Melyiket szeressem?
Motyóm máris dagadásig tömve könyvekkel, többi közt benne "lapult" egy Kosztolányi-kötet, egy Shakespeare, Moliere, és miniatűr Goethe. És a Műveltség Könyvtára két vaskos kötete: A Föld meg a Világegyetem. Ezekhez szerettem volna térképet szerezni. Nem találtam.
Napokkal később, már román földön elkobozták tőlem A Földet. Különösen Littke Aurél kitűnő fölfedezéstörténetét gyászoltam meg benne. (Másfél évi rabságunk alatt mennyit tanulhattunk volna belőle nyolcvanan, magyarok!)
Azóta 23 év pergett le, s csak most került rá a sor, hogy egy újabb ilyen munka napvilágot lásson: A Föld felfedezői és meghódítói. Öt testes kötet. A legszebb, legérdekesebb könyvek egyike, hosszú idő óta. A nyolc szerzőtárs derekasan oldotta meg feladatát. Szerencséjük volt tárgyukkal is, a terjedelemmel is. Mondanivalójuk nem zsugorodik ösztövér felsorolássá, és sehol nem válik terjengőssé. Adat inkább kevés van benne, mint sok. A hiányzó részletekért kárpótol a jól gördülő elbeszélés. Egy-egy fejezete pompás korrajzzá kerekedik. A fölfedezések története világtörténetté tágul.
Amerikában a konkvisztádor jár elől - egyesíti magában a hódítót és a fölfedezőt. A szigetlakók gyanútlanul megcsodálják a jövevényeket. Mexikó és Peru ősnépei égből leszállt isteni lényeknek nézik a közéjük robbanó lovas vitézeket. Sohsem láttak még lovat! Rémületük sietteti végzetüket.
Észak-, Közép és Dél-Amerika gyarmatosításának regényes történetét Baktay Ervin, Juhász Vilmos és vitéz Temesy Győző írta meg. A regény szenvedő hőse az indián. De a virágzó azték és inka műveltséget eltaposó fehérek sorsa sem irígylésreméltó.
Ausztráliában a fenyítő gyarmat nyomorult száműzöttei az első települők. A fehér bevándorlók mohó térfoglalása ott is szégyenletes irtóhadjárattá fajult. Az őslakók kipusztultak, mint Amerika bölényei. A honalapítók másfélszáz éves történetét és Óceánia ezernyi szigetének fölfedezését Bulla Béla beszéli el egy jókora félkötetben. A kötet másik felében Baktay Ervin szemléletes képet rajzol a portugálok, hollandusok, franciák és angolok vetélkedéséről Kincses Indiáért. A fölfedezések történetét itt is háttérbe szorítja - maga a történelem.
Afrika is kegyetlen harcok színtere (Szudán, rabszolgakereskedelem, Dél-Afrika), de földerítésében mégis több szava jut a földrajznak, mint a történetnek és hadtörténelemnek. A kutatók - ha olykor fegyveres karavánnal járnak is - békésen igyekeznek behatolni ismeretlen vadonaiba. A maguk bőrét viszik a vásárra. Kéz Andor egy egész kötetet írt róluk. Megragadó olvasmány.
Az Ázsiáról szóló kötet egyik részét - Arábiát - Germanus Gyula írta meg. Germanus a maga tapasztalásaiból ismeri az arab világot, nemrég jött meg onnan, s most ismét útban van a Vörös-tenger felé. Európáról, Kisázsiáról, Belső- és Kelet-Ázsiáról Cholnoky Jenő ír. Legszívesebben Kínával foglalkozik. Kelet-Ázsiáról szólva a Széchenyi-expedíció vezetőjéről meglehetősen szókimondó ítéletet mond. Kreitnert sem kíméli. Annál magasztalóbban ír mesteréről, Lóczy Lajosról.
A bíráló hangját sohsem fojtja el magában. Kínában jártában dolga akadt egy franciával: "Jószívű ember volt, de... az eszközökben francia módra nem válogatós." Egy másik franciáról ezt írja: "Valódi francia sarlatántípus!"
Még szenvedélyesebb ítéletmondónak bizonyul a délsarki fölfedezésekről írt fejezeteiben. A sarkvidéki kutatásoknak szentelt ötödik kötet első fele - az Északi Sark - Mendöl Tibor kitűnő munkája. Kár, hogy ennyire tömörítenie kellett ezt a mozgalmas és zsúfolt történetet. Ő is, Cholnoky is csak a legkiemelkedőbb sarkutazók életével foglalkozik.
A hatodik világrésznek mindössze száz lap jutott a kötetben. Ez nem volna baj, hiszen a délsarki fölfedezések alig másfélszáz évre nyúlnak vissza. Egynémelyik kutatóval elég mostohán bánt a szerző, de ezek még mindig jobban jártak, mint akikkel (megfoghatatlan okból) neheztelését érezteti. Amit Amundsenről, a nagy norvég kutatóról ír, egészen szokatlan efféle munkában.
Plágiummal vádolja, amiért az angolok útvonalán járt, pedig kiindulópontjuk 600 kilométerre volt egymástól. Megrója, hogy "az angoloktól és az eszkimóktól tanult". Szemére veti, hogy mozgófényképeket vett fel útjáról, "mert ezekkel... több pénzt lehet szerezni" és hogy ezek "hatalmas reklámot jelentettek a hiú embernek". (Másutt "hiú öregembernek" nevezi.)
Mindnyájan emlékszünk a második Scott-expedíció filmjére, Shackleton hajójának elsüllyedését is filmen láttuk. Hálásak lehetünk (Byrdnek is), hogy bemutatták a világnak az Anktartika elérhetetlen tájait.
Amundsent okolja az időjárásért is. Bűnéül rója fel, hogy Scotték viharba kerültek. "...a fennsíkról lezuhanó orkán bömböli, hogy ő itt az úr... Ez a veszedelmes főnszél volt a főgyilkos...". Értsd: Amundsen tettestársa volt a gyilkos viharnak.
A norvég kutató - tudjuk - öt héttel megelőzte az angol csapatot a déli sarkon. Scottot és társait annyira leverte a csalódás, hogy - Cholnoky szerint - szándékosan veszejtették el magukat. "Nem akartak tovább menni...", holott: "egy gyermek megmenthette volna őket".
"Amint közeledtek a tanyához - írja -, mindjobban megelevenedett képzeletükben az a lehangoltság és legyőzetés, amit híradásuk keltene az angol közönségben... Ilyen kudarccal nem mertek a világ szeme elé kerülni." "Pedig - jelenti ki szerzőnk - mindenki a sunyin dolgozó, rekord után futó, gúnyolódó Amundsent ítélte volna el." A világ nem ítélte el Amundsent, az angolok sem.
Scott naplójából és megrendítő búcsúleveleiből tudja a világ, hogy az angol kutatók a balsors áldozatai.
Búcsúszavában is megírja (Üzenet a nemzethez): "Balszerencse nem lehet már ennél gonoszabb, mint amit összehalmozott ellenünk a sors... Négy napja nem hagyhatjuk el sátrunkat, a förgeteg őrjöng körülöttünk." A négy napból kilenc lett. "...sátrunkba szorít a vihar, és sehol egy falat ennivaló és tüzelőanyag". Egy másik levelében ezt írja: "föláldoztuk magunkat beteg társainkért". "Balszerencsénk egyik oka társaink betegsége... a borzasztó időjárás és a váratlan kemény hideg..." "Senkit sem szabad hibáztatni..."
Önkényesség ráfogni Amundsenre, hogy "a kitűnő Scott tragédiáját ő okozta, lovagiatlan eljárásával".
"De rajta is beteljesült a sors bosszúja..." - állapítja meg szerzőnk. Talán az is a sors bosszújának műve volt, hogy Amundsen bajtársi hűségből föláldozta életét Nobileért? Cholnoky kérlelhetetlen haragját a norvég kutató hősi halála sem engesztelte ki.
Észrevételeinket ezzel be is fejezzük. A könyv értékét ezek a szépséghibák nem ronthatják le. Százezer sorból mindössze száz sor az, amit kívánatos lett volna másképp írni meg. Több megfontolással és kevesebb fanyarsággal.
(Forrás: huszadikszazad.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése