 |
| Az Isak Pasa Saray madártávlatból |
A fürdőszoba és a török WC igen tiszta és ápolt volt, lehetett volna bélyegeket rendezgetni a csempéken. Azonban itt is guggolós WC fogadott, kis lappanccsal a két beton csizmatalp között levő lyukon. Ha a potyadék lecsúszott, a lappancs lecsukódott. A papírt egy kancsó, és egy kis csap helyettesítette.
Reggeli mosakodás és a kerti csapnál hevenyészett mosás után még a vacsoránál is bőségesebben megreggeliztünk. A kenyér és a zöldségek mellett megkóstolhattuk a házilag elkészített igen zsíros vajat, egy szurokszerű, nagyon édes lekvárt, de volt halva és tea is. Ehhez ettünk még az otthonról csomagolt kolbászból is. Végül megköszöntük a reggelit, átadtuk az ajándékainkat, és elindultunk újra az országúton, további kalandok felé, és egy könyörületes autós esetleges jóindulatában bízva.
Cipekedés közben találkoztunk egy kurd férfival, aki azt ajánlotta, hogy tartunk vele a város végére, ott könnyebben találhatunk autóbuszt. Még az élelmiszeres zsákot is elvette tőlem, és hűségesen hurcolta utánunk. Ez a vidék már nagyon kietlen és sivár. Hegyek, kopár fennsíkok és elhagyatott pusztaságok váltogatják egymást.
Kecskék és juhok legelésznek mindenfelé. Végtermékeik a lapos tetejű házak tetején aszalódnak tüzelővé, mert fa bizony nincs, leszámítva a házak között hajladozó karnyi vastag jegenyefákat.
Ezek itt is a szélfogó szerepét töltik be, nemkülönben a kőből rakott falak. Ilyen körülmények között élnek a kurdok Törökországban. Igdir modern központja után fokozatosan visszaszegényedett a táj a már megszokott sivatagos életformára. Az emberek biciklin, lovas kordén, és motorbiciklin közlekednek, ezen oldalt ülnek a lányok és asszonyok. Sok a Dacia is, a csónakos motorbiciklik pedig mindenféle rakománnyal megpakolva purcogtatnak.
Kis várakozás után újdonsült barátunk leintett egy üres mikrobuszt és feldobálta a holminkat. Milyen jó, hogy itt nem siet senki. A sofőr türelmesen megvárta, hogy a "belügyminisztérium" rendetlenkedései miatt a benzinkút mögé elszaladt Endre komám visszatérjen. Aztán elindultunk. Bús kurd zenét hallgattunk, egészen az első katonai állomásig, ahol udvariasan érdeklődni és kutakodni kezdtek. Nagy meglepetésemre az egyik fegyveres tökéletes német nyelven szólt hozzám. Az ilyen ajándékokhoz hozzá kell szoknom a közeljövőben, mert úgy látszik, ezen a vidéken egyre több a Németországban dolgozott egykori vendégmunkás, vagy a németországi török kolóniákból hazaparancsolt katonaköteles ifjú.
Az ellenőrző pont után egymást érték a fegyveresekkel és hadigépekkel teletömött katonai bázisok. Az úton mindenkit megállítottak és kikutattak. Főleg a teherautókat piszkálták, bombákat és fegyvert kerestek.
Ilyen háborús hangulatban érkeztünk meg Dogubayazit szürke és poros, zsúfolt és hangos városába, amely az országos hírű palotának, az Ishak Pasa Sarayi-nak köszönhetően, és a közeli Agri Dagh, vagyis az Ararát hegye (5165 méter) miatt afféle turistaparadicsomnak számított. Bár az Ararát hegye a világ szemében az örménység hegyeként él, innen Törökországból nézve a többségnek csak Agri Dagh, a török hegyek legmagasabbika. Nemrégiben a törökök parlamenti szinten, és médiaszinten szópárbajba keveredtek örmény szomszédaikkal, kifogásolva, hogy az örmények szent szimbólumként használják az örménység által nagy Fuji san-ként tisztelt hegyet. Mintha az Ararát Örményországból nem látszana...
