KUBASSEK JÁNOS: A veddák földjén - Sri Lanka szigetén (1)

Kubassek János, a Magyar Földrajzi Gyűjtemény (Érd) igazgatója, egyetemistaként 1980-81-ben tíz hónapos délkelet-ázsiai utazást tett, s ennek egyik fontos állomása Sri Lanka szigetének felkeresése és tanulmányozása volt. Könyvében (A veddák földjén - Sri Lanka szigetén. Gondolat, 1989. Világjárók, 186.) egyrészt olvashatunk kalandos utazásának körülményeiről, valamint a különleges ország egzotikus látnivalóiról. A hátizsákos, szerény anyagi eszközökből fedezett utazás körülményei folytán a szerző „alulnézetben" látta és tapasztalta az egyszerű emberek sanyarú mindennapjait; az élet kis mozzanatai is megragadták a figyelmét, s így olvasói is bepillanthatnak az ország népének mai, kendőzésmentes, valós életébe. A beszámoló adatai az 1980-81-es időszakra vonatkoznak.

*

Mantivu, a leprások szigete

BATTIKALOÁBAN * KITASZÍTVA AZ EMBEREK KÖZÜL * A CIKLON PUSZTÍTÁSAI * MEGRENDÍTŐ TALÁLKOZÁSOK * FÁJDALOMMENTES BETEGSÉG * CECÍLIA NŐVÉR

Sri Lankán tett barangolásaink egyik legmegrendítőbb élményét a szigetország keleti partvidékén, Battikaloában szereztük. A város a tenger és a lagúnák között, egy másfél kilométer széles homoksávon található. Az első gyarmatosítók, a portugálok figyeltek fel a korábban jelentéktelen kis halásztelepülésre. Az új riválisok, a délkelet-ázsiai indonéziai gyarmatuk felől terjeszkedő hollandok Ceylonba való behatolásának megakadályozására 1628-ban egy ma is látható erődítményt építettek. A jól megválasztott kis sziklaszigetre emelt várat a természet adta lehetőségek is védelmezték. A krokodiloktól hemzsegő környező sós mocsarakon egyetlen állandóan szemmel tartható töltésút vezetett az erődig. A bevehetetlennek hitt erősség katonáit a malária és a sárgaláz alaposan megtizedelte. Amikor 1638-ban megjelentek a hollandok, nem az erődítmény vastag falaival volt baj, hanem a gyilkos éghajlattól megrendült egészségű portugál katonák kitartása és bátorsága fogyott el. Néhány órai harc után feladták a keleti partvidék legjelentősebb portugál bázisát.

A várat mi is felkeressük. Az erődítmény bástyáiról széttekintve a pálmafákkal szegélyezett lagúnák csendes világa tárul elénk. A száraz évszakban teliholdas éjszakákon furcsa, megfejthetetlen eredetű hangok hallatszanak a víz felől. A helybeliek „éneklő halakként" emlegetik a zümmögő hangok feltételezett okozóit, de egyes halászok véleménye szerint a furcsa zajok a lagúna hullámai által sodort üres kagylóhéjaktól erednek. A jelenség okára még nem találtak egyértelmű, tudományos magyarázatot. A portugál, majd a holland gyarmati katonák e falakon őrségben állva, a kísérteties hangokat hallva elmélkedhettek, miért kell nekik a megszokott szülőföldtől, a hozzátartozóktól távol eltölteni az egyhangú, ólomlábakon haladó esztendőket ezen a fojtó levegőjű, egészségtelen klímájú vidéken.

Battikaloában a malária és a sárgaláz ma már nem szedi az áldozatokat, de létezik egy olyan szörnyű betegség, mely testet-lelket roncsoló hatásával vetekszik a trópusok más félelmetes nyavalyáival, s hosszan tartó, akár évtizedekig elhúzódó szenvedéseket okozhat.

A Dél-Ázsiában töltött hónapok alatt sok mindenhez hozzáedződtünk. Az első hetek elteltével már nem hatott újdonságnak a megcsonkított koldus vagy a nyomorék kisgyerek látványa. A Battikaloa közelében található, lagúnákkal körülvett Mantivu szigetén ért benyomások azonban sokáig szinte megbénították a gondolkodásomat. Az emberi nyomorúság fájdalom nélkül szenvedő áldozataival találkozva, a világ új, számomra eddig ismeretlen dimenziói nyíltak meg.

A városban hozott össze a sors a kisszámú keresztény közösség papjával, Lopu tisztelendő úrral. A negyven év körüli, művelt, olvasott, politikai kérdésekben, európai ügyekben is meglepően tájékozott pap meghívott otthonába, s kedves marasztalására néhány napig a vendégei voltunk. Esténként, vacsora után hosszasan beszélgettünk a szellős verandán elhelyezett, gyékénnyel borított kényelmes fotelokba telepedve. A kert végében már a várost övező lagúna barnászöld vize hullámzott. A túlsó parton sorakozó magányos palmirapálmafák szeszélyes, sötét kontúrvonalú árnyakként rajzolódtak ki a lenyugvó naptól bíborvörösre festett trópusi égbolton. Az egyik alkalommal a Sri Lanka-i egészségügy helyezete került szóba.

- Az elmúlt években történtek előrelépések e téren, de néhány vonatkozásban még aggasztó problémákkal kell szembenéznünk. Tíz éve dolgozom mint pap a közeli Mantivu szigetén, a leprások között. Nagyon sajnálom ezeket a szerencsétleneket, s azt is tudom, a vasárnapi misék nem adhatnak elegendő vigaszt számukra. Elgondolkodtató és szomorú dolog, hogy ezt a betegséget még mindig nem tudtuk felszámolni - mondja Lopu.

- Az utcákon itt nagyon ritkán találkoztunk leprásokkal, ellentétben Indiával, ahol a nagyvárosokban lépten-nyomon százával ostromolják a külföldieket alamizsnáért - szólok közbe.

- Sajnos Sri Lankán is sok a leprás, csak a turisták ritkán találkoznak velük. Többet megtudhatnak erről a problémáról, ha felkeresik Mantivu orvosait. A vezető doktornőt jól ismerem, ha érdekli önöket, telefonon beszélek vele, és meglátogathatják a telepet.

- Nem lesz ez veszélyes számunkra? - kérdezem aggodalmasan.

- Attól nem kell tartaniuk, hogy megkapják a betegséget. Az ápolók hosszú évek óta dolgoznak a szigeten, s a családjukkal együtt ott is laknak, de még egyikük sem betegedett meg. Ezek a szerencsétlenek már nem fertőznek. Nem egészségügyi, hanem emberbaráti okokból különítik el őket a társadalomtól. Szabadon kimehetnek a városba, de ritkán élnek a lehetőséggel, mert tudják, mindenki undorodva fordul el tőlük - hangzanak Lopu tisztelendő szavai.

Iszonyatos lehet egy lepratelep, de ez is hozzátartozik Dél-Ázsiához. Útjaimon nemcsak a turisták számára nyomtatott, színes prospektusok reklámozta egzotikumok vonzottak, hanem mindig érdekelt a sokszínű valóság, az élet, aminek árnyékos oldalát észrevenni és megnézni nem éppen kedvtelés, de sokszor több tapasztalatot és ismeretet ad, mint a képzett idegenvezetők gyakran monoton egyhangúsággal eldarált mondókája. A kíváncsiság erősebbnek bizonyul az ösztönös viszolygásnál. Ilyen lehetőség ritkán adódik. A leprafertőzött ázsiai országok - India, Thaiföld, Burma - hatóságai a leprozóriumokat szigorúan elzárják, külföldieket nem engednek be, s csak nagyon szűkszavú tájékoztatást adnak az országukban előforduló lepra-megbetegedésekről, a betegek ápolásáról. Lepratelep meglátogatása kizárólag hosszadalmas, bonyolult engedélyezési eljárás után lehetséges, mire a kíváncsi utazó - többnyire szenzációéhes újságíró - legtöbbször megunja a hiábavalónak tűnő, reménytelen kilincselést.

