Albisi BARABÁS BÉLA: Amerikából — francia fogságba (3., befejező rész)

A breszti erőd

Kazamaták között


Éjfél felé vonultunk be, ők gyalog s én a kenyeres kocsin Crenzon várába, amelynek falai, árkai, kazamatái egészen hasonlatosak az aradi vár építkezéséhez. Alacsony kapukon, leeresztett várhidakon  keresztül,   kifáradva,   agyongyötörve   érkeztünk a  vár egy kis udvarára, ahol még sok idő telt el, amig kijelölték férőhelyünket. A francia tisztek elég figyelmesek voltak velünk, parlamenti tagokkal szemben s míg a többiek tömegesen lettek elhelyezve, ahol még csak le sem ülhettek, addig mi hárman egy külön helyiséget kaptunk s hozzánk osztották be azt a szegény fiút, aki velem utazott a kenyeres kocsin. Egy téglával falazott üres félkörü helyiség jutott számunkra, nedves, nyirkosszagu, cement padlattal, ablak nélkül, valamikor katonaruharaktár volt. De különös kegyképen bedobtak részünkre négy nyaláb szalmát, ami rnár használva volt ugyan, kissé szagos is, de arra jó voit, hogy összeroskadva rádobtuk magunkat, nem aludni, csak pihenni, kinyujtózkodni. A fejem alá egy zsebkendő került, a felsőkabát volt a takaróm. Aludni nem tudtunk s tettük egymásnak a szemrehányást, hogy miért indultunk el Amerikából s azon morfondíroztunk kétségbeesve, hogy mi következik ezután ? A kimerültség s az álom elnyomott. Éjfél után két óra lehetett, amikor kulcscsörömpölés, ajtóvasak leemelése, zord hangok előtörése riasztott fel s elkeseredetten jósoltuk: na most visznek ki a sáncárokba s agyonlőnek, mint a kutyákat. Nyílik az ajtó, mi már felültünk, figyelünk, amikor egy szuronyhegyre tűzve nyúlik elő egy füstölgő lámpás, utána négy fegyveres katona, akik lábhoz állított puskával glédába sorakoznak s jön még egy kezelő tiszt, aki udvariasan szól hozzánk, átad egy-egy darab komiszkenyeret s egy bádogszelencéböl rákén valami ételfélét. Egy cserépcsészéből végig itatnak s kimennek. Hálát adunk az Istennek, hogy semmi egyéb más nem történt. A zár csikorog s utána már csak az ajtónk előtt posztoló katona csizmájának egyhangú kopogása hangzik altatónak, ismét ledőltünk s olykor-olykor felriadva, rosszat álmodva, megértük a reggelt. Várjuk az ajtónyitást sok minden okból. A két képviselőtársam már hat óra után fel s alá járnak, sóhajtoznak, panaszkodnak, újra ledobják magukat a szalmára, elalusznak. Reggel nyolc órakor háromszor is próbálják az ajtónkat felnyitni, de nem lehet. Végre előkerül a kulcs. Ismét eszünkbe jut, vajjon nem-e kivisznek a sáncárokba s belénk eresztenek egy-két golyót, mert különben miért venne minket közre öt szuronyos marcona közlegény? Visznek, kisérnek a közeli tágas udvarra reggeli levegőzésre, vagy inkább levegő reggelizésre. Már ott van mintegy 100—120 fogolytársunk, sétálgatnak a kellemes napsütésben s panaszkodnak nekünk a kíméletlen bánásmód felett. Mi még egy lócát is kaptunk, s jól esett sütkérezni a napon, de ez nem tartott sokáig, egyenkint, két-két szuronyos katonától kisérve, vittek  vissza elég sötét zárkainkba. De előbb átkutattak s amit jónak láttak, azt elszedegették tőlünk, dohányt, gyufát, ceruzát, bicskát, noteszt, régi újságot, levelet, csak az igazoló iratainkat hagyták meg és a pénzünket, amit megszámláltak, feljegyeztek, azért, hogy tudják, ki képes magát a saját költségén legalább egy darabig eltartani. Jött az ebéd, főtt paszuly, jó kemény, egy kis darab húscafat, egy negyed kenyér. Sehogysem izlett a hajón volt elsöosztályu pompás ebéd után. Előkerült később egy kemény baka- vagy rabszalmazsák, kemény párna s egy rongyos pokróc. Ez is valami a bűzös szalma helyett. Mindjárt ki is aludtam magamat.


Szabadulás.


Nemsokára egy felülvizsgáló-bizottság került elő, hogy a nem ellenséges államok polgárait, a betegeket, a 60 éven felül levőket kimustrálják s majd visszakisérik a hajóra. Egy alacsony termetű major-generális volt az elnök, helyesebben a döntő nagy ur, tudott németül is. Mire rám került a sor, én göthös, szánalmas külsőt maszkíroztam magamra, sőt — Isten bocsássa meg bűnömet — egész nyugodtan hazudtam, hogy tul vagyok a hatvan éven, pedig még 59 sem voltam s a társaim, Hédervári és Baza Barna ezt olyan becsületesen igazolták, hogy egész könnyen mondták ki fejem fölött a szabadulás ítéletét, pedig elég szigorúan ment a vizsgálat. Csak nyolcan voltunk a nagy rabtársaságban, akiket hasonló szerencsés határozat örvendeztetett meg. Egy 75 éves csongrádi magyar, egy igen idős német zsidó rabbinus 18 éves fiával, egy amerikai állampolgár, két hatvan éven felüli német parasztgazda s egy román ember, akinek semmiféle irása nem volt, nem is tudott más nyelven, csak románul s én voltam a tolmácsa. Mire véglegesítették a határozatot, én már megbántam, hogy elkívánkoztam jóbarataimtól, többi embertársaimtól, akik tovább fogják szenvedni a hadifogság nehéz idejét. Ha a két napi gyötrelmeken nem menteni volna át, könnyebben néztem volna neki a bizonytalan eljövendőknek.


Ugyancsak ez a bizottság kiválasztotta a katonatiszteket, mintegy 50—60 embert, akik kivételes bánásmódban részesülnek, jobb kosztot kapnak s kiviszik őket a dohos kazamatákból. Rövid idő alatt sorakoztatták s gyalog útnak indították őket Brest várába. Mielőtt elindultak kaptak menázsit s mi nyolcan is egy-egy darab száraz husdarabot és kenyeret. Mikor a bizottság végzett, a többi hadifoglyot visszakisérték helyeikre, akik könnyező szemekkel s talán irigykedve is néztek reánk, a szerencsésekre. Kevés idő maradt az elbucsuzásra és én szívesen ígértem meg Héderváry Lehelnek s Búza Barnának, hogy mihelyt hozzájutok, készségesen követek el mindent szabadulásukra. Néhány levelet s irást is vettem át, amiket öveikhez fogok juttatni. Meleg baráti kézszoritással váltam el tőlük, mert már előállott a katonai kirendeltség, amely minket visszakisér egész a hajóig, amelyről leszedtek.


Két altiszt s egy tengerész  közlegény  vesz  minket, a nyolc kiválasztottat kezelés alá s gyalog indítanak ki Crenzon  várából. A várkapu bezárva, a hid felvonva,  fegyveres őrök állják utunkat. Jelszó kicserélés,   néhány  rideg szóváltás,  kulcsnyikorgás,  tompa zuhanása a felvonó hídnak s előttünk a kijárás. Ez egy külső kapunál megismétlődik s mikor kiérünk, az őrháznál padokat kapunk, leülünk, várunk egy   kocsira. Hallom a várkapu bezerását,  a felvonóhid katonáinak veszekedését, a hid  helyrezökkenését.  Megnézem az órámat, pont nyolc  óra. Ebben  a   pillanatban  odahallszik egy közeli falu estharangjának szelid hangja, én felnézek az égre, hálát rebegek szabadulásomért s felsóhajtva törlőm meg könnyes szemeimet, ismét gyalogolunk száz lépést, elhagyjuk az utolsó őrt is s felkapaszkodunk az odaérkezett nagy társas-autóra, amely visz Crenzon városon  keresztül, ahol  engem   ugy  megcsufoltak, rnegkinoztak. Az utcán alig lézeng egy-két ember, nincs már nyoma sem a gyűlölködésnek.  Megállunk két percre ugyanazon  korcsma előtt, ott áll az a pékruhás alak, ki bár rám  ismer, félrefordulva mosolyog, de már nem henceg, nem kiabál. Ugyanazon utón haladunk vissza, utolérjük  a gyalog menetelő tiszteket,  elszaladunk mellettük s csakhamar beérkezünk a kis kikötő Le Fret városkába, ahol podgyászainkat leraktuk. Látom a helyet,  ahol azt a lengyel fiatalembert lelőtték, látom azt az alacsony követ, amelyen ültem fegyveres őrök között. Egy bolt előtt megállunk, közel a kikötőhöz, leszállunk s egy „Hotel Terraz" felirásu piszkos ház előtt a földre letelepszünk. El kezd cseperegni   az eső, hűvös  van.  Körülöttünk ismét csoportosulnak a  kíváncsiak.   Egy  jószivti  asszonyság  egy pohár meleg rumos groogot hoz, idenyujíja nekem szelid mosollyal. Én a poharat előbb átadom a mellettem didergő román embernek, aki felét kikanalazza, a másik felét megiszom én, az öreg magyar. Megköszönjük s kap hasonlóan a többi is, ebből a jóleső meleg italból.


Ezalatt megérkeznek a gyalogló fogoly tisztek, akiket egyenesen belehelyeznek a készenálló propellerbe. A minket kisérő altiszt előáll, felolvassa a nyolc nevet,  az enyém  a  negyedik s  hangos „Jelen" szóval jelzem ittlétemet, amely után minket is ugyanazon propellerbe helyeznek el, amelybe a tiszteket, de tőlük elkülönítve. Már sötét este van, megindulunk vissza a bresii belső kikötőbe s félóra múlva meglátom az én rokonszenves otthonomat, a nagy „New-Amsterdam" hajót, amely még ott vesztegelt.


Ismét a hajón.


De boldog voltam, amikor a leeresztett lépcsőn felhaladtani a hajóra, ahol a fősteward nyugta mellett átvett minket s én azonnal visszakaptam a 121 számú kabinomat. Lesiettem az ebédlőbe, ahol még együtt volt néhány ismerős német asszony, akik körülfogtak, örvendeztek, faggattak. És előkerült a már pihenésre készült Rózsika is, a nyakamba borul s ugy örül a viszontlátásnak. De még bele sem kezd a beszédbe, amikor magyarul hangosan rámszól, nehogy valami rosszat, vagy kedvezőtlent mondjak a franciákról, könnyen bajom lehet, mert spicli van a társaságban. Jól tette, hogy figyelmeztetett. Hoztak aztán nekem mindenféle jó enni valót, de alig nyúltam hozzá, nem izlett. Csak egy pohár jó bor enyhített rajtam, fáradt, kimerült voltam, de azért már éjfél elmult amikor elvonulhattam lepihenni. Milyen jól esett az a keskeny, de tiszta és puha hajóágy. Hamar elzsibbasztott a kellemes érzés s mert a hajógép sem zakatolt, csendes éj volt, elaludtam, álmodtam, hogy Szeptember 5-ike van, nekem nevezetes és fájó nap. Az egész világon csak ketten tudunk róla, én és a feleségem, akivel ezen a napon együtt érezünk, egymásra és arra a harmadikra gondolunk, aki már nincs. Ma van a mi Lajos fiunk születésnapja. Fájó szívvel gondolok reá s igyekszem magamat azzal vigasztalni, hogy ha élne, nem-e lenne most a harctéren, életveszedelemben, avagy már a hősi halottak között. Egy kis imát mormolok el emlékezetére.





Sokáig hevertem az ágyban, mert nem volt ruhám a mibe átöltözzem, ami pedig rajtam volt, az agyongyürve, piszkos, szennyes, nem használhattam. A kézipodgyászom még ott hevert Le Fret városka raktárában az össze-vissza hányt podgyászok között. Szerencsémre hajónk még ott vesztegelt a bresti kikötőben s igy a hajókapitány jóságos intézkedése folytán harmadnap meg is kaptam két darab kézitáskámat. De mit csinálok addig, mit veszek magamra? Ismét az a jószivü magyar leány, Kardos Rózsika segitett ki, aki végig tudakolta a hajón maradt férfiaktól, nem-e adna valaki kölcsön legszükségesebb fehérneműt.  Egy  amerikai úriembertől kaptam mindent, ami csak kellett, egészen ujakat, átengedte azokat nekem. Szívesen fizettem meg az árát, mert nagyon jól esett a magamra szedett tiszta ruha. Délig kikerültem a kabinból s a viszontlátott útitársak szívesen üdvözöltek s érdeklődtek a visszamaradtak iránt. A hajón már nem volt az a hangulat s alig várták velem együtt, hogy a hajó induljon. Ámde nem lehetett, mert a tisztelt franciák nemcsak az idegen férfiakat szedték le a hajóról, hanem igen értékes zsákmányhoz is jutottak. Három napon át egymásután hordták le s rakták át több kisebb francia hajókra 9000 zsák lisztet s másfél millió dollár értékű ezüstöt, amelyet a katonák 35 kilós rudakban mosolyogva hordottak át saját prédájukként s a mi hajónk egész megkönnyebbedett. Este 6 órakor mintegy száz utas szállt fel a mi hajónkra, akik a Keletindiából két hét előtt indult Tambora hollandi hajónak voltak utasai. Azt a hajót is nemcsak megdézsmálták, de vissza is tartották a franciák s igy került hozzánk az a száz hadifogolymentes, de kifosztott hollandus. A jövevény hollandiakat a mi hajónknak ingyen kellett tovább szállítani s az volt az oka, hogy a hajószemélyzet most már kedvetlenül, kurtán-furcsán bánt el velünk, csak épen hogy kiszolgáltak. Azon reggelen a pincér valami löttyöt tesz elém. Nem ismerem meg, kávé-e, avagy tea, olyan bizonytalan keverék volt. Odakérem a duzzogó frátert s azt mondom neki: Nézze, ha ez kávé, akkor hozzon nekem teát, de ha ez tea, akkor hozzon inkább kávét. Elvitte, de lefőzött, mert együtt hozott külön-külön teát is, meg kávét is.


Meghurcoltatásom miatt a hajó utasai között élénk érdeklődés tárgyát képeztem, mert az I. osztályon utazók között én voltam az egyedüli, akit visszabocsájtottak. Körül is vettek azok, akik birták a német nyelvet s elég figyelemmel hallgatták tőlem, — persze németül — a francia fogság részleteit. Van ugy néha, hogy az ember belejön az idegen nyelvbe s szinte magam csodálkoztam, hogy dől belőlem a német beszéd, ugy hogy már arra is vetemedtem ott a hajón, hogy az érdeklődő idegen utasoknak előadást tartottam azon államjogi és közjogi viszony felett, amely Magyarország és Ausztria között fennállott. Sehogy sem tudták megérteni, hogy lehet Magyarország egy külön és önálló ország, amikor a fejedelme az osztrák császár. És hogy létezik egy nemzet, egy faj, amely magyar s amely az európai műveltség elég magas fokán áll, azt nem akarták elhinni. Én aztán igyekeztem megmagyarázni, helyesebben megnémetezni a helyzetet, de biztos vagyok benne, hogy az én jámbor idegen hallgatóim most már éppen nem értették meg a dolgot az én rossz német előadásomból De voltak egyesek, akik bizonyára udvariasságból, megértően hajtogatták fejüket.


Eltelik már a második nap, még nem mozdulunk, hamar megtaláljuk az okát. Hajónk mellett megjelenik három francia üres rakodóhajó s azokon 30—40 munkás, akik dacára a vasárnapnak újból nekilátnak a mi hollandi hajónk még meglévő rakományának a lehordásához. Egész napon át dolgoznak a munkások, hordják át a korpát s a ládikákban elhelyezett kukoricalisztet. A hajó egyik tisztje s egy francia megbízott szorgalmasan jegyzik a mennyiséget, mert állítólag ezen áruk értéke megtérittetik. Páratlanul szép napos idő van. A fedélzetről gyönyörű panoráma nyílik Brest magasan fekvő házaira, a távolabbi hegyekre, a nyílt tengerre, a bresü kikötő vitorlás, kéményes hajóira, a messze világ exotikus országaiból. Eddig észre sem vettem, hogy milyen festőién szép vidék ez, — a fene hogy egye meg I
Estefelé a hadifoglyok közül ismét visszatért hat utas, akik orvosok lévén, bár németek, de elbocsájtattak. Van öröm a hajón, amit fokoz az, hogy a francia tisztek és legénység udvarias tisztelgések után eltávoznak hajóinkról s a rendelkezést ismét a mi kapitányunk és a holland személyzet veszi át. 


Végre esti 7 órakor hajónkat kivonszolják a bresti kikötőből s aztán megindulunk, vezetve két francia torpedó-hajó által, nehogy valamelyik tenger alatt elhelyezett robbanó aknába ütközzünk. Lassan eltűnik szemünk elől Brest és ezernyi lámpái, — akár soh'se láttam volna! — megyünk mérsékelt sebességgel tovább. Dacára, hogy a La Manche csatornában vagyunk, de a hajó ide-oda mozgásából érezzük, hogy alaposan megkönnyebbült a leszerelt áruk hiánya folytán s még a csendes hullámok is meglehetősen himbálják a 17 ezer tonnás nehéz alkotmányt. Az utasok hangulatát rövid időre ismét megzavarja az, hogy egy ujabb francia hadihajó közeledik felénk, hátha megint megállítanak. De kölcsönös jel- és fényváltások után, mi zavartalanul megyünk tovább. A másik aggodalmat az okozza, hogy a vezető két francia torpedó-hajó előlünk eltűnt, hátha nekimegyünk egyik elhelyezett robbanó aknának. A kapitány mosolyogva nyugtat meg, hogy semmi baj s 24 óra alatt holland parton fogunk kikötni.


Napkelte a tengeren.


A haladó hajón halad az idő is. Ugy elszaladnak az esti órák csevegéssel, sétával, szórakozással, alig veszi az ember észre, hogy éjfél van s bár gyönyörű holdviiágos az éjszaka, elvonulunk lepihenni. Én azonban nyugtalankodtam keskeny hajóágyamban, fel-felriadtam s a gépek egyhangú kattogása rossz gondolatokat támaszt a tengeri utazás veszedelmeinek lehetőségéről. Hajnali négy óra van, nem tudok elaludni. Hirtelen eszembe jut, hogy megnézem a napkeltét, amiről az útitársak oly sok szépet beszélnek. Hamar felöltözködöm és sietek fel a fedélzetre. Alszik az egész hajó, nincs sehol egy lélek sem, csak egy őrködő hajóslegény gubbaszt egy védett sarokban. Hűvös, szeles idő van, de ha már feljöttem, nem vonulok vissza a kínálkozó látványosság elől, úgyis utolsó éjszakát töltőm a hajón.


Az órám négy óra 15 percet mutat, egy vastag kötéirakáson szembeülök kelettel. Még a tele holdé volt az égi uralom s ezüst fényétől csillámlottak a hullámok. Az ég peremén, ott messze, ahol elvész a tengerszin felett a sötét láthatár, halvány derengés terjed alig láthatóan, de ez a szürkeség mind jobban fejlődik, mert az alólról felkivánkozó hajnalpir fénye rámosolyog a felette úszkáló fellegekre s aranyszegélylyel vonja be a kisebb-nagyobb felhők alsó széleit. Látom egy uj napnak ébredését, egy uja-bb 24 órának első fényes pillanatát, perceit. A tenger elég csendes, a friss hajnali levegő üdit s az ember belefelejti magát a látványosság káprázatába. Nincs is időm arra, hogy elmélkedjem a természet csodás szépségéről, mert a szememet elfoglalja a hajnali derűnek fokozódó világossága s az ég aljáról feljebb és feljebb terjedő hajnalpir. Közeledik a reggel s mintha az előtóduló szinpompás alakulatok vezető diszcsoportjai lennének a közeledő napnak. Szép kép, fenséges látomány: felvonulása ragyogó pompájában az Istenségnek, terjedése a világosságnak, közeledése a melegségnek, szerteáradása a fénynek, utrakelése a természet örök dicsőségének, a napnak. Mint mikor a tömegek, a népek ezrei elfogult kiváncsísággal - fokozott érdeklődéssel várják az elvonuló diszcsoportok után a főszemélyt, a halandók elsejét, a királyt, ugy várja a nagy mindenség s ugy lestem én, a természet egy paránya, a percenkint közeledő égi királyt, a napot. És egyszercsak ott, messze a vizek alól, a viz fölé bukkan egy izzó fénydarab, folyton nagyobbodik, méltóságosan emelkedik fel az aranytányér, a nap és szelíden végigaranyozza az Óceán sikján vibráló,   mindig  mozgó vizfelületet. A nap megkezdette égi útját, a holdnak elgyengült világító ereje s az elhomályosodó ezüst tallér lassan vonul az ellenkező irány felé. Ez a szép reggel most is előttem van, most is káprázik tőle a szemem.


Megérkezés Rotterdamba, Hazafelé.


A napkeltének látványossága kifárasztott, hűvös volt, elég korán is volt, reggel még csak 5 óra harminc perc, azért elvonultam lefeküdtem s csak ugy délfelé ébredtem fel. Alig várjuk az ut végét, de ujabb akadály kerül, mert egy francia hadihajó ismét feltartóztat, nemcsak, de a franciák feljönnek a hajóra, ott tanácskoznak, vitatkoznak, vendégeskednek s tovább engednek, de ez a kétórás akadékoskodás egy egész éjjellel toldotta meg a hajóutat. Akármilyen lassan is, de már holland vizekre értünk, ahol többé nem fenyegetett akadály. Nagy örömet okoz, hogy előkerül hat német fiatalember, akik a francia vizsgálat elől a személyzet segítségével elbújtak s szerencsésen kikerülték a hadifogságot. Az estét csomagolással töltöttük, éjfél felé lepihentünk, azon boldog feltevésben, hogy kora reggel kikötünk. Eddig bosszankodtunk, ha a hajó megállóit, de most örültünk neki, amikor arra ébredtünk, hogy a hajó kikötött s tizenöt napi utazás után, megérkeztünk Rotterdamba. Még a hajón reggeliztünk s nyolc órakor egy kocsin a „Maas Hotelbe" hajtattam, de nem kaptam szobát s igy kénytelen voltam ideiglenesen a nagy és diszes előcsarnokban helyet-foglalni.
Nagy sajnálatomra, én ebből a szép és érdekes városból semmit nem láthattam, mert azonnal nekiültem s adott ígéretemhez képest, Hédervári Lehel és Búza Barna barátaim kiszabadítása érdekében sürgős leveleket irtam Párisba gróf Károlyi Lászlónak, Noiseux tanárnak s az ottani amerikai követségnek és irtam haza, a feleségemnek. Már elmúlt dél, amikor ezekkel a terjedelmes levelekkel végeztem, express feladattam, amikor jelezték, hogy egy alkalmas vonat indul délután két órakor Németország felé. Siettem hát az állomáshoz, nagynehezen kaptunk jegyet és zsúfolt kocsikban utazva, délután 5 órakor egy kis holland városba értünk, Ornheimba, onnan este tovább Elten német állomásig. Azután jött Emerich, Oberhausen, Düsseldorf s végre Köln. Sok mindenről írhatnék ez utazásról, amelyen elég sokat láttam a világháború elejének szigorúságaiból, sebesültek vonatát, hadifogoly-tábort, német katonák vig és elbizakodott utazását, harctérre vonulását, drótkerítéseket, az utasok alapos átvizsgálását, de hát ezek lehetnek érdekesek, azonban nem ide tartoznak.


A fárasztó és zaklató utazásoktól kimerültem, azért Kölnben elváltam hajó-utitársaimtól s az indóházzal szemben lévő „Kölner Hof" szállodában egy kis szobát vettem fel s e hires városban pihentem teljes három napon át. Jelentkeztem az osztrák-magyar konzulátusnál, amely csakis osztrák volt, mert magyarul senki nem tudott egy szót sem, csak maga a konzul, aki magyar volt s akitől kaptam is egy ajánló levelet, mint magyar képviselő. Ezzel a további utazásom meg lett könnyítve. Köln maga fellobogózva, a háborús mozgalmak élénksége uralta a várost, katona és katona mindenfelé. Benéztem a hires kölni dómba, vettem egy üveg parfömöt a hires Farina cégnél s egy esti kabaré előadáson hallottam azt a viccet, hogy Kölnben még az utcákat is kölni vízzel locsolják. Egészen belejöttem a német nyelv tudományába. A vonatok rendetlenül közlekednek s előre kell bejelenteni, hogy melyik vonattal szándékozom tovább utazni. A konzul ajánló levelével helyet kapok az egyik gyorsvonaton s Betzdorf, Giessen, Manheim állomásokon át, azt az utat, amit a rendes gyorsvonat öt óra alatt fut be, egész napi utazással kell megtenni. Frankfurtban háltam meg s másnap tovább. Az állomáson mindenütt vörös keresztes hölgyek fogadják a sebesülteket. Würtzburg, Nürnbergen át Neumarkt ismét egy egész napi utazás. Másnap tovább gyorsvonaton Regensburgig, ahol meglátom a Dunát. Milyen jól esett. Egyik közeli hegyről lefehérlik a hires Walhalla oszlopos csarnoka s végre jön Passau, az osztrák határváros. Itt is megszálltam, mert alapos vámvizsgálat után csak másnap lehetett tovább személyvonatozni. Mindenütt túlzsúfolt vonatok, amihez hozzájárult a türelmetlen utasok kellemetlenkedései, végre szeptember 15-én este Bécsbe érkeztem, ahol már a Hotel Wandl am Peter régi szállodámban nyugodtan hajthattam fejemet pihenésre.


Bécsben csak egy napot időztem s bár semmi kedvem nem volt az időt ott tölteni, de azért mégis némi elégtétellel szemléltem, hogy a mindig gyűlölt magyar nemzeti zászló ott lobog mindenütt az osztrák fekete-sárga zászló mellett. Minden ház fel van lobogózva s nagy örömriadal üdvözöl egy-egy jó háborús hírt, vagy alaposan lelohad a bécsi kedélyes hangulat, ha rossz hir érkezik. Nem juthattam vonatra Budapestig sem Marchegg, sem Bruckon át, azért Wiener Neustadton keresztül Szombathelyre kellett utaznom. Itt is megháltam s csak másnap folytathattam az utat Budapestre, ahová szeptember 16-án este érkeztem.


Én nem Budapesten, hanem a Mátyásföldön laktam, ahová a helyi villamos közlekedés hiányában, bérkocsin hajtattam ki ottani lakásomra. A kapu zárva, csengetek, kiabálok, nem hallja senki, pedig a lakás világos, látogatók vannak. Biztosra vettem, hogy vár a feleségem, mert hiszen sok levelet irtam, hogy a napokban érkezem. Nem várt senki, ellenkezőleg, a feleségem is, a látogatók is azon töprengtek, vájjon én merre és hol lehetek s vájjon angol vagy francia fogságban kinlódom-e a keserves órákat? Végre is a feleségem jó hallása lesz figyelmes a kiabálásra, küldi a házmestert, nézzen utána, ki kiabál? Megismerik a hangomat, van lótás-futás, zavar, mert nem találják a kapukulcsot. A feleségem már ott van a rácsos vaskapunál, tördeli a kezét, zokog, sir, tépelődik, mert még csak meg sem ölelhetjük egymást. Ilyenkor az a két perc is sok, amig előkerül a kapukulcs, nyilik az ajtó s egy meleg szerető ölelésben csókoljuk egymást s boldogan élvezzük az édes viszontlátást, három hónapi távollét, izgató magányosság, rossz hirek, meghurcoltatások és szenvedések után...


(Forrás: Emlékirataim. 1855-1929. Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet, I. Lányi; 185-208. oldalak. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából)