A mai ember már nem is képzeli, mi volt negyven-negyvenöt év előtt egy gróf — de még egy báró se Magyarországon. Hát még egy grófnő vagy
bárónő! Rendjelet, örökséget, kitüntetést pótolt, azok hatását váltotta ki zsurokon, barátnők között, hivatalban, — ha valaki ismert egyet.
Nem csoda, ha azt hitték, ök különbek minden más porszülötte embernél.
Nem ök a hibásak.
Így volt Füreden is. Az urak rendesen barátságosak, sőt kedvesek voltak a jól táncoló, jól öltözködő fiatal nőkkel s gavallérosan kártyázó papákkal, férjekkel. Meg is hívták őket a Yacht-Clubba — de csak addig, míg az első grófi mama, sógornö vagy nővér meg nem érkezett. Akk or egy óra alatt megváltozott minden!
A Club ajtaját bezárták, az ablakokat becsukták, hogy a zene ki ne hallatszék a sétatéren ábrándozó szerencsétlen szerelmes: — a középosztály füléhez.
Tudta mindenki — de nem akarta látni, — vagy úgy képzelte: nem ö, csak a többiek ellen van kifogás. öt magát tárt karokkal várnák, nélkülözik is. Különösen X Y grófnő, vagy hercegnő. Tavaly ilyenkor is milyen kedvesen nézett, sőt ezt mondta „nagyon örülök“ — s mosolygott hozzá. „A többiek persze nem közéjük valók, csak én.“
Egy mulatságos esetet láttam saját szememmel, — de látta fél Füred is.
Meleg napok voltak. Tombolt a jókedv a Yacht-Clubban, az egerek minden este mulattak, táncoltak, Nem volt macska.
Egy szép estén valami szokatlan nagy öröm készült. Kilenc óra után minden villában, kertben, mint a szentjános bogarak: lámpások, gyertyák, lampionok tűnnek föl.
Halk nevetés, parancsszavak, keresés, leánynevek kiabálása.
Az országut fehér szalagján kisebb-nagyobb csoportok. Elöl inas vagy szobaleány mint fényforrás, utána fehérruhás kisasszony — egy vagy
több, suhogó, tekintélyes mama; másik cseléd hozza a mantillokat,— leghátul a család férfitagjai fehér ellentengernagyi öltözetben.
Jobbról-balról fejlődnek föl a menetek; (a mi házunk sarkon volt és két országút vezetett el előttünk az ígéret földjére.)
Csupa vigság . mindenki kacag, gerleként búg, előre meg van ünnepélyesedve. Ó, milyen jó Füreden grófok között úri családnak lenni!
Egyszerre csak elhallgat a zene.
Siri csend. Különös- tán tánc helyett csónakázás lesz?
Éppen le akarunk feküdni, — de nini, — most meg micsoda szomorú menet vonul föl?
Lassan, lassan óvatosan, meg ne hallják a többi vendégek. — Elöl megint az inas vagy szobaleány, — de kezével eltakarva a fényforrást; hátul kisasszony, ellentengernagy, mama, — a mama selyem ruhája gyászindulót zokog... A kisasszony pedig szeretné, ha a ruhája nem fehér — de bánatszin volna s nem világitana messztröl!
Jönnek, egyre jönnek… Itt-ott suttogás, veszekedés, „mondtam“, „tudtam“, „kellett ez neked“ stb.
Kapuk bezáródnak, — lámpák elalusznak...
Csend.
Hát ez mi volt?
No majd megtudjuk holnap!
Meg is tudtuk:
A bál estélyére véletlenül megérkeztek a macskák! (Szegény egerek.) Három vagy négy igazi grófnő alakjában.
Szépek, gőgösek, zárkózottak. Hamar becsukták az ablakokat.
Őrt állítottak a kapuba.
Nagyon sajnálják az urak, — de ma este nem lesz itt semmiféle összejövetel.
A vékony ablakréseken pedig kiszűrődött-a világosság, kihallatszott a cigányzene, a tánc robogása reggelig...
S ezt egész Füred tudta!
A mágnásokra nem lehet haragudni.
Amint tiszta lett a levegő, — megint mentek az inasok, a lámpások stb., a koronás mosolyok morzsáit összeszedni.
Voltak aztán össszekötő bárónők, grófnők és hercegnők is, — akiknél valami kis hiányosság vagy többlet volt egyben-másban.
Hiányosság féloldali ősökben — vagy féloldali vagyonban, többlet: modern, tágabb látkörü lelkiekben, bensőbb lelkikulturában. Ezek az utóbbiak szivesen látogattak, résztvettek mindenben, tegezödtek is.
Lelkileg meleg, rajongani tudó családok rendesen fölkeresték Jókaiékat is.
Barátságot tartottak fönn velük.
Itt nem kellett félni, — a Jókai-ház köztudomásúlag téli álmot alszik Pesten. Csak a csirke foglalt külön pozíciót a házban. Bár volt annyi esze, azt soha el nem árulni.
Amint valami grófnő vagy bárónő betette lábát az egyik kapun — én a másikon ki — nem voltam sehol, elnyelt a föld.
Ha az utcára nem lehetett, pincébe, padlásra menekültem.
Csakhogy ne kelljen kezet csókolni, hol valami magasrangu főpapnak, ki átutazóban benézett, hol egy bármily kedves és szimpatikus, — de magasrangú hölgyvendégnek.
Az előbbivel emlékszem, a cselédek ijesztgettek. „Hiába, mégis csak rájár a rúd, — az öreg nagysága, meg a Pepi néni is kezet csókolnak, — a kisasszonynak is kell.“
A kézcsók rögeszmeszámba ment nálam! Súlyos sértésnek tartottam az emberi szabadság ellen.
(A három verés közül papától az elsőt egy megtagadott kézcsók miatt kaptam. Akkor mi kifogásom volt, — nem is tudom már, mert azt még sem képzelem, hogy hétéves koromban elveim lettek volna.) Ma messziről látva, azt mondom, érzem, — ami szerepünk, — a középosztályé volt a sokkal csúnyább, — nekik igazuk volt.
*
Füredre jöttek Jókait keresni minden évben külföldi barátai, a berliniek főleg. Minden évben egyszer Janke, a kiadója, újabb kiadást megbeszélni vagy szerződni, fizetni. Olyankor a mi vendégünk volt ebédre. Azokról az ebédekről époszt lehetett volna írni!
A legelső ebéd az idők mélyén van, nem emlékszem már rá, csak papa mesélte a tipikus porosz polgár halálos rémületét, aki szereti, s szeretve félti a gyomrát, — viszont hódolatot érez házigazdái iránt, de a hódolat dacára sem akarna a vadmagyaroknál mindenféle méregtől orvul kimúlni.
Küzd benne az ősember az életéért s a kiadó, aki fél megsérteni a költöt.
Végre is mi győzzön egy igazi poroszban: a kötelesség.
Evett töltött káposztát borzadva, malacpörköltet halálra szántan. — mint görögbölcs az üröm poharát.
De mikor a turóscsuszát hozták. — fölhördült!
„Das sind ja Fliegen -Haxen !“ — ezt már nem eszik! Soha!
A kukorica, nevetéssel vegyes fölháborodási keltett benne. Nagy könyörgésre mégis megkóstolta. — És ekkor aztán felkiáltott: „Ab er das ist ja jut!“ El volt ragadtatva.
Miután másnap sem jelentkezett a közeli halál bármely tünete sem, — elérzékenyedetten bevallotta, jövö évre is szeretne kapni abból a disznóknak való eledelből. Tán még a Fliegen-Haxnit is megkóstolja!
Úgy is lett. Azon túl minden nyár meghozta, mint tavasz a fecskét, Jarke urat Füredre.
Másodszor, harmadszor már harcias tűzzel forgatta kését, villáját az izgatóan jó töltött gyümölcsszerü barbár ételek között.
Művészember, iró — a Wallner-Szinház alapitója és tulajdonosa volt második rendes vendégünk.
Nagyszakállu , hatalmas, germán, — szemüvege alá iparkodva menteni egy tizenhatéves szentimentális leány finom érzéseit. Ez a bájos öreg tudós valósággal imádta papát; szó szoros értelmében imádta, mint valami fölsőbb lényt.
Egyszer valahol Keleten halálos betegen feküdt hosszú ideig, akkor olvasott pár Jókait. Valóságos szerelmes levelet irt még az ágyból, Ígérve, amint visszatérhet Európába, — első útja Magyarország lesz. Addig megtanul magyarul olvasni, — maga akarja eredetiben kiválasztani s terjeszteni őket odahaza. Úgy is lett, — egyenesen a sivatagból jött Füredre, tele ajándékkal, a „geehrter Freund“ számára mint apa, ki fiát jön látogatni messze főidről, vagy imádó, szive választottjához.
Mikor elment, ott hagyott mindent, amire papa csak ránézett. Sétapálcát, melltüt, szivartárcát, még a csillagokat is lehozta volna, ha eléri.
Olyan szépen, lelkesen tudott Ázsiáról, Afrikáról beszélni — bámultam. Később Jókai is sokszor töltött náluk Berlinben heteket, akár egy családtag.
Wallner nem félt a magyar ételektől, Indiában még különbet látott, de a minél még Indiában sem látott különbet, — a harc volt, a harc az ö ebédje előtt.
Mikor ott ültek rendesen megtérített asztalunknál, Jókai, Jókainé a szép nagyszabású emberpár lakályos falusi ebédlőjében, vagy kint a rózsák között a padon. — nem sejtette, hogy micsoda csatatéren ülnek!
Ha az az ebédlő is megszólalt volna — mint Wagram — a Sasfiókban!
Ott én voltam Napoleon ! Tán még inkább Kemény, ki Hunyady helyett
ugrott le a bástyáról. Bizony! Én mentettem meg a Jókai-ház nimbuszát a németek előtt!
 |
| Korabeli bőröndcimke |
De milyen nehéz!
Nem az ebéd végett. Dehogy! Mindennap jöhetett volna pár váratlan vendég, egész évben a legkifogástalanabb menüt találta volna, — újdonságokkal fű szerezve, —l'art pour 'lart.
De ebédelni csak szobában lehet ugy-e? És abban is csak akkor, ha az olyan állapotban van, hogy be lehet menni.
Itt van a bökkenő!
A mi ebédlőnk furcsa hely volt! Bár eredeti bútorzata semmiben sem különbözött más falusi
ebédlőktől. De — mi adja meg egy ebédlő karakterét? A kredenc, ahogy akkor hívták. A mienk gyűjtemény — muzeum volt. Muzeum gyűjteménye használt és használaton kívül helyezett spirituszmasináknak, kávéfőzőknek, a legfurcsább viharverte, baljóslatú horpadt, kormos célszerűtlen, idejétmulta alakzatoknak. A fennmaradó helyeken öt vagy hat ecetesüveg. Ecetesüveg királyok és hercegek. Oldaluk, mint a kiszívott tajtékpipáknak, homályos ecetágy-ülepedésekkel jelzi, rajzolja az üvegre régi, nemesi származását 4, 5, 6 esztendeig visszamenő családfáját. Koronájuk a dugó. Vászonrongyba csavart dugó. (Az igy jó — hozzátartozik a rítushoz.) Ujságpapirban, érőfélben levő paradicsom. Egy másikon különböző dinnyemagok. (Mindkét papír átázva persze.) Spirituszüveg természetes finom illattal. Forralt tej lábasban.
Azon kívül esetröl-esetre valami aktuális meglepetés.
(Tollseprő, dugó stb.)
Ugyanilyen volt a ruhaszekrény teteje is, egyszóval, minden vízszintes felület.
Most ezek közelébe vezetni Európát látott urakat… Mit gondolhatnak azok a magyarokról, rólunk!
Ha valamihez nyú lni akartam, az nyúlt, repült hamarább hozzám.
Megint csak én maradtam alól, — a kredenc nevetett győzedelmesen. Ha mama megharagudott, migraint kapott.
— Ha migrain van, nincs ebéd. — Viszont, ha ott maradnak a sötétmultu, még sötétebb jellemű spirituszmasinák, megint nincs — nem lehet ebéd. A
vendégek megkövülnek ijedtükben — s én meghalok!
Nagyot gondoltam, ravaszat.
Mama délig főz — én szelid, engedelmes leszek. Tizenkét órakor érkezik a hajó. Tizenegykor már a mi n agy távcsövünkkel meg lehet állapítani, rajta van-e a külföldi — vagy nincs. (U. i. olyankor feltüzték a zászlót.)
Ha igen, —mamának legkésőbb féltizenkettökor öltözködni kell menni, — a harctér üres marad!
Egy életem — egy halálom!
Mint légtornász, aki egyik trapézről a másikra repül, én is haláltáncot jártam. Gyorsan!Gyorsan!
Először az ős ellenséget, a spiritusz-masinákat kidobni! — Hová? Mindegy! Valahová a pincébe lehajitom. Az eceteket az én szekrényembe dugom.
Paradicsomot az ágyam alá. Tejet a pincébe, kis kutyát kölykeivel a padlásra. De mindent gyorsan, gyorsan !
Pár virág az asztalra. Valami fehér a kredencre: hadd takarja el a paradicsom nyomait! Lemosni már nincs idő.
A hajó csönget, meg vagyok mentve!
Szelid, ártatlan arccal megyek mamát kérdezni: Elébe menjek-e én is a vendégnek? A szívem ugyan kalapál, kalapál!
Mi lenne, ha hamarább észreveszi? Még öt perc, — még egy perc! Hozsanna!
A vendég jön, mamát karon vezetve.
Kellemesen mosolyognak.
Leülünk. „Ach , wie nett!“
A tragika körülnéz erre a fölkiáltásra,— mint sebzett oroszlán.
Megtáta, hogy kifogtam rajta! Egy idegen kedvéért legyőztem öt! Ő változtasson meggyőződésén, elvén, szokásán ? Letagadjon egy megmagyarázhatatlan kényszert? Elrejtsen valamit? Az a szem, mit ilyenkor rám vetett!
A Laborfalvy Róza haragos szeme! ami elöl kortesek bújtak, reszkettek. — De én! Mit bántam én, mi lesz egy óra múlva!
Rozgonyi Cicellének, Jeanne d’Arcnak éreztem magamat.
Meg van mentve Magyarország becsülete a poroszok előtt!
Győztem a spirituszfőzőkön!
De nemcsak ilyen vendégeket hozott a hajó.
Hozott egyszerű , vidéki tanárokat, virággal, verssel, kézimunkával, faragott bottal, áhitatos szívvel Jókait látogatni.
Távoli, Istentől elhagyott vidékek polgárait.
Egyszer az alakok alakja toppant be Szentgyörgyfalváról.
Szentgyörgyfalváról, az oláh határról, világvégéről, ősvilágból — a múltból. Egy rokon a Gózonok közül.
Huszonhárom évig nem mozdult ki a falujából. Huszonhárom évig nem szállt le a hegyről.Most hivatalos ügyben Pestre kellett jönnie. Dolgát elvégezve elindult Jókai Móricot, rokonát meglátogatni. Elindult „Don Quichotte“ szürke vászon magyar ruhában, csizmában, pörge kalappal. Szemeiben, apró kis tatár szemeiben fanatikus tűz. Hosszú nyakán, még a Doré illusztrációt is meghaladó ádámcsutka. Ment, mendegélt az ismeretlen városban. Keresett valakit, aki bizalmat ébreszt a vad ember gyanakvó lelkében. Nem talált.
A pesti ember mind sietett, beszélt, vitt, hozott valamit, — valahová.
Egyiktől sem kivánta megkérdezni „hol lakik Jókai Móric rokonom?“
Egyszerre csak szembejön egy másik magyar ember. Magyar, pedig pesti, finom rajta minden, — de ez nem siet, ez megy.
Szép, okos barna szeme van. Nyugodtan néz vele. Komoly — de derült, mint egy régi kép. Ez az ö embere! Ez tudni fogja, amit ö akar.
Annak is föltűnhetett valami, egymásra néztek, megállnak.
Ám az szólítja meg öt, szép agyar nyelven. Hová megy? Mit keres? Ugy-e nem ismerős Pesten?
Bizalmas lesz, elmondja, mi járatban van. Kit keres. .,Majd én elvezetem“.
A szép pesti magyar elviszi a szentgyörgyfalvi furcsát Jókai lakásához.
Megtudják, hogy Füreden van.
Nem baj. Elmegy ő oda is.
Ha már egyszer lejött a hegyről... Mi az a kis út?
Kisérője elbúcsúzik, megmondja a nevét. „Én Arany László vagyok.“ És Gózon a világ legrendesebb dolgának tartja, hogy nagy Budapest városában, pont Arany Lászlót szólitja meg Jókait keresve...
Egyáltalában nem csodálkozik semmin.
Ő, a szentgyörgyfalvai tanító.
Huszonhárom esztendő óta nem ment el a falujából egy lépést. Huszonhárom esztendő óta nem csinált egyebet, mint az égig érö hegyek tetején elbujt kis falujában őrizte az oláhsággal szemben védve, istápolva; gondolattal, jó vagy rossz cselekedeteivel az anyanyelvét. Annak a törpefenyőnek a szívósságával, melyik ott terem, mint legutolsó élet, a legsoványabb, leghidegebb sziklatalajon!
A vihar nem árthat neki, oly szegény, oly sovány, úgy belekapaszkodik, úgy megköti az anyaföldet. Ő az utolsó őr.
Ha tudná, — van másutt jó föld, virág, madár énekel a többi fák ágán, az övét pedig a nemere rázza csak. Tán nem is bírná ki.
De nem tudja. — Nem tud a világon semmit, nem kiváncsi semmire.
Elment Pestre, mert hivatalból kellett. Nem nézett meg semmit. Az országházat, a hidakat, szobrokat sem.
Miért? — felelte a kérdezőnek. — „Olyan nincs Szentgyörgy falván, nem érdekel.“ De mikor a kerítés oldalán meglátott egy kis vadvirágot — fölragyogott az egész ember. Ilyen van Szentgyörgyfalván is!
Délben csak olyan ételt evett, ami Szentgyörgyfalván is megszerezhető. Dinnyével kínáltuk. Nem élek vele, Szentgyörgyfalván agyag a föld.
"Hideg a klima. — dinnyét nem eszem !“
Állandó mondás maradt a Jókai-házban.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése