Az utazás nemcsak Kuba miatt, a körülmények miatt is izgalmas volt. Az indulás idejét kétszer is elhalasztották. Ha másodszor nem halasztják el, repülőnk talán épp a blokád kihirdetése napján száll le Havannában, s könnyen megtörténhetett volna, hogy én, a fölvonulásoktól elszokott ember, lemondva rossz emlékeimről, ott vonulok még aznap a sose látott utcákon, a dühtől és a megszállottságtól fölkavart tömeg soraiban, üvöltözve a történtek miatt vagy pusztán csak elfehéredve a gondolattól, hogy háború lesz.
Kubai bélyeg a rakétaválság emlékére |
S a blokád elmúlta után végre december tizenhatodikán elindulhattunk...
Kár volna tagadni: féltem a repülőúttól. A ködös, csúf idő beköszöntével egyre-másra zuhantak le a gépek. Indulásunk előtti hetekben öt vagy hat is lepottyant a világ különböző tájain, köztük egy magyar gép is Párizsban, három közeli ismerősömmel. Nem valami lelket derítő előjáték az ilyesmi egy tizenkétezer kilométeres úthoz. Különben is én a lét legostobább és legfölháborítóbb dolgainak az ilyen testi baleseteket tartom. Értelmetlenek és megalázóak. A testi tragédiák naturalizmusa minden más naturalizmusnál jobban kiábrándít.
A mulatságos persze ebben a furcsa félelemben az volt, hogy elsősorban a tenger fölötti úttól féltem. Hogy miért? A víz számomra igazi nagyhatalom még hatezer méter magasságból is. Csoda és szörnyeteg. A földön járó s az úszni nem tudó ember rejtett szorongásával gondoltam rá. Az, hogy hegyek és rétek fölött is lezuhanhatunk, eszembe se jutott. Szolgáljon mentségemül, hogy másokkal együtt sokat mulattam az elképzelt vízbezuhanás körülményein: Jónást emlegetve s a bibliából ismert, hatalmas gyomrú cethalakat.
Gyerekes és babonás izgatottságomat egy repülőszerencsétlenségből megmenekülő költő groteszk esete oszlatta el. A Kárpátok fölött repülve, gépe nekiütközött egy kiálló sziklacsúcsnak és lezuhant. A felhők közti karambol pillanatában ő a gép hátsó részében levő illemhelyen tartózkodott. S ez volt a szerencséje! A gép farokrésze leszakadt, s a költővel együtt másfél-kétméteres hóba esett. A múzsák barátja így egy kis agyrázkódással megúszta.
A hiteles történet elmondója megnyugtatásomra hozzáfűzte még azt is, hogy lám, akinek dolga van a földön, az még a repülő roncsai alól is kimászik.
A történetbe, mint valami gyerekkori szép babonába, belekapaszkodtam, s a továbbiakban már csak erre gondoltam.
Az utolsó vérhullám mégis akkor futott át rajtam, mikor a prágai repülőtéren a sok képzelgés után végre megláttam a gépet, amellyel majd menni fogunk. Izgatottságomat azonban nem árultam el senkinek. Kár is lett volna, mert a repülőtéri nyüzsgés nyomban magába fogadott, akár egy zajos, mozgalmas szekta. Így volt? Vagy csak én gondoltam így? Én, a vasúti várótermekhez, kietlen állomásokhoz szokott utas? A sípolásokra és a mozdonydohogásokra emlékező férfi, aki az otthoni, sertéstenyésztésre és védőoltásokra fölszólító plakátok helyett kubista freskót lát a falon s rajta egy szárnyas embert meg egy hatalmas, fehér napot?
A nap felé törő óriás, szinte átütve a váróterem mennyezetét, máris lendületes utazásra hívott. S ahogy kinéztem, utazni hívott a látóhatár s ott bent az egymásra rakott címkés bőröndök tömege, utazni hívtak a múzsák szerepében föllépő, sürgő-forgó légikisasszonyok, kikben tündériség és kaland bujtogatóan összeforr, kik fiatalságuk vágyait földrészek között feszíthetik ki, s azáltal hogy mindenütt otthon vannak a földön – tengerek fölött és idegen nagyvárosokban –, számomra az elkövetkező korok szabadabb embereit idézik. Közelükben pillanatok alatt magam is világutazóvá váltam.
(...)
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése