PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (21)

114. nap – december 23. 

Qazvin volt az első, nekem tetsző iráni város. Mostanáig négy tartományon haladtam át, közülük Kelet- és Nyugat-Azerbajdzsán jellemzőiként a totális igénytelenség, az ízléstelenség, a szedett-vedettség és az ágrólszakadtság jutnak eszembe, még a milliós Tebriz, az ország második legnagyobb városa is rémesen provinciálisnak tűnt. Zendzsán, ha csak egy fokkal is, de jobb volt, Qazvin pedig egy olyan hely, amit jó szívvel tudnék ajánlani, mint felkeresésre érdemeset. Ezen a Kolozsvár és Temesvár méretű városon mintha érződne, hogy, bár évszázadokkal ezelőtt, és csak pár évtizedig, de mégis egy birodalom fővárosa volt, maradt benne némi nagyság, elegancia. 
A szállásom legfeljebb 200 méterre volt az egykori karavánszerájtól, ami az első olyan, általam látott iráni műemlék, amit európai színvonalon újítottak fel és hasznosítottak. Tele van igényes szuvenír- és kézműves boltokkal, olyan hangulatos kávézókkal és bisztrókkal, amelyek akármelyik európai nagyvárosban megütnék a szintet. 
Még egy gyönyörűen berendezett éttermet is felfedeztem benne, s úgy döntöttem, kerül, amibe kerül, a megtett 3000 km után megérdemlek egy jó vacsorát. Volt bennem egy szemernyi lelkiismeret-furdalás, arra gondolván, hogy szórom a pénzt, de egyből elmúlt, amikor megláttam a számlát: 4,5 dollár volt, hozzávetőleg 20 lej vagy 1500 forint. Egy átlagos iráninak ez borsos ár, több helyi ismerősöm egybehangzóan állítja, hogy egy tanár kb. havi 200 eurót keres, egy 1000 eurós jövedelemmel rendelkező család pedig tehetősnek számít. Iránban a nők elsöprő többsége háztartásbeli, a legtöbb család egy fizetésből él. 
Mostanáig jól elboldogulhattam volna a török nyelvvel Iránban is, mivel amerre jártam, főleg annak azeri változatát beszélők élnek. Az azeri egyes nyelvészek szerint az itt isztambuli töröknek nevezett nyelv közeli rokona, mások szerint annak egy nyelvjárása. A hanglejtése erősen különbözik tőle, az azeriben ugyanis a hangsúly a mondat utolsó szótagján van, amit el is nyújtanak, amitől aztán a beszéd dallamossá válik, az én fülemnek nagyon kellemessé. Sajnos egyáltalán nincs nyelvérzékem, s energiám sem volt a tanulásra, ezért aztán nem sok ragadt rám a török nyelvből, s ami igen, jószerivel elég haszontalan, olyan szavakat tudok törökül, mint polgármester, faszén, deszka, tó, márvány.  Kedvenc török szavam a viszlát jelentésű güle-güle, mivel azonban búcsúzáskor az mondja ezt, aki helyben marad, soha nem volt alkalmam használni. A számok közül csak az egyet, a kettőt, az ötöt és a tízet voltam képes megtanulni, sajnos az árak jelentős része más számokat is tartalmaz. Qazvin a török nyelvterület keleti határán fekszik, a környező falvakban még az azerit beszélik, a városban azonban már a perzsát. Szerencsére továbbra sincsenek nyelvi gondjaim, meglepően sokan tudnak valamicskét angolul. A közterületeken gyakoriak az angol nyelvű irányjelző táblák, néha viccesen hangzó felirattal. Láttam már Justice, vagyis igazság szövegű nyilat, de olyat is, amin az állt, Hot Water. Ez utóbbi egy termálfürdőre utalt, s mivel abban tényleg forró víz van, volt is benne logika, bár egy helyismerettel nem rendelkező számára okozhat némi fejtörést. 
Holnap bevonatozok Teheránba, hogy ott töltsem a Karácsonyt. 

116. nap – december 25. 

Teheráni karácsonyfám

Tegnap bebuszoztam Teheránba, kezdetét vette néhány napos pihenésem. Annak ellenére, hogy Irán berendezkedését tekintve teokrácia, hivatalos államformája iszlám köztársaság, ráadásul a lakosság 99,9 százaléka muszlim, karácsony estéje nem ért karácsonyfa nélkül. Házigazdám, Alireza 20 éven át egy erdélyi nagyvárosban élt, a keresztény kultúrkör olyannyira otthonos a számára, hogy teheráni otthonában is állít karácsonyfát, egy kisméretű műfenyőt, úgy feldíszítve, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. 
Alireza igazi nyelvtehetség, bár évek óta ismét Iránban él, még mindig elég jól beszél magyarul, ha pedig egy szó nem jut eszébe, mondja románul. A Szentestén még a tévéből is magyar szót hallottam, többek között az Euronews magyar nyelvű adását néztük. 
Ünnepi vacsora is volt, ráadásul ez volt az első igazi találkozásom a perzsa konyhaművészettel. Érdekes kulináris élmény volt, a főfogás domináns íze lévén nem a sós, hanem az édes, köszönhetően annak, hogy a körítésként tálalt rizs szirupos narancshéjjal volt megszórva. 
Az iráni fővárosban van működő keresztény templom, azonban odahaza sem vagyok templomba járó, így tehát kihagytam a teheráni éjféli misét. Még Qazvinban felfedeztem egy kirakatot, melyben karácsonyi díszek, karácsonyi motívumos tárgyak voltak, egyébként közterületen semmiféle, a karácsonnyal kapcsolatos szimbólumot nem lehet látni. 
Teheránnal egyelőre csak egy viszonylag rövid séta erejéig ismerkedtem. Igazi megalopolisz, elővárosaival együtt 15 milliónál többen lakják. Tegnap a buszból láttam egy gigászi tömbházerdőt Teherán nyugati részén, nagyobbat, mint a kolozsvári Monostor-, Mărăști-, Grigorescu- és Györgyfalvi-, a nagyváradi Rogériusz- és Nufărul-, valamennyi szatmári Micro, valamint a marosvásárhelyi Tudor- és Kövesdomb negyed együttvéve. 
Isztambuli barátom, Ahmet felkészített rá, hogy az ósdi járműpark miatt pokolian szennyezett a levegője, nekem azonban elviselhetőnek tűnik, lehet, amiatt, hogy már jó három hete szokom az iráni viszonyokat. 

118. nap – december 27. 

Ilyen kapun nehéz betörni

Mostanáig nem ettem december végén magam szedte szedret, ma azonban sort került rá, a Káspi-tenger közelében fekvő Behshahr városában, ahová Alirezáék, a házigazdámék hoztak el. Második napja, hogy nem gyalogolok, ami határozottan jól esik testemnek, lelkemnek egyaránt. Behshahr vidékén a klíma enyhe és csapadékos, ilyenkor is zöldell a fű, a hegyoldalakat erdők borítják, ami üdítően hat rám Irán belső, sivatagos és félsivatagos területeinek kopársága után. Tegnap egy Shahmirzad nevű hegyi városkában voltunk, ami hűvös nyarai miatt kedvelt üdülőhelyük a pokoli forróságtól eltikkadt irániaknak. Shahmirzadban sok a hagyományos stílusú porta, mi is egy ilyenben éjszakáztunk. 
Alirezáéknak köszönhetően egy átlagos turistánál lényegesen közelebbről pillanthatok be az irániak mindennapjaiba, ma a rokonaikat látogattuk meg.
Ami az iráni mindennapokat illeti, ebben az országban legfeljebb csak hallottak a szociáldemokráciáról, annak vívmányait, például az ötnapos munkahetet, nem élvezik. A szabadnap a péntek, ami az iszlámban a mi vasárnapunknak felel meg, azonban a boltok, műhelyek késő estig nyitva tartanak. 
Iránt a legnagyobb jóindulattal sem lehet tiszta országnak nevezni, körülbelül ugyanolyan szemetes, mint Dél-Románia. Ugyanakkor, az iráni, aki az utcán a legtermészetesebb mozdulattal dobja a földre a szemetet, szinte mániákusan tisztaság- és rendszeretővé válik, amint hazaér. Eddig négy itteni lakásban fordultam meg, mindegyikben patyolattisztaság uralkodott, enni lehetett volna a földről, jobban mondva a perzsaszőnyegről. Cipőben belépni a házba elképzelhetetlen, a lábbelit háziak és vendégek egyaránt a lépcsőházban vagy az udvaron vetik le. A szállodák, éttermek vécéi gyakran, a nyilvános WC-k pedig mindig undorítóak, egy átlagos házi illemhely Iránban azonban minimum annyira aszeptikus, mint egy kórterem Romániában, megkockáztatom, egyes kórházakat le is pipál. Iránról a média kifejezetten kedvezőtlen képet fest, sokan úgy képzelik, minden sarkon fegyveres katona strázsál. Ennek semmi köze a valósághoz, nemhogy Törökországban, de Magyarországon is lényegesen több fegyveres egyenruhást látni az utcákon, mint itt. Fegyveres járőrrel nem találkoztam, közúti katonai ellenőrző pontot egyet láttam, egy szál katona álldogált mellette unottan, integetett, amikor elhaladtam. Közlekedési rendőr ellenben elég sok van, a legnagyobb csúcsforgalomban is jóízűen traccsolnak egy zsúfolt kereszteződésben vagy elmélyülten nyomogatják a telefonjuk gombjait, érdemi forgalomirányítást végezni egyet sem láttam. Felfigyeltem rá, milyen sokan használnak itt lopásgátló kormányzárat. Az autólopás gyakori, ismerőseim elmondása szerint a lopott autókat általában alkatrészként értékesítik, arra ugyanis, a rettentően elavult járműállomány miatt óriási az igény. A betörések vélhetően szintén gyakoriak, a tetszetős házak gyakran erődítményszerűek, olyan falakkal, melyek a középkorban nehéz feladat elé állítottak volna egy ostromló csapatot. 
Mióta Alirezáék autóval hordoznak, láttam már az országúton menetiránnyal szemben haladó gépkocsit, egy kézzel vezető motorost és olyan motorbiciklit is, melyen négyen utaztak, köztük egy karonülő gyerek. Alireza elmondása szerint a legérzéketlenebb, legpofátlanabb és legbunkóbb teheráni autós is roppant előzékennyé válik, amint kiszáll a kocsiból, s valószínűleg maga elé enged az ajtóban, akkor is, ha pár perccel korábban lelkifurdalás nélkül elütött volna a zebrán, ha nem vagy elég éber.

120. nap – december 29.

Teheráni házigazdáim

Meghosszabbították a vízumomat, az eredeti határidőnél 20 nappal tovább, január 22-ig maradhatok Iránban. Valószínűleg nem volt még olyan vízumhosszabbításért folyamodó személy, aki annyira egykedvűen lépett volna be a teheráni rendőrség illetékes ügyosztályára, mint én, a legkisebb szívfájdalom nélkül vettem volna tudomásul, ha elutasítják a folyamodványomat. A jelenlegi helyzettel is elégedett vagyok, így legalább ismét ráléphetek a Kőrösi útvonalára. 
Kőrösi 1820 októberében érkezett meg Teheránba, hozzávetőleg tizenegy hónappal nagyenyedi indulása után. Én kevesebb, mint négy hónap alatt tettem meg az utat, annak köszönhetően, hogy a lehető legrövidebb útvonalon haladtam, az Anatóliai-félsziget közepén vágva át, ahogy valószínűleg Kőrösi is tett volna, ha az éppen tomboló pestisjárvány meg nem akadályozza ebben. A járvány miatt ő Alexandriába hajózott, s Aleppón és Damaszkuszon keresztül, dél felől jutott el Teheránba, s négy hónap múlva indult tovább Meshed felé. 
A vízumhosszabbítás a vártnál sokkal gyorsabban, gördülékenyebben zajlott. A román útlevelem ismét jó pont volt a hatóságok szemében. Romania good, azaz Románia jó, jelentette ki a bejáratnál szolgálatot teljesítő egyenruhás, amikor közöltem vele, hogy feltételezésével ellentétben nem Németországból érkeztem. Az ügyosztály alkalmazottai később is előzékenyen viselkedtek, sőt, kivételeztek velem, egy recepciós még a kérvény kitöltésében is segédkezett, pedig nem lett volna kötelessége. A kivételezést nagyrészt annak tudom be, hogy a kérelmezők zöme afgán volt, egyedül képviseltem az intézményben Európát. Arra mondjuk kíváncsi lennék, milyen bánásmódban van része hasonló helyzetben egy amerikai állampolgárnak. 
Miközben a soromra vártam, megakadt a tekintetem egy fiatal, kétgyermekes afgán házaspáron. Minden bizonnyal tartózkodási engedélyért vagy annak meghosszabbításáért folyamodtak, szemmel láthatóan boldogok voltak, amikor kézhez kapták a papírt. Belegondolni is rossz, micsoda hely lehet Afganisztán, ha az ottani viszonyokhoz képest az iráni vendégmunkási lét is paradicsomnak tűnik. Az afganisztáni hírek alapján, melyekkel tele van a média, nem meglepő ez, elvégre Iránban az emberek nem élnek folyamatos életveszélyben, aki dolgozik, az nem éhezik, normális oktatás, tisztességes egészségügyi ellátás van. 
Egy napot még Teheránban töltök pihenéssel és nézelődéssel, az év utolsó napján indulok tovább. Tegnap elmentem egy képzőművészeti múzeumba, ahol javarészt XX. századi munkák voltak kiállítva, zömükben olyanok, melyek Közép-Kelet-Európában is bekerülhetnének egy vidéki képtár állandó tárlatába. Az egyik teremben aztán felfedeztem a Mona Lisát, pontosabban annak másolatát. Körülbelül tíz hónapja láttam az eredetit, nem gondoltam volna, hogy még az idén ismét megpillantom a rejtélyes mosolyt, ráadásul a Közel-Keleten.

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (20)

106. nap – december 15. 

A mai úticélom Miyaneh. Kelet-Azerbajdzsánra ismét köd, szürkeség ereszkedett, a hegyek között helyenként száz méternél is kevesebb a látótávolság. Hasonló homály fedi utam további részét. Ami biztos, január 3-ig Iránban tartózkodhatom, addig érvényes ugyanis a vízumom, de mivel ez egy hatalmas ország, annyi idő messze nem elég az átszeléséhez. A vízum 30 nappal való meghosszabbítását akkor igényelhetem majd, ha minimum 20 napja tartózkodom Iránban. Azt hallottam olyanoktól, akik már jártak ebben az országban, illetve olvastam a világhálón, hogy a vízumhosszabbítási kérelem jóváhagyása vagy visszautasítása teljesen esetleges. Az iráni hatóságok nem ellenségesek a külföldiekkel, az illetékes tisztviselők viszonyulását az a mondat jellemzi, amellyel Tarr Béla remekművében, a Sátántangóban a százados foglalja össze minden korok bürokratáinak a mögöttes ideológiától teljességgel független vezéreszméjét: „Minden attól függ, hogy milyen az én kedvem”. Valaki azt tanácsolta, hogy Yazd városában próbálkozzak a vízumom meghosszabbítással, mivel ott a legmagasabb a pozitív elbírálások aránya. Yazd sok száz kilométerre fekszik az útvonalamtól, ráadásul ez egy ellenőrizhetetlen információ, ezért tehát biztosan nem fogok oda utazni. Azt sem tudom még, hogy Irán után merre veszem majd az irányt. Az biztos, hogy Afganisztánon nem fogok átgyalogolni, nem vagyok adrenalinfüggő, eszem ágában sincs azt kockáztatni, hogy megöljenek vagy váltságdíj fejében elraboljanak, pedig akkor esetleges szabadulásom után biztosan megírhatnám azt a könyvet, amely felől máris elég sokan érdeklődnek. Ezt a döntést jóval korábban, már Bulgáriában meghoztam. Nem észérvek alapján jutottam erre az elhatározásra, hanem spontán módon, miután a sokszázadik, az út szélén heverő, Hell feliratú, üres, energiaitalos doboz mellett elhaladtam. A hell angolul poklot jelent, én pedig nem akarom, hogy az utam a pokolba vezessen, persze, átvitt értelemben. Lehet, hogy egyeseknek ezek után egy kótyagos alaknak tűnök, akinek a feje ezotérikus zagyvaságokkal van tele, pedig valójában nagyon is szkeptikus alkat vagyok, aki nem fogékony a miszticizmusra. 
Egy sor pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy a racionális ember, aki a döntéseit logikusan hozza meg, nem több egy mítosznál, napjainkra egy tudománytalan paradigma, csak épp miután érzelmi alapon elhatározunk valamit, utána racionalizáljuk azt, kitalálunk egy ésszerű történetet az alátámasztására, hogy az emberek ne nézzenek minket hülyének. Én csak annyiban különbözöm az átlagtól, hogy különösebben nem izgat, ha hülyének néznek. Pakisztánba próbáltam online úton vízumot szerezni, azonban félbehagytam, mivel fel kell tölteni a rendszerbe a járműre szóló jegyet, amellyel át fogok kelni a határon. Ez azt jelenti, hogy gyalogos nem szerezhet online vízumot, lehet, hogy semmilyet sem, s hogy még cifrább legyen a történet, nem létezik olyan szárazföldi járat, vonat vagy busz, amely Irán és Pakisztán között közlekedne. A jövő tehát homályos, de a legkevésbé sem izgatom magam miatta. 

109. nap – december 18.

A mai úticélom Zandzsán, Kelet-Azerbajdzsán egyik, hozzávetőleg Kolozsvár méretű nagyvárosa. Kelet felé haladok, a távlati célom, hogy karácsonyra elérjem Teheránt. 
Iránban kellemetlenebb gyalogolni, mint azokban az országokban, amiket korábban átszeltem. Itt nagyobb a forgalom, mint a török és a bolgár utakon, ráadásul a járműpark elképesztően elavult. Egy helyi ismerősöm 30 évre becsüli a teherautók átlagéletkorát, jelentős részük az iszlám forradalom előtti időkből való, ami 1977-ben volt. Rengeteg masszív, viharvert Mercedes és Volvo kamion járja az utakat, olyan típusok, amilyeneket korábban csak filmekben láttam. Gyerekkoromban szerettem a teherautók kipufogógázának a szagát, most kiélhetném magam, csak hát időközben változott az ízlésem.  
Óriási szerencse, hogy az ország ezen részén a nagyvárosokat műút és autópálya is összeköti, a forgalom az utóbbiakon intenzívebb, én ellenben kizárólag az előbbieken közlekedem. A gyaloglás itt nem csupán kellemetlenebb, hanem veszélyesebb is, nem is annyira az országutak mentén, mint a városokban. Az iráni gépjárművezetők nem ismernek sem istent, sem embert, fittyet hánynak az összes közlekedési szabályra, sőt, az emberi jóérzés szabályaira is. Indexelni itt nem szokás, gyakori a járdán közlekedő motoros, de láttam olyat is, aki az autók között haladt, menetiránnyal szemben. Sötétedés után életveszélyesek a kivilágítatlan autók. Elképesztően agresszív a vezetési stílus, a legbunkóbb, gyalogosokkal szemben legérzéketlenebb hazai autós Iránban úrvezetőnek minősülne. Odahaza gyalogosként roppant bátran közlekedem, s nem éppen szabályosan, itt azonban félve kelek át az úttesten, általában úgy helyezkedve, hogy minimum egy járókelő legyen köztem és a legközelebbi jármű között.
Azt figyeltem meg, hogy egy ideje jóval kevesebbet eszem, mint korábban. Ezelőtt egy hónappal farkasétvéggyal ettem, mondhatni zabáltam, egy ideje azonban, bár átlagban ugyanannyit gyaloglok, mint akkoriban, jóval kisebb a kalóriaigényem. Gondolom, a szervezetem olyan szinten szokott hozzá a terheléshez, aminek ki van téve, hogy már kisebb energiabevitellel is képes ugyanolyan teljesítményre.

111. nap – december 20. 

Mosóház-múzeum

Takesztán felé tartok. A mai nap is verőfényes és enyhe, dél körül egy szál pulóverben gyalogoltam.   Tegnap, miközben papírzsebkendőt és csokoládét kerestem egy boltban, megismerkedtem egy ifjú párral, akik épp életük első közös bevásárlásán voltak. Az ismerkedést ők kezdeményezték, pontosabban a férj. Bevásárlás végeztével elvittek kávézni, majd meghívtak ebédre egy hangulatos kisvendéglőbe. Természetesen elválás előtt telefonszámot cseréltünk, Ali pedig a lelkemre kötötte, hogy bármi problémám akadna, nyugodtan hívjam fel. Szinte elfelejtettem, hogy a papírzsebkendőt és a csokit is ők fizették. 
Már meg sem lepődöm azon, hogy valaki, aki szóba elegyedik velem az utcán, félóra elteltével ebédre invitál, elvisz kirándulni, meghív egy termálfürdőbe vagy felajánlja, hogy töltsem a házában az éjszakát. A törököknél ezek a vendégszeretet természetes megnyilvánulásai, s valószínűleg a perzsáknál is. Alireza, aki a házigazdám lesz Teheránban, megkérdezte, hány napot szándékozom nála tölteni, mondtam, hogy hármat. „Csak? Igazán maradhatnál egy hetet” – válaszolta ő, hozzátéve, hogy meg szeretne mutatni nekem jó néhány látnivalót, elvinne a Káspi-tengerhez is. Bár reméltem, kizárólag praktikus okokból, hogy két török nemzeti lobogóból álló zászlógyűjteményem nem fog gyarapodni, nem így történt. Bostanabadban egy cukrászdában összeismerkedtem egy helybelivel, aki az iráni első osztályban szereplő tebrizi fociklub, a Traktor fanatikus szurkolója, s épp nagyon boldog volt, csapata aznap egy-nullára nyert. Miután meghívott egy süteményre és készítettünk pár közös fotót, nekem ajándékozta a csapat lobogóját. Kelet-Azerbajdzsánban ez ugyanakkora megtiszteltetés, mint amikor Törökországban a félholdas-csillagos zászlót adják az embernek, a Traktor a helyi törökök nemzeti büszkeségének a megtestesítője. 
Zendzsánban bementem egy kinézete alapján kétcsillagosnak tűnő szállodába, aztán gyorsan ki is fordultam, amikor a recepciós szemrebenés nélkül közölte, hogy 35 dollár egy szoba. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy tavaly decemberben, Amszterdamban ennél kevesebbet fizettem egy hasonló színvonalú szállásért. Igaz ami igaz, nem lehet összehasonlítani Zendzsánnal a holland fővárost, elvégre egy nyamvadt bazár sincs benne. Szerencsére akadt fedél a fejem fölé, találtam egy 4 dolláros szobát. Becsléseim szerint vagy 7 négyzetméter lehetett a wc-ként is szolgáló zuhanyfülkével együtt, hamisítatlan börtöncella hangulattal, még rács is volt az ablakon. Ha a civilizált észak-európai országokban egy rablógyilkost vagy egy visszaeső pedofilt hasonló körülmények között tartanának elzárva, jogvédő szervezetek hatalmas botrányt csapnának. Cellajellege ellenére nem találtam nyomasztónak a szobámat, elvégre jószántamból költöztem be, csak egy éjszakára, s a kulcs is nálam volt. 
Zendzsánban van egy egyedülálló múzeum, melyet az egykori mosóházban rendeztek be, ahova a háziasszonyok hordták a szennyest az automata mosógépek előtti korszakban, viaszbábuk segítségével próbálják visszaadni a korabeli hangulatot.

113. nap – december 22. 

Qazvinban vagyok. A legutóbbi napok nagyon nehezek voltak, nem lelkileg, hanem fizikailag. Már tegnapelőtt is szinte vánszorogtam, tegnap pedig úgy éreztem, hogy teljesen elkészültem az erőmmel, szinte nem is a lábaim, hanem az elhatározás, az akarat vitt előre. Pénteken telefonon beszélgettem egy otthoni ismerőssel, ő mondta, hogy a napforduló nem csak a makrokozmoszban zár le egy folyamatot és indít el egy ellentéteset, hanem az emberekben is. Mondtam neki, hogy önmagamban sosem tapasztaltam még ezt meg, de ez alkalommal különösen figyelni fogom. Őszinte meglepetésemre, ma reggel úgy ébredtem, hogy eltűnt a tagjaimból az ólmos fáradtság. Kicsit gyengének éreztem még magam, úgy, mintha betegség után lábadoznék, de úgy tűnik, a külső fénnyel együtt az erő is újjászületett bennem. Ennek ellenére elhatároztam, hogy nem fogom kizsákmányolni a testemet, mivel az előbb-utóbb visszaüt, karácsony első napjával kezdődően, Teheránban többnapos teljes pihenőt tartok majd. 
Fizikai állapotom csodás javulásában annak is szerepe lehetett, hogy legutóbbi szállásom olcsó volt, de összkomfortos, még Mekka irányát is jelezték benne, egy falra festett nyíllal. Az is hozzájárulhatott, hogy tegnap ettem életem egyik legjobb hamburgerét. Nem gondoltam volna, hogy erre a Takesztán nevű iráni kisvárosban kerül sor, ahol semmi említésre méltó dolog nincs, kivéve az igazán mestermű kategóriájú hamburgert. Ez volt a legjobb étel, amit az elmúlt közel három hétben ettem, ami azért sokat elmond az iráni konyhaművészettel kapcsolatos eddigi tapasztalataimról. Nem is csoda, hogy elfáradtam, lévén, hogy ma átléptem a 3000 kilométeres határt, egész pontosan 3017,03 km-t gyalogoltam szeptember 1. óta. Ezt onnan tudom szinte méterre pontosan, hogy heti egy-két alkalommal összeadom a távolságokat, amiket a lépésszámom alapján a telefonos alkalmazás kiszámít. 
Ebben az időszakban, nem én vagyok az egyetlen, aki gyalogosan barangol a világ ezen táján. Tebrizben, a helyi idegenforgalmi információs központban meséltek egy, a közelmúltban ott megfordult francia férfiről, aki hatodik éve járja gyalogszerrel a világot. Arról a Cristian nevű német úriemberről pedig Dogubayazitban hallottam először, aki nagyrészt gyalogosan akar eljutni Tokióba, a következő nyári olimpia helyszínére. Tebrizben szinte összefutottam vele, pár óra különbséggel fordultunk meg a helyi turisztikai központban. Hozzá képest én igazán kispályás vagyok, igaz, semmi nem motivál arra, hogy elgyalogoljak Tokióba, egyáltalán nem érdekel az olimpia. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (19)

101. nap – december 10. 

Bejárat a nagybazárba

Tabrizban vagyok, ami a város hivatalos neve a perzsák által beszélt fárszi nyelven, a többségi lakosságot alkotó azeriek Tebriznek hívják. Itt elméletileg lett volna egy házigazdám, sajnos az elmélet ezúttal nem állta ki a valóság próbáját. Az illető, egy ismerős ismerőse ismerősének az ismerőse, s azt gondolta, hogy nekem egy helyi idegenvezetőre van szükségem. Ilyen megfontolásból elvitt sétálni egy parkba, ami Tabriz látványosságai közé tartozik, benne egy tóval, annak a közepén egy szigettel, a szigeten pedig egy 150 éves épületben működő étteremmel és kávéházzal. Nyáron kellemes hely lehet, nekem azonban egy porcikám sem kívánta a sétálást, talán azért, mert az elmúlt hónapokban 2600 kilométernél többet gyalogoltam, s nulla fok körüli hőmérsékleten egyébként sem szeretek parkokban andalogni. Amilyen gyorsan csak tudtam, leráztam az idegenvezetőmet, s kivettem egy szállodai szobát. Másfél millió riálba került, kb. 11 euróba, de luxusnak tűnik azok után a retkes, bűzös odúk után, ahol az elmúlt éjszakákat töltöttem, mióta Iránba értem. 
Ma pihenőnapom volt, körülnéztem a városban. Tabriz fő látványossága az UNESCO Világörökség részét képező nagybazár. Egy útikalauzban azt olvastam, hogy 7 négyzetkilométeren terül el, és e terület nem teljes egészében fedett, vannak ugyanis nyitott, belső udvarai. Tény, hogy valóságos labirintus, órákig elbóklászhat benne az, aki szeret nézelődni, vásárolni. Én csak egy kis datolyát akartam venni, 10 dekával beértem volna, erre kimértek egy kilót. A kiskereskedelem már Törökországban is, Iránban pedig szintúgy, tematikusan helyezkedik el, s nem csak a bazárban, több tucat azonos termékcsoportot árusító bolt van általában egymás mellett. Emiatt történhetett meg, hogy tegnap este elmentem vagy 57 ruházati szaküzlet, 49 cipőbolt és minimum 38 papír- és írószeráruda mellett, de egyszer használatos borotvát csak 45 perc keresés után találtam. A bazárból nekem a szőnyegrészleg tetszett a legjobban, a felhozatal elképesztő, nemcsak mennyiségileg, de a változatosság tekintetében is. Nem csupán padlóra való perzsákat árulnak, vannak bekeretezett, falra akasztható darabok is, amelyekbe egy-egy Korán idézetet szőnek bele vagy valamilyen rokokó környezetbe helyezett, iszonyúan giccses jelenetet krinolinos hölgyekkel és rizsporos parókás urakkal. Az európai kultúráról egy átlagos iráni keveset tud, gondolom, hogy az előkelőséget asszociálják ezekhez a rondaságokhoz, melyek kivitelezésüket illetően minőségi darabok.

103. nap – december 12. 

Háborús hősök aranyozott szobrai

Eljutottam Bostanabadba. Az elmúlt két napon nagyon jól haladtam, tegnap 44 185 lépést, 34,33 kilométert tettem meg. Ma jobb a kedvem, mint az elmúlt napokban, részben amiatt, hogy végre ragyogó napsütés volt, az országúttól délre, a távolban hóborította hegylánc magasodik, kedvem volna közelről megnézni. 
 Bostanabad külvárosában megszólítottam egy iskolázottnak látszó fiatalembert, arról érdeklődtem tőle, van-e szálloda a városban. Nem csalódtam, jó angolsággal válaszolt, sőt, felajánlotta, hogy elfuvaroz a szálláshelyre és még annak tulajdonosával is beszélt, nehogy az felárat számítson fel nekem, látván, hogy külföldi vagyok. Újsütetű ismerősöm elmondta, két szálloda van a városban, ő abba vitt el, amelyet jobbnak gondol. Hálás vagyok neki ezért, bár nehezemre esik elképzelni egy ennél ótvarabb helyet, bár eddigi tapasztalataim azt mutatják, nincs olyan, az utolsó bányabéka feneke alatti nívójú iráni szállás, amit egy másik alul ne tudna múlni. Az árával ugyanakkor elégedett vagyok, 500 ezer riál, ennyibe került a belépő a tabrizi Kék Mecsetbe, igaz, az nagyon túl volt árazva. 
Bostanabadi ismerősömmel elválás előtt telefonszámot cseréltünk, holnap reggel körbevezet a városban. Úgy tűnik, rám mosolygott a szerencse, szálláshelyemtől pár száz méterre egy termálfürdő van, melynek vize, ásványianyag tartalma alapján állítólag világszinten különlegesnek számít.   
A tegnapi nap egy nemvárt örömteli pillanatot hozott. Felhívott telefonon az a honfitársam, világot járt utazó, akivel a közelmúltban durva vitába keveredtem a Facebookon, ami nagyon felzaklatott. Azért keresett meg, hogy felajánlja a segítségét, amit örömmel fogadtam. Össze is hozott egy teheráni ismerősével, aki jól beszél magyarul, s rögvest felajánlotta, hogy vendégül lát, ha a fővárosba érek. Az egész történést ajándékként éltem meg, megerősítéseként annak az elképzelésemnek, hogy az emberi alaptermészet a jóság, a jóindulat és a segítőkészség. 
Amikor az utcán vagy egy boltban nekem szegezik a „Where are you from?” (Hova valósi vagy?) kérdést, vagy azt mondom, magyar vagyok, vagy, hogy Romániából jöttem, mindkettő egyformán igaz. Egy tebrizi büfében a pultos lánynak az utóbbi verziót válaszoltam, mire ő visszakérdezett: Jó-jó, Romániából, de melyik országból? Úgy tűnik, nem csak az amerikaiak fejében nagy a homály Európát illetően.

104. nap – december 13. 

Én és az iráni kenyér

Eddigi iráni élményeim legjobbja az volt, amikor meghívtak egy családi ebédre. Ez még Marandban történt, a meghívást pedig alig pár órás ismeretség előzte meg, de ez a körülmény itt nem számít rendkívülinek. Amikor beléptem az ismerősöm nagybátyjának a lakásába, ami egy semmitmondó kinézetű ház első emeletén volt, elhűltem a csodálkozástól, mivel a konyhával egybenyitott nappali táncterem méretű volt, odahaza nem láttam még ekkora szobát. A helyiség léptékéről mindent elmond, hogy a bejárati ajtótól a konyhapultig terjedő rész padlóját nyolc darab tekintélyes méretű perzsaszőnyeg borította. A 180 négyzetméteres lakásban olyan tisztaság és rend volt, amely bármely kárpát-medencei otthonnak a díszére válna. Az ebédet hagyományos módon, a földön, egy leterített abroszt körbe ülve költöttük el. Az első fogás bárányhúsból főzött leves volt, amibe a kovász nélkül készített vékony kenyeret aprítottuk bele, majd miután megszívta magát lével, kikanalaztuk. Bár Törökországban ettem már birkahúsból készült, kifejezetten ízletes ételeket, a juhval továbbra is szívesebben találkozom a réten, mint a tányéromban, azonban tény, hogy a leves finom volt. 
Második fogásként a levesben megfőtt húst kaptuk krumpliból és a lencséhez hasonló, de annál lényegesen nagyobb szemű zöldségből készült körettel, amit egy henger alakú, fa kéziszerszámmal mindenki pépesített magának a tányérjában. A desszert után, ami valamiféle jellegtelenül édes sütemény volt, az elmaradhatatlan tea következett. 
A nők külön ettek, az ismerősöm elmondása szerint kizárólag a nagynénje szégyenlőssége miatt, aki nagyon ritkán találkozik idegennel, egyébként a család mindig közösen étkezik. A tányérokat, evőeszközöket és az ételmaradékot a háziasszony férje szedte össze, szerintem sok magyar nő szeretne magának egy hasonlóan segítőkész élettársat. 
Az irániakat ugyanolyan nagy teaivóknak tartják, mint a törököket, ami igaz lehet, ám teázóból lényegesen kevesebb van, mint nyugati szomszédjuknál, legalábbis Nyugat-, illetve Kelet-Azerbajdzsán tartományokban. Bostanabad városában azonban a legtöbb vegyeskereskedés előtt, az utcán áll egy-egy gőzölgő szamovár, aminek állítólagos oka az, hogy óriási a városon átmenő közúti forgalom, sok autós megáll egy teára. 
Egyelőre nem nyűgözött le az iráni konyhaművészet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amerre eddig jártam, ott perzsák nemigen élnek, a lakosság elsöprő többségét törökök alkotják, akik a főzés tekintetében nem veszik fel a versenyt a határ túlsó oldalán élő testvéreikkel. Az átlagos kifőzdék kínálatát nyárson sült csirke- vagy juhhús teszi ki, ami mellé általában rizset szolgálnak fel, mellé pedig egy kocka vajat. A forró rizsbe kell vájni egy mélyedést, s beletenni a vajat, mely beleolvad, ízletesebbé téve azt. Tebrizben és Bostanabadban is megkóstoltam a helyi specialitásnak számító édességet. Előbbi egy rózsa formájú sütemény, melynek tésztája édes sziruppal van átitatva. Utóbbi egy tenyér méretű, kerek péksütemény, aminek a tetejét különféle virágmintákkal díszítik. A tésztája száraz, citromsárga színű, édeskés. Nekem mindkettő inkább esztétikai, mint kulináris élvezetet nyújtott. Az erjesztett tejből készült ayran itt is éppoly közkedvelt ital, mint Törökországban, csak épp nem olyan. Az iránit ízesítik, mégpedig mentával. Megszoktam már, megszeretni valószínűleg nem fogom. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (18)

96. nap – december 5.

Ey Oghli a mai úticélom. Tegnap elégedetten állapítottam meg, hogy itt enyhébb az idő, mint a határ mentén húzódó hegyek túlsó, törökországi oldalán, a platánokon rengeteg még a levél, őszies a hangulat. Ma reggelre aztán ide is megérkezett a tél, reggel sűrű pelyhekben hullott a hó. Most is szállingózik még, de el is olvad azonnal, mivel a hőmérséklet bőven 0 fok felett van. 
Khoyban egy kétcsillagos szállodában éjszakáztam. Elnézve a komfortszintjét, nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy egycsillagos szálloda Iránban, de olyan nagyon nem is vagyok kíváncsi rá. A szállásomról annyit, hogy két zuhanyzóhelyiség van a folyosón, a jobb állapotban levőben az ablaknyílás nylonnal van befedve, az egyik sarkát lengeti a szél. Hozzá vagyok szokva a tábori körülményekhez, különösebben nem zavar, meg aztán 600 ezer riálba kerül egy éjszakára, kevesebb, mint 5 euróba, ennyi pénzért nem lehetnek különösebb igényeim. 
Tegnap vásároltam egy iráni telefonkártyát. Miután elém tette a szerződést, az eladó megkért, hogy nyomjam rá a mutatóujjamat egy pecsétpárnára, majd pedig az ujjlenyomatommal hitelesítsem a szerződést. Mostanáig azzal a meggyőződéssel éltem, hogy értelmes az arckfejezésem, ha szemüveget viselek, akkor kifejezetten értelmiséginek tűnök, egy kolozsvári művelődési folyóirat vezető munkatársa szerint székelyföldi múzeumigazgatónak nézek ki, ezért aztán meglepődtem, hogy Khoyban, ami nem tűnik épp a szellem fővárosának, analfabétának néznek. Aztán kiderült, nem erről van szó, hiszen alá is kellett írnom a papírt, az ujjlenyomatozás itt a szerződéskötési procedúra része. 
Iránban ugyanolyan barátságosak az emberek, mint Törökországban, s ugyancsak a közös fotózás a mániájuk, amihez elegendő ok számukra, hogy eltöltöttünk három percet egymás társaságában. A telefonkártya vásárlás záróakkordja egy hármas szelfi elkészítése volt, de van már közös fényképem egy kifőzde alkalmazottjával is. A nyelvtudás tekintetében túltesznek a törökökön, igaz, ez nem nagy művészet, a semmit nem nehéz felülmúlni. Bár Khoy egy isten háta megetti, turisták nem járta város, viszonylag sok fiatal gügyög valamicskét angolul, de találkoztam olyan javakorabeli férfivel is, aki meglepően jól beszélt. Iránban a közösségi média nem elérhető, ezért aztán nem látom az útinaplómhoz fűzött bejegyzésket és a Messenger-üzeneteket, s válaszolni sem tudok rájuk. Bárki szeretne velem kommunikálni, megteheti e-mailben, a címem: pengoz@hotmail.com.

98. nap – december 7.

Megérkeztem Marandba. A külvárosban jártam, amikor egy útszéli gyümölcsárusnál vásároló középkorú férfi megállított és kérdezgetni kezdett. Felajánlotta, hogy bevisz a központba autóval, majd miután tiszteletteljesen visszautasítottam, egy egész szatyornyi mandarint akart rám tukmálni, amiből egy darabot el is fogadtam. Kicsivel később egy másik férfi szólított meg, aki aztán el is fuvarozott egy nagyon olcsó szállodához. Időközben egy angolul kifejezetten jól beszélő helyi fiatalemberrel is megismerkedtem, jobban mondva ő velem, felajánlotta, hogy megmutatja a várost, illetve, hogy befogad egy éjszakára a lakásába, ha mégsem szeretnék a valóban ordenáré hotelben megszállni. Sajnos akkorra már kifizettem a szállást, 600 ezer riált, csakúgy, mint korábban Khoyban. Egy facebookos ismerős megjegyezte, a 600 ezres összeg elég rémesen hangzik egy szobáért, ami igaz is, főleg, ha valaki nem ért meg inflációs időszakot, de egyáltalán nem vészes, ha az embernek milliók vannak a zsebében. 
Az emberek kedvessége ellensúlyozza az egész vidék siralmas hangulatát. Mióta átléptem a határt, nem láttam a napot, ami kifejezetten rosszat tesz a hangulatomnak. Minden szürke, a hófelhők alacsonyan úsznak az égen, a köd nagyon leszűkíti a látóhatárt. A táj egyébként is banális, a települések elhanyagoltak és jellegtelenek, a járókelők elsöprő hányada sötét, főleg fekete ruhát visel. Kifejezetten üdítően hatott rám, amikor legutóbbi ismerősöm társaságában feltűnt egy narancssárga ruhába öltözött, kendő helyett sárga sapkát viselő, a húszas éveinek elején járó lány, napok óta ő volt az első európai kinézetű nő. 
Nyugat-Azerbajdzsánban lépten-nyomon bútorüzleteket látok masszív, a rokokó ihlette, aranyozott garnitúrákkal tele, melyek Európában borzasztóan giccsesnek minősülnének. Ha ismerné a kínálatot, azt hiszem, sok romániai újgazdag innen bútorozná be a lakását. Eddigi tapasztalataim szerint a közétkeztetés itteni színvonala messze elmarad a törökországi mögött, a falatozók szegényesek, a kínálatuk is, sok az utcán felállított rostély, ami nem is lenne baj, ha evés közben nem hullna az ember nyakába a hó. Azzal vigasztalom magam, én csak átutazóban vagyok itt, mások meg az egész életüket itt élik le. 

100. nap – december 9. 

ZamZam

Kereken 100 napja vagyok úton. Jelen pillanatig 3.360.574 lépés a mérlegem, 2.631,97 kilométert tettem meg gyalog. Iránról mindenkitől csupa jót hallottam, rám azonban egyáltalán nem tesz jó benyomást. Önkéntelenül is összehasonlítom Törökországgal, amiből nagyon rosszul jön ki, sokkal elmaradottabbnak, rendezetlenebbnek, szegényebbnek tűnik, ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy a világ egyik vezető kőolajexportőre. Ebben természetesen nagy része van annak, hogy hosszú ideje kereskedelmi és pénzügyi embargó alatt áll, amit az Egyesült Államok hirdetett ellene. Utazók számára ennek talán legkellemetlenebb vetülete az, hogy Iránban nem lehet használni a világ más országaiban elfogadott bankkártyákat, például a Visát és a Mastercardot, ezért aztán az embernek annyi készpénzzel kell átlépnie a határt, amennyiről feltételezi, hogy fedezni fogja itteni tartózkodásának a költségeit. 
Hogy a gazdasági embargó pontosan miben áll, mire terjed ki, arról nem tudtam pontos információkat szerezni az internetről, tény azonban, hogy mindazon országok közül, ahol eddig megfordultam, Iránban érezhető legkevésbé a globalizáció. Rengeteg a bankfiók, de kizárólag helyi pénzintézetek kirendeltségei, nemzetközi kereskedelmi- és gyorsétkezde hálózatok nincsenek, a boltok polcain fel lehet fedezni nemzetközi márkákat, de nagyságrendekkel kevesebbet, mint Törökországban, az EU-s tagállamokról nem is beszélve. 
Olvastam, hogy nemrég Trump kijelentette, aki Iránnal kereskedik, az nem fog az USA-val. Ennek fényében számomra meglepő, hogy két amerikai világmárka, a Coca-Cola és a Pepsi jelen van az országban, igaz, licenc alapján gyártják őket. Kíváncsi vagyok, hogy vajon humanitárius megfontolásból nem fosztja meg az amerikai kormányzat az irániakat a két gigavállalat löttyeitől, avagy épp ellenkezőleg, egyfajta alternatív hadviselés az, hogy azokkal itatják őket. 
Az iráni egyébként ügyes népség, legyártanak maguknak mindent, amihez Nyugatról nem tudnak hozzájutni. Életemben annyi hamis Levi’s és Lee farmert nem láttam még egy rakáson, mint az iráni bazárokban, pedig a teherániban nem is jártam még, fél kilométerről látszik, hogy silány minőségű hamisítványok. Saját kólájuk is van, Zam Zamnak hívják, az üveg dizájnja a Pepsire hajaz, az íze elfogadható. A gépkocsipark elképesztően elavult, az autók többsége egy guruló roncs, rozsdaette alvázzal, sűrű, szürke kipufogógázt eregetnek. Ha holnaptól, mondjuk, csak Euro 3 katalizátorral felszerelt gépkocsik közlekedhetnének, kiürülnének az iráni országutak. Rengeteg az autószerelő műhely, lehet munkájuk bőven. A Logan azon ritka modern modellek közé tartozik, melyekből elég sok fut, itt Renault Tondar a nevük. Nem tudom, hogy a pitești-i gyárban készülnek-e, egy helyi ismerősöm szerint igen.   Ugyanazon ismerősöm elmondása szerint egy liter benzin ára 25 dollárcent körül van úgy, hogy nemrég 50 százalékkal drágították meg. Az alacsony üzemanyagárnak tudható be, hogy európai mércével mérve a személyszállítás nagyon olcsó, százával lehet látni taxikat. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (17)

92. nap – december 1.

A látogatott örmény templom

Elindultam Irán felé. A mai úticélom Ercek, kedden pedig számításaim szerint átlépem a határt. Vantól nehéz volt búcsút venni, számomra a legkedvesebb törökországi város. Egy helyi ismerősre is szert tettem, a kurd pszichológus, Ahmet személyében, sörözőben is voltunk, első alkalommal törökországi tartózkodásom során. Feltételezem, ritkán vetődik erre külföldi, legalábbis erre utal, hogy az idegenforgalmi információs iroda egyetlen angolul beszélő munkatársa őszinte érdeklődéssel kérdezte meg, mi szél hozott erre, honnan szereztem tudomást Van létéről.
Pihenőnapomat maximálisan kihasználva, megnéztem két helyi nevezetességet. Méretét tekintve Akdamar csak második legnagyobb sziget a Van tóban, azonban messze a leghíresebb és leglátogatottabb, köszönhetően a X. században épült örmény templomának. Negyedórás hajóútra van a legközelebbi kikötőtől, lenyűgöző hely, főleg ilyenkor, amikor a szárazföld havas hegyormai hatásos háttérként szolgának. Ilyennek képzelem a földi paradicsomot.
Ha allergiás lennék a macskaszőrre, illetve kényes arra, hogy a ruházatomra ne kerüljön állat szőre, akkor ezt a cikket valószínűleg nem írtam volna még meg, ugyanis kórházban ápolnának, de minimum be lennék nyugtatózva.
Bár nem a macska a kedvenc állatom, ellátogattam a Van macskák tenyésztésével és tanulmányozásával foglalkozó központba, ahol alig pár perc tartózkodás után az volt a benyomásom, több fehér szőrszál van rajtam és a ruhámon, mint a körülöttem forgolódó, hozzám dörgölőző, rám mászó több tucat állaton. Az itteni az egyetlen házimacska, mely szeret fürdeni, hófehér, viszonylag hosszú szőre van, a két szeme pedig eltérő színű. Pompás állatok, ráadásul a központ lakói nagyon barátságosak, szeretik az idegenek jelenlétét, ami egyértelműen a pozitív kondicionálás eredménye, a látogatók ugyanis csak akkor léphetnek be közéjük, ha vásárolnak egy adag macskaeledelt.
Az időjárás továbbra is kegyes hozzám, szinte naponta esik kiadós, néha felhőszakadásszerű eső, de szerencsére este, amikor fedél van a fejem felett. Az iráni helyzetet egy ideje már nem követem, bár úgy tudom, véget értek a zavargások. Rég rájöttem, hogy amit biztonságnak hívunk, nem más mint illúzió, önmagunk ámítása, ha sokat adnék rá, el sem indultam volna.

93. nap – december 2.

A mai az utolsó napom Törökországban. Az éjszakát az Özalp nevű hegyi kisvárosban töltöm, holnap pedig átlépem az iráni határt. Ma megszólított és beszélgetést kezdeményezett velem egy fiatal nő. A barátnőjével sétált, fejkendőt viselt, nagyon szép volt, 19-20 éves lehetett. A beszélgetés elég hamar véget ért, aminek a lány felettébb szerény angol tudása volt az oka. 
 Ennek kapcsán ismét eszembe jutott, az otthoniak túlnyomó többségének a valóságtól mennyire távol álló elképzelései vannak erről a társadalomról. Egyszer már megtörtént, hogy leszólított az utcán egy lány, ő pusztán kíváncsiságból, a mai azonban egyértelműen flörtölt. Pénztárosnők és pincérnők legalább négyszer próbáltak beszédbe elegyedni velem. Nem értékelem túl ezeknek a jelentőségét, világos, hogy Törökország turisták nem látogatta vidékein én érdekes vagyok. Ugyanakkor ezek az apró történések arra is rávilágítanak, hogy a nemek viszonya, az itteni nők viselkedése egyáltalán nem különbözik nagyban attól, amit odahaza normálisnak, megszokottnak tekintünk. Egy székelyföldi nő ismerősöm mesélte, a barátnőjével fontolgatták, hogy Törökországban nyaraljanak, de jóakarók lebeszélték őket, mondván, nem lenne biztonságos. Kilenc hetes törökországi tapasztalataim alapján azt gondolom, két nő nagyobb biztonságban volna Isztambulban vagy Ankarában, s megkockáztatom, hogy Antalyában is, mint helyismeret nélkül egy erdélyi falusi bálban vagy kisvárosi diszkóban. 
Fájó szívvel mondok búcsút ennek az országnak, valamennyire otthonosan mozgok már benne. Hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott utam ezen szakaszán: Ahmetnek, Balázsnak, Elifnek, Serdarnak, Keremnek, Mehmetnek, Ademnek, minden házigazdámnak Kirikkalében, Yerköy-ben, Yozgatan, Sorgunban, Sivasban, Üzümlüben, Agriban, a gyümölcsárusoknak, kamionsofőröknek, pásztoroknak, névtelen járókelőknek, akik ismeretlenül is kedvesek voltak hozzám, idegenhez. Holnap fejest ugrok az ismeretlenbe, amit Iránnak hívnak. 
Iránban a kormány blokkoltat minden közösségi médiát, azonban, hála a kollégáknak a kolozsvári szerkesztőségből, a beszámolóim továbbra is felkerülnek a Facebookra. A hozzászólásokra, üzenetekre nem áll majd módomban válaszolni, bárki, aki kommunikálni szeretne velem, az e-mail címemre írhat: pengoz@hotmail.com.

95. nap – december 4.

Iráni határátlépő

Tegnap a kapiköyi határátkelőn át beléptem Iránba. Kiderült, hogy feleslegesen stresszeltem magam az egészségbiztosítás miatt, a határőrizeti szerveket egyáltalán nem érdekelte, van-e ilyen papírom. A határátlépés sokkal könnyebben és gyorsabban zajlott le, mint azt előzetesen reméltem. Amint az iráni egyenruhások meglátták, hogy európai vagyok, azonnal soron kívül foglalkoztak velem, az útlevelem és a vízumom ellenőrzése két percet vett igénybe, aztán egy Welcome to Iran üdvözlettel utamra bocsátottak. 
A határátkelő iráni oldala a 90-es évek elejének Romániájára emlékeztetett, de annál rosszabb változatban: rosszul öltözött, nem igazán bizalomgerjesztő emberek zajos tömkelege, össze-vissza parkolt, özönvíz előtti gépkocsik, ügyfelekre vadászó illegális valutaváltók és feketén dolgozó fuvarozók. Az első utamba kerülő valutázónál átváltottam a megmaradt török pénzemet, 620 lírát, mintegy 100 eurót, kaptam érte kerek 13 millió riált. A romániai pénzügyi reform óta először tudhatom magam milliomosnak, jóleső érzés, hogy alig férnek a pénztárcámban a félmilliós bankók. 
 Az irániak ugyanolyan szinten kreatívak a bankjegyek tekintetében, mint a törökök, utóbbiaknál a nagy címletű bankókon kivétel nélkül Atatürk Kemál arcképe szerepel, előbbieknél öt címleten Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság megalapítója virít. Rajtuk csak a moldávok tesznek túl, nekik ugyanis nincs olyan papírpénzük, amire ne Ștefan cel Mare moldvai vajda portéja lenne nyomtatva. 
Már a törökországi árak is kifejezetten kedvemre valók voltak, az irániak pedig még inkább. Perzsa földön először egy hatalmas méretű húsos szendvicset ettem, 100 ezer riálba került, vagyis kb. 80 eurócentbe. 
Az első iráni város, ahova megérkeztem, Khoy. Nyugat-Azerbajdzsán tartományban található, ennek megfelelően azeriek lakják, akik a törökkel közeli rokonságban levő nyelvet beszélnek, értek is néhány szót belőle. Az első benyomásom az, hogy az utam további állomásai Khoynál csakis szebbek lehetnek majd. 
Törökországban is, főleg vidéken, sok az ízléstelen, összegányolt épület, de annyi tákolmányt, mint itt, sehol nem láttam. Khoy tele van olyan lakóházakkal, melyeknek a homlokzatát műmárvánnyal borították, az oldalukat azonban nem hogy nem festették le, de be sem vakolták. 
A nők többsége fekete fejkendőt és ugyancsak fekete, hosszú felsőruhát visel vagy csadort, lehangoló látványt nyújtanak. Fedetlen fejű nőt nem látni, a kendő viselését törvény írja elő, azonban annak színe nincs szabályozva. Törökország idilli hely lehet a nők számára Iránhoz képest, azonban az itteni férfiakat sem irigylem, hogy folyamatosan a szebbik nem ilyen gyászos kinézetű képviselői veszik őket körül. Az utca hangulata teljesen nyugodtnak tűnik, semmi nem utal arra, hogy néhány hete még országszerte zavargások voltak, utcai harcok dúltak. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (16)

89. nap – november 28.

Megérkeztem Vanba. Az azonos nevű tó partján elterülő többszázezres városban eltöltött első negyedóra után máris úgy éreztem, mintha újjászülettem volna, Dogubayazit sötétségéből és piszkából, nem átvitt, hanem konkrét értelemben, visszatértem volna a civilizációba. Nem mintha Van nem volna törökös, határozottan az, de nagyvilágiasan, elegánsan. A város központi sugárútja elegáns boltok, hívogató vendéglők, cukrászdák és kávéházak neonreklámjainak fényében úszik, a főutak mentén világító dekorációk százai szinte karácsonyi hangulatot kölcsönöznek a településnek. Este van, de nagyban zajlik az élet: erős az autóforgalom, jó torkú mozgóárusok nagy hangon gyümölcsöt vagy halat kínálnak, az utcákon tolonganak az emberek, a 30 alatti nők kétharmada teljesen európai módon öltözött, csadort nem látni, a férfiak elegánsak, sok közöttük az öltönyös, nyakkendős. Sikerült megkötnöm az egészségbiztosítást Iránra, most már tényleg nincs akadálya annak, hogy átlépjem a határt. Úgy tervezem, vasárnap indulok útnak, addig meg akarom ismerni, ki akarom élvezni ezt a várost és környékét, számomra kellemes közegben akarom lezárni törökországi tartózkodásomat. 
Van csodás természeti környezetben fekszik. Kelet felé a Van-hegység havas vonulatára nyílik rálátás a városból, míg nyugaton Törökország legnagyobb tava határolja. A hatalmas víztükör első látásra lenyűgözött, elsősorban türkiz színével. Felületét tekintve a tó körülbelül hatszorosa a Balatonnak, a skóciai Loch Nesszel pedig az rokonítja, hogy ennek is van szörnye. A felszínre emelkedő, kígyószerű anatóliai leviathánt egy sor szemtanú látta az elmúlt évtizedekben, fényképek és egy rövid videofelvétel is készült róla. A legendás lény nem biztos, hogy létezik, az ellenben kétségtelen, hogy nem marketingcélból találták ki élelmes idegenforgalmi szakemberek, ugyanis több középkori ábrázolása is ismert. A törökök idegennyelv-tudását illetően már jó ideje nincsenek illúzióim, ma azonban minimális szintű elvárásaimat is alulmúlták. Bementem az önkormányzat által működtetett turisztikai információs központba, ahol egy szem munkatársnőt találtam, aki egy szót, annyit sem tudott kinyögni angolul. Jó szándéknak szerencsére nem volt híján, mutogatva eligazított egy másik információs iroda felé, ahol találtam is egy angolul beszélő kollégát.  
Törökországi tartózkodásom során egyébként legalább huszonöten megkérdezték tőlem, hogy beszélek-e törökül, amiben van is némi logika, hiszen ha helybéliként 11, diplomásként 15 év alatt nem voltál képes minimális szinten elsajátítani egy nyelvet, joggal feltételezheted, hogy egy turista néhány nap vagy néhány hét alatt megtanulta a tiédet.

Mail-interjú Pengő Zoltánnal

2019. november 22-én, előzetes egyeztetés értelmében, 21 kérdésből álló levelet juttattunk el Pengő Zoltánhoz, aki Zanglába igyekszik, hogy nagy vonalakban, kétszáz év távolában, megismételje Kőrösi Csoma Sándor tibeti vándorútját. Aki eddigi közléseink alapján nyomon követte a Törökországot immár elhagyó erdélyi újságíró vállalkozását, nem lepődik meg a kérdéseken. De talán gazdagabb lesz a november 25-én befutott válaszokkal. Szívből köszönöm Pengő Zolinak a ránk fordított időt és kívánom, továbbra is vezérelje őt a szerencse csillaga! (Cseke Gábor)

1. Elég messze vagy Erdélytől ahhoz, hogy felmérhesd: tényleg ilyen lovat akartál?
Nem volt semmiféle előzetes elképzelésem arról, milyen lesz ez a kaland. Egyetlen pillanat sem volt mostanáig, amikor bántam volna, hogy útnak indultam.

2. Mi az, ami útközben leggyakrabban az eszedbe jut itthoni életedből?
Emberek, akikkel közeli kapcsolatban vagyok, színház, mozi és uszoda.

3. Reggelente mikor szoktál felkelni?
Változó, általában 7 és 8 között. Van olyan is, hogy hajnali 6-kor a müezzin óbégatása ébreszt fel, ami néha roppant idegesítő.

4. Mikor szaporább a gyaloglás: délelőtt vagy délután?
Mindig a reggeli órákban. Az első két órában általában 5-5,5 km/órás sebességgel haladok, aztán lelassulok 4-re. Kora délután előfordul, hogy van egy holtpont, de aztán átlendülök rajta.

5. Útközben volt-e olyan felismerésed, hogy valami lényegeset kifelejtettél a csomagból?
Nem volt, illetve nem merül fel. Magyar nyelvű könyveken kívül valószínűleg nem létezik olyasmi, amit itt ne lehetne megvásárolni.

6. Mi az, amiről mostanig úgy érzed, fölöslegesen cipeltél magaddal?
Semmi ilyesmi nincs, rég eldobtam volna.

7. Éjszakánként vannak-e újszerű, „nem-szeretem” álmaid?
Nincsenek, mostanáig csak kellemes, érdekes álmaim voltak.

8. Lefekvéskor milyen gyorsan sikerül álomba merülnöd?
Nagyon változó. Van, hogy percek alatt, de megtörténik, hogy másfél óra múlva alszom el. Ritkán vagyok hullafáradt lefekvéskor.

9. A magányos gyalogláson kívül vannak-e vándor napjaidnak meghitt percei?
Amikor telefonon beszélek.

10. Mi az, ami a leginkább hiányzik eddigi „civil” életedből?
Kizárólag azok a dolgok, melyeket a 2. kérdésnél felsoroltam.

11. Gondolkoztál-e azon, hogy mi lesz Veled, az életeddel kb. egy esztendő múlva?
Átfutott párszor az agyamon, de nem foglalkoztat. A napi dolgokkal vagyok elfoglalva és a nagyon közeli jövővel.

12. Fontos mozzanat-e életedben a Karácsony?
Nem, egyetlen ünnep, ünnepnap sem fontos a számomra.

13. Hol és hogyan gondoltál megemlékezni róla, amikor eljön az ideje?
Tisztelem Jézust, de egyáltalán nem vagyok vallásos. Felmerült bennem, hol ér majd vajon a Karácsony, ugyanakkor semmi különlegeset nem tervezek arra a napra. Töltöttem már teljesen egyedül a Karácsonyt, és kifejezetten jól éreztem magam. Persze, ez most más helyzet lesz, mivel akkor az az én választásom volt, most pedig a körülmények miatt leszek majd, valószínűleg egyedül. Egyébként, gondolom, hogy kapok majd kb. 25 üzenetet és 10 telefonhívást.

14. Melyik lett az útközben megismert legkedvesebb török ételed?
Nagyon szeretem a török konyhát, nem könnyű választanom. A csípős lencselevest nagyon szeretem, amit a törökök reggelire esznek, meg a köftét, ami egy húspogácsa, és az adanai kebabot, ami rostonsült.

15. El tudnád árulni (nagy vonalakban) a receptjét is?
Egyetlen magyar étel receptjét sem ismerem, nem hogy törökét.

16. Ugyanez vonatkozik az édességre is, meg italra is.
Imádom a török édességeket, de egyiknek sem tudom a nevét, ellenben csatolok az egyikről egy fotót. A kedvenc italom az ayran, ami erjesztett tejből készül.

17. Terved szerint, amennyiben eljutsz Zanglába, hány napot szándékszol ott eltölteni és milyen előzetes programot gondoltál ki?
Fogalmam sincs, semmit nem gondoltam ki még. Annyit tudok, hogy szeretnék hazaérni június 6-ig, amikor az érettségi találkozóm lesz. Természetesen, ha a körülmények nem teszik majd lehetővé, nem fogom erőltetni.

19. Hiányzik-e pillanatnyilag valami az itthoni életedből, vagy sikerült mindent teljesen elengedned?
Semminek a hiányától nem szenvedek.

20. A mesében gyakran három nap egy esztendő. Életedben ez a két hónapnyi gyaloglás mennyi idővel ér fel szubjektív észleletben?
Nem érzem úgy, hogy lényegesen megváltozott volna a mód, ahogy az idő múlását érzékelem.

21. Eddigi utad valamely élménye nem ihletett meg Téged, hogy mindenáron valamilyen irodalmi formába öntsed (pl. vers, lírai jegyzet, levél á lá Mikes Kelemen stb.)?
Versben semmiképp, nincs érzékem, tehetségem hozzá, olvasni is sokkal inkább prózát szeretek, nagyon nem vagyok lírai alkat. A fiktív személyhez intézett levél sem hangzik túl inspirálónak. Majd meglátom, ha az utam végeztével úgy fogom érezni, vannak olyan, az úti élmények ihlette gondolataim, melyek mások számára érdekesek lehetnek, akkor papírra fogom vetni őket. Gondoltam már erre, de egyelőre ez a jövő zenéje. Klasszikus útikönyvet, melyben tényszerűen történéseket elevenítek fel, látnivalókat sorolok fel, semmiképp sem fogok írni, azon oknál fogva, hogy az ilyesmi olvasmányként is halálosan untat.
*
Köszönöm a kérdéseket. Ezek a legjobbak, melyeket mostanáig feltettek nekem.
Üdvözletem küldöm az Ararát lábától.
Zoli

90. nap – november 29.

 90 napja vagyok úton, már közel 3 millió lépésnél tartok, egész pontosan 2 994 364-nél, ami a telefonos alkalmazás kalkulusa szerint 2348,85 kilométernek felel meg. Jelenleg Vanban vagyok, a hétvégén indulok tovább Irán felé. Mivel mindenfajta erődítménynek, történelmi értékkel bíró kőnek szerelmese vagyok, egyértelmű volt, hogy egy lépést sem megyek tovább, mielőtt meg nem nézem Van várát. Az eddig látott várak közül mostanáig a nápolyi Szent Elmo, valamint a montenegrói Kotorban, az albániai Krujában és az erdélyi Magyarlétán, illetve Szászkézden találhatók voltak a kedvenceim, de Van monumentális erődje nálam mindet felülmúlja. Egy hatalmas mészkőtömbre építették, először az ókori Urartu birodalom idejében, mai formáját pedig az Ottomán Birodalom idején nyerte el. A falai közül nyugat felé a Van tóra látni rá, keleti irányban magas hegyekre, közvetlenül a lábainál a földrengés pusztította óváros romjai, körös-körül pedig a modern Van épületrengetege húzódik. 
Mivel itteni tartózkodásom a vége felé jár, ideje szót ejtenem a török-magyar barátságról. Tapasztalataim szerint a magyarokat rengeteg török rokon népnek tartja, s nem csupán Ahmet barátom turanista elvbarátai, hanem az utca embere is. Bennünket nem nyelv, hanem vérrokonoknak gondolnak, a rokonságot a hunoktól eredeztetik, arról, hogy a középkori Magyar Királyság területén türk törzsrészek telepedtek le, kunok és besenyők, a közember semmit sem tud. Nem tudom, hogy folyt-e a modern török nép génállományának eredetét vizsgáló kutatás, azt azonban naponta látom az utcán, hogy a jelenlegi törökök nagyon nem hasonlítanak a legközelebbi nyelvrokonaikra. Egy nemzeti sportokat bemutató isztambuli fesztiválon, ahova főleg türk népeket hívtak meg, láttam, hogy bármely törökországi török könnyedén elbeszélget egy nogáj tatárral, egy gagauzzal vagy egy azerivel, pedig a kinézetük alapján senki nem feltételezné, hogy rokonok. Eszembe is jutott egy tudós megállapítása, amelyet nemrég olvasta, hogy a nyelvek könnyen vándorolnak, a gének ellenben nehezen. A törökök között a leggyakoribb egy kreolbőrű, sötéthajú típus, amelynek tagjai pont úgy néznek ki, mint egy görög vagy egy dél-olasz. Szerintem a lakosságnak kb. a 90 százalékát teszik ki. Nem nagyon ritka a kifejezetten világos bőrű típus sem, gesztenyeszínű, néha vöröses vagy szőkés árnyalatú hajjal. Ezek között szürkéskék szeműt is láttam. Ez a típus a lakosságnak mintegy tizedét teszi ki. Nőből ilyet lényegesen többet figyeltem meg, mint férfit, aminek csakis az lehet az oka, hogy a szebbik nem képviselőin inkább megakad a szemem. Bár a törökök nyelvrokonai mongoloid jellegűek, Törökországban napokig járhatja az ember az utcákat, míg végül megpillant egy igazi széles pofacsontú, mongolredős arcot, azonban akkor sem lehet biztos benne, hogy nem egy kazah vagy üzbég bevándorló került a szeme elé. A kurdokat viszonylag könnyű felismerni, sötétebb bőrűek, mint a törökök, vastag szemöldökük, erős arcszőrzetük van. Ők sem homogének azonban az antropológiai jegyek tekintetében, egy török ismerősöm mesélt egy általa megismert vörös hajú, zöld szemű lányról, akiről elsőre nem hitte el, hogy kurd. Az igazság az, én is kétkedve hallgattam a történetet, időközben azonban már vagy öt vörös hajú és szakállú kurdot láttam, Dublinban senki nem mondaná meg róluk, hogy nem írek. 

(Folytatjuk)

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (15)

84. nap – november 23.

Szárad a tüzelőnek való trágya

Dogubayazit felé tartok. Ma először pillantottam meg az Ararátot egy 2 000 méternél magasabb hágóról. Sejtelmesen sejlett át a párás levegőn, aztán rövidesen takarásba került, eltűnt a szemem elől, mintha játszana velem. Kurdisztánban járok, a nagyobb települések szélén katonai ellenőrző pontok vannak. Inkább a nyugatra tartó járműveket vizsgálják át, velem nemigen foglalkoznak, gondolom, messziről lerí rólam, hogy nem vagyok kurd. Ha meg is állítanak a rendőrök, inkább csak beszélgetni akarnak, útlevelet általában nem is kérnek. Megismerkedtem egy katonatiszttel, elmondása szerint jelenleg kifejezetten nyugodt a helyzet errefelé. A török biztonsági erők becslései szerint száznál kevesebb fegyverese van a Kurd Munkáspártnak (PKK) az Agri környéki hegyekben, a városban ugyanakkor ezernél több katona, csendőr és rendőr állomásozik. Utoljára négy éve fordult elő, hogy a gerillák az egyik környékbeli kisvárosban támadtak, azóta legfeljebb kormányzati járművek a célpontjaik. A viszonyokat ismerő valamennyi ember véleménye szerint, akikkel beszéltem, a főutak és a városok biztonságosak, főleg nappal, a PKK-nak meg egyébként sem volt baja soha a külföldiekkel. Feltételezem, hogy odahaza viszonylag sokan szimpatizálnak a függetlenségért harcoló kurd szervezettel, ami eléggé irracionális viszonyulás, mivel a PKK kezdetben kifejezetten balos, mondhatni szélsőbalos szervezet volt, aztán pedig, támogatói bázisát szélesítendő, a konzervatív szunnita muszlimok felé nyitott. A vidék elég lehangoló, kopár, több a szikla, mint a fa, a települések szegényesek, igénytelenek, faluhelyen sok a gazdátlanul álló ház. „Gyűlölöm azt a helyet” – mondta egyik házigazdám Agriban, s látszott rajta, komolyan gondolja. A Törökország nyugati részéről származók számára kisebb kulturális sokk lehet a keleti végekre kerülni, az európaias környezetből a bigottan vallásos közegbe. Errefelé kevés a szórakozási lehetőség, a kultúra jobb esetben egy mozira korlátozódik, a közel százezres Agriban nincs színház. 
Korábban sosem hallottam róla, hogy Indián kívül bárhol máshol tüzelőanyagként használnák a tehén ürülékét, ezen a vidéken azonban így van. Szalmával keverik össze, majd tégla alakú darabokra vágva, gúlába rakva szárítják, állítólag magas a fűtőértéke. 
Kelet-törökországi tartózkodásom során ma negyedjére kérdezték meg tőlem, hogy albán vagyok-e. Rejtély számomra, miért néznek albánnak, jártam Albániában, szerintem egyáltalán nem hasonlítok az ottani emberekre. Egyszer már afgánnak is véltek, egyik házigazdámtól pedig a barátja diszkréten tudakolta meg, hogy cigány vagyok-e. A feltételezését arra alapozta, hogy Romániából jöttem, törökül pedig roma a cigányok megnevezése. Gondolom, nem lehetett nagy ász se földrajzból, se történelemből. 

86. nap – november 25.

Ishak pasa palotája

Megérkeztem Dogubayazit városába, innen már csak egy napi járóföld a határ. Ezt a rövid távolságot nem fogom elsietni, hamar letudni, annak ellenére, hogy Iránban valamelyest normalizálódni látszik a helyzet, szombaton már működött az internet. Ahmet iráni kapcsolatai azt javasolták, ne siessek az indulással, várjak még néhány napot. Törökország leghidegebb vidékén járok, Agriban egy alkalmi ismerős mutatott egy két évvel ezelőtt készített felvételt, melyen a hőmérő mínusz 42 fokon áll. A telek errefelé kemények, rengeteg hó hull, a helyiek elmondása szerint gyakori, hogy reggel, mikor kimennek az utcára, csak az autók körvonalai sejlenek ki a vastag hóréteg alól. Hozzám mostanáig nagyon kegyes volt a természet, hetek óta egy felhőt sem láttam az égen, napközben 4-8 fok van, ami ideális hőmérséklet gyalogláshoz. 
Maga a város kifejezetten ronda, igénytelen, ízléstelen épületek tömkelege, ráadásul szmogos, a gáz ugyanis drága, ezért aztán a többség inkább szénnel fűt, ám a természeti környezete csodás, északról az Ararát magasodik fölé, délről az Ala Daglar vonulata, 3500 méteres csúcsokkal. 
Elgyalogoltam a környék egyik idegenforgalmi látnivalójához, Ishak pasa Dogubayazittól pár kilométerre fekvő palotájához. Eddig 26 országban jártam, de a dogubayaziti palotához és közvetlen környékéhez fogható lenyűgöző helyet keveset láttam. Most már akkor sem sajnálnám, hogy útra keltem, ha semmi más hozadéka nem lenne számomra ennek az útnak. 
Maga a palota egy XVIII. századi épületegyüttes, az ottomán architektúra gyöngyszeme, amelyen iráni és rokokó stílusjegyek is felfedezhetők. Berendezési tárgyak nincsenek benne, az épületet azonban példás módon restaurálták, minden zugát be lehet járni, a tanácsteremtől kezdve, a konyhán át a mellékhelyiségig. Az 1700-as évekre a Nyugat technológiailag már jócskán elhúzott az évszázadok óta dermedt állapotban levő iszlám világ mellett, a fűtéstechnika terén azonban nem, Ishak pasa isten háta megetti palotájában központi fűtés volt. Ami az Unesco Világörökségi várólistáján szereplő objektumot lélegzetelállítóvá teszi, az a környezete. A közvetlen közelében egy gigászi sziklatömb emelkedik ki a tájból, rajta Dogubayazit fellegvárával, hátrébb pedig a Dolomitokra emlékeztető, taréjszerű sziklagerinc zárja el a látóhatárt. 
Miközben a palota felé gyalogoltam, elhaladtam a regnáló török elnök nevét viselő, Recep Tayyip Erdogan park mellett, s ismét arra gondoltam, mi, közép-kelet-európaiaik nem értékeljük a viszonylagos normalitást, amelyben élünk. Lehet, hogy a politikusaink nem a legjobbak közül valók, vannak köztük inkompetensek, demagógok, korruptak, de legalább nem neveznek el róluk életükben közintézményt, középületet. S ez már valami.

87. nap – november 26.

Az Ararát lábainál

Úgy éreztem, megőrülök, ha még egy napot a Dogubayazit nevű porfészekben kell eltöltenem, ezért aztán, a lelki egészségem érdekében elindultam délnek, Caldiran, illetve Van felé. Nagyon mehetnékem van már Iránba, de még nem indulhatok el, mivel nincs egészségbiztosításom, Dogubayazitban pedig nem találtam biztosítót, amelynél megköthetném. Próbálkoztam a hazai biztosítómnál is, az ügynököm azonban először arról próbált meggyőzni, sikertelenül, hogy a jelenlegi biztosításom, amelyen fehéren feketén írja, hogy Bulgáriára, Görögországra, Törökországra, Olaszországra, Spanyolországra, Portugáliára, Ciprusra, Máltára és Horvátországra érvényes, jó lesz Iránban is, majd közölte, a rendszerben nem szerepel olyan szerződés, amelyben Irán nevesítve van.
Ha már ott voltam az Ararát árnyékában, úgy döntöttem, megnézem közelről a hegyet. Egy helyi kurd hegyivezető, Sefer fuvarozott el az Agri Dag lábához, s útközben nemesebb és értelmesebb célhoz méltó buzgalommal próbált meg az egyistenhit, szerinte egyedül üdvözítő útjára terelni. Úgy véli, az evolúció egy marhaság, amit azért nem kell elhinni, mert egy ember találta ki. Mivel Sefer egy rokonszenves és kedves ember, ráadásul ingyen és bérmentve szállított el az Araráthoz, inkább nem szembesítettem azzal a ténnyel, hogy Mohamed próféta is csak ember volt, hasonló logika alapján tehát az ő tanítását sem kellene készpénznek venni.
Ötezres csúcsokat láttam már korábban is, a Kaukázusban, azonban az Ararát nagyobb hatást gyakorolhat az emberek többségére, ugyanis nincsenek előhegyei, hirtelen emelkedik ki az anatóliai felföldből. A Van felé vezető út látványos, helyenként igazi kősivatagon halad keresztül, szikla-szikla hátán, alig látszik a talaj, sivár, de ugyanakkor izgalmas, szinte már szép, olyan az egész, mintha egy őrült művész dobálta volna egymásra a köveket.
A hegyvidéken nagyon erős a katonai jelenlét, a csúcsokról beton őrtornyok vigyázzák a vidéket, mindenfelé bunkerekkel, mellvédekkel megerősített állások, az út mentén gépfegyverüket a kősivatag felé irányító páncélozott járművek láthatók. Nem lehet könnyű napjainkban partizánnak lenni a kurd hegyvidéken, ámbár a török katonákat sem irigylem. 

(Folytatjuk)