A nagyvá-
rosok kanáli-
sait valami romanti-
kus titokza-
tosság veszi körül. Párizs, London és New-York csatornáiról regényeket írtak s Budapest közönsége is felfigyelt már néhány olyan esetben, amikor az üldözőbe vett betörő vagy másfajta bűnöző bebújt a kanálisnyiláson s valahol a Dunánál bujt elő, ott, ahol az egyes gyűjtőcsatornák beletorkollnak a nagy folyamba.
Az ilyen szórványosan előfordult esetek azonban csakhamar feledésbe merültek s a főváros milliónyi lakosságának alig is van fogalma arról, hogy milyen a pesti főcsatorna, milyen érdekfeszítő csónakon végighajózni a Nagykörút alatt!
Első hallomásra szinte hihetetlenül hangzik, hogy a körutak alatt csónakázni lehet, hogy akár gyalogszerrel, akár vizijáróművel huszonhárom kilométernyi utat lehet megtenni a nagy kanálisban, a föld alatt….
Pedig ez így van. A véletlen vezetett rá erre a szenzációs lehetőségre s úgy tudom, hogy én voltam az első magyar újságíró, aki az elmúlt nyáron vascsónakon hajókázott végig a földalatti folyón, a sötét boltívek alatt, a bizonytalan színű, zavaros, de gyorsiramú víz szürke tükrén. Ez a földalatti expedíció annyira érdekes volt, leírása nemcsak időszerű, de tanulságos is.
A körutak hosszában, a sok hirdető-oszlop között fel sem tűnnek azok a hatszögletű vasházikók, amelyeken keresztül le lehet jutni a gyűjtőcsatorna belsejébe. Egy ilyen lejárónál rámborítottak egy vízhatlan vászonköpönyeget, kinyitották a kulcsrajáró ajtót s a különös expedíció megindult a tekergő vaslépcsőn a föld alá. A csatorna néhány állandó munkása nagy, térdenfelüli gumicsizmákban előttem jár, kezükben acetilenlámpa, amelynek fénye a sötétség növekedésével egyre hatásosabbá válik.
A nyirkos, szellőzetlen pincék dohossága száll föl alulról, azt azonban csakhamar megszokja az ember s néhány perc multával már nem is érzi azt a szagot, amely először vissza akarta riasztani a vállalkozástól. Téves tehát az az elképzelés, hogy a kanálisban valami irtózatos bűz fogadja az embert, ami persze nem jelenti azt, hogy itt lenn valami nagyon kellemes, ozóndús volna a levegő!
*
A vas csigalépcső tekerőzve ereszkedik a mélységbe s néhány méternyire a kocsiút széle alatt egy szűkebb, boltozatos folyosóba nyílik. Ez az élére rakott téglákból ágyazott folyosó még mindig lejt, míg végül főcsatornában ér véget.
Ahogy ide leérkeztünk, mindkét oldalról mély sötétség vett körül t a szennyvizlevezető főcsatorna alagútja csak néhány méternyi hosszúságban mutatja meg magát, éppen csak annyira, amennyire a kézilámpák fénye rákényszeríti. Azontúl megmarad a titokzatos tömegnek, amely igyekszik a maga rejtelmeit eltakarni a betolakodó elől.
A lámpa fénye azonban néhány méternyi körzetben világosságot áraszt s előttem áll a hatalmas alagút, amelynek közepén betonágyban, gyors iramban száguld a zavaros, sötétszinü szennyvíz, mindkét oldalán 80-80 centiméter széles, beton gyalogjáróval. Ezen a keskeny, víztől el-elborított kis ösvényen végzik munkájukat a csatornamunkások, akik állandóan halásszák ki a vízből az úszó, nagyobb tárgyakat.
Közvetlen a lejárat aljában vízmentes ponyvával kibélelt, tágas vascsónak himbálódzik. Elől is, hátul is egy-egy acetilenlámpa. A rendes csónakok elmaradhatatlan kelléke, az evezőlapát is hiányzik, mert nincs szükség rá. A ladikot vaskampók segélyével néhány csatornamunkás húzza-tolja a gyalogjáróról. Megindul útjára a furcsa és nem mindennapi expedíció.
A vizialkotmány vasoldala neki-nekiütődik a betonpartnak, hangos, dübörgő zaj keletkezik, amely ott vész el valahol a bizonytalan sötétségben, a kísérteties boltivek alatt. A lámpák imbolygó fényt vetítenek a nedves falakra és a vízre, rohanó áradatra. A felszinen alig úszik valami, mert a nehezebb tárgyak a fenéken sodródnak.
Itt egy fadarabka, kifacsart citrom héja, elázott báli félcipő, bedugaszolt orvosságos üveg, rongyfoszlány, szalmaköteg és sok olyan apró tárgy, amit emberek nem mernek a szemétkosárra bízni. Mindez megy, sodródik a Duna felé.
A gyalogos munkások gumicsizmája zaj nélkül tapad a beton elöntött lapjaira s csak néha hallatszik egy hangos, acélos dörej, amikor fejünk felett, a körut forgatagában egy-egy száguldó autó, nagy súlyos teherkocsi kereke átfut a vasból való csatornafödémeken.
A furcsa kirándulást képeken is meg akarom örökíteni, ami azonban nagy nehézségekbe ütközik. Magneziumporral dolgozó lámpáin néhányszor csődött mond, mert a villanópor a nedves levegőben oxidálódott. Végre azonban ez a szándékom is sikerül és megvan az első fényképfelvétel a kanálisban való csónakázásról! Közben folytatjuk utunkat. Kísérőm egyes helyéken bemondja, hogy hol járunk, mi van a fejünk felett. Már elhúztunk a Baross uccai mellékcsatorna beömlése mellett és eljutottunk a Boráros tér alá.
Itt találkozik a Dunapart mellett elhúzódó főcsatorna a körútival. Mindkettőnek öt méter az átmérője s így a találkozás helyén egész tágas barlang terül el, néhány méternyire a kocsiút alatt! Innen a két csatorna most már egyesülten fúrja magát végig a Soroksári út alatt az összekötő vasúti híd tövében levő központi csatornaszivattyú telepig.
Itt-ott, a boltozat tetejéről hatalmas vasrácsok függnek alá a fejünk fölött. Régebben ezeken fogták fel a nagyobb úszó tárgyakat, most üzemen kívül, rozsdásan tapadnak az alagút felső pereméhez, mint szunyokáló óriási denevérek…
*
Jóval előttünk élénk csobogás hallatszik, amely mindinkább zuhogássá válik. Nem tudom, mi lehet ez?
-Jön a Niagara! – mondja valaki a kísérők közül.
Ez a Niagara pedig nem egyéb egy kis vízesésnél, egy magasabb mellékcsatorna befolyásánál. Amint a lámpa sugara odavetődik, megcsillan a vízpor, csobognak az apró hullámkarikák és felkúsznak a betonjáróra. Tréfás fantázia kellett ahhoz, hogy a kis vízesésnek a Niagara nevet adják! A csatornajáró munkások azonban csak így nevezik és egészen komolyan beszélnek róla. Nekik tájékozásul szolgál az egyforma alagútban.
Amint elhagyjuk ezt a helyet, egyre fojtóbb kellemetlenebb lesz a levegő. Pállott, foghagymaszagú gázak terjengenek a boltozat hoszszában és mindegyre a robbanás lehetőségét hozzák az eszünkbe. Mert a furcsa, fojtó, romlott levegő: mocsárgáz. Az egyik munkás - kezében a lámpával előre merészkedik. A láng ég tovább nyugodtan, nincs veszedelem. Ezen a helyen ömlik a főcsatornába a Közvágóhíd szennyvize s mert itt a Duna felé kanyarodik a kanális, megszorul a levegő. Nekivágunk a még hátralevő útnak!
Még néhány perc s a távolból szürke, letompult nappali fény tör a mélységbe: elérkeztünk a szivattyútelep területére, ahol a csatorna egy nagy szennyvízgyűjtő medencébe torkollik. Itt zsilipek zárják el az áradat további útját, mert innen a szennyvizet szűrés után elektromos szivattyúk emelik át a Dunába vezető csatornában. Az úszó és a fenéken sodródó tárgyak nem kerülnek a Dunába mert ezeket előzőleg kihalásszák.
Az egész, több kilométeres úton elő állatot nem láttam, egyetlen patkány sem surrant el mellettünk, mert ezek a külvárosok szűkátmérőjű csatornáiban tanyáznak, ahol emberi látogatók nem háborgathatják őket. A pesti ember elgondolásában életrekelt embriókat és gyermekhullákat sem láttam, noha a csatorna munkásai azt mondják, hogy ilyeneket is nem egyszer sodor magával a víz!
*
A szűrőmedence végét vetette a csónakázásnak. Ebben a hatalmas, földbesülyesztett medencében munkások dolgoznak és kiszedik a szűrőrácson fennakadt tárgyakat, nehogy azok belekerüljenek a szivattyúgépekbe és megrongálják azokat. Ezek gépek óriási munkát végeznek, hiszen ők emelik át a szennyvizet; amely főváros 469 kilométer hosszúságú kanálisaiban összegyűl.
A főváros a szűrőtelepen új, modern gyűjtőmedencét épít, ahol felesleges lesz a kellemetlen emberi munka, mert az iszapot a nagyobb tárgyakat is hatalmas, rézsútemelkedő, elektromos üzemű, végtelen szűrőrácsok fogják kiemelni beledöntik egy ugyancsak végtelen, spirális felvonóba, amely viszont egyenesen zárt vaskocsikba dönti majd azt.
Ma gödröket töltenek fel ezzel az iszappal, amely egyébiránt a legkitűnőbb trágya. A terv az, hogy ezt az iszaptrágyát a Dunáig fúrt külön alagutakon speciális úszályhajókba viszik majd s e hajók a folyam mentén fekvő községeket és uradalmakat olcsó trágyával fogják ellátni. Hogy mekkora értéket képvisel ez a most felhasználatlan szennyvíziszap, az kitűnik abból, hogy az utóbbi öt esztendőben több mint 100.000 köbméter ilyen zápot termelt ki magából a csatorna s ez mind kárbaveszett!
A pesti oldal szennyvízéből rendes körülmények között 2000 liter jut másodpercenként a gyűjtőmedencébe, amit a szivattyútelep géppel átemel a Dunába torkolló csatornába. Ez a csatorna az összekötő vasúti híd mellett, a parttól 70 méternyi távolságban a Duna - pontja alatt 4 méternyi mélységben ömlik a folyamba.
A főcsatorna éppen ezért nem ömölhet egyenesen a Dunába, hiszen árvíz esetén a víz visszafolyna a városba és elárasztaná azt. A szennyviz főcsatorna, amíg az átemelő telepig ér 2 ˝ métert esik, kilométerenkint 10 centiméter a lejtése.
Az expedíció végeztével szinte sajnáltam, hogy nem csónakáztam végig város alatt. Mert a főcsatornában el lehet jutni a Margithídig, Kőbányára, a Városligetbe és végig lehet sétálni vagy „regattázni” az összes körutak alatt
Ma még csak nehézkes vascsónakon, de már szó van arról, hogy az ellenőrző utak gyors bejárása céljából motorcsónakokat állítanak üzembe s ekkor a robogó villamosok és autók alatt motorcsónak rohan majd a páros egyik végétől a másikig - a föld alatt.
Gyagyovszky Emil
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése