LAWRENCE DURRELL: Sziciliai Körhinta

 Lawrence Durrell angol írót a magyar olvasók az Alexandriai négyes című híres régénytetralógia szerzőjeként ismerték meg -és mint a népszerű Gerald Durrell humoros könyveinek kötekedő Larry bátyját. Az idősebbik Durrell nem csak számos regény és útikönyv szerzője; egész felnőtt életét mint kultúrdiplomata élte le a Földközi-tenger mellékén és szigetein, elsősorban Görögországban, Jugoszláviában, Egyiptomban, Franciaországban. Megszállottja és kiváló ismerője a mediterrán világnak. Szicíliába csak hetven felé járva, egy társasutazás keretében jutott el. A jelenleg Provence-ban élő író egy amerikai lap megbízatásától ösztönözve vett részt a Cataniától Taormináíg tartó utazáson, amelynek főbb állomásai: Catania, Siracusa, Agrigento, Selinun-te, Erice, Segesta, Palermo és Taormina; valós (vagy fiktív?) szereplői a társasutazás résztvevői. Remek figurák és epizódok tarkítják az antik tájon tett érzelmes utazást. Az apró epizódokból, mozaikokból lassan kialakul a különféle csodabogarakból összeverődött útitársak könnyed humorral megrajzolt portréja: van köztük angol püspök és londoni felszolgálónő, amerikai fogorvos, veterán angoi katonatiszt, öreg francia házaspár és japán turista.

Könyvében keveredik az útleírás, a memoár, a líra, a mitológia meg a történelem. A szerző útikalauza nem holmi bédekker, hanem a hajdan Cipruson megismert (és azóta már halott) Martine több levele, amelyet ez a rokonszenves és nagyon okos asszony Szicíliából írt Szicíliáról. A Martine-motívum át- meg átszövi a könyvet. A szellemes és érdekes levelek tele vannak régészeti és kultúrtörténeti információkkal.

x

Eljutottunk a sík vidék torkolatáig, ahonnan már egyenes út vezetett a hegyek közé. és megéreztem Agrigento völgyének előszelét - tisztára attikai volt, ugyanolyan száraz és poros, sőt úgy középtávon ott lebegett előttünk még a halványlila párafátyol is, amely csalafinta módon elködösíti a körvonalakat. Mégpedig oly hatásosan, hogy mire észbe kaptunk, a fölfelé keskenyedő völgyek egész sorát hagytuk magunk mögött, valamennyi dugig volt érett, de helyenként még betakarítatlan gabonával. Képtelenség leírni a sárga valamennyi árnyalatát, a csaknem fehéren izzó kadmiumtól az okkerig, és a napszítta elefántcsontszíntől a sötét citromsárgáig. Szalmatörek szállt a levegőben, és mint valami hatalmas kemencéből, amelyben az istenek kenyere sült, zúdult le ránk a forróság. Minden percben vártam, hogy egyszer csak megpillantjuk Argoszt. Az attikai hőségben a legpompásabb az, hogy tökéletesen száraz - mint egy nagyon száraz pezsgő. Meleged van, persze, lihegsz és szomjazol, mint a kutya; de nem verejtékezel, vagy ha mégis, akkor éppen csak annyira, hogy azonnal megszárad a bőrödön. Ilyen hőségben csodálatos dolog nyakig merülni a jéghideg tengerbe - a garatod úgy hasogat tőle, mintha jeges bort ittál volna.

De itt messze jártunk a tengertől, most kezdtünk fölfelé kapaszkodni a pávakéken tündöklő égbolt és a sárgán izzó gabonatáblák négyszögei között. A forróságban valósággal zengett fejünk fölött a nap, mint a kovács üllője, és boldogok voltunk, ha Mario léghűtője időnként ránk is fújt egy kis hűs levegőt. Portölcsérek táncoltak végig a síkságon, és a finom, fehér por belepte azt a néhány teherautót, amelyik a főútvonalak helyett ezeket a falusi mellékutakat választotta. Roberto félúton bejelentette, hogy rövid „egészségügyi pihenő" következik, majd megálltunk egy benzinkútnál, hogy feltöltsük és egy füst alatt kiürítsük, amit kell.
Büfé is volt, ahol bor meg valami különleges, fehér színű mandulatejből és tejből kevert aperitif mellett eltölthettünk néhány kedélyes, nyugalmas percet. Az italt agyoncukrozták, mint Szicíliában mindent, de kellőképpen jegelve azért jó ízű volt. Petremands-ék láttak vendégül, és Mikroszkópné ismét elég jó formában volt ahhoz, hogy egy-két pohárral lenyeljen, amíg Marjo meg nem szólaltatta a kürtöt. Visszasereglettünk a buszhoz. £s folytattuk utunkat fölfelé a kapaszkodón, amely a síkságot elhagyva egyre meredekebb lett. Kellemes volt nézni a távolodó, szép tájat, amelyet innen a hegyek között kígyózó útról, váltakozva, más-más szögből láthattunk.

Ahhoz a római villához igyekeztünk, ahol a régészek legutóbb valami pompás mozaikpadlót tártak fel. Ennek a leletnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak - következésképpen fontos volt, hogy a Körhinta kíváncsi utasai is lássák. A támaszpont Piazza Armerina lesz. Onnan megyünk a Villa Imperialéhoz, majd ebéd után átkelünk a hegygerincen, és a lenyugvó nappal együtt leereszkedünk mi is Ciela és Agrigento irányába.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (5)

A „SZEZÁM" NEM NYÍLT MEG


Azon a napon, amelyen a segített-légiúszás sokat ígérő terveinek és leírásának nagy munkájával elkészültem, kidagadt mellel, büszkén hajoltam a papirosok fölé. Soká gyönyörködtem a rajzokban, átéreztem, micsoda jövő vár reájuk, önfeledt pillanatok voltak ezek. Rózsaszínben láttam a világot és minden csalódás ellenére, átengedtem magamat a jóleső ábrándozásnak. Önérzetem rendkívül megnőtt. Olyan erős és nagy embernek képzeltem magamat, hogy a büszkeség majd szétvetette keblemet. Úgy éreztem magamat, mint egy győztes hadvezér. Azt hittem, hogy hamarosan meghódítom a világot. Arra is gondoltam: ha én ezeket a terveket majd bemutatom, tárt karokkal fogadnak az emberek. Szóval ezen a napon kitűnő hangulatban, a hetedik égben éreztem magamat.


De másnap, kialudottan és hidegen mérlegelve a lehetőségeket, igen kijózanodtam az illúziók mámorából.


Visszagondoltam a korábbi évek sikertelen pénzes támogatásszerzési kísérleteimre, mire a rózsás álomképek azonnal szétfoszlottak. Korholtam magam, hogy még mindig ilyen hiszékeny vagyok és gyerekesen gondolkozom. Hogy bízhatok még mindig az emberek megértésében? Hiszen a helyzet egy csöppet sem változott! Mennyivel volna most több esélyem, mint néhány év előtt? Hisz alig múlt két éve, amikor botor fejjel azt hittem, hogy néhány kérvénnyel vagy levélbeli meghívással elintézhetem a támogatás súlyos kérdését. Micsoda délibábot hajszoltam, amikor azt hittem, hogy leveleim után azonnal népvándorlás indul hozzám meglátni a csodát, de főként — alkotóját!... és boldog lesz, aki pénzét zsákszámra lábam elé öntheti. Most sincs a homlokomra írva, mit csináltam, mennyire jutottam. Hát milyen alapon hinnék el az én eget-földet rengető fölfedezésemet, a repülés problémájának megoldását? Hiába állítanám, erősítgetném, micsoda világboldogító dolgaim vannak: senki se hinné el, senki se venné komolyan. Bizonyos, hogy ismét csak bolondnak néznének és kacagnának rajtam ...


Amikor mindezt átgondoltam, újra elfogott a világfájdalmas búskomorság s heteken át rágott a tehetetlen kétségbeesés. Ez az idő alatt nem csináltam semmit ...

Valóban nagy ember volt... Kisfaludy Stróbl Zsigmond szonra Rákosi Jenőről

Hűséges famulusom, a derék Klafka jól tudta, mi bajom van. Óvatosan akcióba lépett. Eleinte csak tapogatódzott, példálózgatott, milyen jól járt egyik-másik feltaláló, amikor „személyesen" kereste fel a szerkesztőségeket stb. Látta, hogy ebből nem származhat rája nyakleves formájában közvetlen veszély: tehát bátrabb lett és újra tanácsokkal szolgált. Próbáljam meg mégegyszer és utoljára: de ne levelekkel, hanem személyesen keressem fel az újságok szerkesztőit. Ennek biztos sikere lesz!

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (4)

Leonardo repülője

SEGÍTETT LÉGIÚSZÁS


Ha künn jártam a szabadban és elnézegettem a sólymok, sirályok mesterkedését, mintha csak nyitott könyvből olvastam volna. Tisztán állt előttem a légiúszás feltételeinek minden apró részlete. Ugyanígy egész biztosan meg tudtam határozni a szélerő láthatatlan munkálkodását is.


Legnagyobb figyelmet a sirályok ügyeskedésére fordítottam. Ezért igen sokat őgyelegtem a budai főcsatorna körül, ahol az élelmet keresgélő sirályok mindig nagyszámmal tartózkodtak. Csöndes szemlélődésem nem zavarta őket. Alig néhány lépésnyire tőlem mutogatták művészetük titkait, szárnyuk és farokfelületük alakítását repülés közben. Mindig irigykedve néztem mesterkedésüket. Még a szigorú tél se tartott vissza, hogy a szerintem legtökéletesebb repülésben órákon át ne gyönyörködjem.


Elbizakodva képzeltem ilyenkor, hogy mindezt egyedül én ismerem. Csak én látom tisztán és helyesen, mit művel a madár, miként fogja igába a szeszélyes és rakoncátlan széllökéseket, gyönge szellőtől a süvítő szélviharig. És milyen engedelmesen, hűségesen, alattvalókhoz illően segítik és szolgálják őket. Láttam a ravaszkodó madáron, miként sodortatja vagy hajítja magát célja felé, de úgy, hogy a munkát ne ő, hanem a szél végezze. Láttam, miként emelteti magát, ha fel akar jutni a magasba. Láttam, keringés közben hogyan ütközik össze a szélerővel, hogy ezt az összecsapást testsúlyának lendítőerejével megerősítse és így ingyen, munka nélkül tartsa magát továbbra is a levegőben. Láttam, hogy ezt a körmozgást is csak azért végzi, mert a magasba-törekvéshez a szélnyomás gyöngébb, mint amilyenre szüksége van. Tehát a keringés se más, mint szélnyomást erősítő mozgás. Láttam a mesterkedést, miként rohan oldalazva káprázatos sebességgel, amikor ezt a gyorsaságot szintén a viharos szélerőtől csikarja ki.


A szelek kihasználását tehát teljes egészében ismertem már. De azzal is tisztában voltam, hogy a szélerőt ösztönös vagy tudatos kezelés nélkül értékesíteni nem lehet. így a művészethez elsősorban rátermettség és hozzá kiváló repülőberendezés kell!... És én érzem, hogy mindkét feltételt ki tudnám elégíteni. Milyen jó volna ezt megcsinálni... 
Kétségtelen, hogy én is tudnék így repülni...


Mennyire fájt a szívem ilyenkor. Mindent látok, tudok és mégse versenyezhetek velük. Az ég madarait nem utánozhatom.


A töprengés ideje alatt folyton azon gyötrődtem, miként küzdhetném le az elém. tornyosuló anyagi akadályokat, hogyan tudnék magamnak hamarosan ilyen gépet építeni? Az előzmények már megtanítottak, hogy csupán a magam erejére támaszkodhatok. De ez a támaszték igen gyönge; recseg, ropog és ingadozik. Az olyan okoskodás, hogy addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér — nem célravezető, mert a takaró bizony nagyon rövid... Eszközeimből még ilyen egyszerű repülőgépet se lehet építeni, még akkor sem, ha apránként vásárolom be az anyagokat... Nem ér semmit az olyan munka, amit minduntalan félbe kell szakítani. De az is bizonyos, hogy sorvadásban szenvedő pénztárcám mellett, övig érő szakállam lenne, amikorra elkészülnék... Az egyetlen megoldás tehát — várni. Közben pedig a gép és kezelés minden részletét — legalább elméletileg — úgy kidolgozni, hogy semmiféle meglepetés ne érjen ... Úgy rémlik, hogy valami még hiányzik belőle: — az önállóság.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (3)

MESTERSÉGES LÉGI-ÚSZÁS

Svachulay modelljei

Az aeroplánok és  helikopterek sikerei annyira föllelkesítettek, hogy most már elhatároztam a légi-úszás kérdését is véglegesen tisztázni.


A nekibuzdulást az a körülmény váltotta ki, hogy a megfigyelésekkel szerzett látköröm e téren alaposan kibővült. Elsősorban az tűnt fel, hogy az úszóképesség nem minden madárfajta tulajdonsága, hanem csak azoké, amelyek megfelelő repülőberendezéssel rendelkeznek. Ezt a berendezést tehát nekem ismernem kell!


Így minden alkalmat megragadtam, hogy a légi-uszás (ma vitorlázásnak nevezik) láthatatlan feltételére világosságot derítsek. Amint felismertem azt a természeti szabályszerűséget, hogy a madarak repülése egy határozott fejlődési útvonalon halad a kiválóság felé, amely a robajlóan gyors szárnyveréstől a mozdulatlan szárnyú légi-úszásig terjed, akkor már megtaláltam törekvésem kiinduló pontját is. A fejlődés ilyen megnyilatkozásából azt a következtetést vontam le, hogy a szárnycsapkodás csak olyan kényszermozgás, amelyet a túlterhelt felület kényszerít a madárra, ha nem elég fejlettek a szárnyai. Minél jobb, tökéletesebb ez a repülő szerszám, annál kevesebb csapkodásra van szüksége a madárnak.


A szárnycsapkodás tehát csak egy kényszerkörülményekből kialakult tökéletlen repülés, mert pótmunkát végez. A túlterhelt apró szárny ilyenkor nagyobb ellenállást termel magasak. Alapjában véve tehát nem más, mint vergődés vagy kapaszkodás a levegőben. Minél rosszabb a természetalkotta konstrukció, annál sűrűbb és állandóbb a szárnyverés, a szükséges kapaszkodás (pl. fürj, vadkacsa). Ebből viszont azt a következtetést vontam le, hogy minél tökéletesebb a szárny, annál kevesebb lesz a szárnycsapkodások száma. Ezen az úton tovább haladva azt is tapasztaltam, hogy amilyen mértékben fokozta a természet a dimenziókat (azaz nagyobb lesz a madár), úgy tér át lassan, fokozatosan a légiúszás felé. Majd megállapodván az anyagszilárdság és izomerő szempontjából megengedett legnagyobb fesztávolságnál (saskeselyű, albatros: kb. 4 méter), ezek repülését végül is a szárnycsapás nélküli légiúszásra rendezte be.


Ugyanilyen fejlődési utat láttam meg az energia fogyasztás tekintetében is, amely a gazdaságos, a  „munkanélküli" repülés felé vezet és ahol a fogyasztás csupán a szárnypár feszítve tartását és a rajta függő testsúly hordását igényli. Feltűnt ugyanis, hogy ez a fejlődési irány kezdetben igen nagy erőfogyasztással indul, majd mindjobban közeledik az   erőmegtakarítással járó működés felé. Az ezrekre menő szárnyrezgések fokozatosan lassulnak, átalakulnak verdeséssé, csapkodássá, majd lengésekké és végül a leggazdaságosabb működésben, a teljes megállított szárnyú légitartózkodásban nyer kifejezést. A kiindulási pontot így a rovarvilágban, a fejlődés színvonalát pedig a madarak, de ezek között is csak a „nagyszárnyú" halász és ragadozófélék között találom. A lényegek és feltételek megismerését tehát, csakis ezektől a madaraktól várhatom. A gyakorlati kísérleteket ennélfogva ebben az irányban kell folytatnom.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (2)

Lilienthal 1894-ben

CSALÓDÁS


Tört szárnyak, letört remények... Tóth Béla nyugodtan alhatott. Egyelőre nem repülhetek a balkonjára, nem verhetem be az ablakát... De nem került rá sor még később sem. Nagy bánatomra a jeles ember meghalt anélkül, hogy téves nézetéről s arról, hogy kételkedése mennyire indokolatlan volt, meggyőzhettem volna. Nem láthatta már, mit hagyott parlagon, pedig érdekemben talán ő tehetett volna legtöbbet. Nem láthatta meg az én, anyagiak hiányában tíz évet késett aoélmadaraimat... De nem érthette meg, hogy az általa is tagadott repülés micsoda sorsdöntő tényező lett a nemzetek életében. Az én szomorú esetem mutatja, micsoda áttörhetetlen sziklafalként meredeztek a kételkedés, a pénztelenség és a megértés hiánya minden aviatikái törekvés  elé ...


Balesetem után a denevéralakú szárnypárt már ki sem javítottam. Kicsinynek és gyengének bizonyult. Kicsiny volt a fesztávolsága és gyönge a szárny váza, azért tört el még a levegőben, ujabbra, erősebbre pedig már nem tellett. De leginkább egy hír vette el kedvemet a hasonló kísérletektől. Megtudtam, hogy néhány év előtt Ottó Lilienthal német kísérletező hasonló próbálkozás közben az életét vesztette. A jövő terveim érdekében ennyit már mégsem mertem kockáztatni. Ha én is így járnék és csak ilyen kezdetleges tákolmánnyal verném agyon magamat, akkor sohasem csinálhatnám meg azokat a valóságos repülőgépeket, amelyeknek kivitele csak alkalomra vár...


A zuhanás okozta fájdalmam így kétszeres volt. Vajjon melyik volt nagyobb? Az-e, amely sajgó testemet kínozta, avagy az, amely lelkemet marcangolta, arra a felismerésre, hogy nem tudok komoly munkát végezni. Azt hiszem, az utóbbi jobban kínzott. Be kellett látnom, hogy senkire se számíthatok... Se Tóth Bélára, se másra. Minden további erőfeszítés hiábavaló. Pénz, erkölcsi támogatás és megértés nélkül, egyetlen lépést se tehetek már előre ... Mindez szörnyen lehangolt.


A tudat hovatovább egészen búskomorrá tett. Nem bírtam dolgozni, nem csináltam semmit. Kimerült, elgyötört idegeimmel már-már céltalannak találtam az életet...


Klafka mindezt észrevette. A jó fiú mindent elkövetett, hogy visszanyerjem bátorságomat. Vígasztalt, buzdított és addig érvelt, amíg sikerült belém lelket öntenie.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (1)

Svachulay Sándor egyik tervrajza

A szerző (1875-1954) nem csupán a magyar repülés, hanem a Repülés történetének meghatározó személyisége. Kamaszkorában szánja rá magát, hogy feltalálja a repülőgépet. Nem az ő hibája, hanem a mostoha társadalmi körülményeken múlt, hogy felfedezései szerre asztalfiókban rekedtek, s egész fiatalsága azzal telt, hogy figyelte: hogyan aratják le mások a babért, ami akár az ő fejét is koronázhatta volna. Az 1942-ben megjelent, könyvritkaságnak számító memoárjából válogatott fejezetek az első kudarcairól számolnak be. (A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából)

ELSŐ REPÜLÉSEM


...Kísérleti gépeimhez mintául használt rovar és egyéb repülőállat gyűjteményemben volt egy deszkára feszített denevérem is. Úgy határoztam, hogy ennek szárnyberendezését és működési formáját nagyítom meg olyan terjedelmes kivitelben, amely az én testsúlyomat elbírja.


Serény munkámban hűséges famulusom, Klafka Ernő József is segédkezett (azt hiszem, ma is él valahol). Ő volt az egyetlen ember, akit fáradozásaim titkaiba beavattam. Minthogy már több eredményes kísérletemet látta, nagy örömmel állott rendelkezésemre. Mindenesetre komoly igéretét vettem, hogy rajta kívül senki sem fogja megtudni, mi készül és tulajdonképen mit művelek műhelyemben.


Ma már ugyan mosolyogni való az ilyen, túlzottnak látszó titkolódzás, de akkor, a repülés problematikus korában még olyan világot éltünk, amelyben holmi repülőkísérlettel kérkedni nem volt tanácsos. Sőt még a hírének sem volt szabad kiszivárogni. Az még a jobbik eset volt, ha csak nevetségessé vált az ember. Akiről megtudták, hogy repülésen töri a fejét, a komoly, megbízható emberek soraiból feltétlenül kiesett. Fáradozásaimat titokban tartani, nagyobb feladat volt, mint egy repülőgépet elkészíteni.


Ilyen viszonyok között lázasan folyt a reményteljes munka. Hamarosan befejezéshez közeledett az acélcsőből, bambusznádból, vászonból készült denevérszárnypár, amelyet erős, 6 mm vastag bőrvértre szereltem, amelyet magamra szíjjaztam. Fesztávolsága 5.5 méter, hossza a hátranyúló farokkal 3 méter, röpfelülete kb. 7 négyzetméter, súlya pedig 6.5 kg volt.


Befejezése után izgalmas, türelmetlen órák, napok és nagyrészt álmatlan éjszakák következtek. Most jött ugyanis a munka legnehezebb része, amit nagy elfoglaltságomban eddig nem is mérlegeltem. Hol és hogyan fogom kipróbálni? Ha csupán egyetlen ember meglát a felszíjjazott, különös szerkezettel — végem van. Mint a futótűz fog elterjedni, hogy megbolondultam. Láttam magamat, amint az emberek nevetve, újjal mutogatnak rám, a gyermeksereg pedig lármázva, gúnyolódva szalad utánam. Borzasztó volt elgondolni, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hogy én is belekerülök a szaracénok, vagy a repülő csizmadiák sorába. Akit eddig mindenki komoly, higgadt és egyébként rendes embernek ismert, most futóbolondnak nyilvánítják. Irtózattal gondoltam arra, hogy mindez milyen hamar bekövetkezhet. Mi tevő legyek, hogy ezt elkerüljem? Végre mentő ötletem támadt.


Mint már említettem, abban a kis földszintes házban, amelyben műhelyemet berendeztem, hátul, az udvar végén, terjedelmes kert volt. Benne lugas, kuglizó, egy része pedig ültetvény nélküli gyepes terület. Úgy határoztam, hogy éjnek idején, amikor a házban mindenki alszik és mindenki csendes, teljesen egyedül, itt fogom elvégzeni első szárnypróbáimat.


Az egyik napon, amikor minden előkészületet megtettem és az időjárás is elég csendesnek ígérkezett, este kapuzárás előtt visszatértem műhelyembe és a sötétben türelmetlenül, izgalommal vártam, lestem az órák lassú múlását.                                                          


Nagynehezen elérkezett éjfélutáni óra. Kikémleltem az udvarra. Teljes csönd és nyugalom honolt. Fogtam a készítményt és szerencsésen kisurrantam a kertbe. Rögtön magamra csatoltam a szárnyakat és előbb egy kerti asztalra hasaltam, hogy kipróbáljam a szárnyak mozgatását, illetve csapkodását s meggyőződjem, jól működik-e. (Kis műhelyemben ezt a próbát nem tehettem meg.) A szárnyak lecsapása nagyszerű ellenállást fejtett ki a levegőben. Szinte ujjongtam örömömben, miként fogok én mindjárt repülni!...

HEGEDŰS ZSOLT: Stockholm-Hardangervidda sárga Post-it lapokon

Verőfényes nyári délelőtt indulunk Stockholmból Európa legnagyobb kiterjedésű magaslati fennsíkjára, az Oslo melletti Hardangerviddára. Terveink szerint három nap alatt tesszük meg a 6-700 kilométeres utat.  


Hogyan fogalmaznád meg Norvégia lényegét? Gyönyörű fjordok, meredek hegyfalak, hatalmas vízesések, fenséges gleccserek. égszínkék tengeren úszó hajók, napfényben sütkérező házak. Legelésző rénszarvascsordák, nyílt, barátságos emberek. (Eidsfjordi ismertető.) Grieg, Ibsen, Heyerdahl, Nansen, Amundsen, Sonia Hennie és Knut Hamsun. (Legjobb emlékezetem.)  


A norvégok 1814-ban cserélték svédacél láncra a kalmári unió óta viselt dán igát. Jean Baptiste Bernadotte, a svéd trónörökös a győztes lipcsei csata (1813) után kerülővel Dánia ellen vezette a százezres létszámú kölcsönhadseregét. A dánok kapituláltak, és egymillió birodalmi tallér, valamint a svéd-Pomeránia ellenében lemondtak Norvégiáról. A derék norvégok a tulajdonosváltozásra nemzeti felkeléssel válaszoltak és 1814 május 17-én - ez a nap nemzeti ünnep Norvégiában - Keresztély Frigyest kiáltották királyuknak. A függetlenség rövid életűnek bizonyult. A svédek bevonultak, és annektálták a rebellis szomszédot. Norvégia 1905-ben felmondta a svéd házasságot, és a két világháború alatt semleges maradt. 1940-től - amikor a németek elfoglalták Norvégiát - a háború végéig ellenálló mozgalom harcolt a megszállók ellen. 


"A norvégek Európa új németjei: épp úgy hangoskodnak a repülőtereken, a nyaralóhelyeken, mint a hatvanas években az erős D-márkát lobogtató, tolakodó, kövér németek. Ugyanazzal az újgazdagsággal a hangjukban. Vajon mi is így csináltunk, amikor a leggazdagabbak voltunk a világon? Azt kurjongtuk, hogy "Svédország a legjobb?" Nem, hanem azt mondtuk, hogy hálásak vagyunk a sorsnak, és azt, hogy az ember ne bízza el magát. úgy, ahogy az egy igazi svédhez illik. és ha lett volna olajunk, akkor biztosan elajándékoztuk volna." (Svéd újságcikk). 

A svédek szerint az egyedüli okos emberek Norvégiában a turisták. A "hegyes sipkás hegylakó" norvég a svéd viccek szenvedő figurája. Zsebre dugott kézzel jár, mert szégyelli, hogy az ujjai nem egyformák. Amikor villámlik, kiöltözik, mert azt hiszi, hogy őt fényképezik.


Két hivatalos, írott norvég nyelv van: a dánból kialakult bokmål és az 1800-as évek közepén Ivar Aasen által a tájszólásokból kidolgozott nynorska, az új-norvég. Szótárra nem lesz szükség, mert a svéd nyelv megfelel mind a dán, mind a norvégekkel való beszélgetéshez. Barátaink szerencsére oslóiak, ráadásul enyhe magyar (lónai) kiejtéssel beszélik a norvég nyelvet.  


Az egykor tormaültetvényeiről híres Enköping előtt letérünk az Oslóba vezető E 18-as országútról, és befordulunk a mező közepén árválkodó Härkeberga templomhoz tartozó harangláb melletti parkolóba. Az 1300 körül épült templom falait és boltozatos mennyezetét a "Biblia pauperum" - a szegények bibliája - fametszeteiből inspirálódott, bibliai jelenetek díszítik. A lübecki képfestők nyomdokában járó Albert Målare vagy, Albertus Pictor festette az 1480-as évek táján. A reformációt követően a falakat lemeszelték, de a boltozatot érintetlenül hagyták. Az évszázadok alatt a sárga másszikot és a vörös cinóber megfeketedett, de a kék azurit, a zöld malachit, és az indiai vörös - vagy ahogy annak idején nevezték, a caput mortuum (a halott feje) - ma is élénken virít.  


A terjedelmes útirajz további részeit a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. melléklete digitális változatában - itt olvashatják.

KREBSZ JÁNOS: Bálványos

A Székelyföld újraírása

(Napló) Az úgy volt, hogy csak eldöntöttük a kollégákkal: a tanév fáradalmai után pihenünk egyet közösen. Az államvizsgák utolsó mozzanatát letudva, magunk mögött hagyva az öltöny-nyakkendős hivataloskodást, keresünk egy csendes helyet a világban, ahol oda tudunk figyelni egymásra, főzünk, eszünk, iszunk, fürdünk, túrázunk, élünk. Mindenkinek tetszett az ötlet, sőt, többen lelkesedtek. Baráti kapcsolatok révén került egy bálványosi vállalati üdülő, az enni-innivalót összehordjuk, a társaság adott, lehet hozni házastársat, gyereket, a program meg majd adódik. Aztán egyikünknek ösztöndíjat hozott a jószerencse erre az időpontra, másikunknak vizsgakötelezettsége támadt a másik egyetemen, a harmadiknál ekkor jöttek ajtót-ablakot cserélni az építők. A körültekintő és hónapokig tartó szervezés eredményeképp hárman töltöttünk néhány napot Bálványoson. Megnéztük a látnivalókat, fényképeztünk, és egyszer csak kipattant az ötlet: azt meg kell írni, ami itt van.


(Hypertext) A szövegnek egy olyan számítógépes formája, amelyet a szerző mint társasjátékot nyújt át az olvasónak. A szövegben vannak aláhúzott szavak, amelyekre csak rákattint az olvasó, s máris megjelenik előtte egy fénykép, egy lexikoncikk, egy irodalmi részlet, avagy ábra, hangillusztráció, bármi. Itt és most segítene néhány részlet Orbán Balázs munkájából, Jókai Bálványosvár című regényéből, az elkészült fényképek, adatok tengerszint feletti magasságokról, vizek vegyi összetételéről, s ezekhez kapcsolódhatna az a szubjektív emléksor, amit fölidézünk ezeken a hasábokon. Az újságolvasás évszázadok alatt kialakult technikája közelít a hypertext-formához, ugyanis az egész újságot ide-oda lapozva, címeken átfutva, egy-egy bekezdést elolvasva fél óra alatt átlapozzuk s a számunkra fontos lényeget kiszedjük belőle. Itt is hasonlóval próbálkozunk, szerényebb igénnyel, csupán dőlt betűs és vastagon szedett szavakkal, fogalmakkal jelöljük a bekezdések tartalmát, a későbbiekben visszatérő, kapcsolódó gondolatokat.


(Sepsiszentgyörgy) Kisebb székely fővárossá vált az urbanizáció következtében. Az utcákon gyönyörűséggel hallja a fül a nyíltnál nyíltabb és a zártnál zártabb "e"-ket. Apuka viszi nyakában apró gyermekét, mellettük az anyuka aggódik: lá ne áss te! (le ne ess, te!). A piacon szinte csak románok árusítják a zöldséget, gyümölcsöt, virágot, a vevők szinte csak magyarok.


Két kollégát is meglátogatunk a városban. Az egyik blokkban éppen ajtókat és ablakokat cserélnek a fűtés hatékonyságának növelésére, a másikban gázvezetéket hegesztenek a lépcsőházban. A tömbházak lakói Románia-szerte leválnak a távfűtés rendszeréről, átállnak az olcsóbb gázra. Igaz, nagy beruházás, de négy-öt év alatt megtérül a takarékosabb fűtésszámla révén. Ha nem emelik a gáz árát. Rendesen megtanították nekünk a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, a piac meg a kereslet-kínálat törvényét, tehát biztosra vehetjük, hogy lesz gázár-emelés. Addig egy kicsit föllendül a fűtésszerelői vállalkozások üzletmenete.


Örömmel tapasztaljuk, hogy szinte minden üzleten, utcanévtáblán magyarul is, románul is olvasható a tájékoztatás. Ahol egynyelvű a felirat, az rendszerint román. S a mi ökonomikusabb nyelvi érzékünk számára kicsit sok a magánhangzó ebben az újlatin nyelvben.