SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (2)

Lilienthal 1894-ben

CSALÓDÁS


Tört szárnyak, letört remények... Tóth Béla nyugodtan alhatott. Egyelőre nem repülhetek a balkonjára, nem verhetem be az ablakát... De nem került rá sor még később sem. Nagy bánatomra a jeles ember meghalt anélkül, hogy téves nézetéről s arról, hogy kételkedése mennyire indokolatlan volt, meggyőzhettem volna. Nem láthatta már, mit hagyott parlagon, pedig érdekemben talán ő tehetett volna legtöbbet. Nem láthatta meg az én, anyagiak hiányában tíz évet késett aoélmadaraimat... De nem érthette meg, hogy az általa is tagadott repülés micsoda sorsdöntő tényező lett a nemzetek életében. Az én szomorú esetem mutatja, micsoda áttörhetetlen sziklafalként meredeztek a kételkedés, a pénztelenség és a megértés hiánya minden aviatikái törekvés  elé ...


Balesetem után a denevéralakú szárnypárt már ki sem javítottam. Kicsinynek és gyengének bizonyult. Kicsiny volt a fesztávolsága és gyönge a szárny váza, azért tört el még a levegőben, ujabbra, erősebbre pedig már nem tellett. De leginkább egy hír vette el kedvemet a hasonló kísérletektől. Megtudtam, hogy néhány év előtt Ottó Lilienthal német kísérletező hasonló próbálkozás közben az életét vesztette. A jövő terveim érdekében ennyit már mégsem mertem kockáztatni. Ha én is így járnék és csak ilyen kezdetleges tákolmánnyal verném agyon magamat, akkor sohasem csinálhatnám meg azokat a valóságos repülőgépeket, amelyeknek kivitele csak alkalomra vár...


A zuhanás okozta fájdalmam így kétszeres volt. Vajjon melyik volt nagyobb? Az-e, amely sajgó testemet kínozta, avagy az, amely lelkemet marcangolta, arra a felismerésre, hogy nem tudok komoly munkát végezni. Azt hiszem, az utóbbi jobban kínzott. Be kellett látnom, hogy senkire se számíthatok... Se Tóth Bélára, se másra. Minden további erőfeszítés hiábavaló. Pénz, erkölcsi támogatás és megértés nélkül, egyetlen lépést se tehetek már előre ... Mindez szörnyen lehangolt.


A tudat hovatovább egészen búskomorrá tett. Nem bírtam dolgozni, nem csináltam semmit. Kimerült, elgyötört idegeimmel már-már céltalannak találtam az életet...


Klafka mindezt észrevette. A jó fiú mindent elkövetett, hogy visszanyerjem bátorságomat. Vígasztalt, buzdított és addig érvelt, amíg sikerült belém lelket öntenie.



Önbizalmam lassú visszatérése után azzal a tervvel állt elő, kezdjünk valami olyan dologhoz, amelyből „pénzt lehet csinálni". Így nem szorulunk majd másra. Eszeljek ki valamit, ő majd utána jár az üzletnek, én pedig nyugodtan folytathatom a kísérletezést. Ha nincsenek anyagi gondjaim, bizonyosan többre megyek. Esetleg még nagy repülőgépet is építhetünk.


Hallgattam rá. így sütöttem ki azt a szél- és napvédő kéménytoldót, amely üzleti szempontból olyan jól bevált, hogy nemcsak létfenntartásunkat biztosította, de még pénzt is takarítottam meg belőle.


Amint zilált anyagi helyzetünket egyensúlyba hoztuk, a megkezdett aeroplán-szerű kísérleteket ismét jókedvvel folytattam. Minden törekvésem odairányult, hogy olyan modelt készítsek, amely az eddigi tapasztalatokat magában foglalja. Különösen az egyszerűségre fektettem nagy súlyt. A repülés biztonságát ebben a feltételben láttam. Ennek érdekében készítettem el a sokféle csúcsos, egyenes, hátrahajló, ékalakú, legömbölyített szélű szárnyformát, hogy megtaláljam köztük a legalmalmasabbat. Majd megállapodtam a sirályok, siklás közben használt, jellegzetes „tört V" alakú szárnytartásában. Ez nyújtotta a legkiválóbb egyensúlyi helyzetet. Az ilyen szárnyakkal ellátott model nem csúszott, nem ingadozott. Olyan simán, nyugodtan úszott — szinte beleragadva a levegőbe, — mintha csak rögzített légi síneken haladna. A tört V szárny mellett ezután egész aviatikai pályafutásom alatt mindvégig kitartottam, így jellemzője lett az utolsó, valóságos repülőgépemnek is. Jó tulajdonságait ma már az egész világ minden aviatikusa ismeri és a gépszerkesztők előszeretettel alkalmazzák is. (...)


A gép sikeres próbarepülése (szintén a kertben folyt le), annyira fellelkesítette Klafkát, hogy újra elővette minden rábeszélőképességét. A nagy gép megépítése érdekében próbáljam meg ismét, hátha akad valaki, aki mellém áll. Hosszas kapacitálás után újra kötélnek álltam.


Tehetős rokonaimhoz a világért se mentem volna. Már kitudódott, miben sántikálok s úgyis elveszett embernek tartottak. De Klafka mást is ajánlott. Azt magyarázta, hogy a szakemberek érdeklődését kell felébreszteni. Ez célszerűbb és biztosabb, mert hivatásuknál fogva közel állnak törekvésemhez és másként ítélik meg a technikai vívmányokat, mint a tájékozatlan laikusok. Ha sikerül csak erkölcsi támogatást is szerezni, kétségtelen, hogy könnyen találok majd ezután anyagi támogatást is!


Klafka terve nekem is tetszett; 1899-ben ebben láttam az egyetlen lehetőséget, amely terveim megvalósítását elősegíti.
Felkerestem tehát családunk egy régi, jó ismerősét: J. professzort. Elfogódva adtam elő jövetelem célját és arra kértem, hogy kézzelfogható kísérletekkel bizonyíthasam előtte a repülés megoldhatóságát.


Rámmosolygott és kezével legyintett. Majd vál-lamra tette kezét, mondván:


— Kedves fiam, komoly ember ilyen rögeszmékkel nem foglakozik. Nekünk tanároknak megvan a véleményünk a repülésről. Ezért azt tanácsolom, hagyja abba ezt a céltalan időpazarlást és ne foglalkozzék olyan dolgokkal, melyeket úgyse lehet megcsinálni. Nekem pedig nincs időm, hogy reménytelen próbálkozásokat nézegessek ...  


Azt hittem, hogy megnyílt a föld és azonnal elsüllyedek. El voltam készülve kételkedésére, de ez a rideg elutasítás, torkomra forrasztotta az ellenérveket. Bizony földrengést éreztem, hogy még ez a szerény kérésem se talált meghallgatást. Hiszen csak annyit reméltem, hogy sikerül esetleg hozzám csábítani. A többi pedig majd magától jön, mert a látottakra ugyancsak nagy szemeket fog mereszteni, akkor pedig lehetetlen, hogy mellém ne álljon. De határozott elutasításával még ez a kis remény is szétfoszlott. Szégyenkezve, szó nélkül támolyogtam ki az ajtón ...




Nem emlékszem már rá, hogy miként találtam haza, mert fejemet csak otthon mertem fölemelni. És ekkor oly nagy elkeseredés tört ki rajtam, hogy szegény Klafkát majd megvertem balsikeres ajánlata miatt.


A hűséges fiú el se akarta hinni, hogy így jártam ... és hozzá ismerősnél: mi lett volna, ha idegenhez állítok be? Bizonyosan kidobnak, vagy letartóztatnak mint közveszélyes őrültet — idéztem tovább a rémlátomást.


De Klafka nem hagyta magát. Majd azzal érvelt, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Egy rossz vélemény még nem jelenti mindenki gondolkozását. Próbálbálkozzak tovább. A kitartásnak meg kell hoznia gyümölcsét, stb.... és újra rá hagytam magamat beszélni, hogy folytatása legyen a kalandoknak.


Így elsősorban azt az érvelést fogadtam el, amely kevésbé kellemetlen következményekkel járhat, hogy az újságok szerkesztőihez ismét leveleket írjak. Véleményük azóta bizonyosan megváltozott. Hogy Klafka ezt a „bizonyosat" mire gondolta, mire építette — nem tudom. A felfogás megváltozását nem tapasztaltam sehol. De azért a leveleket megírtam és elküldtem. Meghívásomra egy árva lélek se jelentkezett, így „bizonyos"-nak csupán az mutatkozott, hogy leveleimet újból papírkosárba dobták.


A fiaskó után Klafka újabb tervet kovácsolt. Most már azt ajánlotta, hogy dolgaimat kérvényezzem meg a minisztériumban. Bizonyosan lesz érdeklődés.


Jó: megpróbáljuk ezt a „bizonyost" is. És napokon át rajzolgattam a terveket, írtam a kérvényeket és a repülés tanulmányát. Két ilyen beadványt készítettem, amelyben repülőgépem megvalósításához szükséges erkölcsi és anyagi támogatást kértem. Az egyiket a honvédelmi, a másikat a kereskedelmi minisztériumnak. Hetek múlva nyertek beadványaim „elintézést": a teljesíthetetlen kívánsággal a minisztériumnak nem áll módjában foglalkozni.. .


Most már nem tehettem magamnak szemrehányást, hogy nem próbáltam meg „mindent". De mit is várhattam volna 1900-ban mást, mint elutasítást? ...


(Folytatjuk)