CSEKE GÁBOR: A csíksomlyói búcsú és a világörökség

Csodatevő Mária szobor Csíksomlyón
Fotó Mihály László

Szeptember 14-iei lapokban lehetett olvasni ezt és az ehhez hasonló híreket:


"Megszavazta a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökség Bizottság tegnap azt a javaslatot, mely szerint felterjesztik a világörökség státusz elnyerésére a csíksomlyói búcsút. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter már mandátuma kezdetén elmondta, egyik legfontosabb célkitűzése a kulturális tárca vezetőjeként a csíksomlyói búcsú felvétele az UNESCO szellemi világörökség listájára. A tegnap elfogadott javaslat alapját a dr. Tánczos Vilmos egyetemi docens által öszszeállított dokumentáció képezte, amelyet a kutató a ferences szerzetesrend kérésére, az RMDSZ Főtitkárságának támogatásával készített el. Kelemen szerint a zarándoklat egyike azon kulturális hagyományoknak, amelyek meghatározóak a Kárpát-medencei magyarság  életében, ezért kellene a búcsúnak felkerülnie az UNESCO szellemi világörökségi listájára."


Meglepődve s némileg hitetlen tamásként fogadtam a bejelentést, ami igazából még csak egy küzdelemnek nagyon a kezdetét jelenti és semmilyen garancia nincs arra nézve, hogy a javaslatból egyáltalán lesz is valami. Meglepődésem annak szólt, hogy a gondolat egyáltalán nem tegnap és tegnapelőtt vetődött fel, jó ideje benne van a levegőben, éppen csak nem sokan hittek abban, hogy egy ilyen javaslat mellett átütő erejű konszenzus összpontosul.


2005 végén, 2006 elején az Új Magyar Szó Kalandozó c. mellékletét szerkesztve részletesen foglalkoztam a világörökség bővítésének a mechanizmusával és történetével, bemutatva egyenként mind a magyarországi, mind a romániai világörökségi helyszíneket. Akkori írásaimról éppen csak le kell fújnom a port, s mindjárt otthonosabban mozoghatunk a témakörben...




Gyarapodó világörökség


Ha a katasztrófahírekre figyelünk, az az érzésünk, hogy a világ a végzete felé sodródik: lepusztul, elveszíti korábbi élőhelyeit, globálisan a tönk szélére kerül.


Elég azonban csak az UNESCO által kezdeményezett világörökség gyarapodó világlistáját nézegetni, az embernek mindjárt a korábbival ellentétes benyomása támad. E furcsa paradoxont éli majd meg az az olvasó is, aki fölkeresi a ma délután vagy a következő napokban a Szakszervezeti Művelődési Ház márványtermében megnyílt magyarországi tárlatot, melynek ízléses pannóin - gondolatban - azt az utat járhatja be, természetesen lényegesen rövidebb idő alatt, amit a hivatalosan is immár világörökségnek tekintett magyar helyszínek tettek meg, amíg a listára kerültek.


Büszkeség? Már miért ne? Hiszen az nem semmi, hogy immár nyolc olyan kulturális, történelmi, természeti értéke létezik az anyaországnak, amelyekről hivatalosan az egész világon tudomásul vesznek, s kiemelt védelmet és támogatást élveznek.


Már a magyar lista is imponáló: Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed , az Andrássy út és történelmi környezete; Hollókő ófalu és táji környezete; az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és közvetlen természeti környezete; Hortobágyi Nemzeti Park - a Puszta; pécsi ókeresztény sírkamrák; a tokaji történelmi borvidék, továbbá az osztrákokkal, illetve a szlovákokkal közösen a Fertő / Neusiedlersee kultúrtáj és az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai. 


Sok ez, vagy kevés?


A válasz nézőpont függvénye: ugyanis ha azt vizsgáljuk, hogy a világlistán Magyarország olyan országok elé "került" - sporttabellaként kezelve a nyilvános adatokat , mint Algéria, Bolivia, Chile, Dánia, Dél-Afrikai Köztársaság, Egyiptom, Finnország, Románia, Hollandia, Horvátország, Indonézia, Irán, Izrael, Libanon, Nepál, Norvégia, Pakisztán, Sri Lanka, Svájc, Szerbia, Szlovákia, Vietnam, amelyek mind területileg, mind értékeiket tekintve akár verhetnék is a magyar potenciált, akkor különösebb aggodalomra nincsen ok, sőt. Persze, ez az optimista ember lustrája, mert közeledhetünk másképpen is az adatokhoz, amelyek - ha helyesen olvassuk azokat - nem csak egy-egy ország, nép természetes, örökletes gazdagságáról szólnak, hanem arról is, milyen közösségi erőfeszítésekkel képes ma megbecsülni, derekasan gondozni, szintre hozni és támogatásra méltóvá tenni - "piacosítani" - saját immanens értékeit. Meggondolkoztató ugyanis, hogy Magyarország elébe, ha nem is sokkal, de olyan országok vágtak, mint Belgium, Bulgária, Csehország, Lengyelország, Svédország, Törökország. Nyilvánvaló, hogy ezt balgaság veszteségként megélni, mint ahogy az sem bátortalaníthat el senkit, hogy a "csúcsok" tekintetében a "nagy" országok olykor történelmük-kultúrkincseik okán, olykor meg gazdasági potenciáljuk révén képesek elfogadható világörökségi helyszíneket produkálni. 


Az ember irígykedhet ugyan az Amerikai Egyesült Államokra (20), Ausztráliára (16), Franciaországra (31), Angliára (24), Olaszországra (40), Spanyolországra (38) vagy éppen Orosztországra (22) - hogy csak néhány éllovast említsünk -,de hát ne feledkezzünk meg se kiterjedésükről, se gazdasági erejükről, sem az emberi civilizáció történetében játszott hellyel-közzel kulcsszerepéről. Tulajdonképpen az UNESCO, amely a világörökség eme 812-es listájával földünk jövője és önbecsülése szempontjából rendkívüli tettet hajtott végre, eredendően nyugat-európai képződmény, mindenek előtt a fejlett világ pénzét költi örökségvédelemre, s az 1972-es start után közvetlenül még csak Amerika, Ausztrália, Bulgária, Egyiptom, Franciaország, Marokkó, Németország, Szíria, Szudán és még néhányan tartották fontosnak csatlakozni az egyezményhez. Magyarország például csak 1985-tól, Románia pedig 1990-től kér részt értékei megóvásához.


Azt is jó tudni, hogy a világörökség egyezményéről nem csupán nyertesként lehet áradozni, a játékszabályokban ugyanis benne van az is, hogy bizonyos helyszínek egyik napról a másikra felkerülhetnek a Veszélyeztetett Helyszínek Listájára, amennyiben „eredeti állapotban történő megőrzését természeti vagy egyéb katasztrófák, háborúk, városépítési tervek vagy privát kezdeményezések komolyan fenyegetik és amelyek megóvásához átfogó intézkedések szükségesek”. Ilyen esetben a nemzetközi odafigyelés és segítség nagyobb, de csak addig, amíg nyilvánvaló a veszély elhárításának jó szándéka. A hanyagságot, a számítást, a szimulálást az egyezmény úgy bünteti, hogy visszavonja a világörökségi titulust; szerencsére, ilyen eset még nem történt, de a veszélyeztetettek listáján így is 33 kulturális és természeti helyszín szerepel - közülük egy sem magyar, s romániai vonatkozásút sem fenyeget ilyen veszély.


A büszkeség tehát nem túlzás részünkről, de azon még jobb lenne eltöprengeni: lehetséges-e, tudunk-e olyan helyszínt találni és közös összefogással felemelni, a világörökségi normák szintjére hozni, amely erdélyi magyarságunk valamely pótolhatatlan értékét mentené át a jövőnek? Mert a romániai listán egyelőre ilyen tétel nem szerepel: a Duna delta, a szász erődtemplomok, a Horezu-kolostor, az északmoldovai templomok, a szászvárosi dák maradványok, a segesvári történelmi központ és a máramarosi fatemplomok nem kimondottan szűkebb régiónk lokálpatriotizmusát hozzák tűzbe.


Kár. Pedig nem ártana azért akarni s tenni is egy nagyot...



Van-e világörökségi esélyünk?




Nemrégiben a csíkszeredai szakszervezeti művelődési ház márványtermében, ahogy azt az aznap reggel megjelent jegyzetben beharangoztuk, megnyílt A Magyar Világörökség Helyszínei elnevezésű fotókiállítás, mely azóta más erdélyi városokban hirdeti  az anyaország védett természeti és kulturális örökségének nemzetközivé válását. A pannók előtt állva, a képeket és a mellettük feltüntetett adatokat szemlélgetve többen azon tűnődtünk, mi lehetne az a sajátos érték, amit egy első körben, legalább javaslat formájában az erdélyi magyarság vagy éppen - szűkebb területről - a székelység jó eséllyel támogathatna a romániai Világörökség Bizottságnál. Hiszen az nyilvánvaló: az Erdély területén található értékeinket mindenekelőtt romániai testülettel kell elfogadtatni, hogy aztán azok, a maguk során, a világörökségi listák összeállításának bonyolult procedúráját betartva és követve, felkerülhessenek a nemzetközi listára, amelyen, mint jól tudjuk, máig 812 objektum szerepel.





Jutott eszünkbe ez is, meg az is, de mielőtt "ötletbörzénket" boncolgatnám, nem árt megismernünk, legalább dióhéjban a javaslatok és elfogadtatások általános mechanizmusát.


Javasolni az első látásra roppant egyszerű, gyakorlatilag bármilyen szervezet, intézmény vagy akár magánszemély megteheti. Ámde ennek a formája legalább annyira kacifántos, mint a legagyafúrtabb bürokratikus eljárás. Mert az UNESCO-nak sem kell a szomszédba mennie ahhoz, hogy megtáncoltasson minden Tisztelt Kérvényezőt, elvégre nem érheti be egy-egy ország úri becsületszavával, ezért aztán próbák, akadályok és bogarászási szempontok tucatjait állítja a listára felkerülni óhajtók útjába. Már egy első szintű javaslatot sem elegendő "csak úgy" felvetni, ahogy egy-egy értekezleten javasolunk valakit az elnökségbe, egy témát a napirendhez; melegen ajánlott az UNESCO kritériumait kezdettől figyelembe venni; pontosabban kitölteni egy egységes, a Világörökség Bizottság által jóváhagyott nyomtatványt, illetve az intézmény honlapján (www.unesco.org/whc oldalon) ismertetett kritériumok alapján meg kell indokolni, pontosan miért is kellene fölkerülnie javaslatunknak a Világörökségi Listára. A felterjesztési dokumentáció alapján aztán, amennyiben a Világörökség Román Nemzeti Bizottsága esélyesnek és érdemesnek tartja ötletünket, akkor felveheti azt saját Várományosi Listájára, amely fölött ő maga rendelkezik. Ez az a belső tartalék, amelyből Romániának - akár csak Magyarországnak is - évente csak egyetlen új helyszínt van joga javasolni az UNESCO-féle világlistára, mivel területükön már egynél több helyszín található (az egy, vagy világörökségi helyszínnel még nem rendelkező államok, valamint két vagy több ország közös javaslata esetén ilyen korlátozás nincs). Nyilván, a várólistán több tétel is szerepelhet, s erről mindig az kerül tovább, amelynek nemzetközi elfogadtatására a legnagyobb a kilátás.


Talán nem hely- és időpocsékolás idemásolni azokat a szempontokat is, amelyekkel nekünk mint potenciális javaslattevőknek előbb magunk, majd a nemzeti tanács előtt kötelességünk elszámolni. Ezek: -


1. az örökség beazonosítása (állam, régió és az örökség neve, pontos földrajzi koordináták, térképek, a magterület és védőzóna lehatárolása);


2. a Listára vétel indoklása (értékkimutatás, hitelesség / integritás és egyéb kritériumok);


3. az örökség leírása (a helyszín részletes leírása, története, fejlődése, a megóvás jelenlegi állapota, fejlesztési tervek);


4. az örökség kezelési terve (tulajdonjog, jogállás, védelmi intézkedések, kezelő szerv(ek), az örökséggel kapcsolatos tervek, finanszírozási források, megóvás, turizmus, kezelés);


5. a helyszínt befolyásoló tényezők mérlegelése (kötöttségek, lehetséges természeti katasztrófák, turizmus, lakosság);


6. az állapot nyomonkövetése (megóvási állapot mérése, adminisztratív intézkedések);


7. kiegészítő dokumentáció (fotó, dia, film, bibliográfia, leltár, iratanyagok, archívum).


Érthető, ha e hét pont ismeretében az egyes ember rögtön eltanácstalanodik, mint ahogy ott, a kiállítóteremben bennünket is megcsapott a hiábavalóság enyhe fuvallata, amikor sorra ízlelgettük az ötletszerűen felhangzó helyszíneket. Legkézenfekvőbbnek a csíksomlyói búcsú és a csodatévő Mária köré fonódó hagyományok, történések és helyszínek tűntek, hiszen az eddig már hitelesített romániai objektumok közül a többség valamiképpen az egyházi építészettel vagy hagyományokkal kapcsolatos (horezui és moldvai festett kolostorok, szász erődtemplomok, máramarosi fatemplomok), de Somlyót mint fogalmat mára annyira polarizáltan "összmagyar" képződménnyé sminkelték - rendezői és mindenkori házigazdái, a somlyói ferencesek szándékai dacára -, hogy egyre kisebb a valószínűsége, a román állam valaha is felvállalná örökségi képviseletét. (Érzésem szerint, bár lehet, hogy tévedek, a csíksomlyói búcsúban illetékesek közül nem sokan lennének azok, akik vállalnák e sajátos vallási hagyomány olyméretű "piacosítását", mint amivel egy világörökségi elismertetés óhatatlanul együtt jár - gondoljunk csak a pannonhalmi bencés főapátság összehasonlíthatatlanul fejlettebb infrastruktúrájára, mely összhangban áll a helyszín meghatározó gazdasági-társadalmi-kulturális kihatásaival a magyarság történelmére...)


Együttgondolkodásunk tehát, ha eredményes akar lenni, nem lehet sem ötletszerű, sem felszínes...

(Hargita Népe, 2006)

Utóirat:

2006 óta sokat lépett előre a világ - világörökség dolgában is. Ha csak azt vesszük, hogy változott az intézmény honlapjának címe, már elegendő a kiigazításhoz, ámde az eltelt pár év alatt az akkor még csak 812 védett objektumról 936-ra tornászta magát; ebből 725 a kulturális, 183 a természeti és 28 a vegyes tulajdonságú védett civilizációs érték. A Google mindennek áttekintésére egy remek interaktív térképet is szerkesztett, amelyet itt is el lehet érni.