Némi töprengés után úgy határozunk, hogy felkeressük a telepet. Gyalog ballagunk el a város határában található lagúnához, ahol egy szerényen felszerelt egészségügyi állomás működik. Minden reggel innen indul a csónak, hogy az ügyeletes orvost és a szükséges kötszert, gyógyszert, valamint élelmiszert átvigye Mantivu szigetére.

A tágas épületben kínos rend és nagy tisztaság uralkodik. Dr. Puloaganathan, a fiatal orvosnő barátságosan fogad. A szellős, kellemesen hűvös hallban telepszünk le beszélgetni.

- Lopu tisztelendő úr telefonált, hogy szeretnék meglátogatni a telepet. Természetesen nincs semmi akadálya. Fertőzéstől nem kell tartaniuk, ezek a betegek már nagyon előrehaladott állapotban vannak - mondja a doktornő.

- Mitől lehet megkapni a leprát?

- A fertőzés módját máig sem tisztázta pontosan az orvostudomány. Annyi bizonyos, hogy a kórokozók a bőr vagy az orr nyálkahártyájának hámsérülésén keresztül jutnak a szervezetbe.

- Hogyan terjed a betegség?

- A lepra bőrről bőrre, közvetlen érintkezés útján terjed. Elsősorban a szegényebb néprétegek között szedi áldozatait.

- Milyen összefüggés van a szegénység és a lepra között?

- A primitív életkörülmények, a higiénia, a megfelelő tisztálkodás elhanyagolása hozzájárul a lepra terjedéséhez, de a meleg, nedves, trópusi éghajlat is kedvez a baktériumoknak. A felnőtt lakosság nagy része ellenáll a betegségnek, a gyermekek viszont igen fogékonyak. A fertőzés sokszor fiatal korban történik. Az idejében felismert és szakszerűen kezelt betegség nyom nélkül gyógyítható.

- Miért nem fordulnak orvoshoz a fertőzöttek?

- Sajnos sok ember, amikor észreveszi magán a lepra első tüneteit, vagy azt hiszi, hogy majd magától elmúlik, vagy megijed és eltitkolja a baját. Attól fél, hogy a családja, a barátai kitaszítják, és magára marad nyomorúságával. Pedig a kezdeti stádiumban levő leprát már teljesen meg tudjuk gyógyítani. Amikor elhatalmasodik az emberen a kór, és szemmel látható tünetei: bőrelváltozások, fekélyek, a végtagok sorvadása, majd teljes elhalásai is megjelennek, legtöbbször már késő van: ilyenkor már csak megállítani tudjuk a betegséget, s megakadályozni, hogy továbbfejlődjön.

- E tünetek jelentkezése előtt honnan tudhatja meg a beteg, hogy leprás?

- A kézen és a lábon érzészavarok lépnek fel. A megtámadott testrészen a beteg nem érez sem meleget, sem hideget, de még a fájdalomra is érzéketlen. Ezután a szemöldök és a szempilla gyakran kihullik, majd az orr deformálódik. A csontot sem kíméli a lepra: rendszerint az orrcsontot támadja meg először. Az arcról később átterjedhet a szemre, ami súlyos látási zavart, sőt vakságot eredményezhet.

- Miért választotta ezt a szörnyű munkát? - tör ki belőlem az iszony, de az orvosnő nyugodt, egyszerű feleletét hallva, elszégyellem magam.

- Az orvos munkája soha nem szörnyű. A betegeket, akármilyen borzalmas látványt is nyújtanak, kezelni, gyógyítani kell, ez a kötelességünk. Szeretem ezt a munkát, és szívesen végzem, mert örülök, hogy segíthetek másokon. Két éve fejeztem be az egyetemet, s amikor megkérdezték, elvállalnám-e a Mantivu-sziget lepratelepén megüresedett állást, távol a szüleimtől, azonnal igent mondtam, s azóta sem bántam meg. Néhány perc múlva csónakon indul át a kollégám, Arumugam doktor, és ha akarják, elkísérhetik - fejezi be a beszélgetést az orvosnő.

(Befejezése a következő bejegyzésben)