ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (1)

Mit tesz ma valaki, aki világot akar látni? Befizet egy turistairoda valamelyik programjára, ami felkeltette érdeklődését, és repülőn, autóbusszal, hajón vagy a saját személyautójával bejárja a kijelölt útvonalat a világ egyik sarkától a másikig. Nem kell hozzá semmi más csak, átlagos fizikai erőnlét, és tömött pénztárca.

És mit kellett tennie negyven évvel ezelőtt egy magamfajta, szocialista gettóba zárt kíváncsi nőszemélynek, hogy legalább a szomszéd országba, az akkori Jugoszláviába eljusson? Elmondom, hadd okuljanak belőle a mai fiatal turisták, akiknek egy mostani horvátországi túra, vagy az adriai tengerpart nem teljesítmény, és lekicsinylően, vagy sajnálkozva gondolják, hát még ez is valami?

1984 augusztusában Sebők Éva barátnőmmel, aki a sokáig Kolozsváron élt Sebők Klára színésznő testvére, jugoszláviai túrára indultunk. Tito országába csak minimum 50 dollár készpénzzel lehetett belépni. S mivel nálunk akkoriban nem lehetett valutát venni, sőt mi több, aki ilyesmit rejtegetett otthonában és rajtakapták; nemcsak a pénzt kobozták el tőle, hanem még börtönbüntetés is járt érte. Honnan szerezzünk dollárt, ez volt a nagy kérdés. És ekkor nem restellettem amerikai barátnőmhöz, fordulni, akitől 100 dollárt kértem kettőnk számára a tervezett úthoz. A pénz ellenértékét lejben, itteni rokonainak kellett megadnunk. Hosszas banki átutalás után, a 100 dolcsi megérkezett a CEC-be (a szocialista Románia egyetlen bankja, az állam tulajdonában), ahol közölték velünk, hogy csak hat hónap elteltével vehetjük fel, addig az állam rendelkezik vele. Végre, valamikor nyár elején eljött a boldog pillanat. De mennyire lelohadt a jókedvünk, amikor csak 88 dollárt kaptunk kézhez, a többi 12-őt levonták „kezelési költségként”. Nem mondom, jól „megkezelték!” Ezzel is elindulunk, majd csak lesz valahogy, biztattuk egymást, és máris megszületett az újabb terv.
Magyarországon keresztül megyünk, oda vehettünk egy kevéske forintot, amit a keret megengedett, hiszen szocialista testvér ország, nem úgy, mint a gaz Titóé, ahol a bűnös kapitalizmus burjánzott! Kapóra jött egyik budapesti barátnőnk meghívása, aki bármennyi csergét, nájlon függönyt, román konyakot, vagy Sántha-kerámiát el tudott adni. Mindent beszereztünk, sőt a padlóvázákból még többet is, mert azt magától Sántha Imrétől, ex férjemtől kaptuk ajándékba. És ugyancsak ő volt az, aki „éberéknél” kezeskedett értem, hogy nem fogok disszidálni, miközben attól reszketett, hogy ha mégis megteszem, őt kipenderítik az állásából. Amúgy túszként itthon kellett hagynom 12 éves kislányomat, akit be szerettem volna íratni az útlevelembe, hadd jőjön velem, de ezt két szóban megmagyarázták, hogy nem lehet.

A határnál a két göngyöleg cserge a máztalan padlóvázák és a nájlonfüggöny igen nagy feltűnést keltettek, de mindjárt békén hagytak, amikor elmondtuk, hogy mi esküvőre megyünk, és ezek ajándékok a fiatal párnak. Nem tudom, mennyire hitték el, de amikor a barna padlóvázák is előkerültek, a vámos hölgy nem győzte összecsapkodni a tenyerét, hogy „vai, ce frumuseţe” (micsoda szépség!) és, hogy ilyent még soha nem látott. Gondoltam: persze, hogy nem láttál! Mi pedig a három váza közül egyet felajánlottunk neki, válasszon kedvére. Nem is kérette magát, s ezzel meg is volt a vámvizsgálat.

Budapesten két nap alatt mindent eladott a barátnőnk, mi pedig nem féltünk többé, hogy a jugoszláv határon nem engednek be, mert volt már amiből a hiányzó dollárokat pótolni. Mivel nálunk akkor már beköszöntött a japán hangzású „takamuri” korszak (tacâmuri de pui), és csirkelábnál, kopasz hátnál egyebet alig lehetett kapni, a két hétre tervezett jugoszláv úthoz Magyarországon feltankoltunk élelemből. Így hátizsákjaink mellé három utazótáska is társult. Elhatároztuk, Jugoszláviában csak kenyeret és gyümölcsöt veszünk, a többi pénzt utazásra, múzeumi belépőkre, effélékre tartogatjuk.

Augusztus 28-án minden különösebb gond nélkül megérkeztünk éjfél után Ljubljánába. A határnál csak azt kérdezték, megvan-e a minimális pénzösszeg. Miután igenlő feleletet kaptak, szerencsénkre nem vizsgálták a pénztárcáinkat. Reggelig a váróterem egyik sarkában húzódtunk meg, távol a bejárati ajtótól. Nagyon sokan voltak, akik rajtunk kívül ott éjszakáztak. Pihenésről szó sem lehetett, mert óránként berohant a terembe 5-6 alvilági figura, akik szemtelenül molesztálták az utasokat, hosszú pálcákkal bökdösve a bóbiskolókat. Miránk ez nem vonatkozott, mert nem aludtunk. Utánuk megjelent a rendőrség is, sűrűn használva a gumibotot, s így pillanatok alatt csend lett, és a huligánok elkotródtak. De csak rövid ideig, mert hajnalig a jelenet még vagy háromszor megismétlődött.

Ljubljána látképe a várral

Pirkadatkor kimentem a váróteremből a jegypénztárak felé, és egyben meg akartam nézni azt is, merre van a pénzváltó, mert nekünk minden áron dinár kellett a további úthoz Bledbe. Egy nagy pannón felfedeztem a vidéki buszjáratokat, böngészgetni kezdtem, amikor valami veszekedés-félére lettem figyelmes. A tőlem távolabbi átjáró csarnok padlóján, a fal mellett, kiterített nájlon lapokon, hálózsákjaikba burkolózva 5-6 turista aludt, párnának a hátizsákjaikat használva. Ugyanazok a rendőrök álltak mellettük, akik a huligánokat tartották távol a váróteremtől, és durván rájuk rivalltak (ez kiderült a hanglejtésükből), hogy keljenek fel. A kába fiatalok alig mozdultak. Nyújtózkodtak egy keveset, aztán a másik oldalukra fordultak és megpróbáltak újra elaludni, mielőtt elkezdődött volna a reggeli nyüzsgés. Nemsokára a rendőrök az egyik tűzcsapot kinyitva, hideg vízsugárral kezdték locsolni őket, nem törődve azzal, hogy pillanat alatt csuromvizesek lettek a szerencsétlenek. A fiúk, lányok felszökdöstek, s németül méltatlankodva összeszedték holmijukat és kimentek az épületből. Visszatértem Évához, és elmondtam, mit tapasztaltam. Miután Tito népe ilyenképpen bemutatkozott, nem sok jót vártunk a további úttól. Barátnőm komoly fontolóra vette a hazatérést, de én nem engedtem a negyvennyolcból, ha már nagy nehezen sikerült útlevelet, vízumot, és pénzt szereznünk.

Amint a pénzváltó nyitott, gazdagabbak lettünk fejenként 9600 dinárral. Krőzusoknak éreztük magunkat, de hamar odalett a lelkesedésünk, amikor az egyik kirakatban megpillantottuk, hogy a legolcsóbb nyári szandál 6000 dinár.
A rossz emlékű ljubljanai kaland nem rontotta el utazási kedvemet, és évek múlva az újonnan alakult, önálló Szlovénia fővárosába kétszer is visszatértem. A szép város „Trimostja” (Hármas híd), régi vára, történelmi nevezetességei igazi turista csemegék.

Felülve a Bledbe induló autóbuszra, végigbóbiskoltuk az egész gyönyörű utat, mert az átvirrasztott éjszaka megtette a hatását és kajánul győzedelmeskedett fölöttünk.
Szebb hegyi üdülőt eddig nem láttam, mint Bled. Egész nap a tó körül sétáltunk. Átvitettük magunkat a szigeten lévő kápolnához, hogy megszólaltassuk temploma harangját, hátha egy kívánságunk teljesül? Alig volt rajtunk kívül egy pár turista. De a 99 lépcsőn hiába lépdeltünk fel, a harangot nem tudtuk megszólaltatni. Olyan rövid volt a kötele, nem értük el. Aztán felmentünk a tó fölötti várba, ahol pazar múzeum várt ránk. Fölöttünk a Júliai-Alpok és a Trigláv magasodott. Ez volt életem első találkozása az Alpokkal. Hegyi sétára már nem volt időnk, vissza kellett térni Ljubjlánába.

A Bledi-tó a Kápolna szigettel és a várral

Postojna felé vonattal mentünk, s miután leszálltunk az állomáson, cuccaink egy részét egy vasutas családnál hagytuk, és megmagyaráztuk, hogy másnap jövünk vissza a barlangtól. Az autóbusz hamar bevitt a turistacentrumba.
Éjjel a barlang alatti széles mezőn, egy pityókaföldön aludtunk, két sor krumpli között. Alul nájlon lap, rajta hálózsák. Spanyolfalnak, hogy senki se lásson, ott volt két sor karós paszuly. Colorado bogárnak híre-hamva, így senki nem zavart. A világhírű barlang olyan élmény volt, amit egy életen át nem lehet elfelejteni. Már maga az a tény, hogy kis vonattal utaztunk végig a hatalmas barlangon, a rengeteg, monumentális cseppkőoszlop, a koncert terem, vagy az egyik kis tavacskában bujkáló barlangi vak gőte (Proteus), ami egyáltalán nem volt gusztusos látvány, mindent megért. Ez a furcsa kétéltű nem csak vak, de színtelen is, kb. 30 centiméter hosszú és 100 évet is él – ha hagyják. Nem kevésbé volt lenyűgöző a termek megvilágítása sem. A világhírű barlang csak 40 kilométerre délre található Ljubljánától. Első leírása a XVII. századból való. A 24 km hosszú barlangot a Pikva folyó alakította ki. Ebből csak 5 km látogatható: 3,5 km kisvasúttal, 1,5 km gyalog. A kisvasút 140 éve működik, és nem egészen 10 perc alatt visz be a Koncert teremig. Kezdetben csak gyertyák és lámpások világították meg a barlangot, amit aztán 1883-ban villamos árammal cseréltek fel. Hamarabb volt Postojnában villanyvilágítás, mint a fővárosban, Ljubljánában! A barlang hőmérséklete 8 – 10 C fok. Az Európában egyedül álló karsztvidéken eddig 8000 barlangot tártak fel, ami nem is csoda, hiszen az egész Szlovénia egy mészkő táblán fekszik.

Visszatérve az állomásra, csak a vasutas 5 szutykos gyerekét találtuk otthon. Bőségesen kaptak csokoládét, s a szüleiknek hagytunk kávét és cigit. Aztán elvonatoztunk Fiume felé. Természetesen éjjel, hogy aludjunk is valamit.

Részlet a Postojnai-barlangból

(Folytatjuk)