XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (3)

A konstanzi kikötő a Boden-tó partján (Fotó Xántus)

A Boden-tó gyöngye


Kora délelőtt érkeztem meg Konstanz városába, pontosabban annak svájci részébe. Az állomásépület egyik folyosóján van a határ. Útlevelemet felmutattam, és már meg is ölelhettem rég nem látott rokonomat. Az, látva kimerültségemet, mely a hosszú útnak volt egyenes következménye, autóba tuszkolt és máris suhantunk Reichenau felé, mely amolyan szatelit városa Konstanznak. Gyors villásreggeli s csekély tízórai alvás után ébredtem fel, persze azonnal kifejezve abbéli óhajomat, hogy városnézésre szeretnék indulni.





— Rendben van — mondották vendéglátóim —, annál is inkább, mert az esti fényárban tündöklő Boden-tó valóban különleges látvány. Kezdjük talán először az euró-paszerte híres „Seepromenáddal", a tóparti sétánnyal, a konstanziak büszkeségével. Hatalmas hársfasor alatt izzanak fel a higanygőzlámpák, s vetnek fénypászmákat a parton horgonyozó százféle hajócskára, yollékra, szkúnerekre, jachtokra, kajakokra és kenukra. A Boden-tó kontinensünk egyik leghíresebb vízisport-központja, s még ilyenkor este is sorban futnak ki öbleiből a karcsú vitorlások és a fürge motorosok, hogy hajósaik a víz közepéről gyönyörködhessenek a déli, tehát a svájci partok felett emelkedő, csaknem háromezer méter magas csúcsok panorámájában. A lenyugvó Nap ugyanis már sötét fátylat terít a tóra, a csúcsok azonban még vörösen izzanak az alpesi fénynek, az „Alpenglühnnek" bíborában. És ahogyan megy lefelé a Nap, úgy elevenedik meg a sétány. Kigyúlnak az előkelő, de igen kétes hírű „Petit Paris" neonfényei is, hogy magukhoz csalják a rulettasztal mellé Fortuna istenasszony híveit.


A sétány végén megpihenek egy padon, s próbálom felidézni mindazt, amit a szépséges tóról tudok, amit tanultam vagy olvastam róla. 539 négyzetkilométerével Európa harmadik tava, ha nem számítjuk a Szovjetunió óriás állóvizeit. Bár nagyságban elmarad a Balaton és a Genfi-tó mögött, szépségében felülmúlja azokat. Tipikus kultúrtáj, anélkül azonban, hogy természetességéből veszítene valamit. A partokon ugyanis, a lehetőségekhez képest meghagyták az eredeti nádkeretet, melyekben rengeteg vízimadár talál menedéket. Sok rezerváció mind a német, mind a svájci, illetőleg osztrák részen őrzi utódaink számára a természet ritka élőlényeit, de magát a tájat is. Figyelmeztető táblák mindenütt; a partokon, csakúgy, mint a tó szigetein.


Az óriás víztükör nem tektonikus eredetű, tehát nem a földkéreg mozgásai szülték medencéjét, hanem a legutolsó jégkorszak gleccseróriásai, amelyeknek sziklába vésett medrét töltötte ki az ős-Rajna vize, amely ma Lustenaunál svájci területen ömlik a tóba hatalmas törmelékkúpot rakva le medencéjébe. A gyermekkorát élő folyó Konstanznál lép ki a tóból, s igyekszik Schaffhausen felé, ahol aztán sziklaszirtek sorozata próbálja megtörni erejét, de hasztalan. A híres vízesés pedig mintha csak próbára akarná tenni erejét... 


A tómedence két elágazása, az Utersee és az Überlingen szintén glaciális formációk. Két „gleccserfióka" emlékét őrzik. A kettőt elválasztó félszigeten Európa egyik legnagyobb idegszanatóriuma épült. Attól jobbra és balra pedig két sziget van: Reichenau és Mainau.


(Folytatjuk)


(Forrás: Xántus János: Világjáró bakancsok. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1975.)