GÁLFALVI GYÖRGY: Nekivágni

Előhang:

Jakabos Ödön (Nyújtód, 1940. jan. 25. - Brassó, 1979. okt. 22.): romániai magyar író, utazó. Kézdivásárhelyen érettségizett (1958). A brassói vasúti technikum elvégzése után nyolc éven át forgalmista Imecsfalván, Bereckben, Kézdivásárhelyen, majd a kovásznai Fafeldolgozó Vállalat tisztviselője. Közben utazásaira készült, ezek során Kőrösi Csoma Sándor útvonalát akarta végigjárni és dardzsilingi sírját felkeresni. Nyelveket tanult, s több száz levelező társat szerzett Európában, Ázsiában. 1968-ban kerékpáron bejárta Mo.-ot és Csehszlovákiát, 1970-ben Ny-Európát. Útinaplóiból részleteket Eszter-változat c. alatt a Megyei Tükör (1970. okt. 30.-1971. jan. 21.), Nekivágni c. alatt az Ifjúmunkás (1970. 27-38. sz.) sorozatosan közölt. Kitűzött életcéljának megfelelően 1972. okt. 15-én indult Jugoszlávián, Bulgárián, Töröko.-on Irakon, Kuwaiton át Indiába, majd Pakisztánon, Iránon, Töröko.-on és Jugoszlávián át érkezett haza 1973. jún. 26-án.

A kezdetekről ma már jóval kevesebbet beszélnek, s még kevesebbet tudnak. Pedig Jakabos Ödön első kalandozásai, életmódja és életfilozófiája legalább olyan érdekesek, mint magányos indiai expedíciója.

Elsőnek Gálfalvi György: Nekivágni. Interjú J. Ö.-nel (Ifjúmunkás, 1969. 25. sz.) c. írását közöljük, a lapbeli szövegközlés alapján.

*

Nem hiszem, hogy csak mi voltunk így annak idején. Emlékszem, alig tavaszodott, s a vakációtól még (plusz-mínusz) végtelennek tűnő és katasztrofális következményekkel fenyegető számtanórák választottak el, de minket már, mint ősszel a vadlibákat, megszállt valami nyugtalanság. Ilyenkor aztán összegyűltünk, haditanácsot tartottunk és szentül megfogadtuk, hogy igenis, az idén megvalósítjuk a tavalyi (tavalyelőtti) tervet: lemegyünk csónakkal a Maroson Aradig, esetleg körbekarikázzuk biciklivel az országot, vagy legrosszabb esetben felmegyünk gyalog a Hargitára. Egyszer neki is vágtunk: otthonról elcsent vízhatlan esőkabátommal (anyám azóta is szidja a tolvajt) kifoltoztunk egy ócska teherautó ponyvát, és sátrat vertünk Szovátán. Minden pompásan ment, amíg az első eső haza nem kergette a társaság nagy részét. Én mindenesetre azóta is némi irigységgel és rokonszenvvel figyelek mindenkit, aki nem marad meg a tervezgetésnél. Ezért örvendtem meg, amikor Kézdivásárhelyen egyik ismerősöm szóba hozta: a helybelei fiataloknak hobbija a világjárás, tavaly például egyikük 4000 kilométert karikázott le két országon keresztül, s az idén 11 (tizenegy) országot jár be ugyancsak biciklivel.

- Nem túloz egy kicsit a barátod? - kérdeztem gyanakodva.

- Minden készen áll, már a papírokat is megkapta. Különben Jakabos Ödi olyan ember, hogyha valamit eltervez, azt véghez viszi. Erre mérget vehetsz.

*

A szoba falán körös-körül vérbeli fotósra valló kitűnő felvételek kinagyítva, a szekrénytetőn felfújható gumicsónak, a sarokban gitár, az íróasztalon magnó, táskarádió, írógép... A polcokon katonás rendben sorakozó folyóiratok. Jakabos Ödön címére csak belföldről tucatnyi újság és folyóirat jár, azon kívül átlag napi 4-5 levél fut be. A jelenleg 360 partnerrel folytatott levelezés (hajaj, szerkesztőségek!) majdnem egy szekrényt tölt be. Fokos füzet tartja számon, kihez mikor ment levél, mikor jött válasz. Úgy látszik, a világjárás egy kis adminisztrációval jár...

- Először is erős alapokat kell építeni, ha falat akar emelni az ember. Én is unom a szakállas bölcsességeket, de semmire se mentem volna nélkülük. A világjárás - ahogyan te nevezed - úgy kezdődött, hogy diákkoromban keresztül-kasul bejártam a vidéket, aztán később, amikor nyolc évig dolgoztam a vasútnál, s így szabadjeggyel utazhattam bárhova, tágítothattam a kört, és alaposan bebarangoltam az országot Máramarostól a Deltáig.

...Tavalyi utam előtt először levelezőpartnereket, barátokat kerestem - megtanultam németül és az eszperantót -, akiknél megszállhatok és akik elkalauzolnak, aztán elmentem a brassói bicikligyárba, elmagyaráztam, mire készülök, s kértem, adjanak egy Tohant, hiszen nekik sem árt, ha reklámot csinálok a márkának. Így vághattam neki a 34 napos útnak, persze komoly edzések után.

- Hány kilométert tettél meg naponta?

- Átlag százat, s az idén is ugyanez lesz a porció, bár most 8000 kilométer a táv. Az idén viszont nem árt néhány pihbenőnap. Csak az tudja, aki tapasztalta, mit jelent esőben-sárban végigtasposni egy ilyen szakaszt, amikor menni kell, mert különben felborul az előre lelevelezett útiterv, de egyébként is aznap este várnak rád valahol, nem csaphatod be őket. Igaz, néhány helyen megtörtént, hogy az ígéret ellenére zárt ajtó fogadott, úgy kellett szállás után néznem. Mindig akadt, aki segítsen, talán azért, mert nem autóval voltam, tudták, úgy nem lenne nagy vicc világot járni. Különben egy, a biciklivázra szerelt lemezen feltüntettem az útvonalat, pirossal jeleztem, mennyit tettem már meg belőle. 'gy mindenki láthatta, honnan jövök és hová megyek. Cseh földön, Morvaországban egyszer vizet kértem egy faluban, azonnal sört, limonádét hoztak, s amit nem ittam meg, felpakolták a hátizsákomba. Besztercebányán elmentem megnézni az ottani gyárat,s amíg körbehordoztak, alaposan kitatarozták a biciklimet, persze, fizetséget nem fogadtak el. Pardubicében bementem egy műhelybe, javítsák meg a táskarádiómat, mert elromlott. Szó szót követett, mondtam, nekem is van egy Tesla magnetofonom, amit itt készítenek, s nagyon meg vagyok vele elégedve. Rögtön elémbe tettek egy szétszedett magnót, s megkérdezték, melyik alkatrész gynegébb az enyémben, s ha egyre rámutattam, azt felpakolták nekem. Bárhivá fordultam, segítséget, barátságot kaptam addig teljesen ismeretlen emberektől,s ez az, ami a legtöbbet jelentette számomra. Az idei útitervet még nagyobb gonddal kellett előkészítenem, hiszen 11 országról van szó, de most már voltak tapasztalataim. A brassói gyár külön erre az útra készített számomra egy kerékpárt, s közben az ismerőseim is megszaporodtak, mert Csehszlovákiában írtak az utamról, a prágai rádió német adásában is megemlítettek, s ennek nyomán nagyon sok levelet kaptam más országokból is. Az útvonal dióhéjban: Jugoszlávia-Olaszország-Svájc-Franciaország-Luxemburg-Belgium-Hollandia-Nyugat-Németország-Ausztria-Magyarország-Románia. Induláskor vonattal megyek temesvárra, ott ülök biciklire, majd hazatéréskor Temesvártól megint vonattal jövök. Barátaimmal leleveleztem az útvonalat, már most készen állok az indulásra, éppen csak felvételizni akarok Kolozsváron a földrajz szakra.

- Most?

- Eddig nem értem rá. És a technikumot is elvégeztem, az autószerelőit és a vasútit Brassóban, aztán a hugaimat is segítenem kellett, akik orvosin vannak, de jövőre már keresnek s én is félretettem egy kis pénzt a diákévekre. Tulajdonképpen akkor is földrajz szakra akartam menni, amikor tizenhat éves koromban leérettségiztem, de aztán másképpen fordult a sorsom. Most nyugodtan vágok neki, nem sajnálom a közben eltelt éveket, biztos vagyok benne, hogy hasznát veszem mindannak, amit közben láttam.

- Mi volt a legemlékezetesebb útikalandod?

- Nem külföldön, hanem itthon történt, s előre megmondom, ha megírod, felsülsz vele, mert az olvasók nem fogják elhinni. Nem dughatom mindenkinek az orra alá a bükszádi milícia jelentését az esetről.

- Milícia??

- Útikalandot kérdeztél... Szóval, egyik éjjel Csíkszentkirályról jövök hazafelé motorbiciklin egy rokonommal, amikor közvetlenül Tusnád után az országúton szembekerülök egy medvével. Valószínűleg az is pont olyan kerek szemeket meresztettem rá, mint amilyet te meresztesz mostan. Fékezni akartam, de gondoltam, esetleg ő is megáll, s ki tudja, milyen nyelven beszélgetünk, úgyhogy inkább rákapcsoltam. Pechünkre, belekerült a fénykévénkbe s én csak azt éreztem, hogy repülök. Amikor magamhoz tértem, féltem, hozzám jön és felpofoz az incidensért, de úgy látszik, ő is félt a forgalmi rendőröktől, s jobbnak látta továbbállni. Félkézzel betoltam a motort Bükszádig (a másikat két hónapig kezelték tokszalag szakadással), s előadtam a milícián az esetet. Végighallgattak, majd udvariasan megkértek, leheljek rájuk. Csak amikor mindent rendben találtak, vették szemügyre a motort. Az első sárhányón aztán megkapták a szőrcsomókat. Kiderült, hogy a medvék már napok óta rákaptak a kantin melletti szemétdombra - elég elhagyatott helyen van -, s két nappal azelőtt is leemelték egy disznóól tetejét. Képzeld el a derék mackókat, amint átbaktatnak az országúton, hónuk alatt egy-egy süldővel. Tudom, hogy az egész történet hihetetlen, őszintén szólva nem is szívesen mesélem már el, hiszen én is bosszankodnék, ha valaki ilyesmit akarna beadni nekem...

- Mások is azt tartják rólad, s én is úgy látom, hogy egyáltalán nem vagy zárkózott, magadnak való ember, mégis mindig egyedül vágsz útnak. Nem lenne jobb, ha többen mennétek?

- Dehogynem. Csak éppen az a baj, hogy mindig egyedül maradok. Egyszer ugyan elindultunk kettesben egy barátommal le az Olton, gumicsónakkal. A Dunáig akartunk menni, de Dragasani-nál lejárt a szabadságunk s vissza kellett fordulnunk. Máskor azt terveztük, körülbiciklizzük a Fekete-tengert, de amikor kezdtem az utat előkészíteni, a barátom közbejött akadályokra hivatkozott... Az emberek általában nagyon sokat terveznek, hiszen mindenki álmodozik, de kevésnek van ereje hozzá, hogy amikor arra kerül a sor, nekivágjon az ismeretlennek. Pedig enélkül nincs értelme az életnek. Én, ha valamit eltervezek, először megfontolom, véghez lehet-e vinni, s ha igen, akkor minden energiámat ráfordítom s nem keresgélek mentségeket az első kudarcok után. Ne vedd nagyképűségnek, de ahogy én látom, egy ilyen alapállás manapság nagyon sok fiatalból hiányzik.

- Úgy látom, tovább tágítod a kört, egyre nagyobb utakra akarsz vállalkozni. Van már elgondolásod jövőre?

- Van, de nem szeretném elkiabálni. Csak annyit mondok, hogy hajtási igazolványom van. Nem egyedül akarok menni. Jönne egy angol tanár, egy orvos... és igaz is, talán elkelne a háznál egy újságíró. Velünk tartasz?

- Még kérded?

Én sem akartam elkiabálni, de még egyetlen útitervem sikerében sem bíztam ennyire. Pedig régebben minden hasonló vállalkozásnál főkolompos voltam. Azt hiszem, onnan ez a nagy bizalom, hogy ezt nem én szervezem. S talán egy kicsit onnan is, hogy Jakabos Ödön mellett (bár két évvel idősebb nálam) megfiatalodik az ember, vele együtt érzi: lehet és érdemes nekivágni.

A szerkesztőség megjegyzése: Jakabos Ödön megígérte, hogy útjáról hetente rövid beszámolóban tudatja a szerkesztőséget és olvasóinkat s még indulása előtt írni fog az utolsó előkészületekről. Úgy gondoljuk, nevetekben is biztosíthatjuk őt, hogy ezen az úton már nem lesz egyedül a bringán. Több ezren izgulunk sikeréért.

Illusztráció: Jakabos Ödön a dardzsilingi sírnál / archív fotó