Nyugati hun őseinket kutatva Belső-Ázsiában
Második alkalommal indult magyar expedíció a nyugati hunok nyomába egykori birodalmuk területére. A tavaly nyáron Észak-Mongóliában az I. Nemzetközi Hun Konferencián vett reszt Dr. Obrusanszky Borbála történész-orientalista és társa, dr. Balogh Ildikó orvos (mindkettő Budapestről), ahol előbbi előadást tartott a hun eredetű magyar méltóságnevekről. Ulanbatorban a múzeumi anyagot tanulmányozták, majd Belső-Mongóliában, Hohotban hun szakértőkkel találkoztak. A déli hunok fővárosa, Tongvancseng (Fehérvár) megtekintése után a Xian-i Egyetemen szintén hun szakértőkkel beszélgettek.
Az idei csoport két taggal bővült: Boz Lake Norberttel Rimaszombatról, Felvidékről, és e sorok írójával Marosvásárhelyről.
Egy hónap alatt két fontos helyre szeretnénk eljutni, a hun birodalom nyugati területeire, Ningszia es Kanszu tartományokba. Előbbi tartományban van Gao Ping, a hunok egykori fővárosa, amely Kr. után a IV. században virágzott, és Tongvancseng előtt volt eleink fővarosa. Kutatjuk a múzeumok, könyvtárak, könyves üzletek anyagait. Adatokat, emlékeket keresünk e kevésbé kutatott népcsoporttal kapcsolatosan.
Attila vezérünk a nyugati hunok leszármazottja. A déli hunok kiegyeztek a kínaiakkal, egykori hazájuk, ah ol most vagyunk, Belső-Mongóliában ma Kína része. Azok a hunok, akik Mongóliában éltek és nyugatra mentek, azok a fekete hunok. A fehér hunok India területére vándoroltak, róluk dr. Aradi Éva irt könyvet.
Utunk másik célja Tibet, ahol többek közt a „bön” vallást is tanulmányoznánk. Ennek maradványait megtaláljuk Magyarországon a népi hitéletben, valamint nyelvünkben is. Erről később.
Magam külön is gyűjtök. Népi- és természetgyógyászati szakíróként a magyar népi orvoslás (amely megőrizte a táltos-gyógyászat elemeit) kapcsolatát keresem amongol népi gyógyászattal, valamint a kínai és tibeti Hagyományos Orvoslással. A közös elemekről későbbi tudósításaimban írok részletesebben. (Eddig két mongol adatközlővel beszéltem, igen érdekes anyagot mondtak magnómra.)
Utunk augusztus 11-én este kezdődött volna, amikor gépünk a budapesti Ferihegy 2 repülőtérről kellett volna hogy felszálljon, de a csomagtér ajtaja meghibásodása miatt másnapig várakozott, míg a hibát kijavították. Tíz órát tartott a légi utazás, reggel helyett délben érkeztünk Pekingbe.
Harmincöt fokos párás meleg csapott meg, ahogy kiszálltunk a repülőből. Rengeteg mandulaszemű ember mindenhol. Megérkeztünk Ázsiába! A messzi Keletre! Első nap csak a környék sétáló utcáját fedeztük fel, ahol nyugati rendezettség, tisztaság fogadott. Az itthon megszokott kirakatok, reklámok... Itt nyugalmas az élet, sétálnak a jól öltözött, ápolt keleti emberek. Viszont egy szép, magas kínai kapu után következett a nagy nyüzsgés! Sok ember, sok áru... Leszólítanak, karodat megfogva erőszakoskodnak, hogy álljál meg, és vásároljál tőlük! Itt is, mint mindenhol keleten, alkudni kell, és lehet is. Ha sokallod az árat, az ötödéért is odaadják, ha otthagyod őket, s megindulsz utadon. Különben itt az európai emberre más árak, más törvények vonatkoznak. Megtudtuk, észrevettük: hatszoros, tízszeres árakat kérnek tőlünk. Talán ezért, itt nem írják ki az árakat.
Velem a tegnapelőtt kétszer fizettették ki a vizet, rossz telefonkártyát adtak el, valamint tegnap, miután felültünk az autóbuszra, és elvették a jegy árát, közölték, hogy ma nem az általunk kérdezett irányba megy az a busz (felszálláskor még azt mondták, hogy igen), leszállítottak, és más buszra kellett várnunk, persze, új jegyet fizetnünk...
Optimistán vágtam neki az útnak. Itt az eddig mindenhol bevált angol tudásommal semmire sem megyek, mert senki nem ért itt idegen nyelveket. Amikor szálloda recepcióstól, kapustól, szobalánytól, bolti, utcai árustól kérdezünk bármit, meglepődik, kínaiul válaszol, mikor újra kérdezzük, segítségért indul, és a segítővel sem megyünk semmire. Ráadásul a világon mindenhol bevált metakommunikáció, a mutogatás sem működik itt. Nem értjük miért. Csak beszélnek, beszélnek kínaiul, s nem hangolódnak rá a jelekre. Hogy miért? Nem tudjuk. Ötcsillagos szálló portása megkérdezte: Can I help you? Amikor válaszoltunk, Internet-elérhetőséget keresünk, nem értette, hívta társát, aki szintén nem értette. A hotel információs pultjánál sem értettek, elküldtek egy Kulturális Részleg feliratú ajtóhoz, ami zárva volt, utána bementünk a városi könyvtárba, ahol az angoltanárnő, aki angol kurzusát hirdette, tíz perc után értette meg, mit akarunk. De nem ő segített, hanem vezetőnk egy barátja hozott el taxival az Internet-klubba, ahol végre, három napi keresés, próbálkozás után megírhattam ez anyagot. Igaz, fényképanyagról is szó volt, de itt a számítógép vasbilincsbe van zárva, nincs rajta CD leolvasó, úgyhogy a fényképküldés jobb időkre vár.
Úgy néz ki, ennek az országnak nincs szüksége az idegenekre, turistákra. Sokan vannak, mindenük megvan. Nem becsülik a látogatót. De mi nem hagyjuk magunkat!
2006. augusztus 17.
Megjelent az ÚMSZ Kalandozó c. mellékletében, 2006-ban. Illusztráció: Tibeti kislány (a szerző felvétele)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése