Előzmények:
1969. június 19-i számunkban a fenti címmel riportot közöltünk a kézdivásárhelyi Jakabos Ödönről, aki 11 országot átfogó kerékpártúrára készült, s megígérte szerkesztőségünknek, hogy útjáról részletesen beszámol az olvasóknak. Sajnos, a beszámoló tavaly elmaradt, mert Jakabos Ödön objektív okok miatt nem indulhatott el s úgy látszott, végleg le kell mondania tervéről: súlyosan megbetegedett. de nem olyan fából faragták, hogy céljáról könnyen letegyen. A napokban tudósított, hogy az idén csakazért is nekivágott. ideiglenes útiránya: Jugoszlávia-Olaszország-Svájc-Franciaország-Luxemburg-Belgium-Hollandia-Nyugat-Németország-Ausztria-Magyarország-Románia. Közlekedési eszközei: ami éppen akad... (Ifjúmunkás)
*
Két dolog fontos: a cél és a nekivágás. Hogy a kettő közt ezer nehézség és meglepetés adódik, az mellékkörülmény. És mégis, ebben van a szervezés romantikája
Sajnálom, hogy hosszas gyengélkedésem miatt az orvosok egyelőre határozatlan időre eltanácsoltak a kerékpározástól. Így kénytelen vagyok a tavaly megszervezett utamat más eszközökkel lebonyolítani, hisz mindenütt várnak levelezőtársaim... Az útiterv gerince változatlan, csak rövidebb idő alatt több kitérőt teszek, mivel most minden mozgó alkalmatosságra kész vagyok felkapaszkodni, kivéve a kerékpárt. Nem árt egy kicsi változatosság... Egyszóval a tavalyi 8000 km helyett most hatvan nap alatt 12-15 000 km-re van kilátás, s remélem, naponta meglepetések sorozatára...
Június 21.
Apám kísért ki az állomásra, csak ő és anyám tudják, hogy tulajdonképpen elindultam. Volt kollégám, a forgalmista, kérdezi, merre megyek. - Csak ide Szentgyörgy felé - s mutatom az irányt is. Csekélyke kézitáskámmal mintha csak a szomszéd faluba mennék. Vígan döcög velem a kávédaráló.
Június 22.
A legközelebbi cél Temesvár. Sepsiszentgyörgyön az Olt hídjánál leléptem a városi autóbuszról, de még abban a percben felcsípett egy bútorszállító teherkocsi. Brassóba tartott s én a "minden út Temesvárra vezet" magánvélemény alapján vígan csattintottam be magam után az ajtót. Délben a brassói Bertalan-negyedben álldogáltam. Ezúttal közel 30 perc eltelt, míg egy Bucsegi tartálykocsiban nagy megelégedéssel elterpeszkedhettem a mogorva sofőr mellett. Én sem szotyogtatom el a szavakat, de most határozottan lepipáltak. Fogytak a kilométerek, egyesével, tízesével, Fogaras irányába. A szomszédra pislantottam s láttam, igen-igen kicsike a szeme. Gondoltam, szólok neki, aludjon egy falást, de fáltem, hátha megharagszik. Néztem az utat s lopva őt is, mikor kell a kormányhoz kapnom. Avrig után megállt egy dombon, s nagy megelégedésemre bejelentette, hogy egy kicsit alszik. Jómagam is leheveredtem egy fa alá, olvasgatni, s egy óra múlva ő költött fel engem, hogy indulunk. Lekanyarodunk az Olt völgyébe. A vidék számomra nagyon ismerős, három évvel ezelőtt itt eveztem le az Olton gumicsónakban. A folyó szinte az út alá bújva habzik, nagy az esése, különösen Calimanesti környékén.
Falvakon megyünk át, tipikus, dupla kerek tornyos, román templomok sorjáznak, a falakon kívül-belül freaskók, szentképek. Cozia, aztán Calimanesti. Nemsokára lefordulunk Tg. Jiu felé. Rövid ideig egyenes út fut alánk, aztán ismét szerpentinek, kaptatók. Valósággal hullámzik alattunk az aszfalt. A sofőr is megszólal időnként, s nemsokára már egymás mondatait foltozgatjuk. Úgy összeszokunk néhány óra alatt, már-már sajnálni kezdem, hogy lassan Horezu faluba érünk, ahol ő lakik, s onnan mással kell a Tg. Jiuig hátralévő 70 km-t. Csikorogva fékez egy Moszkvics. Beülök a vezető mellé. Fáradtnak látszik, Kolozsvárról jön nagy kerülővel, az árvíz miatt még egyes utak le vannak zárva. Közel 1000 km van ma mögötte. Hátul 7-8 éves leányka alszik, az unokája. Nyaralni hozza ide. Száz kilométerrel robogunk - ez hajt, nem tréfál, a csillagát, falu, mező, falu, mező - kiértünk az erdős részről. Szinte minden szembejövő sofőr integet.
- Ismerősök?
- A szállítási vállalatnál dolgozom, nálunk ez a szokás.
Tg. Jiu. Külváros, aztán sűrűsödnek a házak, balról, egy kisebb parkban, feltűnik a Végtelen oszlop.
Június 23.
A Tg. Jiui vasútállomáson lépek le a városi autóbuszról. Forgalmista kollégám sajnálkozva vonogatja a vállát: negyedórája ment el egy tehervonat Petrozsény irányába, arra felnyomhatott volna. A krajovai országúton félórás álldogálás után bent ülök egy "bukfenc"-ben, a krajovai épíítővállalat mikrobuszhoz hasonló pléhdobozában. Filiasi előtt az útelágazásnál leszállok, hogy szerencsét próbáljak Turnu Severin felé...
Este egy rékási barátomnál vacsorázom.
Június 24.
Reggel 6-kor vonaton vagyunk. Temesvárra igyekszünk, ott dolgozik a barátom. Temesváron elbúcsúzunk, egy-két apróságot veszek. Vasúti menetjegyiroda, CEC, ONT, aztán gyerünk a határ felé. A határnál vámőrök vesznek körül. A helyiérdekű járattal soa nem jön senki, aki Jugoszláviába tart, szokatlan vagyok számukra. Egy-két óra múlva szabadulok. Az országúti határnál újra ellenőriznek, de ez már gyorsabban megy. Néhy órakor leszállok Vrsac város központjában. A határnál nincs forgalom, ezért vonatra fanyalodom. Helyijáratú villanymotorral döcögök a főváros felé, fél tízkor leszállok a nagyállomáson. Lakik itt egy barátom, de hol keressem a közel egymilliós városban? Taxiba ülök, egye fene! A barátom nincs otthon, a szomszédja mondja, hogy Hercegovinába ment, körülbelül tíz napra. Nagynehezen visszatalálok az állomásra, gyalog. A csomagomat beadom a megőrzőbe. Sehogy sem tudom megérteni, hogy lehet egy fővárosi nagyállomásnak akkora másodosztályú váróterme, mint egy vasúti kocsi. Szerencsére meleg van. A peronon üres padot keresek, ráülök, s már alszom is. Ez a nap egy kicsit gyengén sikerült.
Június 25.
Reggel hatkor gyalog indulok be a városba. Néhány követségen van dolgom. A nyugatnémet követségen nagy a tumultus, de előre engednek, halkan, udvariasan beszélnek velem és nagyon sajnálják, hogy csak 2-3 hét múlva tudják a beutazási vízumot megadni. A svájci követségen hasonló a helyzet. Nagyon lehangolódtam, a franciákhoz már nem is mentem. Az olasz követségen nem udvariasak, szinte nem is volt kedvem bemenni. Hangoskodnak, veszekednek, alig merek kérésemmel előhozakodni... s két perc múlva közlik, hogy este hatkor menjek az útlevél után. Mehetek Olaszországba.
Hat órakor újra belépek az olasz követségre, kezembe adják az útlevelet. Irány Zágráb!
Június 26.
Kalauz ébreszt fel és a jegyet kéri. Sokáig nézegeti, aztán megkérdi, hová megyek. Mondom. Bólogat,s kiböki, hogy ezzel a vonattal ugyan nem, mert két órája eljöttünk Zágrábból és az most 120 km-re van mögöttünk. Elaludtam. Ágyő, Zágráb, ez alkalommal nem találkozunk! Rendes ember a kalauz, nem fenyegetőzik büntetéssel. Kiállok a folyosóra, hogy az első állomáson leszálljak. Ha már így adódott, egyenesen Rijekába megyek. Kisállomáson szállok le, egy óra múőlva van vonatom Rijekába. Villanymozdony húzza a személyvonatot, errefelé minden vonal villamosított. Hideg van. A hegyek tetején járunk. A szakadékos vidék a Zsil-völgyére emlékeztet. A sziklás-hegyes táj a Winnetou-filmeket idézi, bagy részüket valóban itt forgatták. Reggel kilenc órakor az egyik alagút után váratlanul előbukkan az Adriai-tenger s a dalmát tengerpart. Még mindig a hegyekben vagyunk. Szerpentineken és alagutakon ereszkedünk le a tengerhez. Fél tizenegykor Rijekában szállok le a vonatról. Csak tudnám, hol leszek ma este? Hát holnap?
(Jugoszláviából Olaszországba vezet az út. Az első állomás Udine. Jakabos Ödön innen Pordenone felé folytatja útját, ahol mlevelező partnere az öccsét bízza meg, hogy lássa vendégül a romániai globetrottert...)
Június 28.
Nyolc órakor arra ébredtem, hogy Piero benyit a szobámba. Gyorsan felöltözöm, hatalmas bögréből nyelem a kávét, aztán felpakolnak - Velencébe indulok, kirándulni. Szalámi, sajt, gyümölcs...
- Bort viszel, vagy inkább sört?
- Hogyne, majd magam után cipelem a fél házat - szabadkozom.
Piero bevisz kocsijával a városba, s nemsokára egy expresszvonat ablakában könyöklök. Mintha hatalmas, ferdett folyosóban száguldanánk. Felül drótháló, oldalt végtelen oszlopsor...
Hevesen, hangoskodva vonul be néhány fiatal srác, minbtha egyenesen valamelyik karneválról jöttek volna. Énekelnek, egyikük megkérdi, vajon nem zavarnak? Megnyugtatom, hogy tetszik ez nekem, erre még inkább rákapcsolnak, de kis idő múlva belefáradnak, halkul a nóta s Velence közelében már csak egy-kettő marad ébren.
Külső-Velencébe érkezünk - apró iparváros. Innen keskeny földnyelven szalad be a vasút s a négysávos országút a sokat emlegetett, híres Velencébe. Kétoldalt a tenger. Végállomás.
Nekivágok a városnak. Átkelek a nagy csatornán, egy ívelt hídon, aztán keskeny utcákban tévedezem. A három-négyemeletes házak közé beszorított szűk utakon az az érzésem, hogy mindjárt rámdől az egész. Egy templom előtt csoportosulás. Fiatal pár lép ki a lépcsőkre, rizskását szórnak rájuk. A család és a rokonság összevissza csókolja őket. Fiatalok, csak úgy égnek az örömtől. Rengeteg galamb. Rajtam is vacakol vagy kettő. Fényképezik őket minden oldalról. Nagy ricsaj.
San Marco-tér, Bazilika, a hercegi palota, az Ügyészség régi és új épülete. Persze, mindenki itt van. Azért üres a város többi része... Hullámzik a tömeg, majdnem mind külföldi. A tereken hosszú asztalsorok, ötven méterenként zenekarok húzzák a talpalávalót. Mindent megnézek magamnak...
A melegben ugyancsak elfáradtam. Vizibuszba ülök, az állomásra visz. Nyolckor indulok. Közben elromlik az idő, mintha csak arra várt volna, befejezzem a sétát. Ömlik az eső. Pordenonéban nem égnek a villanyok, a vihar kivághatta a főbiztosítékot. Koromsötétben álldogálok az állomás előtt, de félóra múlva már minden fényárban úszik. Megjön Piero is a kocsival, feleségestül. Lehetőleg mindig együtt járnak, már nagyon közel a szülés ideje.
Éjfélkor félrebillenő fejjel teszem a pontot a mai nap végére.
Június 29.
Michael barátom telefonált a tegnap szüleinek: egy hét múlva érkezik. Csomagolok, de ezt már nem tudom kivárni. A házinéni elkérte minden szennyesemet, és kimosta, most pedig zsebkendőket, ingeket, zoknikat pakol fel...
Trentóban várnak rám este. 250 kilométer. Piero elvisz egy darabon, búcsúzkodunk - tovább nem mehet, félti a feleségét. Lássuk hát az autóstopot, az idő megfelel, napsütés, déli 12 óra. Két férfi afelől biztosít, hogy Olaszországban nehéz dió a stop. Nagy a biztosítási összeg. Jó félóráig valóban nem áll meg semmi, pedig egymás után húznak el a kocsik.
1300-as fiat. A vezetőn kívül van benne még rádió, feleség, térkép és néhány apróság. Egyszer ő is letesz... Vajon, végleg itt ragadok vagy csak véletlen az egész? Szerencsére, az idővel semmi hézag. Féloldalasan nézegetem a házakat - van-e vasútállomás? Hatalmas fekete Fiat-Combi, benne fekete fiú, fekete szemüveggel - elfeketedem az örömtől. Olasz hevességgel magyaráz: bajai vannak, mert igen hevesen kiállt a vietnami háború ellen. Újságíró, a milánói Il Messagero munkatársa. Sajnos, ő is másfele tér, mint annyi mai jótevőm. Telnek a félórák, tgíz percig számolom, hány kocsi megy Trento felé - 80 darab! Szinte mind magánkocsi, s háromnegyedrészt üresek. Még a reggelivel vagyok, hát bekapok egy halkonzervet s jót iszom rá a szomszéd udvarnál, a csapnál. Vidáman zakatol a táskarádióm, neki mindegy...
Ekkor kopaszodó, rövidnadrágos osztrák invitál kocsijába, nemsokára Trentóba érünk. Fél tizenegykor kászálódom le a központban.
Kimegyek a főtérre: középen ártézi kút, szobrok, köröskörül lapos, kényelmes lépcsők. Körben rajta egyetemisták. Mások egy labdát rúgdalnak, ugrándoznak. A kocsik nagyokat fékezve, félrebillenő reflektorokkal kerülgetik az éjféli labdarúgókat. Beállok közéjük, majd leülök a vitázók mellé. Gitároznak, énekelnek, cigarettával kínálnak...
Június 30.
Hull az eső, jó tömötten. Elmegyünk egy másik barátom lakására, majd - díszebéd tiszteletemre. Ez megható: akaratlanul is összehasonlítom az elmúlt napokat - díszebéd, száraz kifli, kényelmes szálloda, pad az állomáson... Este azonban Veronában kell lennem, hát a vonat mellett döntök. magas, szakadékos, sziklás vidéken robogunk, majd ismét sík területre futunk ki, akárcsak Pordenone környékén. Veronában egy kis gikszer: senki sem ismeri az utcát, ahol a barátom lakik. A harmadik taxisofőrnek végre rémlik valami, mutatja az irányt. Térképet veszek, jól bemérem magamnak az irányt, nekivágok. Csengetek a villában - senki. Minden zárva. Hátha hónapok óta nincs otthon, s nem kapta meg a levelem? Hátha éppen Spanyolországban kószál? Rákönyökölök a kőkerítésre: ha nem jön tízig, elmegyek. Fáradt vagyok...
Eduard - hallom az út túlsó oldaláról, s megfordulok. Kis kocsiból középkorú férfi kászálódik elő, valami rémlik... Persze, ő felismert, s most vacsorázni hív, vendéglőbe. Dél-olaszországi különlegességeket rendel, hősiesen eszem. Ennék-e még valamit? Na igen, mert kés alá való liba volnék, hogy tömjenek?
Július 1.
- Dolgoznék valamit - mondom a barátomnak. - Unom magam, meg különben is...
- A kertésznek szoktam fizetni időnként, ha eljön rendbe tenni a kertet. Ma nem hívom, ha akarod...
Reggeli után a barátom irodába megy, én nekigyürkőzöm. Nyolc óra. Takarítok, gyomlálok, öntözök. Táskarádióm a fűben énekel s a szemközti villából a szomszéd asszony kontrázik. Végül nagy megelégedéssel fényképezem le magam a virágok között. Ekkor csillogó Fiat fékez a kapu előtt, benne öregúr, a barátom ismerőse - megkérte, mutassa meg nekem a várost.
Régi város. Templomok, vár, műemlékek. San Michele 1840. Állatkert. Folyó. Rohanás. Stop, csikorgó kanyarok. Repülőtér kettő. Kávéház. Félperc tejeskávé kiflivel, a fagylaltot már a kocsiban esszük. Iparnegyed, Olivetti cég. Stadion. Gyár, húszezer munkás. Coca Cola. Vár 1200-ból. Új negyed, régi épületek a középkorból. Fék. Ez a törvényszék...
Sietve jön a barátom: ügyvéd. Megfizeti a kertészkedést - vonatköltség Milánóig, sőt több is. Gyorsvonat indul Milánóba - hallom a megafont. Míg robogunk, a cipőmmel szemezek - a ballábas Belgrád óta tátott szájjal bámul a világba. Meddig bírja még?
Milánóban a központi állomáson állunk meg: irdatlan magas, félkör alakú tető a fejem fölött. Címeket, telefonszámokat vakarok elé - hopp, ezt felhívjuk! - Gyere ide - mondja barátom, a munkahelyéről. - Rendben, felelem és leteszem a kagylót. Aztán közeli szállodába megyünk, lemosdom, felfrissülök. Másik két barátom jön utánam kocsival. Irány, Novara! Egyikük itt lakik, három pár új cipőt tesz elém, fel kell próbálnom őket. Mindenik jó, nehéz választani. Egy biztos: az enyémet, a régit, azt most eldobjuk...
Július 2.
Este későn feküdtem, este visszavittek Milánóba. A svájci konzulátusra indulok. Sokan várnak vízumra, de gyorsan megy. Három bukaresti fiú is ott szorong - sportolók. Tekergetik a nyakukat, hogy csak úgy mászkálok a ködben. S ha látnák is - mert közben elmentek -, hogy félóra múlva kezemben az útlevél!
Estefelé sétálni indulok. Moziba botlom, meg se nézem a plakátot, bemegyek. Reklámok beatzenével aláfestve. Tudományos kisfilm, a bacilusokról. Részletek a jövő hét műsorából - western. Brutalitás, lövöldözés egy hétre. A filmhiradó után szünet, majd egy Falkner-regény filmváltozata. Felsóhajtok...
Éjfél után tódulunk ki az utcára. Olyan a forgalom, mintha csak most esteledne. Azt hiszem, másnap elbócsuzom ettől a kényelmes szállodától. Egy-két nap s Olaszországtól is. Tizenkét nap telt el s még mindig csak a harmadik országban vagyok. Nem túl lassan mozogsz, Jakabos Ödi?
Július 5.
Közben megjártam Torinót is e pár nap alatt, épp most érkeztem az állomásra, s telefonálok ismerősömnek: indulok Svájcba! Ha akar, elkísérhet egy darabon...
Felelet helyett nemsokára rákanyarodunk egy autósztrádára. Vasárnap van, mindenki igyekszik ki a városból. Torlódás, baleset. Autóroncsot hurcolnak ki az út szélére s már robog is a mentő. Aztán autótemető - lehet válogatni... Fel, le hullámzunk, kanyarok, erdő, aztán nagy tó. A Maggiore. Vitorlások, csónakok százai. Körös-körül meredek hegyoldalak. Neves és névtelen turista városkák...
A határ előtt búcsúzunk: köszönöm, fiú! Este vonatom van Zürichig. Alagút, állomások, feliratok német, olasz, francia nyelven. Elaludtam? Mikor jöttünk át a határon? Ez Svájc. A vonat merészen kapaszkodik felfelé, még egészen világos van - no persze, vissza az órát újra! Szegény, ő is megzavarodik, addig rángatom előre-hátra. Hideg van, a hegyekben hó. A Szent-Gotthárd alagút: tíz percig zakatolunk benne. Ez Zürich. Tó és város. Hatalmas hosszú teknő, körös-körül százezer fény villog a domboldalakon.
A váróterem be van zárva. Mutatom a vasutaskönyvemet a forgalmistának, beereszt.
Július 6.
Szédelgek fel a hegyoldalon a csomaggal. Ez az, itt lakik a levelezőtársam. Reggel hét, talpon az egész család: fiú, asszony és a középkorú férfi. Mozdonyvezető, német. Kimért, szótlan reggeli.
A városban megkérdi:
- Van-e autója?
- Nincs.
- Nekem sincs.
Tovább hallgatunk, járunk. Úgy látszik, fölöttébb szűkszavú. Vasutas-étterembe visz, és megebédeltet. Nem ülök sokat Zürichben - hajt az útiterv, hát kivillamosozom a város végére, de nemigen ajánlkozik senki, hogy elvigyen; pedig ide Winterthur alig húsz kilométer. Álldogálok, majd sétálok, s megdöbbenek, hogy vagy 3-4 mérföldet megtettem. Akkor veszem észre, hogy minden száz méteren tábla: TILOS MEGÁLLNI! Végre, parkolóhelyre lelek, autóbuszra várok. De a jegyet előre kell venni, az útszéli automatától, mert - kalauz nincs. Lyukak, nyílások, gombok, feliratok. Persze, hozzáérni sem merek, nehogy felrobbanjon. Csinos fiatalasszony nézeget somolyogva, aztán kisegít a bajból. Robogunk. Több mint három órát tekeregtem Zürich végében, és most húsz perc alatt megérkezem!
Barátom - középkorú, tanárember - hatalmas Taunusszal kanyarodik elő a ház mögül, hogy lássak is valamit. Kempingek, motelek, Schaffhausen. Ja, az órák! Nem ez a legnagyobb - mondja -, hanem Neuhausen. szerpentineken kanyargunk, aztán egy vízeséshez érünk. Állítólag a legnagyobb Európában, ami a vízbőséget illeti. Meglehet.
Július 7.
Gyalog megyek be a városba. Szupermini, ultramaxi egymás mellett., fiatal lányokon. Utóbbiból három előbbire futná, és még maradna egy kesztyűre való. Parkos, kertes villanegyed. Csupa virág. Az egyik házban vár a búcsúebéd, aztán vonatozom. Erdős, dombos vidék, tisztások, tehenek - olyan svájci fajták. És Aarburgban vagyok. A falu közepén húszemeletes üzletház. Ismerősöm háza is csinos: kert, virágok. Aki itt lakik, az egyvégtében nyaral. Csend, nyugalom, tisztaság. Kirándulni megyünk. Távol az Alpok fehérlenek, jobbra a Jura, azon túl Franciaország. Sok lépcső. Négy kastély, jelenleg árvaházak. Várromok. ALT WARTBURG - olvasom a tábláról. 1200-ban építették, kétaszáz év múlva lerombolták a berni hadak. Most ismét áll: baseli egyetemisták építették újra, restaurálták önkéntesen, szünidejükben. isteni levegő, mind lenyelném, ha lehetne.
Délután: szomszéd család jön. Piknik. Pecsenye, rostonsült, italok. Finom illat a fák alatt. Kempingszékeken üljük körbe az asztalkát. Vígan lobog a kis tábortűz, ollé!
Július 8.
Basel. Gyalogolok, érdeklődöm, izzadok. Végre, a nyugatnémet konzulátus. Vízumot ígérnek holnap estére. A levelezőtársam lakásán: "Ne haragudj, nem mára vártunk, nincs ebéd..." "Színigazad van, nyugtatom meg, most programon kívül vagyok itt. A vízum végett. Rendesen majd csak holnap fogok érkezni..."
George, a szomszédfiú jön utánam egy Fiattal - Mit szeretnél még látni? - mosolyog. - Elviszlek...
Bern és Lausanne... Az elsőt azért futva megnézzük. George jó hosszúakat tud lépni, a fene egye meg! A gyalogjáró boltíves folyosóban fut. Híres tornyok, templomok. A srác magyaráz. A kormánypalotát körüljárjuk. A Münster-templom tornyában, csigalépcsőn csavarodunk fel a magasba. Szűk és végtelen, aztán kitárul a látvány - száz méterre vagyunk a látvány fölött.
Tovább, tovább... Mit nem adnék, ha egy kicsit megpihenhetnék!
Július 9.
- Svájcnak csak 7 százaléknyi területe alkalmas földművelésre - magyarázza aarburgi barátom.
Most egy ilyen mezőgazdasági részen járunk. Keskeny, aszfaltozott utak mindenfelé, a falvak szinte egymáshoz érnek. Tisztaság. Mindegyre traktorokat, mezőgazdasági gépeket kell kerülgetni...
Délután Baselbe megyek, most már a terv szerint. Zuhé kap el, s csak lerakom a csomagom, indulok is a kölcsönkapott esernyővel a nyugatnémet konzulátusra. Öt perc múlva vigyorgok: de mi lesz a franciákkal?
Július 10.
No végre, újra rendesen járnak a vonatok! Jobboldalasan, mint nálunk. Strasbourgban lelépek - de hol van a kimért svájci élet, halk beszéd? Akárhogy is nézem, itt autóbusz, villamos tömve, sok a zaj, a beszéd.
A városban: sok a zászló, július 14-re készülődnek.
- Mennyi a jegy Párizsig?
- 120 frank.
Körülbelül még ennyi pénzem van - ágyő, Párizs! Kicsit elszomorodom. De mindegy. Párizsról amúgy is számtalanszor beszéltek, írtak, s kell egy kis változatosság, különben unni kezdem...
Július 17.
Előveszem a kartonlapot, rajta a varázsige: Nürnberg. Furcsa számjelzésű teherkocsi áll meg, a vezető térképet böngész, szemmelláthatóan nem tudja, merre menjen. Odalépek, csehül szól vissza, prágai. Leírjuk egymás címét és erősen el van keseredve, amikor Fürthben el kell válnunk. A városnak százezer lakosa van, , már-már Nürnberg külvárosa - alig nyolc kilométerre van a központtól Nürnbergről valamikor detektívregény címlapján olvastam a hatásos címet: Nürnbergi expressz, persze megfelelően illusztrálva. Kószálok egy kicsit gyalog, s rövid idő múlva kiérek a villanegyedből. Mező. Távolabb gépek, eszkavátorok, míg a szem ellát. Itt bizony nagy munka folyik, építik a Main-Duna-csatornát, hadd legyen a hajóknak rövid útjuk Európán át, az Északi-tengertől a Fekete-tengerig.
Végül, szép naplementét látok, pirosban.
Július 18.
Egész napra érvényes jegy a kezemben: használhatom villamoson, autóbuszon, ahányszor csak akarom. Használgatom is. Észak-Nürnbergen át aztán egy óra múlva a déli negyedben vagyok.
Az operaház. Lehár. Mosoly országa. Épp ma este van a bemutató, új felfogásban. Kerülöm a nagy háztömböt; az operai rész évszázados, a hátsó fele modern építmény. Az opera mellett ugyanis van még két színház. De jegy nincs. Színházba nem megyek, a jegy drága. Különben rokonszenves a színdarab címe: A PÉNZ A BANKBAN VAN. Ez aztán nem vitás...
A Nemzeti Múzeum előtt olvasom a feliratot: ünnepnapokon ingyenes, msákior fizetni kell. Ma éppen máskor van. Azért benyitok. Elég drága a tarifa, de mondom, ki vagyok, a kapus bólint, aztán ünnepnapot csinál nekem a mából...
A rendőrség. Nem is hinném, hogy ebben a házban van, ha nem lenne ráírva.Régi, szép épület 1588-ból, s rajta az emléktábla, hogy bizonyos Hans Dichtman építette. S mellette hirdetés: 3000 MÁRKA PÉNZJUTALOM ÜTI A MARKÁT ANNAK, AKI XY RABLÓGYILKOST KÉZRE KERÍTI. Ezt én most nem próbálom meg, bár gondolom, sikerülne, de nincs időm.
Július 19.
Autóval ki a városból. Egy motel előtt letesz, még mindig van vagy 200 km Frankfurtig. Ez a mai cél. Hahotázó katonák jönnek ki a vendéglőből s felmásznak egy hatalmas teherkocsira. Amerikaiak. Felvesznek. Vicceket mondanak, bár ezt inkább a hahotázásról gondolom. Rágom a rágógumit, tiszta szolidaritásból, ponyva alól nézegetem az elmaradozó utat. Hullnak a kilométerek tarsolyomba. Majd a katonák letérnek Würtzburg felé, és:
- Thank you!
- OK, boy!
Egy holland fiúval állunk az út szélén. Beszélgetünk, almával kínálom, ő engem sajttal. Tegnap indult Bécsből és holnap már otthon akar lenni. Miért ne? Leheveredem a fűbe, szunyókálok. Majd felkölt a srác, ha akad valami.
Július 20.
Frankfurt mintha hidegebb, merevebb lenne, mint az eddigi városok. Az emberek is zárkózottabbak. Az idő: pocsék. Mindegyre szitál az eső, hideg van. Gyorsjáratú emeletes autóbusz indul a repülőtérre. Felkapaszkodom az emeletre és máris hullámzunk a repülőtér felé. Lehet, ez már valami előkészítés az utasoknak: nagyokat hajlik az út alattunk, és himbálózunk, különösen mi, az emeleten, mintha hajón ülnénk.
Itt megy el az autósztráda Köln irányába, ezért jöttem ide, de ha már itt vagyok, megnézem a repülőteret is. Van legalább olyan híres, mint a kézdivásárhelyi Fortyogó-fürdő, esetleg abban különböznek, hogy az előbbi általában nyitva szokott lenni... Percenként 6-8 repülőgép érkezik, indul. Kilencven százalékuk sugárhajtású. A teraszon, ahol állok, , tízméterenként automata távcsövek, olcsón, a hangszóró szüntelen mondja az érkező és induló gépek adatait.
Mikrobusz vesz fel, de egy óra múlva letér. Újabb mikrobusz, megint letesz és másfelé megy. Motel előtt vagyok. Kocsi áll meg, benzint vesz. Egyedül van a fiú benne. Odalépek, szólok - olasz. Nemsokára mindenki lemaradozik mellettünk. Olaszországban érzem magam. Köln mellett búcsúzunk.
Az északi kertvárosban lakik egy ismerősöm, új tömbház nyolcadik emeletén. Itt pontosan 9 nap múlva vártak az eredeti terv szerint, de nem csodálkoznak. A házigazda is sokat utazgat, s megérti a helyzetet.
Minden ruhaneműmet magamra húzom, mégsincs melegem. Sok helyen látom a számot: 4711. Persze, ez a híres kölni kölnivíz! Tócsákon caplatunk át, aztán hatalmas vashídon a Rajna fölött. Alul turistahajók, petróleumszállító uszályok.
Este televíziót nézek: színes adás, limonádé. Inkább a teraszról bámulom az éjjeli várost.
Július 21.
Harminchatodik nap, utam feléhez értem. Korán kelek, mert hosszú utacska áll előttem. megy a 16. levél az Ifjúmunkásnak, átlag kétnaponként írtam. Rosszul. De az ígéret betartása a fontos. Nem messze innen az országút egyik ága. Gyalog is elérem. Kisütött a nap.
BMW sportkocsiba ülök, a cél Dortmund, esetleg, ha sikerül, jó volna estére Hannoverben lenni. Onnan már egy ugrás Hamburg.
A sportkocsi átad egy teherautónak. Tétován robogunk, egy kis falut keresünk. A sofőr nem tudja, hol van, mindegyre a térképet böngészi. Dél van. Megállunk egy utcai falatozó előtt, éhes. Én is előkotorászok egy darab vajaskenyeret s próbálok vele a kocsi hátához somfordálni. Utánam jön, meghív. Sült kolbászt, Coca Colát rendel.
Megvan a falu. Néhány ház csupán, a közepén üzemféle. Nehéz, alkatrészekkel teli ládákat rakunk fel a kocsira, aztán más irányba fordulunk. Kicsi városban újabb vasüzem. Lerakunk, felpakolunk - van vagy három tonna hátul. Falvak, mezők, elágazások maradnak el. vajon ma meddig érek?
Nagy, pótkocsis teherautót előzünk: hamburgi jelzésű.
Oda talán?
Jeleztünk neki, és az út szélére húzunk. A hamburgi szó nélkül fölvesz. Hallgatag ember. Néha rám villan a napszemüvege. De én is tudok hallgatni.
Bremen mellett egy motel előtt fékez. - Vendégem vagy - int nekem. Szóval, ilyen is van. Sofőrök segítenek, adnak kézről kézre.
Továnbb, újra esik, fél hétkor már sötét van. Híd a vasút felett, egy kanyar mögül egyszerre előtűnik Hamburg iparvidék. Itt-ott tavak, csatornák vize sötétlik. Most bevallom, Münkchenből azzal a titkos reménnyel indultam északnak, hogy talán Hamburgba is el fogok jutni valahogy... Hát itt vagyok. Ez bizony Hamburg, akármerről is nézem.
Az első villamosmegállónál leszállok. A sofőr kezet nyújt. - Van pénzed villamosra? - kérdi. Ez nagyon jól esett. Jobban, mint bármi egyéb.
Kezdjük hát! Be egy telefonfülkébe, hívom az első számot. Semmi. Hívom a másikat. Semmi. Egyiket a másik után. Senki nem válaszol. X szabadságon van, Y elköltözött, Z-nek téves a telefonszáma.
Lógó orral baktatok ki az állomásra. A legközelebbire.
- Nincs vendégszoba - mondják.
Újrakezdem a telefonálást. Végül egy női hang: hívjam húsz perc múlva. Másodszorra megbeszéljük, hogy értem jön. Középkorú asszony. Férje kórházban. Egyedül van otthon. Bámulom, hogyan mer megbízni bennem, egy órája azt sem tudta, élek-e.
- Érezze magát itthon - mondja.
Szóval újra itthon. Hamburgban is.
Július 22.
Reggel Harold jön utánam. Harold egyetemista, házigazdám kérte meg, segítsen nekem eligazodni Frankfurtban.
- Mit akarsz látni?
- A St. Paulit!
Ez hamburg hírhedt szórakozónegyede, kb. a város egyhetedét teszi ki. Mit láthatok itt? Maroknyi homokot a sivatagból. Mégis megnézem, mert valódi homok és a töviről markolhatom.
Lebujok, nappali és éjjeli bárok. Sikátorok, szemetes utcák, bérházak. Kihalt utcák. Nappali pangás.
- Nemigen jártam még errefelé - mondja Harold.
Hát persze, ezt magamtól is kitalálhattam volna. harold szemüveges értelmiségi fiú.
Nagy, széles utcára kanyarodunk. Ez St. Pauli központja. Bárok, klubok, mozik sorakoznak több száz méteren. Egymás mellett, egymás fölött. Nyolcvan százalékuk éjjel-nappal nyitva tart.
Világosban is teljes díszben pompáznak a reklámok. Filmek, feliratok minden nyelven, minden méretben, minden színben. Görög étkezde, arab lokál, Chicago-bár és Hongrie vendéglő. Kiváncsiságból benézek, tudnak-e magyarul. Nem, nem tudnak. Talán a vendéglős apja... De az régen volt. Nagyon rég...
Palais d'amour, Night-club.
"Tizennyolc éven aluliaknak belépni tilos". Nekünk szabad. Belépünk - egy Coca Colára. Ez itt a legolcsóbb ital. Intim páholyból nézzük a szpíkert. ő irányítja, "csinálja" tulajdonképpen itt a hangulatot. Előtte zenegép kapcsolókkal, lámpákkal. Erősíti, halkítja, cseréli, ismétli a zenét, belekiált, ordít vagy sikolt, ahogy a zene meg a hangulat megköveteli. Bejelenti az újonnan érkezőket, közben szivarozik, izzad, nyeli a hűsítőket, törülközik és dolgozik. Ezért fizetik.
Szemben velünk a magas bárszéken lányok - vendégcsalogatónak. Most egymással táncolnak. Sietünk kifelé.
- Auf wiedersehen! Viszontlátásra! - hallom a szpíker hangját a hangszóróból, aztán tovább csattog a zene.
Viszontlátásra? Nem is rossz ötlet...
Július 24-e, reggel hat óra.
Hordágyban fekszem, aludtam 4 órát, miután 42 órája nem hunytam le a szemem.
Megpróbálok valamit leírni abból, amire még visszaemlékszem.
Július 22.
Emlékszem, sietve kaptam be otthon a vacsorát. Csak aztán hozakodtam elő tervemmel: látni akarom Hamburgot éjjel. Megértik.
Indulás előtt kiürítem a zsebeimet és leveszem a nyakláncot. Csak az útlevelet és kevés pénzt veszek magamhoz.
Kihalt utcák, egy-egy pár lézeng. Részeg matrózok jönnek szembe, de csak egymással kötődnek. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Sehol egy rendőr. Tudom, hová indulok. Mielőtt nekivágnék, egy pillanatra megtorpanok. Mit tennék, ha egyszer csak valaki előlépne egy bokor mögül. Ugyan, ne légy gyáva, Jakabos Ödi!
******
El kell hogy menjen a levél az Ifjúmunkásnak! Megígértem. Megígértem és megírom, ha beledöglöm is!
******
Top-ten klub. Felismerem, itt már jártam. Másfél márka a beléptidíj. Fiatalok klubja. Fiúk-lányok - nadrágban. Angol beat-együttes játszik, a terem ritmusra tapsol. Hangorkán, beleszédülök.
A balkon korlátján nekem is jut egy ülőhely. Szőke fürtös fiú horgonyoz le mellettem. Álldogál, majd lábam mellől felvesz egy sörösüveget. Iszik, visszateszi. Nem szól, csak időnként rám bámul. Most jövök rá, az ő helyére ültem. Úgy látszik, elég bandita képem van, hogy ne merjen megszólítani. felállok. Intek a fejemmel, hogy elfoglalhatja a helyét. Megteszi. Éjfél van.
Július 23.
Váltogatom a klubokat, mulatóhelyeket. Nagybetűs tábla:
INGYEN BELÉPÉS. Bekukkantok, bajor fogadónak álcázott forgatag - középkorúaknak. Pincérek, lányok, népviseletben. Népi fúvósok zöld rövidnadrágban, vadászkalap a fejükön. Éppen pihennek. A szünet arra jó, hogy a főzenész elsüthesse a vadászpuskáját s egy-egy viccet. Most meg valami népi játékot rögtönöznek. Hosszan kanyarog a pingvinsor az asztalok között, fel a balkonra. Itt ugrándoznak el az asztalom mellett, a szomszédomat magukkal rántják a sorba. Be van csípve. Nevető lány összeborzolja a haját.
********
Tudom, összevissza írok, de csakazért se hagyom magam. Ha másnak nem, jó lesz emléknek, ha hazaérek. Biztos nevettek rajtam, de mindegy. Írok, írok, s éppen ez az, amihez a legkevésbé értek, az íráshoz. Hülyeségeket jegyzek meg, s épp, amit kellene, azt nem látom. Akkor minek? Tényleg, minek is írom le mindezt?
********
A Groupie egy tánclokál. Itt voltunk Harolddal a tegnap. Egyedül ülök egy asztalnál. Innen jó a kilátás. Lány csapódik hozzám, darabig néz, aztán elvonul. Később visszajön egy szőke fiúval. Ez is szőke, itt mindenki szőke, rajtam kívül.
- Szabad?
Tessék. Leül. Üres a kávéscsészém, egyéb sincs az asztalon.
A lány az asztalra csap. Sört kér. Hármat. Elém löki. Iszom.
- Tetszel nekem - mondom.
- Mit mondasz? - néz megütődve rám. Nem érti. Talán nem jól fejeztem ki magam. Megismétlem. Beleordítom a fülébe. Valahogy megpróbálom túlharsogni a zenét. Most sem érti.
A fiú egykedvűen iszogat, mintha nem is idetartozna.
A lány hirtelen felém fordul. Egyenesen a szemembe néz. A szemén látom, amit gyanítottam. Ez valamit beszedett. Fölugrik, kimegy. A fiú elbóbiskol. Félmeztelen négerek táncolnak. A többiek csókolóznak.
A lány megrántja a karom. Visszajött.
- Igyál!
- Ki vagy?
- Miért?
- Német vagy?
- Nem mindegy?
- Tudni akarom.
- Bitang vagyok. Meg vagy elégedve? Különben apám német, anyám cseh. Na, mit akarsz még? Van pénzed?
Rázom a fejem, nincs.
- Olasz vagy?
- Az - hagyom rá. Ha ő annak néz, miért ábrándítanám ki-. - Tehetek érted valamit?
Ilyen hülyéket kérdezek tőle.
A lány a zsebeit matatja. Rákiált a fiúra, hogy fizessen. Az ötven márkással fizet. Most már értem, miért ment a lány utána.
A lány föláll. Meg-megtántorodik. Viszi a fiút. A szobába. ő itt van itthon. Az ajtóból visszanéz. Csak néz. Soha többé nem fogom látni.
******
Az utolsó pfenningemet is elköltöm, most már kigyalogolhatok ebből a negyedből. Csomagolok s ki az autósztrádára. Estig ott ácsorgok. Egyik kocsi a másik után húz el mellettem. Egyik se vesz fel.
Július 24.
A Koppenhága-Párizs ezpresszről Münsterben szállok le. ide csak dél felé kellett volna hogy érkezzek. Idegen város, a váróterem zárva. Itt éjszaka nincs mire várni az állomáson. Mi a fenét csinálok itt reggelig?
A vasutasok vesznek kezelésbe. Az elsősegélynyújtó folyosóján van egy üres hordágy. Pokróc, párna is kerül. Ruhástól beledőlök, és máris alszom.
Járkálásra ébredek. Kávéval, vajaskenyérrel, szalámival kínálnak reggelire. Hozzák a csomagomat, éjjelre bevitték az irodába.
Vidáman nézek vissza.
Néha milyen kényelmes is egy hordágy!
Július 25.
Keserves hangulatom van. Hull az eső kilátástalanul. Járhatnám a várost, ehelyett most itt ülök, nézem a falat, ábrándozok. Nincs eszed, Jakabos Ödi - ismételgetem magamban. Aztán mégis erőt veszek magamon. Továbbindulok.
Flamand házaspár vesz fel, mondják, ők mindenkit felvesznek, ha egyszer tehetik.Pedig sohasem tudhatja az ember...
Battropba pontosan érkezem. A barátom csöppet sincs elragadtatva. - Mikor mész tovább? - kérdi. - Azonnal - vágom rá.
Július 26.
Ma vasárnap. A hatodik, mióta eljöttem. Körülnézek a városkában, majd irány - Düsseldorf.
Július 27.
Már a második pár cipőmet tapostam szét. Csak legalább Münchenig tartson ki. Rájöttem, a barátaim lelkesedése is ingadozik, sokszor elég tekintélyes szintkülönbséggel. Szerencsére hozzá vagyok szokva.
Július 28.
Kirándulás a Neander-völgybe. A kis múzeumban, ahol az ősember csontjait őrzik, középkorú férfi a pénztáros. Kevéske román tudását csillogtatja.
- Méltóztassék befáradni, ha meg nem haragszik!
Szinte még ő fizet, csakhogy írjak be valamit a vendégkönyvbe.
Július 29.
Útkereszteződésnél ácsorgok. Az az igazság, hogy nem tudom, melyik út vezet Kölnbe.
Kocsi fékez mellettem, ketten szállnak ki belőle. - Ezek biztos el akarnak vinni - örvendezek magamban.
"KRIMIPOLIZEI" - olvasom a felmutatott jelvényen. Igazoltatnak. Lehet, hogy túlságosan mogorvának találják a képem. Nézegetnek, beszélgetünk. Végül barátságosan megmagyarázzák,, hová álljak, ha Kölnbe akarok kocsit fogni. De ez sem segít. Úgy látszik, tényleg banditapofám van. Hiába tűztem a csomagra a kartonlapot, hogy KÖLN.
Hirtelen más ötletem támad. Megfordítom a lapot és ráírom: ROMÁNIA. Elvégre úgy is ez a végcél. Ráérősen elheveredek a fűben. Csikorog a fék, egy lány áll meg mellettem. Azaz hogy csak a hajáról gondoltam lánynak. Nem Romániába megy, de azért Kölnbe szívesen elvisz.
Július 30.
A negyvenedik nap. Két címem van, egyik sincs otthon. Aztán estére befut mindkettő. Mégis csak van hol aludnom. Haladgatok, haladgatok. Hol ez, hol az, hol idegenek, hol ismerősök taszítanak egyet-egyet a szekeremen. Így nem csoda, hogy gurul.
Augusztus 1.
A hamburgi után kénytelen vagyok belekóstolni a wiesbadeni éjszakába.Ezúttal nem önszántamból, hanem mert nincs hol aludnom. Ugyanolyan lebujok. Beülök az egyikbe. Félmeztelen lány telepszik mellém, rám, cigarettám után nyúl, beleiszik a sörömbe, rángatja a hajam, fülem. Aztán feldönti a sört és lekopik. Elkapom a lábam, csorog a sárga lé.
Sztriptíz bár. Kis tündér jelentkezik. Már tudom, mit kell tőle kérdezni:
- Mit iszol?
- Italt.
Osztozunk: én iszom a kávét, ő pezsgőt hozat.
- Ihatok még egyet? - kérdi.
- Keress jobb palit magadnak - mondom -, nekem nincs több pénzem.
Rám néz, marad. Egyetemre jár. Így keresi a tandíjra, lakbérre valót. Legalább is ezt mondja.
- És te? Hogy kerülsz ide?
Mondom. Nem hiszi.
- Vigyél szállodába - mondja.
- Mondtam, hogy nincs miből...
- Nem úgy nézel ki.
Előveszem a maradék pénzem. Utánanyúl, fizet. A visszajárót zsebre vágja. Az egészet. Várom, hátha mégis megkönyörül rajtam. De nem.
- Küldj nekem is képeslapot - mondja.
Elkacagom magam. Jó vicc.
- Hová?
- Majd írok neked...
Azzal átül egy másik palihoz.
Augusztus 2.
Itt ácsorgok Wiesbadenben az állomáson. Hajnalodik.
Másafél márka van a zsebemben. Arra sem elég, hogy az első megállóig jegyet vegyek. Fáradt vagyok. Nem fizikailag, belülről. Minek kellett nekem ilyen dologra vállalkoznom? Többet nem írok. Úgyszem tudom leírni, amit kellene.
Augusztus 3.
Reggeli köd Augsburgban. Hétig az állomáson csellengek. Aztán felhívom a barátaimat. Az egyik éppen katona, a másik Bécsbe utazott. Tovább kell mennem.
Augusztus 4.
Még egy kiruccanás München vidékére. Tipikus bajor falvak, csomó turistával. Leülök egy pohár sör mellé - megírni az utolsó német levelet. Akkora kancsót hoznak, alig bírom felemelni. Ha egy ökörre rácsapnék vele, nyomban felfordulna. Nem vagyok csapkodó hangulatban, s főképp nincs ökör, ha csak magamat ki nem nevezem annak. A haláleset így hát elmarad.
Augusztus 5.
Nem láttam Párizst, de láttam Hamburgot, nem voltam a Benelux államokban, de alaposan megjártam az NSZK-t. A vonatom már osztrák földön robog, szerbek vigadnak körülöttem - szerb módra, aztán elalszanak. Vendégmunkások útban haza a családhoz. Csak most kezdek igazán izgulni: már rég lejárt a nyugatnémet vízumom.
Salzburg. Ellenőrzés. Nagy "nyugalommal" nyújtom oda az útlevelem. - Románia? - néz rám a határőr, és beüti a bélyegzőt.
Vígan szállnak a füstkarikák a pipámból. "Felszegi Döme Dani hetedhétországban." Ami a hetedhétországot illeti, abban nincs hiba: épp a hetedikben vagyok, ha Romániát is beleszámolom.
Salzburg. Mit tudok róla? A zene városa, tisztaságáról híres. Most is zenei fesztivál van, fájó szívvel nézegetem a plakátokat. Hiába, fiú, tovább kell menned!
Augusztus 6.
Végleg áttérek a vonatozásra. Hogy miért? Ember legyen a talpán, aki ilyen melegben, két istentelenül nehéz csomaggal mászkálni tud, baktatni egyik útról a másikra. Meddig vonatozom? Amíg a pénzemből futja. Meddig futja? Majd elválik.
Augusztus 7.
Ismerkedem a házi telefonautomatával. Meg kell adni, fortélyos egy masina. Gombok, fogantyúk, kallantyúk, tappantyúk. Végül - mielőtt még megmukkanhatnék - sikerül kicsalnia tőlem egy schillinget. Sebaj, több is veszett - Wiesenbadenben!
Augusztus 8.
Bécsben éppen eszperantista kongresszus van. Prospektusok, brosúrák elképesztő mennyiségben, maréknyit fölcsípek belőlük.
Megbámulom a bécsi fiákerest hagyományos cilinderében. Úgy látszik, nem megy ki a divatból!
Este, jobb híján, beülök egy táncklubba. Később tudom meg, Bécs legjobb ifjúsági klubjába csöppentem. Komoly képű fiú ül velem szemben. Kérdi, honnan jövök. Mondom. - Van hol aludnod? - Nincs. - Nálam elalhatsz, de csak gumimatracot, pokrócot tudok adni.
És még mondja valaki, hogy nincs szerencsém.
Augusztus 9.
Tipikus legénylakás, nagy a felfordulás. Újdonsült barátom reggeli után megpróbál valamiféle rendet teremteni, mosogat, én pedig levelet írok. Aztán beszélgetünk. Munkásfiú, már régóta spórol egy indiai utazásra. Négyen indulnának - autón. Vitatkozunk, melyik útvonal a legcélszerűbb. Egyikünk nagyobb szakértő, mint a másik. Nem is tudunk megegyzezni!
Este vonatra ülök, s búcsút intek Ausztriának.
Augusztus 10.
Győr. Két évvel ezelőtt jártam itt kerékpárral, Csehszlovákiából jövet. Itt kell találkoznom cseh levelezőtársammal, Milossal. Megbeszéltük, hogy kocsiján hazafuvaroz.
Augusztus 11.
Böske híd, Pista szobor - ezek a győriek szeretnek mindennek becenevet adni. Csak az Örömgödröt nem becézik. - Az meg mi? - Borpince - világosítanak föl a győriek. Tetszik a neve. Sok benne az ö. Örömgödör - Ödön. Örvöndök.
Augusztus 13.
A megbeszélt időpontban fekete színű, masszív Skoda fékez mellettem, Milos száll ki belőle, most látom először, lapogatja a hátamat, rázza a kezem. Rögtön át is adja nekem a "dirigálás" jogát: mondjam, hová akarok menni, ő oda visz. Össze is állítok egy rögtönzött kis útitervet.
Augusztus 14.
Tihanyban hatalmas csoportosulás a parton. A szürkületben hatvanéves forma bácsika feltűnő halászöltözetben. Akkurátusan húzza rá a kukacot a horogra, aztán húz egyet a sörből, húz egyet a zsinóron, s miután mindezt meghuzigálta, maga alá húzza az ülőpárnáját. A külföldiek szájtátva bámulják, kérdeznek tőle ezt-azt, válaszolgat is hébe-hóba. - Kukac. - Gut. - Bittesön.
Augusztus 15.
Milos azt mondja, egyenesen úgy készült fel az útra, hogy engem is beszámolt a családba. Valóban, mindenből jut nekem is: gumimatracból, pokrócból, hálózsákból.
Az autosztrádán hajtunk tovább. A múltkor ez sem volt meg még. El is tévedünk rajta, mert nem veszzük észre, amikor elsuhanunk Székesfehérvár mellett. Persze, az autóút megkerülte a várost. Visszafordulunk, Milos dohog, én bűnbánóan hallgatok. Épp az imént dicsekedtem, hogy a kerékpárutam óta milyen jól ismerem ezt a vidéket.
Augusztus 16.
Milos kocsija bedöglött. Előveszem szerelőtudományomat... és elviszem a kocsit egy autószerelőhöz. Hegeszteni kell.
Budapesten fölszedjük összes barátaimat és barátnőimet. Mind a hatan beleférünk a kocsiba, még egy hetediknek is jutna hely. Igaz, egyikünk sem haladja meg a mázsát. Felautózunk a Halászbástyához. Sokáig nézem felülről Budapestet. Filmezőgépem nincs, a sötétben fényképezőgépem is néma, mert nem kattogtatom. Ismerjük mi már egymás képességeit.
A Hárs-hegyen verünk sátrat. Négyen egy sátorban. - Négy bátor navigátor - mondta Milos.
Augusztus 17.
Valahányszor azt mondom: - Na menjünk tovább!, esni kezd az eső. Így volt a Balatonnál, így volt most Budapesten is.
Szolnokon ismerős vagyok és mégsem. - A múltkor ezen a helyen mintha vasúti töltés lett volna - mondom. - Elhordták a Tiszához gátnak. Tudod, árvízkor.
Tudom.
Augusztus 18.
Hatalmas zápor után: Hortobágy. Nagy a nyüzsgés, kétnapos népünnepélyre csöppentünk be. A vásárban csikósnak való csattogtató ostort veszek. Miloséknak is megtetszik, ők is vesznek egyet.
Augusztus 19.
Közel vagyunk már a határhoz. Délben megyünk át rajta. A határőrök kiváncsian forgatják telepecsételt útlevelemet. Rokonszenvvel méregetnek. - Nem is tudtuk - tréfál az egyik -, hogy nálunk is vannak világjárók.
- Akadnak - válaszolom.
Nagyváradon az első újságárusnál Ifjúmunkást keresek. Csak úgy, kiváncsiságból. Találok is egy régi számot: július közepéről. Kinyitom: NEKIVÁGNI - olvasom.
Milyen rég is volt, hogy nekivágtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése