PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (20)

106. nap – december 15. 

A mai úticélom Miyaneh. Kelet-Azerbajdzsánra ismét köd, szürkeség ereszkedett, a hegyek között helyenként száz méternél is kevesebb a látótávolság. Hasonló homály fedi utam további részét. Ami biztos, január 3-ig Iránban tartózkodhatom, addig érvényes ugyanis a vízumom, de mivel ez egy hatalmas ország, annyi idő messze nem elég az átszeléséhez. A vízum 30 nappal való meghosszabbítását akkor igényelhetem majd, ha minimum 20 napja tartózkodom Iránban. Azt hallottam olyanoktól, akik már jártak ebben az országban, illetve olvastam a világhálón, hogy a vízumhosszabbítási kérelem jóváhagyása vagy visszautasítása teljesen esetleges. Az iráni hatóságok nem ellenségesek a külföldiekkel, az illetékes tisztviselők viszonyulását az a mondat jellemzi, amellyel Tarr Béla remekművében, a Sátántangóban a százados foglalja össze minden korok bürokratáinak a mögöttes ideológiától teljességgel független vezéreszméjét: „Minden attól függ, hogy milyen az én kedvem”. Valaki azt tanácsolta, hogy Yazd városában próbálkozzak a vízumom meghosszabbítással, mivel ott a legmagasabb a pozitív elbírálások aránya. Yazd sok száz kilométerre fekszik az útvonalamtól, ráadásul ez egy ellenőrizhetetlen információ, ezért tehát biztosan nem fogok oda utazni. Azt sem tudom még, hogy Irán után merre veszem majd az irányt. Az biztos, hogy Afganisztánon nem fogok átgyalogolni, nem vagyok adrenalinfüggő, eszem ágában sincs azt kockáztatni, hogy megöljenek vagy váltságdíj fejében elraboljanak, pedig akkor esetleges szabadulásom után biztosan megírhatnám azt a könyvet, amely felől máris elég sokan érdeklődnek. Ezt a döntést jóval korábban, már Bulgáriában meghoztam. Nem észérvek alapján jutottam erre az elhatározásra, hanem spontán módon, miután a sokszázadik, az út szélén heverő, Hell feliratú, üres, energiaitalos doboz mellett elhaladtam. A hell angolul poklot jelent, én pedig nem akarom, hogy az utam a pokolba vezessen, persze, átvitt értelemben. Lehet, hogy egyeseknek ezek után egy kótyagos alaknak tűnök, akinek a feje ezotérikus zagyvaságokkal van tele, pedig valójában nagyon is szkeptikus alkat vagyok, aki nem fogékony a miszticizmusra. 
Egy sor pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy a racionális ember, aki a döntéseit logikusan hozza meg, nem több egy mítosznál, napjainkra egy tudománytalan paradigma, csak épp miután érzelmi alapon elhatározunk valamit, utána racionalizáljuk azt, kitalálunk egy ésszerű történetet az alátámasztására, hogy az emberek ne nézzenek minket hülyének. Én csak annyiban különbözöm az átlagtól, hogy különösebben nem izgat, ha hülyének néznek. Pakisztánba próbáltam online úton vízumot szerezni, azonban félbehagytam, mivel fel kell tölteni a rendszerbe a járműre szóló jegyet, amellyel át fogok kelni a határon. Ez azt jelenti, hogy gyalogos nem szerezhet online vízumot, lehet, hogy semmilyet sem, s hogy még cifrább legyen a történet, nem létezik olyan szárazföldi járat, vonat vagy busz, amely Irán és Pakisztán között közlekedne. A jövő tehát homályos, de a legkevésbé sem izgatom magam miatta. 

109. nap – december 18.

A mai úticélom Zandzsán, Kelet-Azerbajdzsán egyik, hozzávetőleg Kolozsvár méretű nagyvárosa. Kelet felé haladok, a távlati célom, hogy karácsonyra elérjem Teheránt. 
Iránban kellemetlenebb gyalogolni, mint azokban az országokban, amiket korábban átszeltem. Itt nagyobb a forgalom, mint a török és a bolgár utakon, ráadásul a járműpark elképesztően elavult. Egy helyi ismerősöm 30 évre becsüli a teherautók átlagéletkorát, jelentős részük az iszlám forradalom előtti időkből való, ami 1977-ben volt. Rengeteg masszív, viharvert Mercedes és Volvo kamion járja az utakat, olyan típusok, amilyeneket korábban csak filmekben láttam. Gyerekkoromban szerettem a teherautók kipufogógázának a szagát, most kiélhetném magam, csak hát időközben változott az ízlésem.  
Óriási szerencse, hogy az ország ezen részén a nagyvárosokat műút és autópálya is összeköti, a forgalom az utóbbiakon intenzívebb, én ellenben kizárólag az előbbieken közlekedem. A gyaloglás itt nem csupán kellemetlenebb, hanem veszélyesebb is, nem is annyira az országutak mentén, mint a városokban. Az iráni gépjárművezetők nem ismernek sem istent, sem embert, fittyet hánynak az összes közlekedési szabályra, sőt, az emberi jóérzés szabályaira is. Indexelni itt nem szokás, gyakori a járdán közlekedő motoros, de láttam olyat is, aki az autók között haladt, menetiránnyal szemben. Sötétedés után életveszélyesek a kivilágítatlan autók. Elképesztően agresszív a vezetési stílus, a legbunkóbb, gyalogosokkal szemben legérzéketlenebb hazai autós Iránban úrvezetőnek minősülne. Odahaza gyalogosként roppant bátran közlekedem, s nem éppen szabályosan, itt azonban félve kelek át az úttesten, általában úgy helyezkedve, hogy minimum egy járókelő legyen köztem és a legközelebbi jármű között.
Azt figyeltem meg, hogy egy ideje jóval kevesebbet eszem, mint korábban. Ezelőtt egy hónappal farkasétvéggyal ettem, mondhatni zabáltam, egy ideje azonban, bár átlagban ugyanannyit gyaloglok, mint akkoriban, jóval kisebb a kalóriaigényem. Gondolom, a szervezetem olyan szinten szokott hozzá a terheléshez, aminek ki van téve, hogy már kisebb energiabevitellel is képes ugyanolyan teljesítményre.

111. nap – december 20. 

Mosóház-múzeum

Takesztán felé tartok. A mai nap is verőfényes és enyhe, dél körül egy szál pulóverben gyalogoltam.   Tegnap, miközben papírzsebkendőt és csokoládét kerestem egy boltban, megismerkedtem egy ifjú párral, akik épp életük első közös bevásárlásán voltak. Az ismerkedést ők kezdeményezték, pontosabban a férj. Bevásárlás végeztével elvittek kávézni, majd meghívtak ebédre egy hangulatos kisvendéglőbe. Természetesen elválás előtt telefonszámot cseréltünk, Ali pedig a lelkemre kötötte, hogy bármi problémám akadna, nyugodtan hívjam fel. Szinte elfelejtettem, hogy a papírzsebkendőt és a csokit is ők fizették. 
Már meg sem lepődöm azon, hogy valaki, aki szóba elegyedik velem az utcán, félóra elteltével ebédre invitál, elvisz kirándulni, meghív egy termálfürdőbe vagy felajánlja, hogy töltsem a házában az éjszakát. A törököknél ezek a vendégszeretet természetes megnyilvánulásai, s valószínűleg a perzsáknál is. Alireza, aki a házigazdám lesz Teheránban, megkérdezte, hány napot szándékozom nála tölteni, mondtam, hogy hármat. „Csak? Igazán maradhatnál egy hetet” – válaszolta ő, hozzátéve, hogy meg szeretne mutatni nekem jó néhány látnivalót, elvinne a Káspi-tengerhez is. Bár reméltem, kizárólag praktikus okokból, hogy két török nemzeti lobogóból álló zászlógyűjteményem nem fog gyarapodni, nem így történt. Bostanabadban egy cukrászdában összeismerkedtem egy helybelivel, aki az iráni első osztályban szereplő tebrizi fociklub, a Traktor fanatikus szurkolója, s épp nagyon boldog volt, csapata aznap egy-nullára nyert. Miután meghívott egy süteményre és készítettünk pár közös fotót, nekem ajándékozta a csapat lobogóját. Kelet-Azerbajdzsánban ez ugyanakkora megtiszteltetés, mint amikor Törökországban a félholdas-csillagos zászlót adják az embernek, a Traktor a helyi törökök nemzeti büszkeségének a megtestesítője. 
Zendzsánban bementem egy kinézete alapján kétcsillagosnak tűnő szállodába, aztán gyorsan ki is fordultam, amikor a recepciós szemrebenés nélkül közölte, hogy 35 dollár egy szoba. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy tavaly decemberben, Amszterdamban ennél kevesebbet fizettem egy hasonló színvonalú szállásért. Igaz ami igaz, nem lehet összehasonlítani Zendzsánnal a holland fővárost, elvégre egy nyamvadt bazár sincs benne. Szerencsére akadt fedél a fejem fölé, találtam egy 4 dolláros szobát. Becsléseim szerint vagy 7 négyzetméter lehetett a wc-ként is szolgáló zuhanyfülkével együtt, hamisítatlan börtöncella hangulattal, még rács is volt az ablakon. Ha a civilizált észak-európai országokban egy rablógyilkost vagy egy visszaeső pedofilt hasonló körülmények között tartanának elzárva, jogvédő szervezetek hatalmas botrányt csapnának. Cellajellege ellenére nem találtam nyomasztónak a szobámat, elvégre jószántamból költöztem be, csak egy éjszakára, s a kulcs is nálam volt. 
Zendzsánban van egy egyedülálló múzeum, melyet az egykori mosóházban rendeztek be, ahova a háziasszonyok hordták a szennyest az automata mosógépek előtti korszakban, viaszbábuk segítségével próbálják visszaadni a korabeli hangulatot.

113. nap – december 22. 

Qazvinban vagyok. A legutóbbi napok nagyon nehezek voltak, nem lelkileg, hanem fizikailag. Már tegnapelőtt is szinte vánszorogtam, tegnap pedig úgy éreztem, hogy teljesen elkészültem az erőmmel, szinte nem is a lábaim, hanem az elhatározás, az akarat vitt előre. Pénteken telefonon beszélgettem egy otthoni ismerőssel, ő mondta, hogy a napforduló nem csak a makrokozmoszban zár le egy folyamatot és indít el egy ellentéteset, hanem az emberekben is. Mondtam neki, hogy önmagamban sosem tapasztaltam még ezt meg, de ez alkalommal különösen figyelni fogom. Őszinte meglepetésemre, ma reggel úgy ébredtem, hogy eltűnt a tagjaimból az ólmos fáradtság. Kicsit gyengének éreztem még magam, úgy, mintha betegség után lábadoznék, de úgy tűnik, a külső fénnyel együtt az erő is újjászületett bennem. Ennek ellenére elhatároztam, hogy nem fogom kizsákmányolni a testemet, mivel az előbb-utóbb visszaüt, karácsony első napjával kezdődően, Teheránban többnapos teljes pihenőt tartok majd. 
Fizikai állapotom csodás javulásában annak is szerepe lehetett, hogy legutóbbi szállásom olcsó volt, de összkomfortos, még Mekka irányát is jelezték benne, egy falra festett nyíllal. Az is hozzájárulhatott, hogy tegnap ettem életem egyik legjobb hamburgerét. Nem gondoltam volna, hogy erre a Takesztán nevű iráni kisvárosban kerül sor, ahol semmi említésre méltó dolog nincs, kivéve az igazán mestermű kategóriájú hamburgert. Ez volt a legjobb étel, amit az elmúlt közel három hétben ettem, ami azért sokat elmond az iráni konyhaművészettel kapcsolatos eddigi tapasztalataimról. Nem is csoda, hogy elfáradtam, lévén, hogy ma átléptem a 3000 kilométeres határt, egész pontosan 3017,03 km-t gyalogoltam szeptember 1. óta. Ezt onnan tudom szinte méterre pontosan, hogy heti egy-két alkalommal összeadom a távolságokat, amiket a lépésszámom alapján a telefonos alkalmazás kiszámít. 
Ebben az időszakban, nem én vagyok az egyetlen, aki gyalogosan barangol a világ ezen táján. Tebrizben, a helyi idegenforgalmi információs központban meséltek egy, a közelmúltban ott megfordult francia férfiről, aki hatodik éve járja gyalogszerrel a világot. Arról a Cristian nevű német úriemberről pedig Dogubayazitban hallottam először, aki nagyrészt gyalogosan akar eljutni Tokióba, a következő nyári olimpia helyszínére. Tebrizben szinte összefutottam vele, pár óra különbséggel fordultunk meg a helyi turisztikai központban. Hozzá képest én igazán kispályás vagyok, igaz, semmi nem motivál arra, hogy elgyalogoljak Tokióba, egyáltalán nem érdekel az olimpia. 

(Folytatjuk)