LOUISE JILLEK-ALL: Hívd Mamadoktort!

„Hívd Mama-

doktort!" - hangzik a könyv címe, de a lapo-

kon az áll, hogy Mama-

dokor, Mama Mganga, ahogy Tanzániában hívták Louise Jilek-Allt, hívás nélkül is ott terem, ahol úgy érzi, hogy szükség van rá. A norvég származású, ma Kanadában élő orvosnő eredetileg kutatómunkáját végezni indult Kelet-Afrikába, de a kórházaktól távoli kis falvakban a legkülönbözőbb gyakorlati szakorvosi feladatok hárultak rá - a foghúzástól kezdve járványos betegségek gyógyításán át szülések levezetéséig. Írásának érdekes, izgalmas fejezeteit olvasva megismerhetjük azt a küzdelmes utat is, amely az epilepsziás betegek törzsi hagyományokkal ellentétes kezelésének elfogadtatásáért, az ilyen betegségben szenvedők társadalmi kirekesztettségének enyhiteséhez vezetett. Louise Jilek-All a kifafa betegek gyógyításához egy zürichi kórház vezetője, Landolt professzor támogatását is elnyeri, Afrikából történő végleges távozása után pedig Kanada szervezi meg gyógyszerellátásukat. A szerzőnő nem hallgatja el a kudarcokat, a lelkiismeret-furdalásokkal végződő sikertelen napok gyötrelmeit sem. A gyermekcipőben járó egészségügyi ellátás heroikus küzdelmet kíván tőle, az élet beleélő képességet, sok türelmet és megértést követelő feladatok elé állítja. Könyvében egy, a szó nemes értelmében vett humanista személyiség harca tárul fel előttünk a sokszor rosszul táplált, legyengült betegek életének megmentéséért. (Cseke Gábor)

Ngombe gyermekei

A száraz évszak a végéhez közeledett. A Mahenge-hegy lejtőjén, ahova a Ruaha misszió telepedett, a sűrű trópusi erdő elég nedvességet tartalmazott, a fák és bokrok buja zöldek maradtak. Lent a síkságon azonban a levelek elszáradtak, a fű megbarnuk. Tűz söpört végig a száraz füvön, a bokrok megfeketedtek tőle, a síkság pedig csupasz lett, és szárazabb, mint valaha. A vadállatok megijedtek a füsttől, nyugtalanná tette őket a védelmet jelentő sűrű bozót és magas fű hiánya, helyüket nem lelve kóboroltak a hatalmas földeken, s estefelé a néhány megmaradt kicsiny vizesgödörnél gyűltek össze. Ezek felszínén növények úszkáltak, és ez némileg gátolta a víz apadását. A tavak körül hemzsegtek az állatok; békák brekegtek a levelek közt, és ezernyi rovar zümmögött a zöld szőnyeg felett; a parti bozótban oroszlánok és hiénák vártak szomjas prédájukra. A mozdulatlan vízfelszín alól időnkén víziló prüszkölő feje bukkant fel; mintha a mélyben leselkedő számtalan veszélyre figyelmeztetne.

A síkságon élő emberek maguk is súlyos vízhiányban szenvedték, de féltek a természetfölötti hatalmaktól, melyek szerintük a vizesgödrök felett lebegnek. Inkább azt az áporodott folyadékot használták, amit még fel tudtak húzni a kútjaikból, bár szenvedtek a szomjúságtól és a piszoktól. Ez alatt az idő alatt egyre több beteg érkezett Ruaha missziójába, és az atyák a segítségemet kérték.

Amikor megérkeztem a misszióba, kisgyerekek sereglettek a terepjáróhoz. Egymásba kapaszkodtak, olyanok voltak, mint egy riadt őzcsapat; ijedten és kíváncsian néztek rám. Megtudtam, hogy a távoli Ngombe falu gyermekei. A tanítójukkal jöttek a misszióba, hogy kigyógyuljanak a bilharziasisból, ebből a parazita okozta betegségből. A zavaros tavak körül játszó gyerekek különösen könnyen kapják meg ezt a betegséget, mert a bilharziasis kórokozójának lárvái akkor fúródnak a bőrbe, ha valaki belemegy a vízbe. A hólyag falán telepednek meg, fájdalmat és igen nagy vérveszteséget okoznak. A sovány, rosszul táplált gyermekekre néztem, és azon tűnődtem, elvállaljam-e a kezelésüket, olyan vadaknak látszottak; s ráadásul nem is szuahéliul beszéltek, hanem valamilyen más nyelven. A kezelés megerőltető lenne számukra, és egy hétig tartana. Hogyan tudnám szemmel tartani ezeket a zabolátlan gyerekeket a többi munka mellett, amit el kell végeznem? A tanító észrevette, hogy habozom, kiáltott valamit, és a gyerekek a bokrok közé szaladtak. Hallottam, hogy nyöszörögnek pisilés közben. Csakhamar visszatértek, a fájdalom könnye még ott csillogott az arcukon, és sovány kezükkel felém emelték az üvegeiket: mutatták a benne levő véres vizeletet. Hogy is küldhetném őket vissza a falujukba ilyen betegen? A misszió minden segítséget felajánlott, élelmet és szállást is. Azt mondták, a tanító majd velük marad, tolmácsol, és segít a gyerekek gondozásában. Végül nagy szorongással ugyan, de elvállaltam a munkát.

A kúra első napja valóságos lidércnyomásnak tűnt. Ezeknek a vadonban nevelkedett gyermekeknek minden új és rémisztő volt. Már akkor is nagyon féltek, amikor az első injekcióhoz sorakoztak. Tágra nyitott szemmel nézték, ahogy előkészítem a fecskendőket. A tanítónak hosszasan kellett rábeszélnie az első gyereket, hogy lehajoljon az injekcióhoz. Az ezt követő sikoly hatására a többieknek majdnem eszét vette az ijedtség. De mivel meg akartak gyógyulni, összeszedték a bátorságukat. Este elmentem a szálláshelyükre. Arra gondoltam, legjobb lesz, ha kellemesebb körülmények közt is találkozom velük, reméltem, akkor kevésbé fognak félni. Először igen félénken viselkedtek, de azután a kíváncsiság győzött, és közelebb jöttek. Óvatosan meg is érintettek. Nevetésben törtek ki, amikor a szandálomban megmozgattam fehér lábujjaimat; tudni akarták, vajon mindenhol fehér vagyok-e. Sötétedéskor együtt költöttük el szerény vacsoránkat - ettől felszabadultabbak lettek, néhányan énekelni kezdtek. Amikor látták, mennyire tetszik nekem, a többiek is bekapcsolódtak. Különösen szép látvány tárult elém: a lámpás kicsiny, pislákoló lángja

visszatükröződött élénk, vidám szemükben, fogaik csillogtak, ahogy kinyitották a szájukat, és teli torokból énekeltek.

Másnap délután a gyerekek már mosolyogtak, amikor megláttak, és az egész injekciózás sokkal gyorsabban ment. Kis lókötők! Akik már keresztülmentek a megpróbáltatáson, odajöttek hozzám, és vidáman nézték a sorban állókat. A várakozó gyerekek növekvő aggodalommal egyik lábukról a másikra álltak. Néhányan felsírtak, a többiek meg fütyörésztek, hogy feloldják feszültségüket, de amikor sor került rá, mindegyik bátran lehúzta a nadrágját. Az emberek együttérzően nevettek, amikor a gyerekek sírva ugrándoztak, s kezüket az injekció helyére tapasztották.

Negyedik nap vizeletük tiszta volt, de rosszul érezték magukat, fáradtak voltak. A hatóanyagtól hánytak. A tanító vigasztalta őket, amennyire csak tudta - engem egész nap lekötött a többi beteg. Esti látogatásomkor nem láttam egyetlen boldog, éneklő gyereket sem. Lehorgasztott fejjel üldögéltek, csak azt várták, hogy lefekhessenek. Megijedtem, s elhatároztam, következő nap hagyom őket pihenni, mielőtt megkapják az utolsó injekciót. A tanítónak meghagytam, hogy sokat adjon nekik inni, és tartsa őket az árnyékban.

Másnap különösen meleg volt, és nagyon sokat dolgoztam a rendelőben, nem értem rá a gyerekekről érdeklődni. Majdnem beesteledett már, mire a szálláshelyükre siettem. Senkit sem találtam ott, a gyerekek elmentek. Megtudtam, hogy nagyon rosszul érezték magukat, anyjuk után áhítoztak, és délben elszöktek, hazaszaladtak. Megdöbbentem: a tanító anélkül ment el, hogy beszélt volna velem. Nyilván nem fogta föl, milyen betegek a gyerekek. Az egész vállalkozás miatti rossz előérzetem sajnos túlságosan is megalapozottnak bizonyult. Nyomasztott a közelgő szerencsétlenség érzete. Elképzeltem a betegségtől és a befejezetlen kúrától legyengült gyerekeket, amint a tűző napon futnak a bozótosban, élelem és víz nélkül, órákon át. Több mint ötven kisgyerek - és csak egy felelőtlen felnőtt vigyáz rájuk. Mi lesz? Mit tehetnék? Vacsora közben nem éreztem az étel ízét.

- Isten kezében vagyunk - mondta az egyik atya, amikor észrevette aggodalmamat.

Neheztelve néztem rá. Ez nem volt vigasz a számomra. Odakint gyors léptekkel közeledett valaki. Engem kerestek. Halálsápadt lettem; megérkezett az első szörnyű hír. Az egyik kislány, röviddel azután, hogy hazaért szülei kunyhójába, összeesett és meghalt. A többi gyerek ijedten és teljesen kimerült állapotban hever szanaszét a faluban - mondta a futár. Esteledett. Semmit sem tehettem.

Másnap kora reggel a missziót vezető atya látogatott meg a szökevény tanítóval. Arcuk komor volt. Még egy kislány meghalt az éjszaka, és a falusiak izgatottak lettek, megrémültek. Meg voltak győződve róla, hogy az összes gyerek meghal. Azt beszélték, boszorkány vagyok, és a halott gyerekeket valamilyen gonosz célra akarom felhasználni. Szívem kalapált, a lábam remegni kezdett.

- Azonnal oda kell mennem.

Az atya rám nézett.

-Veszélyes lehet.

-Akkor is mennem kell! Meg kell gyógyítanom a gyerekeket, különben mind meghal! - kiáltottam.

Ezzel senki sem szállhatott vitába. Az atya nagy nehezen beleegyezett, hogy elvigyen. Gyorsan összepakoltam egy hétre való gyógyszert és segédeszközt, azt elküldtem a teherhordókkal, mi pedig hamarosan a falu felé motoroztunk. Gondolkodásra, vagy azt mérlegelni, mi vár ott rám, nem volt idő.

A bozóton át vezető keskeny ösvény hepehupás volt, időnként veszélyes is. A gyerekeknek legalább fél napba telhetett, mire hazaértek. Amikor az első kunyhókhoz érkeztünk, a nap már perzselt. Emberek állták el az utat. Jövetelünk híre eljutott Ngombéba, bár sejtelmem sincs, hogyan, hiszen sokkal gyorsabban haladtunk a motorral, mint ahogy egy ember futni képes. A sorfalat álló emberek, a falu öregjei, tudni akarták, mit keresek ott. Le kellett ülni velük és óvatosan elmagyarázni, mi történt. A tanító kézenfekvő okoknál fogva nem mondta el nekik, hogy a gyerekek a kezelés befejezése előtt szöktek el. Azért vagyok ott, hogy végigcsináljam, amit kell. Az öregek tanácskoztak, majd hívtak, kövessük őket az egyik kunyhóba. Azt állították, hogy „félholtan" fekszik ott az egyik betegem. Látni akarták, mit tudok tenni érte. Szerencsére a kisfiú nem volt nagyon rossz állapotban, csupán gyenge és kimerült az éhségtől, szomjúságtól. Hamarjában készítettem egy kis cukros vizet, mert ez az orvosság a bozótosban sokszor bizonyult hatásosnak az éhhalál küszöbén álló emberek számára. A gyerek nemsokára jobban lett, s mivel mindenki látta ezt, megengedték, hogy továbbmenjünk.

Egy kiégett mezőn, a kis iskolaépület közelében állt egy félig leomlott sárkunyhó. Ott helyeztek el. Az atya lerakta a holmimat. Azt mondta, küldjem majd el a misszióba az egyik teherhordót, aki a felszerelésemet hozza, ha vissza akarok menni. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, felszállt a motorra, és elhajtott. A motor száraz hangja visszhangzott a síkságon, majd elhalkult a messzeségben, csak a forró levegő vibrált a fű fölött, mint azelőtt. Az élet itt kegyetlen: érzelmeknek nincs helyük. Egy pillanatig tanácstalannak éreztem magam, ott álltam egyedül ezek között az idegen, gyanakvó emberek között, akik most csendes kíváncsisággal méregettek. Sóhajtottam, és követtem őket a faluba. Egy térre vittek, ahol fűvel fedett kunyhók álltak. Hallottam a kiliót - ez kántáló dallam, amit a gyászolók szoktak énekelni. Az öregek odavittek, ahol a kislány éjszaka meghalt. Bementem, s azt reméltem, hogy ez a gyerek is csak „félholt" lesz. A kedves arcú kislány háton feküdt egy földre terített gyékényen, törékeny karja és lába kinyújtva, szeme csukva, kis hab a szája szélén. És fájdalom, végtagjai merevek, ez a valaha élő test teljesen hideg. Letaglózott a bánat, csak álltam, és néztem őt. Csend volt a kunyhóban.

- Sajnálom, semmit sem tehetek - mondtam.

Ahogy kiléptem a napfényre, vad csapat tört elő a bozótból. Összeborzolt hajú nők ordítoztak, rikoltoztak, arcukat fehérre mázolták, fejükre marékszám szórták a földet. Hanyatt vetették és dobálták magukat, leszaggatták ruhájukat. Tudtam, csak a halott lány gyászoló rokonai lehetnek. Ez a jelenet teljesen felkavarta egyébként is bűntudatos lelkemet. Eltámolyogtam onnan, és valahogy visszataláltam nyomorúságos viskómba.

Szerencsére a két férfi megérkezett a misszióból. Az egyik szakácsnak jött, és a kunyhóban szállt meg, a másiknak az volt a feladata, hogy körutaimon utánam hordozza a felszerelésemet. A tanító odajött hozzám, és megpróbált visszatartani. Azzal érvelt, hogy a házak nagyon távol állnak egymástól, s a nagy forróságban fárasztó lenne a köves utakon gyalogolni. Inkább akkor gondolt volna erre, amikor hazaengedte a gyerekeket! Túlságosan zaklatott voltam, semhogy szót fogadjak neki. Egyik kunyhóból a másikba siettem, melyek legsötétebb zugaiban hevertek erőtlen kis betegeim, félőrülten a félelemtől, éhségtől és szomjúságtól. Senki sem mert közel menni hozzájuk, amióta hazaértek. Legtöbbjük lázas volt. A malária ragályos betegség Afrikában, és fizikai vagy érzelmi megpróbáltatás után lángol fel, úgyhogy maláriaellenes gyógyszereket, szíverősítőt és varázsszeremet: cukros vizet adtam nekik. Nagyon megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy ez jót tesz az apróságoknak; már nem féltek annyira, fölkeltek, és tettek néhány lépést. Hamar túljutottak a krízisen. Miközben a tanító az utasításaimat fordította, az anyák arcán félelem és remény, gyanakvás és bizakodás tükröződött. A sötétség beálltáig a gyerekeknek több mint a felét meglátogattam, és a többiekről sem érkezett riasztó hír. A szállásomra vánszorogtam, magamba erőltettem egy kis csirkét és rizst, amit a szakács készített. Néhány tojást is hoztak, ami mindig a jő szándék jele, s ez megnyugtatott.

Éjszakai sötétség telepedett a kunyhóra. Az ágyam egy favázból állt, melyre sodrott köteleket feszítettek, és vékony gyékénynyel takarták le. Valódi paradicsom a bogaraknak. Hogy milyeneknek, azt fárasztó lett volna kinyomozni. Mindenesetre csíptek, s nem tudtam elaludni. A hold bevilágított a tető résein, és a trópusi éjszaka zajai szűrődtek be hozzám. Valahonnan gyereksírás hallatszott. Úgy tűnt, mintha állatok lopóznának a fűben, valahol odakint hiéna vonított, és az iskolaudvaron át egy kunyhóból is hangok hatoltak hozzám. Ott lakott az a kislány, aki meghalt első este. Néhányan felzokogtak, majd amikor a hold magasan járt az égen, a gyászolók a kunyhó előtt rakott tűznélénekel-tek. Egy férfi kántált - talán az apa:

- Aj ... aj ... aj ... iiiii. . . ma ... va ... úúúú ... je ... le ... maúúú ... -, majd szívet tépő zokogás hallatszott. Volt valami különös szépség abban, ahogy a hang felerősödött, majd elhalkult - mintha égbe kiáltaná a bánatot. Lenyűgözve hallgattam. Órák teltek el, de még akkor sem maradt abba. A hang, úgy éreztem, fokozatosan átjárja a testemet. Szomorúsága egyre jobban elhatalmasodott bennem, és komor, bűntudattól terhes gondolatok tagióztak le. Mit keresek én Afrikában? Milyen jogon avatkozom bele ezeknek az embereknek az életébe - én, aki nyelvüket, szokásaikat sem ismerem? Akaratlanul is csak boldogtalanságot, halált idézek elő. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy felkeljek. Oda kell mennem a gyászoló apához, mondani neki valamit, vele sírni - aztán mégsem mertem. Ehelyett megint átadtam magam önkínzó gondolataimnak. A gyerekek talán jobban féltek, mint sejtettem. Bárcsak jobban vigyáztam volna rájuk! A tanító valószínűleg nem is értette egészen az utasításaimat. Ez az éjszaka megkérdőjelezte egész Afrikában végzett munkám értelmét. Ráébredtem, milyen kétes eredménnyel kecsegtet a tömegek gyógyítása, ha az egészségügyi ellátás rosszul szervezett. Az európai gyógyszerekbe vetett hitem is megrendült, hiszen ezeknél az embereknél számtalan, számomra ismeretlen tényező módosíthatja a hatásukat. Ezt az éjszakát sohasem felejtem el. Reggelre elcsendesedett a kántálás, már nevetést is lehetett hallani. A kimerültségtől mély álomba zuhantam.

Még egy fárasztó nap - vándorolni a bozótosban, izzadni a napon, meglátogatni a gyerekeket, legyengült betegeket vizsgálni, kalapáló szíveket hallgatni, gyógyszert adni és megnyugtatni az aggódó szülőket. Azoknak a gyerekeknek az állapota, akiket előző nap elláttam, szépen javult, és már várták kedvenc cukros vizüket. Azoknál, akiknél még nem jártam, elkelt a segítség. Az egyik család, amelyhez utoljára mentünk, messze lakott, egy dombon. Fáradtan másztam meg a meredek ösvényt, s ellenséges, izgatott emberek fogadtak. Azt állították, hogy a kislány, akit szintén a misszióban kezeltem, haldoklik. A kunyhóban sötét volt, a levegő füstös és fülledt a sok embertől, akik a kislányt figyelték. A tűz pislákoló fényénél megpillantottam a gyermeket: félig eszméletlenül feküdt a földön. Görcsös rángások futottak végig a testén. Bőre tüzelt, ajka cserepes, száraz volt. Megpróbáltam inni adni neki, de arca eltorzult, nem tudott nyelni. Kértem az asszonyokat, vigyék ki az árnyékba, és fektessék egy gyékényre. Engedelmeskedtek, bár nagyon vonakodtak, és előbb alaposan megvitatták egymás közt, mit tegyenek.

A gyerek nyögött. Sápadt volt, és mély ráncok barázdálták szája és orra környékét. Szeme felakadt. Valóban haldoklott! Letérdeltem mellé, és előkészítettem egy szíverősítő injekciót. A levegő hirtelen vészjósló feszültséggel telt meg. Felnéztem. Egy csapat férfi állt mellettem, kezükben dárda és bozótvágó kés, tekintetük elszánt. Kísérőim és az asszonyok eltűntek.

- Semmi injekció! Eleget kapott már a lányom! - mondta a kislány apja szuahéliul. Hangja fenyegető volt, a férfiak közrefogtak. „Ha a gyerek meghal, én is meghalok - villant át az agyamon. - Megölnek, mert félnek." Gyomromban csomót éreztem, elgyengültem, hányingerem lett. Nem volt menekvés. Fejemben kavarogtak a gondolatok. Nem halhat meg a gyerek! Ugyanaz a gyógyszer tablettában is megvolt. Erőt vettem magamon, és egy kanál vízben összetörtem egyet. Rendkívül óvatosan, lassan beleöntöttem a kislány szájába összeszorított fogai között. Már majdnem meghalt. Jól emlékeztem rá; az egyik legvadabb gyerek volt a társaságban. Hátamon izzadság csorgott végig, és nem néztem a férfiakra.

A lázát is le kellett vinni. Gyógyszert nem adhattam neki, mert féltem, hogy a keserű, maláriaellenes tablettát kihányná. Valami anyagot kértem, de senki sem mozdult, így hát levettem a kendőmet, vízbe mártottam, és körbetekertem vele a kislány lábát. Homlokát is borogattam, és újra meg újra próbáltam rávenni, hogy nyelje le a szívgyógyszert. Közben úgy tűnt, a kislány megértette, vagy inkább megérezte, milyen helyzetben vagyok. Mindent megtett, hogy segítsen. Hosszú idő múlva - úgy éreztem, órák teltek el - pulzusa lelassult, láza lejjebb ment. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, elájulok, de az önfenntartás ösztöne munkált bennem, és éberen figyeltem a betegen végbemenő minden változást. Estefelé ivott egy kis cukros vizet, majd kinyitotta a szemét, és rám mosolygott. Mint amikor a felhő mögül átsüt a nap, a feszültség enyhülni kezdett körülöttem. A férfiak lazítottak fenyegető testtartásukon, valaki felnevetett, az asszonyok tüzet gyújtottak, és az udvaron mindenki folytatta napi munkáját. Az apára néztem. Ő is mosolygott, és együtt figyeltük a most már édesdeden alvó gyermeket.

A tanító visszajött, s miután megnyugtattam az apát, hogy a lánya életben marad, fogtam a holmimat, és elindultam lefelé a dombról. Hullámokban tört a rosszullét elgyengült, sajgó testemre, s meg-megálltam, hogy visszanyerjem az erőmet.

- Szörnyen fáradt lehet - mondta félénken a tanító. Kísérőimnek támogatniuk kellett a köves úton a sötétben, és amikor hazaértem, enni is fáradt voltam. Lefekvés után még mindig remegtem, s nyugtalanul füleltem az éjszakában. Sírás hallatszik a távolból? Üzenet, hogy a kislány mégis meghalt? De az éj csendes volt. Még az iskola mellett lakó család sem jajveszékelt. Halkan beszélgettek, valószínűleg a nap eseményeiről. Lépések odakint. Megmerevedtem a félelemtől.

- Ide hallgasson! - szólt egy barátságos női hang. - Akarja, hogy egyikünk magával maradjon? Nem fél egyedül?

Nemleges választ adtam, mondtam, hogy nem félek, de azért jólesett. Mégiscsak embernek néznek! Kezdtem megnyugodni, s végül azzal a homályos érzéssel aludtam el, hogy jóvátettem vétkemet. Életemet kockáztattam a kislány életéért. Ő él, én is élhetek - így van rendjén.

Másnap lassan kaptattam fel a dombra, s figyeltem, nem hallom-e gyászolók énekét. Merjek-e odamenni? Minden csendes volt, úgyhogy a kislány biztos túlélte az éjszakát. Amikor beléptem a kunyhóba, felült, mohón várta a cukros vizet, és mindent megivott, amit adtam neki. Szeretettel és egy kis büszkeséggel néztem rá. Ez a kis vadóc igazán élni akar - ugyanúgy, ahogyan én.

Nem volt több baj a gyerekekkel, de azért a biztonság kedvéért ott maradtam még néhány napig, mielőtt üzentem volna az atyáért. Az emberek most már mindenféle panasszal felkerestek. Örültem ugyan a bizalmuknak, de ugyancsak kifárasztottak. A tennivalóknak sohasem akart vége szakadni. Mégoly kimerülten sem mertem visszautasítani senkit, nehogy megint fellángoljon a gyanakvás és az ellenséges hangulat. Hajnaltól jöttek, és gyakran enni sem maradt időm. Csak napszálltakor fejeződött be a munkám, mivel azt mindenki megértette, hogy a betegekkel csak napvilágnál tudok foglalkozni. Azelőtt sohasem fogadtam olyan megkönnyebbüléssel az estét, mint akkor. Egyik délután megérkezett az atya, s civakodó embercsoport közepén talált rám. Elsápadt, de aztán megértette: azért perlekednek, hogy odajuthassanak hozzám. Gyorsan összepakoltunk, s közben próbáltuk lecsendesíteni a hangosan tiltakozó betegeket. Mindenkit biztattunk, hozzák el beteg rokonaikat a misszióba; majd ott meggyógyítom őket. De még amikor motorra szálltam, akkor is a ruhámba csimpaszkodtak, és gyógyszerért könyörögtek. Megint belém mart a lelkiismeret-furdalás. Hiszen segítséget várnak tőlem. Helyes-e, hogy így hátat fordítok nekik? Ez mindenkinek, aki Afrikában szembe mer szállni élet és halál kihívásával, örök dilemmája. Bárhová kerül az ember, néhány súlyos beteg életben marad, mert hozzájut a megfelelő gyógyszerhez; s ha elmegy, másoknak meg kell halni, mert nem kapják meg a kezelést. Fáradtan hunytam le a szememet, a falu és népe eltűnt mögöttem. Tudom-e valaha is vállalni azt a szerepet, amit ezeknek az embereknek a sorsában játszom?

(Részletek a hasonló című könyvből)