúztam rá a takarót, az ajtót kívülről „magamra zártam". Ha benéztek: — Már alszik a lelkem... — A vámnál a szódás fia várt, a harmonikás, a kéményseprő fia, a kontrás, Gyuszi, a gitáros, a kocsis gyereke, aki szépen tercelt, s a sintér öccse csak kísért - védett a kutyák ellen.
Hű, mekkora szívünk lett ilyenkor, amikor felzendültünk a csendben: „Holdvilágos éjszakán..." Mennyi gyufa gyúlt májusban éjjelente! Végigjártuk a környéket. Vakon beszöktünk minden kertbe, felvertünk minden serdülő lányt, Kati, a jófarú elvált asszony behívott...
A „prímásból" zeneakadémista lett. Sokáig nem láttam, nem hallottam magam körül. A kottatartó a megmondhatója, mit műveltem. Nagyapám szerint: egész nap fűrészeltem — és Paganini nem lettem. Ojsztrah se, Ruha Pista se, de diplomát azért szereztem. Megnősültem, s elköltöztem. Furcsállták, miért nem folytattam apám munkáját, a „bojológiát". Tálcán kaptál te mindent — hajtogatták.
Kicsi az udvarunk. A tűzfalak ránk hajolnak. Ha levegő kell, ég kell, menned kell kifelé. Török galamb, ritkán csóka ül az antennánkon. Ki-kiviszem asszonyomat a fertályomba, Borháncsra. Van itt minden! Neki itt minden új lehet. Kedvemre mesélhetek (1 : 1). Orbán úr az első állomás — illik sörrel kezdeni a sétát. Székely bácsiról beszélek, Hogy itt ezen a helyen „hogy kell megütni aztat a marhát, hogy ne sokat szédelegjen". A banda helyett cseh magnó, rádió „húzza"; van sör, van záróra az új helyiségben; külföldiek is látogatják, onétések. Minden fehér. A söntés műanyag. Jégszekrény hűti a „miccseket". A kármentő hiányzik — jelzem. — Mi az? — Te filológus! Hát olyan deszkaketrec-féle, védte az italt, az üvegeket.
Fordul egy busz — és nincs „gátasa". Heimerich bácsi ül a padon pizsamában: fehéredő kéményseprő. Barátja volt nagyapámnak tűzoltó korában. Nevem helyett apám nevén Rudinak szólítanak a jövő-menők. Bosszant. — Zsiga úr! — dörög rám Czink bácsi, a basszista. — Vissza egy sörre! Nincs mese, elvégre kollégák vagyunk! (Nyugdíjas cipész a közeli „csuperkában".) A kórus, a kórus, kérem, Gutmannal! — folytatja. — Emlékszik, azt a hangot én akkor is kitartottam!
A vámház kopott, már illetéktelen. Vasárnap van. Egy-két györgyfalvi lézeng ünneplőben, traktorra ülnek. Ló, szamár, szedegető galamb, elhullt széna — sehol. Aszfaltút vezet a kertünk felé. A papagájos is eltűnt a sorscédulákkal. — Itt lőttem, látod, az első nyulamat. — Hol? — Ott a pengeblokk mellett. — És a rókát, amit nekem adtál? - Nem messze a tótól, a toronyblokkoknál esett; a nádból hajtotta apám. Gyere odáig. — Gyengül a sás, a sárszalonka gyéren cipeg. A patakba kanálist kapcsolt a kísérleti állomás. Sajnálgatom a halaimat. És sirathatnám tovább a térképemet ilyenformán, de ez is: Borháncs, 1 : 1.
Az új negyed lenyűgöz. Tévéantenna kiált Felekről felénk. Két gyermek császkál a földeken: leányka, fiúcska. Hagymát szednek, jó öllel. Intek feléjük; gyanútlanul odajönnek. - Hova viszitek a hagymát? - Haza. - Hogyhogy haza? - Szedtük. - A tiétek? - Nem. - Akkor vigyétek vissza, s tegyétek le oda. — Vállat vonnak, úgy tesznek. Megtetszett nekik, mondja az asszony. Valóban. Látom, nem loptak. Szedték, mert tetszett. Megdöbbent a nyíltság, ahogyan felelgettek. Hogy magyarázzam meg nekik, hogy a hóstáti egy marék lucernáért, amit a nyuladnak szedtél, vasvillával ment rád, s lehúzta az ingedet? ... Vagy beszéljek a közvagyonról? Itt künn a mezőn, most úgy hiszem, iskolaszagú volna. Ezek a gyermekek már nem borháncsiak - csak itt laknak az új negyedben.
Esteledik. Nem sietünk. Az asszony eldől a fűben. Parázslik a cigarettánk. Vakognak a békák. Halott út fövénye sárgáll előttem. Két vége be van kötve betonkerítéssel. Mímelő árnyak lejtenek végig rajta: „Forásztó! Óblók! La csuberé!" - tátogatják, s én értem, amit nem mondanak: az ablakos a csebressel elvonult; a blokknegyedben üres üveget gyűjtenek. Gáborból s a sintérből szemetes lett. Boros és bandája szerződött a bábszínházhoz, ott muzsikálnak. A szódás sofőr, jégszekrényt szállít házhoz a jegessel. A papagájos lozinplikket árul, s a kéményseprők itt Borháncson is egyre fehérebbek lesznek. Hol az elhullott lópatkó? Hol a szerencse? Ha ők is elmennek? Valamit elvesztettem?... Marad a térkép bennem: SZÜLŐFÖLD EGYENLŐ LÉPTÉK 1 :1.
Forrás: Utunk Évkönyv, 1974; 57-61. oldalak
Köszönet érte...
VálaszTörlésKöszönöm.
VálaszTörlés