 |
| Hofer András tiroli hős kufsteini szobra |
Kufsteini grádicsokon
Komor, szinte fekete esőfelhők kulisszái között rohant velem a nemzetközi gyors a bajorországi Rosenheimből a már osztrák területen levő Kufstein felé. A Tiroli Alpok varázsa szólított arrafelé, de nem utolsó sorban a híres kufsteini vár is, amelyben annyi, de annyi szabadsághős raboskodott a hajdani monarchia minden tájáról. És a természet tragikus díszletének esőíüggönye csak sejtetni engedte a Wilde Kaiser mészkőszikláinak merész kontúrjait, gigászi kőgörgetegeit, kétezres csúcsainak sziluettjeit.
És amint éles csikorgással fékezett a kúpmellű acélkolosszus, elsőnek a vár, a komor és impozáns „Festung" magasodott a lábainál zsibongó kedves és hangulatos kis városka fölé. Az állomástól keskeny vashíd vezet át az Inn túlsó partjára, egyenesen a hegyfokra kiugró erősség felé. Gyalog, de liften is fel lehet jutni oda. Magam az utóbbi — több látnivalót nyújtó megoldást választottam, s néhány perc múlva már ott állottam az Újudvar kedves kis terecskéjén, ahol a vár egyik nevezetessége, a Hősök orgonájának klaviatúrája van elrejtve egy kis szobácska falai mögé. Az óriás hangszer vezérlőasztalától 220 kábel fut a 80 méter magasban lévő Bürgerturm felé, ahol 26 regiszter szólaltatta 1813 sípon csendülnek fel legnevesebb osztrák és vendégművészek kezei alatt Handel, Bach és Mozart ünnepi miséi, motettái, vagy külön ünnepi alkalmakra szerzett kompozíciói. És a mélyzengésű sípok futamait csodálatos akusztikai hatásokkal veri vissza a Tiroli Alpok természetes amfiteátruma, a sziklák és robajos szurdokok akusztikai függönye.
Egy szűk kis kapun belépve indulok fölfelé. „A várba négyszázötvenkét grádics viszen, ha jól jegyzé meg Szulyovszky" — olvastam még odahaza az ott raboskodó Kazinczy Ferenc Naplójában. Magam is önkéntelenül megolvasom a „grádicsokat". Van benne már gyakorlatom, hiszen ugyanezt tettem Segesváron, amikor 175 lépcsőn az Iskolahegyre indultam, de ugyanígy számoltam a fokokat, amikor a Sipka-szoros hősi emlékműve felé kapaszkodtam Bulgária hegyei között, és hasonló grádicsokon lépkedtem Odesszában is a Puskin-szobor felé. És mindenütt horizontot tágító crescendo táguló perspektíváit kaptam cserébe fáradságomért. Itt azonban legalább is egyelőre, valami mondhatatlan félelem fog el. A korhadt deszkafedél alatt szörnyű lidércnyomásként nehezedik rám a pinceszagot árasztó nedves, penészes levegő. A szürke sziklafalakról fekete vízcseppek hullanak alá, s az itt-ott halványan pislákoló villanykörték lidércfénye rozsdás vasajtók vastag rácsaira hull. Mindenik fölé odaülik a dantei mottó: ,,Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménynyel."
De mintha már láttam volna ehhez hasonlót, éreztem volna ezt a tüdőt sorvasztó rettentő miazmát. Úti emlékeim között kutat agyam, amikor belém villan a felismerés. Igen. . . egy ugyanilyen esős, szomorú délelőttön a brnoi Spielberg kazamatáiban . . . Oda is a felséges császárasszony, Mária Terézia küldötte azokat, akik útjában voltak akkoron . . .
Önkéntelenül is meggyorsítom lépteimet, mert odafent a lépcsősor végén mintha parányi napsugárka incselkedne velem, még két perc, aztán ismét az Alpesek friss, hósza-gú genciánaiilata simítja lassan kisimuló homlokomat. A gigászi Bürgerturm lábainál lévő rondelláról veszem szemügyre az alattam és előttem kitáruló fenséges panorámát.
És biztosan megbocsátja nekem Kányádi Sándor, ha ideillő kufsteini verséből idézek: Kazinczy Ferenc "Fölérvén a négyszázötvenkettedikre, megállt és egyetlen tekintetével befödte a homályló hegyeket s a várat".
Megvallom, ezt tettem én is. Tekintetem, de fényképezőgépem lencséje is „befödte" a Wilder Kaiser kétezreseit, a Karlspitzét, az Ellmauert és a jellegzetes alakú Prédi-kálószéket is. És láttam nem messze a Kaiserlift drótkötélpályájának acélkábelét is csillogni s kivillanni a napsütésben. Ellenkező oldalon szépséges tóvidék tengerszemei bújnak meg az erdők sűrűjében, előttem pedig fönséges staffázst jelentő vártornyok, donjonok és bal-lusztrádok komor kontúrjai. Lám ez itt a Kaiserturm, ott távolabb a Wallenstein bástya, majd a Róka torony mellvédjei. De a derűs jelent villantó kilátás hangulatából visszazökkent a múlt komor évszázadaiba azoknak a börtöncelláknak sora, amelyek a szűk terecske mentén sorakoznak. Vasrácsos ajtói kísértetiesen nyikorognak a hegyek felől támadó szélben. Mintha a hajdani lakók sírása, nyöszörgése lenne.
Fejet hajtva görnyedek be az egyik cellába. Falán vastag penészbevonat szürke kárpitja. Csak a vízcseppek koppanása méri itt a lassan múló perceket.
Komoran fontolgatom, vajon ki nézhetett le innen az alig 2—3 téglányi szűk ablakrésen, a zöld mezők közt kanyargó szőkevizű Innre?...
A Kaiserturm harmadik emeletén... ma is áll az a 13-as cella, melyben ott raboskodott a „vasember" Wesselényi, Bacsányi és Kazinczy is. Utóbbiak azért, mert „vigyázó szemüket Párizsra vetették", és a francia forradalom eszméit tették magukévá.
Két márványtábla szól itt a 48-as szabadságharc magyar és lengyel mártírjairól, akiknek szintén Kufstein lett börtönük vagy éppen sírásójuk. Mondták, éppen a 13-as cella lakója volt Rózsa Sándor is, akit — a monda szerint — cipóba csempészett reszelővel próbált megszöktetni a vár alatt lakó kocsmáros világszép leánya.
Magam is kinézek a cella ablakán, aztán menekülök, ki innen a méteres falak fojtó szorításából, ki az Alpesek koszorúzta táj végtelenségébe. Hogyan is írta csak Kazinczy, akinek szobrát a dédácsi parkban rejti egy szépséges tisztás öle, a kufsteini várról?
"Gyönyörű lakás . . .
de szabadnak"
Vonatindulásig bebolyongtam a kedves kis tiroli városka utcáit. Lefényképeztem a bőrnadrágos, szőkehajú lurkókat, a dirndliruhás Grétiket és Annelieséket, és Hofer Andrásnak, a tiroli szabadsághősnek a szobrát is, amely messzire tekintően ott áll egy erdőcske tisztásán. Talán éppen az lsei-hegy felé néz, ahol kétszer is csatát nyert az egyesült bajor—francia hadak fölött.
Egyszerű földművesek és hegylakó pásztorok élére állt, de győzelmeinek ellenére, cserben hagyta őt a bécsi kamarilla. Egy alpesi pásztortanyán bujdosott, amíg áruló sző a hódítók kezére nem adta a hegyek hősét, Tirol büszkeségét, Andreas Hofert. Életét golyó oltotta ki Mantovában, de emléke elevenen él ma is, mert a népből sarjadt és a népért halt meg. Ezért tettem szobrának talapzatára egy szál hazulról hozott, túranaplómba préselt gyopárt . . .
(Folytatjuk)
(Forrás: Xántus János: Világjáró bakancsok. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1975.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése