ILYÉS HELGA: Életem Cilében (7)

Kirándulás Argentínába

Chilei karácsonyfa

(2019. március 24.) Az előző bejegyzésem óta rengeteg idő eltelt, aminek nagyon egyszerű az oka: nyári szünet volt. Annyi programom összegyűlt, hogy meg tudnám összesen számolni a napokat, amikor csak otthon voltam és nem csináltam semmit. Több bejegyzésen keresztül elmesélem a nyári élményeimet, utazásaimat.
A tanév itt december 5-én zárult. A következő pár napban próbáltam a karácsonyi ajándékokat beszerezni a családtagoknak, ismerősöknek és kiélvezni a meleget az óceánparton. December 11-től egészen 15-ig San Fernando-ba látogattam el, hogy meglátogassam az egyik török lányt, aki szintén AFS-es cserediák. Ez volt a legelső alkalom, hogy Chilében egyedül utaztam. Érdekes volt számomra látni, hogy milyen egy másik cserediák élete a családjával és nem hazudok, teljesen eltért az enyémtől. Bengisu, a török lány „vidéken” lakik, vagyis a várostól kb. 15 percre a semmi közepén. A közelben nincsenek szomszédok, csak a nagy telek, kilenc kutya és a szőlőültetvények. Plusz nincsen mivel közlekedni, csak ha a szülők el tudják vinni kocsival a városba. Nehéz volt ezt megszoknia, mivel otthona, Bursa óriási város. Azt mondta, hogy az egyedüli ok, amiért mindennél jobban szeret itt élni, az a befogadó családja, amely tényleg elképesztően aranyos, pár nap alatt sikerült magukat a szívembe lopják. Ebben a pár napban bejártuk a környéket, megismertem San Fernandot, sétáltunk a szőlőültetvényeken, hegyet másztunk. Igazi felüdülés volt a városi élet után a zöldben lenni

December 15-én hazabuszoztam és amint haza értem pakolhattam is, mert másnap utaztunk Argentínába. Chilében nincsenek osztálykirándulások minden évben, hanem egyetlen egyszer, 11. osztály végén, de akkor elég nagyszabású és nem csak egy osztálynak, hanem az egész évfolyamnak. Az átlag iskolák Chilén belül vagy Argentínába, azon belül Bariloche-ba mennek. De van rengeteg olyan iskola is, amely Brazíliába, Dominikai Köztársaságba, Costa Ricába repül. Sőt hallottam már olyanról is, ahol egy hónapra mennek Angliába vagy Olaszországba. Persze, gondolom, az mindenkinek egyértelmű, hogy ezeknek borsos az áruk is. Általában több éven át részletekben fizetik be. Én tökéletesen boldog voltam, hogy Argentínába megyünk, mert mindig is nagy álmom volt eljutni.
December 16-án hajnali 4-re kellett menni a sulihoz, ahonnan busszal elmentünk a reptérre. A repülő csak 7.30-kor indult, de 70 embernek idő kellett a becsekkoláshoz. Puerto Montt-ba repültünk, ami még Chilén belül van, de jóval délebbre onnan, ahol mi lakunk. Mielőtt átléptük volna a határt megebédeltünk, majd megálltunk Puyehue Nemzeti Parkban a termálvizeknél fürödni. Mivel Magyarországon már sokszor volt ilyenben részem, nekem nem volt újdonság. A határátlépés itt nem megy olyan egyszerűen, mint az európai országokban. Először a chilei határon kellett átmenjünk, majd 20 percet utazni és az argentin határon. Minden dokumentumot rendesen megnéztek, sőt a táskáinkat is átvilágították. Nem lehetett átvinni semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, teljesen olyan érzés volt, mintha reptéren lennénk. 

Amint átléptünk Argentínába teljesen másnak éreztem a tájat. Lehet, hogy ez csak az én fejemben dőlt el, de az is lehet, hogy tényleg más volt, mint Chile. Még két órás út várt ránk a végcélunkig, San Carlos de Bariloche-ba, ami nyáron a chilei fiatalok, télen pedig a síelés szerelmeseinek a paradicsoma. Itt töltöttük el a következő három napunkat. 

Mivel ez a túra, kirándulás, ahova mi mentünk, direkt fiataloknak van szervezve, ezért nem úgy kell elképzelni, hogy egyik látványosságtól mentünk a másikhoz. Ilyenek is be voltak iktatva, de főleg az élményekre koncentrálódott. Az első napunkat egy buszos túrával kezdtük a környéken, majd délután egy csoki gyárba vittek el, ahol nem bírtam ellenállni és vettem rengeteg csokit. Mentségemre szóljon, egy darabot sem ettem belőle, hanem már az összes Magyarországon van, mert ajándéknak szántam őket. Bariloche nagyon híres a csokijáról, amit könnyen észre vehetsz, amint a belvárosban sétálsz: csak csokiboltok vannak. A gyárlátogatás után, paintballoztunk, majd az este folyamán egy direkt a chilei fiataloknak kialakított diszkóba vittek el.

A második napunkon egy élményparkban voltunk szinte egész nap, ahol csapatokra osztottak minket és így jártunk végig az összes állomást (kvadozás, kötélpálya, vízi csúszda, elektromos gördeszka stb.).

A harmadik, egyben utolsó napunkon egy gyönyörű kilátóba mentünk, ahova felvonó vitt fel, majd egy bob szerűséggel jöttünk le. Délután még két élmény program várt ránk: jégkorcsolyázás és bowlingozás.

Másnap korán reggel tovább vettük az irányt San Martin de Los Andesbe, ami még mindig Argentínán belül van, de itt csak ebédelni álltunk meg, majd átkeltünk a határon és újfent Chilében voltunk. 
Viszont itt még nem ért véget az utazásunk, mert két napot a Huilo Huilo nevű bio-rezervátumban töltöttünk. Újabb élmény: nemsokára felszálltunk egy kompra és 3 órát utaztunk rajta. A szállásunk úgy nézett ki, hogy kis faházakban voltunk elszállásolva és a házakhoz fahidakon lehetett elsétálni. Szó szerint az erdő közepén voltunk, a hidak alatt pedig huemol-ok élnek, amik a szarvashoz nagyon hasonló állatok. Nagy változás volt Bariloche után, de bennem pozitív élményként raktározódott el. Az este folyamán az erdőbe mentünk túrázni, ahol „ott történt” ijesztő történeteket meséltek. Az egyik osztálytársam viccből megérintette a vállamat, de olyannyira megijedtem, hogy az egész erdő a kiáltásomtól zengett. Ennek ellenére tetszett az éjszakai túra. 

Első napunkon Huilo Huiloban négy csoportra osztottak minket, ugyanaz a program várt ránk, csak más-más sorrendben. A mi csapatunk egy kis túrával érkezett egy vízeséshez, majd kipróbáltuk a mountain bike-ot. Ebéd előtti utolsó program pedig egy múzeum megnézése volt, a helyi történelemről, őslakosokról. Az utolsó tevékenység nem fért bele, így azt másnap reggelre tették át. A délután folyamán pedig egy kalandparkba mentünk, egy kötélcsúszó pályára, majd a helyi élővilágról tartottak egy kis előadást. Egy kisebb séta során megmutatták az itteni növényeket. Sötétedés után pedig egy újabb éjszakai túrán vettünk részt, ahol egy kivilágított vízeséshez mentünk. Éppen telihold fénylett, így nagyon szép volt a látvány. 

Utolsó napunkon raftingolni vittek el. Nekem talán ez volt a kedvenc programom az összes közül, mert szeretem az extrém dolgokat és ez már azok közé sorolható. Viszont egy kicsit meg is ijedtem, mert az egyik „gyors” szakaszon nekiütköztünk egy sziklának és beleestem a vízbe, de szerencsére egyből ki tudtak húzni belőle.

Miután visszatértünk a szállásra és megebédeltünk össze kellett pakolnunk és a cuccainkat kivinni a buszhoz, de még mielőtt elindultunk volna a tegnap elmaradt utolsó programunkat bepótoltuk. Az én csapatomnak ez kajakozás volt. Jó volt még egy órácskát élvezni a gyönyörű tájat, mielőtt Temuco felé vettük az irányt, majd elrepültünk Santiagoba. Nagyon későn, majdnem éjszaka 1-re érkeztünk meg. A többiek busszal hazamentek Villa Alemanaba, de minket a reptéren várt a fogadóapukám és a másik két fogadótestvérem, majd Talca felé vettük az irányt, ahol a karácsonyt töltöttük. 

Az ünnepek Chilében 

Betlehemes

(2019. június 9.) Az első karácsonyi időszakom, mikor nem voltam bezsongva, hogy jönnek az ünnepek. A karácsonyi hangulatom elveszett, pontosabban elő sem került. Nem tudom, mások hogyan vannak ezzel, de 35-38 fokban még decemberben sem éreztem magam, nemhogy karácsonyi hangulatom legyen. Ennek ellenére a karácsonyi bevásárlást ugyanolyan izgalommal tettem meg, mint mindig.
Mint az előző írásban is említettem, december 22-én érkeztünk meg a fogadó tesómmal a sulis utunkról, és vártak minket a reptéren. Mivel a fogadó anyukám és apukám külön élnek, így minden évben felosztják, melyik ünnepen kinél tartózkodnak éppen a gyerekek. 
Ebben az évben az apukával karácsonyoztunk. A szülővárosába mentünk, Talcaba, ami bár délebbre van onnan, ahol én lakom, sokkal melegebb éghajlaton van, mert nincs tengerpart mellett. Az óceán hűtő hatása azért elég erősen érzékelhető. Ebben a városban 203 000-en élnek, ami magyar viszonylatban, elég nagy, de Chilében ez nem kiugró. Itt lakik szinte az apuka egész családja, ami óriási. Pontosabban, a sok unokatestvérrel, nagynénivel és nagybácsival számítva, óriási.
Nem tudom más családoknál hogyan telik Chilében a karácsony. Amit én talán szokásnak fogtam fel, az csak ebben a családban van így. 
December 24-én először eszembe se jutott, hogy ma lenne a nagy nap, a fentebb már említett hőség miatt. Egész nap semmit sem csináltunk, csak a házban vészeltük át a forróságot. Délután a nagymama hozzálátott a főzéshez. 6 óra felé pedig pár vendég érkezett. Az apuka egyik unokatestvére a sok közül, a férjével és a fiával. Így ott voltunk mi, az unokatestvérék, a nagymama és az apuka egyik testvére. Vacsoráztunk, kint az udvaron, mert sötétedés után már kellemes volt odakint lenni. A menü olyan volt, mintha bármely vasárnapi ebédkor: húsleveshez hasonló leves, amit cazuelanak hívnak, majd csirke, rizzsel vagy krumplival. Ami még nagyon fura volt, hogy a karácsonyi vacsoránál reaggeton-t hallgattunk, ami minden, éppen csak nem ideillő zene. Pontban éjfélkor pedig bementünk és mindenki átadta a másiknak vett ajándékot. Nem tudtuk fa alá tenni, mert csak egy jelképes kis műfenyő volt. Őszintén szólva, a karácsonyi hangulatom sosem jött elő, de élveztem, nagyon szép családi pillanat volt. Mindenki bontotta az ajándékát, nevettünk, beszélgettünk. Ajándékbontás után pedig, JustDance-t játszottunk, még a felnőtteket is beállítottuk. Majdnem háromig maradtak a vendégek és miután elmentek, mi is aludni tértünk.
A következő napokban viszont lustálkodtunk, szenvedtünk a forróságtól és családlátogatóba mentünk. Ezen kívül pedig fürödni voltunk egy közeli medencében. Az apuka elvitt minket egy kilátóhoz, ahonnan elénk tárult a város panorámája. A belvárosba is elmentünk, ami nagyon szépen fel volt díszítve, volt ott egy kis vásár is. Jó volt felfedezni egy új helyet Chilében.
December 29-én reggel átmentünk Rancagua-ba, ahol az anyuka családja él. Itt töltöttük az következő pár napot, majd az újévet. Az érkezésünk után először itt is ajándékot bontottunk, ajándékok a család ezen részéről. December 31-én délelőtt elmentünk a belvárosba mindenféle újévi holmikat vásárolni: színes kalapok, nyakkendők vicces felirattal stb. És ettünk egy fagyit, miközben végigjártuk a főteret.
Este 7-kor megünnepeltem a román idő szerinti újévet, beszélgettem ottani nagymamámékkal egy keveset. Majd 8-kor a magyar idő szerinti újévet is köszöntöttem.
Este 9 körül az egész család (mi, a nagypapa, az anyuka 3 testvére, a lány tesójának a férje és az egyik nagynéni) leült vacsorázni. Nekem még 3 órám maradt 2018-ból, mikor Magyarországon már 2019-ben jártak. Vacsora után kimentünk egy nagy főútra, ami teljesen le volt zárva és itt vártuk az éjfélt. Chilei szokás szerint éjfél után az első embernek, akit megölelsz, férfinak kell lennie, mert az szerencsét hoz. Én a fogadóöcsémet öleltem meg először. Koccintottunk és végignéztük a tűzijátékot. Közben élő zene ment, szinte végig cumbiát játszottak és mi erre táncoltunk. Én inkább csak próbálkoztam, mert nem tudok cumbiára táncolni.
Éjjel egy körül értünk haza és kimentünk egy bőrönddel futni a ház körül. Ez egy másik szokás, ami sok utazást hoz majd az elkövetkezendő évben. Chilében az újév is családi esemény, nem úgy, mint Magyarországon. Viszont sokan mondták, hogy általában éjfélig a családdal vannak együtt,de utána egészen reggelig elmennek bulizni. A fogadótesóimmal egészen reggel hétig fent voltunk, de nem bírtuk ki tízig, ami az eredeti célunk volt. 
Szóval megkezdtem egy teljesen új évet egy más országban és még azóta is itt vagyok. Fura kimondani, hogy 2019-ben még nem voltam Magyarországon.

(Folytatjuk)