Oldalak

2010. október 1., péntek

JENS BJERRE: Vad Új-Guinea (2)

Szépséges vízesés Nyugat-Tahitin

A Déli-tenger legtöbb szigete gazdagon meg van áldva idillikus természeti szépségekkel, Tahiti azonban valamennyit felülmúlja. A szigetet megszámlálhatatlan kék lagúna öleli körül, amelyeket korallzátonyok védelmeznek, megtörve és nyugodt ritmusú fodrozódássá szelídítve az óceán hatalmas hullámait. Mindenütt trópusi bőség és gazdagság: virágzó fák és bokrok, mályva, jázmin, gardénia és bougainvillea, kókuszpálma, banán, narancs, mangófa, dinnye és kenyérfa. Száz mérföldnyi műút futja körül csaknem az egész szigetet. A népesség fele Papeetében lakik, a többi a hegyek lábánál húzódó lapos parti sávok hívogató kis falvaiban él. Mindenütt gitárszó és nevetés hangzik fel, mindenütt barátságos emberek mosolyognak, hajukban virág.


A sziget vulkanikus eredetű, és a közepe csaknem lakatlan, mert hegycsúcsok tömkelege borítja, amelyet szakadékok és hasadékok, meredek sziklák s a legdúsabb trópusi vegetációval benőtt szurdokok és völgyek tesznek áthatolhatatlanná. Itt-ott kis folyókra, vízesésekre és csöndes erdei tavakra bukkanunk. Helyismerettel rendelkező vezető segítségével kétnapi gyaloglás és hegymászás árán megláthatjuk a sziget közepén a világ egyik legszebb hegyi tavát, a Vaihiriát.





Bár Tahitit majdnem kétszáz éve ismerjük, legmagasabb pontját, az Orohéna nevű, 2222 méter magas, kialudt vulkánt csak 1953-ban mászták meg első ízben - ugyanabban az évben, amikor a Mount Everestet.


A turisták meglátogathatják a Tahititői tíz mérföldnyire fekvő és éppen olyan szépséges Mooreát, amelynek körvonalai Papeeté-ből láthatók, és felkereshetik a körülbelül 90 mérföldnyire levő Bora Borát, ahol az eredeti polinéziai életformának még sok nyoma fellelhető. De mindkét szigeten épülnek már turistaszállók.


Ha elég ideje van az embernek, a tömérdek sziget közül kiválaszthat egyet. Francia Polinézia száz kis szigetből áll, amelyekből mintegy hatvan az állandóan lakott. Az egész lakosság száma 75 000, s ebből 65 000 az őslakó. Kereken 3000 európai - főleg francia - és körülbelül 7000 szorgalmas kínai telepedett meg a szigeteken. Az összlakosság fele Tahitin él.


A legdélibb szigetet Rapának hívják. Neve néhány évvel ezelőtt mint az „asszonyok szigete" bukkant fel hol itt, hol ott a világsajtó címsoraiban. Két hajótörött európai sportvitorlást ugyanis fogva tartottak a rapai nők, és a francia haditengerészetnek kellett „kiszabadítania" őket. Ezt az esetet azzal magyarázták, hogy a rapai férfiak az év túlnyomó részében a távoli tengereket járják -született hajósok mind -, és így a szigeten állandó a férfihiány. Amikor Irving Johnson kapitány, az író, Yankee nevű hajóján 1948-ban meglátogatta Rapát, megállapította, hogy minden férfilakosra hat nő jut. Egy másik szerző pedig a magányos férfiak paradicsomának nevezte a szigetet. Asszonyai mindent elkövetnek, hogy a férfiak életét kellemessé tegyék.


A legtöbb turista nem megy tovább Papeeténél, Francia Polinézia fővárosánál, ahol úgy lüktet az élet, mint sehol másutt a Csendes-óceánon.


Minden reggel a tahitiak valóságos áradata indul meg a városba gyalog, kerékpáron, autóbuszon, hogy eladják termékeiket és bevásároljanak. Ha turistahajó van a kikötőben, sokan ott maradnak éjszakára, és részt vesznek a mulatságon, amelyet a Quinn's Bárban szoktak megtartani. Erről a kezdetleges bambuszkunyhóról, amelyet 1927-ben nyitottak meg, amikor özönleni kezdtek a turisták, úgy beszélnek a világjárók, mint a párizsi Café de la Paix-ről, vagy az amerikai Las Vegasról és a riviérai Monté Carlóról. Itt nincs ugyan semmiféle luxus, de olyan eleven élet pezseg, mint sehol másutt. A Quinn's Bar „hét tenger csapszéke". Tíz óra felé a nagy táncterem zsúfolva van tahitiakkal és turistákkal. Egy gitárzenekar tahiti dallamokat játszik, és a vahinék bevezetik az újoncokat a ritmikus tahiti táncok tudományába, amelyek - mondjuk ki őszintén - leplezetlenül erotikus táncmutatványok, sok csípőrázással és térdhajlítással. Mindezt olyan őszinte vidámsággal és gyermekes életörömmel adják elő, hogy valóban ártatlannak és mulatságosnak hat.


Ha némelyik turista ennél a nyilvános előadásnál egy kicsit félszeg vagy éppen félénk táncpartnernek mutatkozik, a vahinék csintalan gyerekekként mulatnak rajta. Ha úgy találják, hogy az esti mulatság légköre nem forrósodik át elég hamar, nyíltan felkínálkoznak a férfivendégeknek, és magukkal viszik őket a tánctérre. Olykor egy lány nyelvet ölt, de egyáltalán nem sértő szándékkal. Egyszerűen csak azt jelzi vele, hogy közelebbről kívánja megismerni a vendéget. Ha a férfi elköveti azt a hibát, hogy a felhívásra nem reagál, akkor a lány pár pillanatig duzzog. Kétségtelen, hogy a lányokban több a vállalkozó szellem. Olykor néhány temperamentumos vahine hajba kap egymással ugyanazért a popa'áért, aki azonban nem simíthatja el a viszályt, csak annyit tehet, hogy tétlen szemlélőként kivárja az eredményt.


Amikor a Quinn's éjfélkor bezár, korai lenne hazatérni: ezért a vendégek többsége még elmegy Lafayette-hez, a várostól pár mérföldnyire levő kis pavilonba, ahová többnyire magukkal viszik a zenekart is és néhány láda hinanót - így nevezik az ottani sört. És folytatódik a mulatság a langyos trópusi éjszakában.


Tahiti szoros kötelékekkel tartja fogva az embert. De még mielőtt a sziget hegyei eltűntek a horizonton, a búcsú szomorúsága egy másik érzésnek adott helyet. A víz csobogása a hajó oldalánál és a gépházból kiszűrődő tompa ritmus, mint a mozgás árulkodó jelei, már az előttem álló új kalandokra és élményekre irányították figyelmemet.


Valahol a Csendes-óceánon átszeltük a dátumvonalat, és ekkor nyomtalanul eltűnt az életemből egy nap meg egy éjszaka. Eddig az időpontig természetes ajándékként kaptuk a napokat, de most egyet elvettek belőlük.


Tovább hajóztunk az óceánon, kikötöttünk a göndör hajú és erőteljes testalkatú melanézek lakta Új-Hebridákon és Új-Kaledó-nián, míg végre, sötét árnyékok alatt, feltűntek Új-Guinea zöldellő hegyei - éppen úgy, ahogy a portugál Meneses pillantotta meg őket több mint négyszáz évvel ezelőtt, amikor első ízben rajzolta be a térképre a szigetet.


(Folytatjuk)


(Forrás: Világjárók, 88. Gondolat, 1973)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése