Arumugam doktor ugyan meglepődik látogatásunkon, mert idegenek nem szokták felkeresni Mantivut, de az átkelés közben készségesen magyaráz. Több mint egy évtizede foglalkozik leprás betegekkel, jól ismeri életüket, mindennapi problémáikat.
- A világon több millióra becsülhető a leprások száma. Sri Lankán 140 ezer nyilvántartott betegről tudunk, ami az összlakossághoz viszonyítva elég rossz arány, s feltehetően még ennél is magasabb a fertőzöttek száma.
- Van ennyi kórházi ágyuk?
- Nem kell mindenkinek kórházban feküdni. A betegek zöme csak vizsgálatra és kezelésre jár be a kórházakba. A gyógyszereket természetesen ingyen adjuk - mondja Arumugam.
A csónak evezőse, a széles karimájú szalmakalapot viselő Johann Antony Xavier huszonnégy éve dolgozik az egészségyügyi állomáson. Nap mint nap. ő hozza-viszi az ápolókat és néha a betegeket a sziget és a szárazföld között.
Mantivu kis kikötőjében már többen várják a csónakot. Nagy ritkán ilyenkor szokott a posta megérkezni. A levegő mozdulatlan. A füllesztő forróságban első pillantásra kihaltnak, lakatlannak tűnik a sziget. Partra szállunk. Félénken lépek ki a csónakból, mintha elátkozott földre tenném a lábam. Vadivel, az ápolók főnöke elénk jön. Arumugam doktor bemutat, és megkéri, hogy legyen a kalauzunk. A kikötő közelében néhány épületrom tűnik fel. Kísérőnk magyarázatot ad a szomorú látványra.
- 1978-ban hatalmas ciklon pusztított Sri Lanka keleti partvidékén. Battikaloában is nagy károkat okozott. Mantivun több kórházépületet megrongált, leszakította a tetőt, és néhány lakóbarakkot romba döntött. Máig sem tudtunk mindent kijavítani.
A gondozott kertek között haladva földszintes téglaépületek tűnnek fel: a mozgásképes ápoltak otthonai. Néhány mankóra támaszkodó, ősz hajú, sovány, félmeztelen embert pillantunk meg. Közelebb megyünk, és szóba elegyedünk az egyik idősebb férfival. Szemmel láthatóan örül, hogy beszélgethet valakivel, s elmondhatja a baját. Kicsit meglepődöm, mert először azt gondoltam, nem szívesen beszélnek a betegségükről, s inkább ellenséges fogadtatásra számítottam.
- Philipp Anthony a nevem. Ötvenhárom esztendős vagyok. Trinkomaliban, a brit haditengerészetnél szolgáltam mint sofőr.
- Mióta él itt?
- Tizenhat esztendeje. Nincs családom, nincsenek rokonaim, a barátaim elfelejtettek. Senki nem látogat, de örülök, hogy maguk most eljöttek ide.
Megdöbbenve hallgatom a szavait. Vadivel int, s tovább megyünk. Séta közben röviden ismerteti a telep történetét:
- Angol keresztény misszió segítségével 1951-ben alapították a telepet. Abban az időben még sok fertőző beteg volt, s olyan korszerű gyógyszerekkel sem rendelkeztünk, mint manapság, ezért látszott célszerűnek az elkülönítés. Kezdetben angol, amerikai, ír és ausztráliai nővérek és orvosok dolgoztak Mantivun. Külföldről is jelentős anyagi támogatást kaptunk. Szirimavo Bandaranaike első választási győzelme után a segélyek hirtelen elapadtak, a külföldi nővérek, orvosok eltávoztak, s azóta mindent saját erőnkből kell megoldani. Az akkori betegek többsége már meghalt. Ma 106 embert, köztük 17 nőt gondozunk. Az épületek felújítására szerény költségvetésünkből nem telik, a ciklonok gyakran ismétlődő pusztításait kizárólag a saját szűkös eszközeinkkel tudjuk kijavítani - mondja keserűen, miközben a legnagyobb, szélrohamoktól megviselt külsejű kórházépülethez közeledünk.
Az egyik kórteremben 15-20 beteg van, valamennyien előrehaladott állapotban. Az ápoltak a földön elhelyezett koszos matracokon és piszkos lepedőkkel leterített vaságyakon ülnek vagy fekszenek. Közönyös arckifejezéssel, teljes apátiába süllyedve bámulnak maguk elé. A málló vakolatú, repedezett falak jelzik, hogy az egészségtelen trópusi klíma nemcsak az emberek fizikumát sorvasztja, hanem a házakat sem kíméli. A kórtermek szegényes berendezése néhány ütött-kopott lemezszekrényből és rozoga székből áll. A mennyezetről a sérült lapátú ventilátor mint valami élettelen, kiterjesztett szárnyú madár lóg le. Valamikor működött, de ma már nem enyhíti a fülledtséget.
Vadivel odalép egy tolókocsiban ülő, révedező tekintetű öregemberhez. Kanavadipillai 18 éve van itt. Földművelő volt, egy közeli faluból került a telepre. Él a családja, de eddig még senki sem látogatta meg. Levelet sem szokott kapni. Úgy látszik, a hozzátartozók teljesen megfeledkeztek róla. A lábát hamarosan amputálni kell. Öreg már a műtéthez, s a szíve sem jó, nemsokára hetvenéves lesz, de az orvosok szerint nincs más lehetősége a további életben maradásra.
Két fiatal ápoló hatalmas fémkondérokat tesz a kórterem előtti, gyalulatlan deszkából összetákolt asztalra. Megkezdődik az ebédosztás. A felsorakozó ápoltak szánalmas látványt nyújtanak. Az ápolók minket is megkínálnak, de képtelenek vagyunk akár egy falatot is elfogadni. Az egyhangú ebéd főtt rizsből és vegetáriánus zöldségkeverékből áll. Néhány idősebb ápolt ujjcsonkjaival képtelen az önálló étkezésre, s a kanalat sem tudja megfogni; őket a társaik etetik.
- Húst már évek óta nem tudunk a betegeinknek adni. Havi 50 ezer rúpia a költségvetésünk, ebből kell fedezni a 30 ápoló és az orvosok fizetését, a telep fenntartásának költségeit, s az ápoltak megélhetését - közli szomorúan kísérőnk.
Földön ülő, tigrisarcú fiatal fiú emeli ránk kétségbeesett szemeit. Pillantásán látszik, benne még nem hunyt ki a remény, hogy talán visszakerülhet az egészségesek világába, ahonnan ez az iszonyatos kór száműzte. Vadivel elkomorodva szólal meg:
- Szenajeszuri Gáliéban élt. Halászként dolgozott. Éppen az esküvője előtt derült ki a betegsége. A menyasszonya rögtön otthagyta. Sajnos túl későn került ide. A lepra nemcsak a kezét, lábát, hanem már az arcát is megtámadta, amikor először vizsgálta orvos. Fájdalmat nem érez, ez fájdalommentes betegség. Ha az orrcsont is roncsolódik, tigrisarc keletkezik. Tükör az egész telepen nincs, de látják egymást, sejtik magukról, hogy milyen lehet a külsejük; emiatt sokszor vannak lelki gyötrelmeik. Szenajeszurinak három testvére él, de soha senki nem látogatja, még a szülei sem keresik fel. Ő azonban még mindig bizakodik, bár azt tudja, hogy halászni már nem lesz képes csonka ujjaival. Minden csütörtökön és vasárnap - a látogatási napokon - kivonszolj a magát a csónakkikötőbe, és várja a családtagjait. Késő estig a parton ül és a lagúna vizét nézi, az ételét is az ápolók viszik utána. A betegek fizikai állapotukat, bármennyire súlyos, könnyebben el tudják viselni, mint azt a lelki, érzelmi sivárságot, amit a lepra okoz. A magány és a kitaszítottság tudata van rájuk a legnyomasztóbb hatással.
- Nem próbálkoztak valamilyen elfoglaltságot teremteni, munkát adni számukra?
- Sokan olyan állapotban vannak már, hogy szinte magatehetetlenek. A barakkok rendben tartásán, a kertjük gondozásán kívül mást nem várhatunk el tőlük. Néhányan az ápolóknak segítenek a főzésben, házimunkában, gyógyszerek szétosztásában. Ketten a gazdasági ügyek intézésében vesznek részt, illetve a hivatalos nyilvántartásokat vezetik. Van egy kisebb könyvtár, de ezt nem veszik igénybe; mindössze három ember olvas rendszeresen. Az egyikük tanító volt, a másik kettő katona. Tudjuk, hogy sok egymás közti konfliktusuk szűnne meg, ha értelmes, tartós elfoglaltságuk lenne, de a megfelelő feltételek hiányában ezen nem tudunk segíteni.
Az egyik lakóbarakkból kedves arcú idősebb apáca lép ki. A fehér ruhás nő elhasznált kötszereket dob a szeméttartóba, melynek tartalmát naponta elégetik. Cecília Paneloe nővér a telep megalapítása óta dolgozik Mantivun. Battikaloában él, de idős kora ellenére minden második napon megjelenik a leprások között, akik nagy tisztelettel, szeretettel és megbecsüléssel fogadják. Ő jelenti az állandó kapcsolatot a külvilággal, az élettel. Mindenkit név szerint ismer, s minden beteghez van kedves szava. Állhatatosan, önfeláldozóan végzi munkáját immár három évtizede. Senkitől sem kap ezért pénzt, elismerést, kitüntetést, s amikor megkérdezem tőle, miért vállalja ezt a nehéz szolgálatot, csendesen csak annyit válaszol: - Ez a kötelességem.
(Gondolat, 1989. Világjárók, 186. - A beszámoló adatai az 1980-81-es időszakra vonatkoznak.)
Illusztráció: Vadivel főápoló és Cecilia nővér, akik a legtöbbet tesznek a leprás betegekért. Jobb szélen a szerző.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése