CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (12)

Victoria Harbour 2017. augusztus 15.

A tavon minden csendes...

Indul a nap, miként tegnap. A múlt este kitervelt kirándulás a Vértanúk közeli kegyhelyéhez lefújva: a nők alkalmasabbnak találják az időt némi vásárlásra, elvégre Marika névnapja van. 
Ergo: itthon maradunk - Marika, a barátnője, a kutya és én. Észre se vesszük, hogy telik el a délelőtt. Ők játszanak, én írásba merülök.
A névnapi ajándék: egy iskolai használatra szóló kisebb hűtőtáska és egy nagy doboz fagyi. Amit Anna még megtold egy méretre szóló pizsamával. Mindig a hasznos ajándékok híve (ehhez az embernek éppen tudnia kell, hogy mi a szükséges…)
Este Anna és Marika leülnek a konyhaasztalhoz, szódominót játszani. Én nézem őket, ismerkedem a szabályokkal, amelyek amúgy egyszerűek. Sajnos, az angolt nem tudom annyira, hogy felvehessem velük a versenyt. Annának az az ötlete támad: számoljuk össze a köveket, megvan-e valamennyi betű a szükséges kombinációkhoz? Többen és többször is átszámoljuk a halmot – a dobozon feltüntetett 144 betűkőből egy hiányzik. De melyik? Javasolom, hogy egyet nevezzünk ki jokernek, ami bármelyik betű helyet állhat, ha zárókőnek marad, és az használhatja fel, akinek csak egy köve hiányzik. Javaslatom nem talál elismerésre, Annáék tovább keseregnek a veszteségen.
(Pár nap múlva, takarítás során fölfedezem az egyik kanapé alatt a hiányzó követ. S az is kiderül, hogy a használati utasítás legalján, egészen apró betűkkel, darabszámra feltüntették a pontos betűleltárt, amit korábban nem vettünk észre. Az apróbetűs szövegek örök csapdája…)


Victoria Harbour 2017. augusztus 16.

Indiánok megtéritése (a kegyhelyi templom egyik
üvegablaka)

Máról is halasztva a kegyhelyi kirándulás, ezúttal a halaszthatatlan nagymosás kedvéért. Ma olyan erősen tűz a nap, hogy a ruhák hamar megszáradnak a szabad levegőn. S nekünk sem árt meg az árnyék. A tófenék tisztán látszik, a tó tükre alig fodrozódik. Úgy tűnik, mintha megállt volna minden a földön. Valamiért belső borzongás fog el, mintha lázam lenne. Nincs kedvem a Korunk-tanulmány fésüléséhez sem. Csak gubbasztanék a tóparton, a fényben…
Befejeztem viszont a Száz év magányt. Nem voltam túlságosan elragadtatva tőle, különösen a záró részben csalódtam. Ha a naptárt nézem, két hetünk maradt még a távolbeli semmittevésből – és azzal el is szállt a nyár. 
Elgondolom: a tömény madárfüttyöt, amitől csak úgy zeng, csattog a tóparti hamisítatlan erősáv, nem tudjuk magunkkal vinni. De az emlékét igen. Akárcsak a szerre nyíló liliomok illatát, vagy a szemközti sziget felől (Beausoleil) érkező szél tömény hínárszagát.


Victoria Harbour 2017. augusztus 17.

Mártirok kivégzése (dombormű a kegyhelyen)

Jól indul a mai nap: nincs nagy rekkenőség, de eső sem fenyeget, legalább is ezek a délelőtti kilátások. Megkockáztathatjuk a kirándulást - amennyiben mindenki egyetért. Marika is csatlakozik hozzánk, bár újabban, mióta kamaszodik, szívesebben tartózkodik vele egykorúak társaságában. Csak a kutya marad bezárva, a nagy házban, izgatottan rohangálva veszi tudomásul, hogy amit ő készülő sétának remélt, az az ő számára nem más mint unalmas szobafogság…
Mi, felnőttek, már ismerjük az utat, a díszleteket, Marikának viszont minden részlet új. Persze, attól mi is meghökkenünk, amikor kiderül, hogy a behajtó kapunál nem lehet kártyával fizetni, csakis készpénzzel – Kanadában az ilyenfajta megkötés abszurditásnak tűnik –, s ez a belső korlátozás, mint később kiderül, a büfére és az ajándékboltra is érvényes.
Ugyanott parkolunk le, mint néhány évvel ezelőtt, s megindulunk fölfelé a Golgotán, a stációk rézdomborművei mentén. Marika izgatottan futkos egyik látnivalótól a másikig, telefonjával mindent megpróbál lefényképezni, kíváncsian kérdezősködik a várható látnivalókról, miközben mi bölcsen, a már ismerős látvány újabb felfedezésének élményével magyarázgatunk neki. De mintha számunkra is új lenne az élmény: fakóbb, kisszerűbb a pár évvel ezelőttinél. A távolságok lerövidültek, a kilátótorony deszkalépcsőjét leszegezték a látogatók elől, pedig már arra számítottunk, hogy látcsővel odafentről végigpásztázzuk a tengernyi öböl egész partvidékét. Csalódottan bolyongunk a korán kiégett füvön, a gyéren látogatott kertben, felzavarjuk a síremlékek közelében, a napsütötte helyeken tanyázó vadlibákat, amelyek mindenütt vastag guanószőnyeget hagynak maguk után, amerre csak megfordulnak (úgy tűnik, ők a kegyhely „szent tehenei”...). 
A remélt fenségesség helyett itt most minden elhanyagolt és kisszerű, kopott….
De azért jól esik a magunkkal hozott uzsonna a szabadtéri padokra telepedve: mindent kipakolunk a gyanús tisztaságú faasztalokra, felleltározzuk az elemózsiát és úgy tűnik, nem kell hazasietnünk ebédre – van mivel elverjük az éhünk. Távozás előtt még betérünk a falatozóba, ahol fagylaltot veszünk és pihenésképpen elüldögélünk a rózsakert fölötti padokon.
Eleredt az eső, hazaindulunk.
Otthon a kutya kitörő örömmel fogad, az esőből zápor lesz, mi meg hallgatjuk a kopogását és meghitten kávézunk. Megpróbálok dolgozni is, de egy hirtelen mozdulat miatt az egér beleesik a kutya ivóvizes edényébe és teljesen megmerül benne. Gyorsan kirántom, de már késő – vékony sugárban csorog belőle a víz. Régivágású számítógépes lévén, sehogy sem boldogulok az érintő billentyűzettel: Anna telefonál Gabinak, hogy készítsen be a csomagjába otthonról egy egeret, s hozza magával a hét végén, majd próbál felhajtani a kikötői ismerősöknél egy kölcsön-egeret, a Gabi érkezéséig. Harmadik telefonhívása máris sikerrel kecsegtet: elrohan az éjszakába, s öt perc múlva lihegve hoz egy egeret. Folytathatom a munkát.
Eközben a nedves kelléket hajszárítóval minden oldalról megfújom, majd egy zacskó rizsbe temetem (olvastam valahol, hogy az magába szívja az elektronikák nedvességét), s reggelig hagyom szikkadni.

(Folytatjuk)