JENS BJERRE: Vad Új-Guinea (3)

Pigmeus szépségek fürdője

Új-Guineában útnak indul a felderítő expedíció. Előbb repülőgépről tájékozódnak a népszámlálás lehetőségeiről, aztán beveszik magukat a dzsungelbe: kuruzslók, vad törzsi szokások és háborúságok kellős közepébe. A néprajzos, miközben jellegzetes tárgyi emlékeket gyűjt, ugyanakkor olcsó gyöngyöket, csecsebecséket, kéeket osztogat a lakosoknak, megismerkedik a sziget természeti ritkaságaival is.


*


Néhány nappal később, amikor Mizio-völgyi expedíciónkról már visszatértünk a laiagami járőrtámaszpontra, egyik este Dennys-szel a Lagaip-folyó kezdetleges fahídján álldogáltunk.


- Tud arról, hogy körülbelül tizenkét mérföldnyire innen a folyó egy hegy alatt folyik? - kérdezte. - Ez egyedülálló természeti jelenség. A folyók rendszerint megkerülik a hegyeket.





Hallottam már erről a természeti tüneményről, csak nem tudtam, hogy ilyen közel van ide. Dennys sem látta még, de Jim Cock-ram, a kissé keletebbre fekvő kepilani Apostoli Missziós Állomás hittérítője mesélt neki róla.


Mivel nagyon szerettem volna ezt a szokatlan természeti jelenséget filmen megörökíteni, másnap két teherhordóval elindultam fölfelé a kepilani missziós állomásra, amely a hegyek között, egy körülbelül 1200 méter magasságban fekvő fennsíkon van. A harmincöt éves új-zélandi Jim Cockram, aki - mint elmondta - maga is csak távolról látta a természeti ritkaságot, hajlandónak mutatkozott másnap odakísérni. A hely Új-Guinea egyik legnehezebben megközelíthető vidékén fekszik, mély szurdokokkal és szakadékokkal szabdalt, meredek mészkőhegyek között. Az egész vidék lakatlan, és az emberek félnek tőle.


Kora reggel indultunk el, s a helyi tolmácsot és luluait, Csgarát vittük magunkkal vezetőnek. A missziós iskola legidősebb növendékei közül néhány fiú szintén velünk jött. Több mint háromszáz métert kellett fölfelé másznunk, hogy a meredek mészkősziklák közötti szurdokba érjünk. Ösvény híján magunknak kellett utat vágnunk a liánok, páfrányok és a sűrű aljnövényzet között. Minél magasabbra értünk, annál nehezebben tudtunk továbbnyomulni, mert újra meg újra váratlanul nekiütköztünk a mohával benőtt, éles szikláknak.


Több órai fáradságos kapaszkodás után egy csúcsra értünk, amelyen legfeljebb három-négy embernek jutott hely. Erről a csúcsról csaknem közvetlenül alattunk egy mély szakadékba pillantottunk le. Láttuk a Lagaip-folyót, amint pontosan alattunk a hegyoldalban folyt - és eltűnt. Arról a helyről, ahol álltunk, nem láthattuk, tulajdonképpen hol hatol be a folyó a hegybe, de mivel egy bizonyos ponttól kezdve egyik oldalról sem lehetett többé megpillantani a folyót, nyilvánvalónak látszott, hogy csak a földben tűnhetett el.


-  Ha innen készítenék egy felvételt, az nem valami sokat mutatna - mondtam.
-  Igazán le akar itt mászni? - kérdezte Jim.
-  Hát, ha lehetséges. És ha már idáig eljöttünk, legalább próbáljuk meg, nem igaz? Mit gondol a luluai, fel tudnánk aztán újra jönni ide?


Csgara kivihetőnek tartotta a dolgot, de kijelentette, hogy ő még sohasem járt lent. Jim némileg gondterhelt volt, és a fiúk közül a legfiatalabbakat vissza akarta küldeni a missziós állomásra. Ök azonban maradni szerettek volna, s végül is engedélyt kaptak, hogy velünk jöhessenek.


Így vágtunk neki a leghajmeresztőbb Jeereszkedésnek, amelyben valaha is részt vettem. Csúsztunk-másztunk, csetlettünk-botlot-tunk, miközben igyekeztünk a csúszós liánokba és mohos sziklákba kapaszkodni. Az eső sok helyen mély barázdákat vájt a mészkőbe, s ezekből gyökerek nyúltak ki, de a legtöbb korhadt volt, és kifordult helyéből, mihelyt megfogtuk. Még az ereszkedő feléig sem értünk, s máris megbántam, hogy rábeszéltem Jimet a vállalkozásra. Az egyik fiú átbukott egy kiszögellésen, és súlyosan megsebesült a lábán. Tudtam, hogy ha valamelyikünk a lábát töri, azt nem tudjuk majd a magaslatra visszavinni. De megfordulni már késő volt. Mint a legyek, másztunk a lejtőn, ötven méterrel a morajló folyó fölött. Arra egyszerűen gondolni sem mertem, hogy hogyan fogunk visszakerülni a csúcsra. Jim folyton figyelmeztette a fiúkat: „Csak lassan, csak lassan!" - és valahányszor megreccsent egy ág, rémülten néztem, nem zuhan-e valaki a mélységbe.


Végre-valahára, az éles szikláktól összevissza vagdosva és kar-molva, mindannyian a szurdok aljára értünk.
A hegyről leszakadt tömérdek sziklatömb hevert itt, és a folyó hangos zúgással morajlott át rajtuk. Kétoldalt csaknem függőleges sziklafalak meredtek a magasba.


Felmásztunk a víz útjában álló legnagyobb sziklák egyikére, és innen láthattuk, hogy a folyó több ágra szakad, s ezeket elnyelik a hegyoldal üregei. Nem csodálkoztam azon, hogy a bennszülöttek félnek ettől a vidéktől, és gonosz szellemek lakhelyének tartják.


Miközben itt álltunk, lenyűgözve a színhely hatásától, Csgara felmutatott egy magasan a szurdok fölött emelkedő csúcsra. Széles vigyorral adta tudtunkra, hogy onnan föntről egyszer a mélységbe taszított egy embert.
A folyó vízállása alacsony volt, s így jól láttam, hogy a víz által a hegyoldalba vájt alagutak közül kettő egészen száraz. Elhatároztam, hogy kikutatom őket.


Összekötözött vesszőkből és ágakból nagy fáklyát csináltunk, és bebújtunk a szélesebbik alagútba. Mindenfelé sziklák hevertek benne, ezért nagyon nehezen tudtunk előrejutni. Alig hatoltunk pár méternyire a hegy belsejébe, eltűnt a napvilág. A fáklya imbolygó fényt vetett a nedvességtől csöpögő tetőre és falakra.


Vagy húsz métert tettünk meg a hegy gyomra felé, amikor az üreg összeszűkült, és abban a pillanatban erős légáramlat csapott meg bennünket. A fáklya hirtelen kialudt. Ez kétségkívül azt jelentette, hogy az alagút összeköttetésben áll egy mélyebben fekvő üreggel, amelyen a folyó áthalad. Hallottuk is alulról a víz morajlását.


Szemünk fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, és láttuk is magunk mögött a nagyon gyengén derengő fényt, de ez semmiképp sem volt elég ahhoz, hogy a sok sziklatömb között megtaláljuk utunkat. Ekkor szerencsére eszembe jutott, hogy a villanófénylámpám bent van a hátizsákomban, amelyet az egyik fiú vitt. Ügyetlenül kotorászva kivettem a lámpát, és felvillantottam. A másodperc töredéke alatt egy mély szakadékra bukkantunk, közvetlenül előttünk. Ha még néhány lépést teszünk, lezuhanunk a folyóba és elnyel bennünket a hegy gyomra.
Lámpámat többször felvillantottam, s minden villanásnál hátrább cipeltük poggyászunkat, és pár lépést visszabotorkáltunk az alagút bejárata felé.


Amikor végre kijutottunk a napvilágra, a fiúk szemlátomást megkönnyebbültek. Ott bent a sötétben minden bizonnyal iszonyatosan féltek. Most azzal vezették le feszültségüket, hogy bekiabáltak az üregbe, és a visszhangot figyelték. Csak éppen azt nem tudtuk, hogyan kerülünk vissza a hegyre. Arra nem is gondolhattunk, hogy ugyanazon az úton próbáljunk felmászni, amelyen leereszkedtünk. Végül Csgara rászánta magát, hogy felderítő útra induljon. A folyó különböző ágait követte, s amikor fél óra múlva visszatért, elmondta, hogy talált egy oldalsó szurdokot, amelyen ha átvergődünk, a hegy túlsó oldalára juthatunk. Sejtettem, hogy onnan látni fogjuk azt a helyet, ahol a folyó ismét kilép a hegyből, és elindultunk.


Háromórás, ugyancsak kimerítő mászás után, az oldalsó szurdokon keresztül végre feljutottunk a hegy túlsó oldalára. Ott megpillantottuk az egyik folyóágat, amint a hegyoldalból kiszakadt. Tulajdonképpen csak egy kis patak volt, ezért feltételeztem, hogy lejjebb még több ágnak kell előbukkannia. De mindannyian halálos fáradtak voltunk, így hát lemondtunk a megkeresésükről.


Egy másik természeti jelenséget azonban mégis felfedeztünk.


A hegy mentében hosszú sávként nyúlt el egy magas náddal borított hegyvidéki mocsár. Csgara rámutatott egy kopár, szürke dombra a mocsár túlsó végén, és azt mondta, hogy ott „fő a föld". Bizonyára egyike volt az iszapot fortyogtató kis melegforrásoknak, amelyekről már hallottam.


Ahhoz, hogy oda juthassunk, át kellett gázolnunk a mocsáron. Az iszap meg a víz térdünk fölé ért, és a talaj süllyedt alattunk. De a fiúk hosszú botokat hoztak magukkal, ezek segítségével kölcsönösen kihúztuk egymást, ha beleragadtunk az iszapba, ami nemegyszer megtörtént. Lépésről lépésre küzdöttük magunkat előre a szürke agyagból álló dombhoz. Ott egy körülbelül négy méter átmérőjű kis tóra bukkantunk, amelyben iszap fortyogott. Az iszaptó közepén mintegy félpercenként felduzzadt egy nagy buborék, majd hallható buggyanással szétpukkant. Minden alkalommal földgáz szagát éreztük. Egy hosszú karó végére kötöttem öt-hat gyufaszálat, meggyújtottam őket, s az égő gyufákat óvatosan az iszapbuborék fölé nyújtottam. Amint a buborék szétpukkant, méteres lángnyelv csapott a magasba, mire a fiúk rémülten hátrahőköltek. Egyikük véletlenül úgy nekem ütközött, hogy elvesztettem egyensúlyomat. Szerencsére Jim megragadta a karomat, de egyik csizmámmal így is belecsúsztam a forró iszappocsolyába.


Közben késő délután lett. Sietnünk kellett, ha még az est beállta előtt vissza akartunk érni a missziós állomásra. Hogy ne kelljen még egyszer felmásznunk a hegyre, nagy kerülőre szántuk rá magunkat. Hosszú út állt előttünk, de jókedvűen vágtunk neki.


Egyszer csak egy kis hegyi tóhoz értünk.
- Ezt Ipaepetének nevezik - mondta Jim, és megkérte Csgarát, mesélje el nekünk a tó keletkezésének történetét.


„Egyszer volt egy fiú, aki egyedül élt a nővérével, mert a szüleik már elhaltak - kezdte Csgara, mintha csak Andersen-mesét mondott volna. - Egy szép napon a fiú elment vadászni, rábukkant egy oposszumra, és elejtette. A tetemet levelekbe göngyölte, és egy fa odvába rejtette. Aztán tovább vadászott. Amint eltávolodott, a kimúlt oposszum emberi lénnyé változott, és a fiú képét öltötte magára. Elment a testvérek kunyhójához. Ott találta a lányt egyedül. Ekkor, hogy a fiún bosszút álljon, az oposszum elcsábította a leányt, majd újra felöltötte állat alakját, és visszaosont a fa odvába. A lány, persze, nagyon szerencsétlennek érezte magát. Zokogva kiszaladt a kunyhóból, és mivel a szemét elborították a könnyek, nem látta, merre fut. Addig szaladt, amíg egy mocsárhoz nem ért. Belesüppedt az ingoványba, és nem tudott többé szabadulni. Sírt, mint a záporeső, szakadatlanul, s könnyeitől a víz olyan magasra emelkedett, hogy belefulladt. Éppen ennek a tónak a közepén süllyedt el, ezért nevezik a tavat, a leány után, Ipaepetének."


Hazafelé tartó utunk ugyancsak fáradságosnak bizonyult. Eleredt az eső, mindannyian kimerültek és éhesek voltunk. A fiúk időnként ritmikus kiáltásokkal rázendítettek egy dalra, hogy el ne lankadjon a kedvük, és ez bennünket is serkentett. Többször kellett mocsáron és ingoványon átgázolnunk. Majdnem egész nap nedves csizmában jártam, s a dörzsölés következtében lassanként nagy sebek és hólyagok keletkeztek a lábamon, amelyek annyira kínoztak, hogy végül is le kellett vennem a csizmámat, és mezítláb mentem. Még mindig 2700 méteres magasságban jártunk, és amikor a páradús esti köd leszállt a tájra, olyan hideg lett, hogy a lábaim jégkoloncokká dermedtek.


Mezítláb botorkáltam, lábujjaim között dagadó sárral, s képzeletembenfelmerült a gyerekkorom. Akkoriban otthon, Jütlandon pásztorkodtam nagyapám tanyáján, és eszembe jutott, hogy esős hajnalokon, amikor a teheneket hajtva, csupasz lábamat meg akartam melegíteni, a friss tehéntrágyába léptem, és azon ugrándoz-tam. Mit nem adtam volna érte, ha dermedt, fájós lábammal most is valami meleg, kellemesen gőzölgő anyagba taposhattam volna!

(Forrás: Világjárók, 88. Gondolat, 1973)