Megérkeztünk hát Dogubayazitba, azaz a pillanatnyilag Dogubayazitot jelentő buszmegállóba. Itt a sofőrt és a segítőkész kurd polgárt cigarettával, és öngyújtóval ajándékoztuk meg. Ők az ajándékot hasonlókkal viszonozták. Alighogy lekászálódtunk, máris ott termett egy rendkívül barátságos, iskolaigazgatónak tűnő úriember, és angolul locsogva, időt sem hagyva megszusszanni, csomagostól elcipelt közeli turisztikai irodájába. Biztosan jó zsíros turistáknak látszottunk, dupla hátizsákokkal, sátorral, hálózsákokkal és csörömpölő főzőedényekkel felszerelve, akik épp arra készülnek, hogy megmásszák az Ararátot.
Kényelmes irodájában teát kortyolgatva, lassacskán felvilágosítottuk: mi a turistáknak a szegényebb vállfaját képviseljük, igazából nem is vagyunk turisták, csak a török hétköznapokat amúgy saját szakállunkra tanulmányozó utazók, és éppen anyagot gyűjtünk...
Az irodavezető és egyik iskoláskorú fia között ezalatt érdekes közjáték történt.
A fiút az apa visszaparancsolta teát készíteni, de mielőtt az ital felszolgálásra került volna, a szerencsétlen ifjú megbotlott, és a telerakott tálcával sikerült olyan szerencsésen landolnia, hogy estében még a konyhai berendezést is magával rántotta. A csörömpölés kihallatszott az irodába, de az apa ahelyett, hogy dühösen felugrott volna, és káromkodva kiosztott volna egy pár nyaklevest, barátságos arccal mosolyogva kiszólt a konyhába:
- Hozzál másik teát! S a cukrot se feledd!
Kedélyes vendéglátónk egy csöppet sem bánta, hogy személyünkben elszalasztotta a gazdag fogást, és ránk pazarolta az idejét, teázás közben rögtön másik üzletet ajánlott, éspedig: dolgozzak neki, vagyis hozzak turistákat. Sőt még lázas telefonálásba is kezdett, s nemcsak jó szálláshelyről, hanem ingyen fuvarról is gondoskodott számunkra. Fiai a csomagokat cipelték az időközben előálló hatalmas fekete terepjáróhoz, és segítettek berakodni. A sofőr ünneplőbe öltözve egy másik iroda főnöke volt, aki hegymászó-expedíciókat szervezett és vezetett az Ararátra, övé volt a szállás is, ahova elindultunk. Útközben észrevettük, hogy a palota egy kicsit messze van, amint később megtudtuk, pontosan 6 km-re a várostól.
E fantasztikusan szép épületegyüttest 1685-ben kezdték el építeni, Colák Abdi Pasa parancsára. Az építkezést a fia folytatta, és pontosan 99 év múlva, 1784-ben a Pasa unokája fejezte be. 1878-ban a török-orosz háború idején az oroszok főhadiszállásnak használták, és 1938-tól kezdve teljesen elnéptelenedett.
Kényelmes autókázás után a szállás dolgát igen hamar és főleg hihetetlenül olcsón megbeszéltük a hegymászós főnökkel, aki nem csak parádézni tudott elegáns öltönyében, hanem több idegen nyelven is társalgott velem, és igen világlátottnak bizonyult, amint teázás közben kiderült. Sőt ő volt az első török alpinista, aki feljutott az Everestre. Persze csak az alaptáborig, de ettől ő semmivel sem lett kisebb a szemünkben. Megérdemli, hogy leírjam a nevét: Saim Sahin bej, a Murát kemping vezetője.
 |
| A kőfaragás remekművei |
A mohamedán világban már a találkozás is ceremóniával kezdődik, kölcsönös udvariaskodással, hogy aztán üzletkötés és alkudozás közben szakálltépéssel, hisztérikus megnyilvánulásokkal folytatódjon a színjáték, majd barátságos teázásban csúcsosodjon ki és puszilkodással végződjön. Kész élvezet ezt a színjátékot végigcsinálni, főleg a bevezető jókívánságok, az esküdözés a próféta sírjára és szakállára, no meg a búcsúbeszéd a legérdekesebb. Új szállásunk közvetlenül a palota lábánál épített Ararát alaptábort jelentő Murát kemping újonnan épített egyik házacskájának szobájában volt, kényelmes és tiszta ágyakkal, kinti mosdóval, tusolóval, és török WC-vel. De volt ott ócska karosszékekkel telerakott teraszunk is, ahonnan terpeszkedve lehetett gyönyörködni a kilátásban. Ez egy kicsit köves, hegyes, romos volt, de a palota miatt megérte idáig eljönni és elviselni az út fáradalmait.
A palota alatt hatalmas kiterjedésű rommező terült el, az egykori kiszolgáló személyzet házainak a romjai, ugyanis egy ilyen palotában, ahol 366 szoba volt, bőven akadt munka a szolgáknak, kézműveseknek, kereskedőknek, akiknek élete a kényúr szeszélyeitől függött. Ezek lakásainak romjai a közvetlen szomszédságunk. Maga a palota fantasztikusan szép, még romjaiban is, hiszen több mint a fele romokban hever. Fölfelé menet Endre megpróbált a várfalból kivezető sötét és keskeny szennyvízcsatornán keresztül behatolni a várba, majd miután az öngyújtó fényénél talált egy orosz
töltényhüvelyt, úgy határoztunk, lemondunk erről a kémeknek való útról és inkább hagyományosan, a kapun keresztül megyünk be a palotába, annál is inkább, mivel hegymászó barátunktól hivatalos belépőt kaptunk, amely felmentett a belépődíj megfizetése alól. Igaz hogy ez a hivatalos okmány csupán egy darab papírra firkantott néhány sorból állt, de a kapuőrség fejet hajtott, mintegy elismerve a fermánt.
Az Ishak Pasa Sarayi palota a török építészet gyöngyszeme. A kapuk, falak, belső épületek, a sírok és a vallási épületek szebbnél-szebb faragásokkal vannak díszítve, valósággal tobzódnak a díszítő motívumokban. A mértani alakzatok, vallásos felíratok és állatábrázolások, virágminták lélegzetelállító szépségben váltakoznak egymással, anélkül hogy ez a művészet túlzsúfoltnak vagy gicssesnek tűnne. A kőbe vésett csipkék és életfaábrázolások bizony sok munkaórájába kerülhettek a művésznek. A palotában volt mecset, könyvtár, fogadóterem, konyha, ebédlő, fürdő, háremlakosztályok és vendégszobák, külső és első kert, börtön, pince, víztároló ciszterna, és természetesen latrinák is. Egy yenbe nekem is megadatott beleszagolni, s nem mondom, a förtelmes húgyszag a szó szoros értelmében letaglózott.
Biztosan a késői utódok is használhatták az egyébként használaton kívül helyezett guggolós WC-t, mert az lehetetlen hogy az ammóniaszag több évszázad távlatából is ilyen friss legyen. A palota különlegessége az egyedülálló fűtésrendszer, amely az óriási kandallókból a meleg levegőt csöveken vezette szerte a palotába, a termekbe, és a lakószobákba. Erre alaposan szükség is lehetett, mert errefelé a telek nagyon hidegek szoktak lenni. A fát vagy a szenet, amivel fűtöttek bizonyára messziről szállították ide, mert nehezen elképzelhető, hogy a meleget formába gyúrt tehénlepényekkel gerjesztették volna. De hát a nagyúrnak és utódainak, akik a semmibe ilyen palotát építettek, nem okozhatott különösen nagy fejfájást a téli tüzelő beszerzése.
Sajnos a palota belsejében semmilyen bútorzat vagy berendezési tárgy nem volt, s bár találtunk néhány lelakatolt ajtót, de a gazdagon díszített falakon kívül egyebet nem láthattunk. Látogatók is egyedül mi voltunk, s így a kapuőrségnek egy kis szaladgálásra adtunk okot, amint a szobákon és termeken is ide-oda szaladgálva - Sheriff! Sheriff! - kiáltásokkal jelezték, hogy záróra, ideje továbbállnunk.
A kapunál gyors zárás közben hozzáfűzték, hogy másnap folytathatjuk, arnit ma nem sikerült befejezni. A cédula érvényes holnapra is. A kapunál unatkozó ékszerárus is csomagolt, mivel egész nap hiába várta a turistákat. Egyedüli vásárlói mi voltunk. Mellesleg szép ékszerei voltak, obszidiánból és agátból. Vásárláskor megjegyezte, hogy az obszidián ékszereket az Ararátról származó nyerskövekből csiszolták. Visszatérve egyszerű, tiszta és főleg igen tágas szobánkba, megismerkedtünk a szomszéd szoba lakójával, egy kiwivel (ahogyan itt becézik az újzélandiakat), aki fiatal orvos volt hazájában és jelenleg azzal szórakozott, hogy februártól szeptemberig több mint 10 országot járt be, beleértve Japánt is. Gyorsan kipróbáltam japán tudását, s örömmel tapasztaltam, hogy tud a fickó. A kiwivel együtt gyalogoltunk le a városba a macskaköves úton, közben megtudtam, hogy valójában indiai, akinek a szülei még Kenyában születtek, s aztán kivándoroltak Új-Zélandba. Végtelen szomorúságomra szuahéliul nem igen tudott, de a hiányt pótoltuk a japánnal.
A városba menet az út mentén egymást érték a katonai támaszpontok, állig felfegyverzett katonákkal, tankokkal, és egyéb háborús játékhoz való eszközökkel. A négynyelvű tábla már messziről hirdette, hogy fényképezni tilos. A városban aztán még több támaszpontot láttunk, még az iskolák, óvodák környékén is. Egy szőnyegkereskedőhöz is benéztünk, aki nyomban teázni hívott, és kiteregette szebbnél szebb kincseit. Fájdalom, semmit sem vásárolhattunk, mert szerény pénztárcánk tartalma ezt nem tette lehetővé. Csak megnéztük, megsimogattuk a nemes szőnyegeket, és gyönyörködtünk. Aztán átmentünk a kurd kereskedő bátyjának az üzletébe, aki többször is magyarul köszöntött. Eleinte nem vettem észre, hihetetlennek tűnt, hogy valaki itt a világ végén szemünk láttára, fülünk hallatára magyarul szólaljon meg. Végül kiderült, hogy ez a kereskedő nem csak egyszerű szőnyegárus, hanem elismert szőnyegfonó-szövőmester is, akit gyakran hívnak nyugatra vendégszerepelni. Többször járt Magyarországon is. Búcsúzóul az első számú kereskedő kurdul énekelt, és velem összekapaszkodva táncolt. Én meg úgy tettem, mint aki érti az egészet, és megpróbáltam utánozni. Innen a kenyereshez mentünk lapos, lepényszerű kenyeret vásárolni, de senkit sem találtunk a nyitott pékséggel egybeépített üzletben. Az ajtó tárva-nyitva volt, a kenyerek várták a vásárlókat, a pénztárgép egyedül árválkodott. Hosszas kiabálás és kopogtatás után a kenyeres előkerült a szomszédból, ahová teázni ment, kiszolgált bennünket, és csak annyi pénzt vett el a tenyeremből, amennyi a kenyér ára volt.
Innen átmentünk a zöldségeshez retket, uborkát és paradicsomot vásárolni. Még mielőtt rágyújthattam volna a mondókámra, leültettek és teával kínáltak. Ott főzték előttünk egy kőkorszaki, vagy legalábbis bronzkorszaki teáskannában, amely alatt a gázforraló minden pillanatban elaludt és felrobbanással fenyegetett. Ebben az üzletben is kurdok képviselték a kiszolgáló személyzetet, egy tulajdonos öregemberrel az élen, aki hádzsi volt, azaz Mekkát megjárt zarándok. Miután megtiszteltük egymást a Koránból vett vallásos idézetekkel, a beszélgetés természetesen Mádzsárisztánra terelődött. Innen áttértünk a helyi viszonyoknak megfelelően a bennszülöttek kedvenc beszédtémájára, és a zöldségesüzlet keretein belül mini Kurdisztánt alakítottunk. A baráti látogatás végén még zöldséget is kaptunk, amit nem kellett kifizetni. Itt Törökországban a férfiak öleléssel és puszival köszöntik egymást, vagy búcsúznak egymástól. Az utcán gyakran látni kézen fogva járó férfiakat, vagy egymásba karolt barátokat. Ez itt természetes... Nagyon tetszett az is, hogy itt mindenki megadja a kötelező tiszteletet a másiknak.
A város rendkívül gazdag üzletekben, közvetlenül az utcára nyílnak, ahol pezseg az esti élet. Igen szép cukrászüzleteket is láttunk, ínycsiklandozó kirakattal. Közben szép lassan sötét lett, és ideje netán haza is gondolni. Haza, vagyis a Murát kempingre. A palotához vezető meredek úton hazafelé menet a kiwi elmondta, hogy ő csak szórakozásból utazgat. Naplójegyzeteket nem készít, s csak azt fényképezi, ami megtetszik: a barátokat és egy-egy szebb épületet.
Az úton rajtunk kívül csak békák járnak, a sötétség az maximális, olyan feketeség van itt, mint a medve hátuljába. Még szerencse, hogy ebben a hegyek közti városban nincs farkas, medve vagy vaddisznó, ami megtámadhatna.
Este kivittük az asztalt a szobánk elé, és ünnepi lakomát rögtönöztünk az otthonról hozott finom falatokból. Volt húskonzerv, halkonzerv, szalámi, szalonna (még mindig van belőle, noha az utóbbi időben erősen kezdett olvadozni), török kenyér, török zöldségből készült zöldségsaláta, olcsó bolti köményes pálinkának nevezett cukros víz, és japán zöld tea. A kiwi bepótolt egy zacskó szőlővel. Hideg van és fúj a szél, kabátban és sapkában üldögélünk, azonban ez nem zavar senkit abban, hogy jól érezzük magunkat. A királyi vacsora belülről pedig jól melegít.
Még délután találkoztam a mellettünk táborozó kamionos németekkel, akik két, minden kényelemmel felszerelt monstrummal érkeztek meg előttünk. Van konyhájuk, hálószobájuk, tábori ágyaik és székeik, finom térképeik, jó felszerelésük, kutyájuk, és persze családjuk is, és egész nap nem csinálnak semmit. Várják a sült galambot, hogy összekapják magukat, és felmenjenek az Ararátra megnézni Noé bárkájának a mólóját. Hogy aztán továbbmenjenek Indiába. Nem valami barátkozó kedvűek, eszük ágában sincs, hogy meghívjanak egy levesre, vagy egy teára. Sebaj, van nekünk is porlevesünk, de még teánk is, és a fürdőben csapolt forró vízzel kitűnően lehet főzni a termoszokban.
De azért egy beszélgetés talán jól esett volna...
 |
| A gazdag németek tábora * Fotó Fórika Endre |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése