De nézzük csak, hogy is teltek a napok 1820. szeptember 4. óta, mikor magam mögött hagytam Bagdadot és barátomat, Swobodát? Karavánunk kilenc napig vándorolt a Keleten szokásos lassúsággal a Perzsia felé vivő, tevéktől kitaposott, keskeny földúton. Emberek és állatok csak nagy nehezen haladtak előre a könyörtelenül égető napsütésben, miközben felsértette bőrüket a szélben kavargó homok, és lábukat a göröngyös út. Sar-e-pol-e-Zohab-ba érve már egy kicsit könnyebben éreztem magam. A Zagros lejtői közelében megenyhült valamennyire a hőség, és a szél is csillapodott. Lovam csakúgy fénylett az izzadtságtól, zihált, lihegett, de azért ő is érezte, hogy kikerültünk abból a pokoli légkörből, s most egy kíméletesebb zónában járunk.
Kifizettük az útvámot, és az iráni fennsíkon folytattuk az utat, melyen többször is találkoztunk siita zarándokokkal, akik Kerbelába igyekeztek, mert ott áll Húszéin mauzóleuma. A moharram hónapban jártunk, ez a muzulmán holdév első hónapja. A perzsák főként ebben az időszakban emlékeznek mártírjaik áldozatára, és zarándokolnak el a szekta szent helyeire, melyek Irakban találhatók, már szunnita földön. De törődnek is vele! Hisz ők csak azért mennek oda, hogy leboruljanak második profétájuk, Húszéin ben Ali előtt, akit 680-ban gyilkoltak le családjával Kerbelában.
Az iráni török határon átkelve nem egyszerűen a török birodalomból a perzsa birodalomba kerültem, hanem Szíria és Mezopotámia arab világát is odahagytam, hogy végül egy teljesen más világba lépjek, Irán világába. Hiába muzulmánok ezek is mindnyájan, mégis súlyos ellentétek választják el őket egymástól, a faj, a nyelv, a vallás, az erkölcsök, meg még az is, hogy más-más hagyományokat tudhatnak a magukénak. Mihelyt az ember átlépi a határt, önkéntelenül is erről győződik meg, annyira szembeszökő. Arab nyelvtudásom csak azért hasznos, mivel az irániaknak ugyanaz az ábécéjük néhány jel kivételével. De mit sem értek a beszédükből, pedig a szókincsük telis-tele arab kölcsönszavakkal. Nagyon neki kell látnom a tanulásnak, mert idővel a perzsából afféle közvetítő nyelv lett az ázsiai kontinens nagy részében. Göttingenben csak kíváncsiságból foglalkoztam vele egy kicsit, de se nem olvasom, se nem írom. Nekem inkább az oszmanli török tanulmányozására terjedt ki a figyelmem, hisz Konstantinápolyba szándékoztam menni, ott szerettem volna eltölteni néhány hónapot. Istenem, hány nyelvet kell még elsajátítanom, hogy elmondhassam, nem hiába ez a roppant nagy utazás! De mielőtt hozzáfognék a perzsa tanulásához, a kurd nyelvvel is meg kéne barátkoznom egy keveset, mert a lakosság még Kermanshahon túl is ezt a nyelvet beszéli. De végül is mire jó? Semmi hasznot nem húzok majd belőle, hiszen nem jut rá időm, hogy ellátogassak Kurdisztánba, ami különben sem fér bele az útitervembe.
Szeptember 19-én érkeztünk Kermanshahba, miután két hét alatt 400 km-t tettünk meg Bagdadtól idáig. De ami lényeges, ez az, hogy itt 1600 méter tengerszint feletti magasságban vagyunk, és az iraki síkság kohója után paradicsomi tisztaságú levegőt szívunk be. Ez a kellemetesség feledteti velünk ennek a szétszórt településnek a lehangoló külsejét, ahol minden épület, még a király lakhelye is romokban hever. Áthaladva rajta az a benyomásom, mintha egy csatatéren volnék, melyet még csak az imént hagytak el a harcolók. Minden omladozik, mintha földrengés pusztított volna erre. Csak az újonnan kibővített és restaurált központi piac képez kivételt.
Rövid kermanshahi tartózkodásom idején, mialatt a tevehajcsárok lerakták az áru egy részét, másokat meg felraktak, többször is meglepetten láttam, hogy európai tisztek is élnek a városban. Megtudtam, hogy Mohamed Ali Mirza, Fateh Ali sah fiának a szolgálatában állnak. Nem angolok, ahogy először hittem, hanem franciák és olaszok. Naivul azt gondoltam, hogy a napóleoni hadsereg régi katonái, de csodálkozva hallottam, hogy ellenkezőleg, többen közülük Napóleon ellen harcoltak az osztrák és svéd seregekben. A legfurcsább, hogy itt most bonapartistákkal együtt szolgálnak egy keleti fejedelmet.
Már a következő napon elindultunk Hamadan felé, mely ugyanazt a benyomást keltette bennem, mint Kermanshah. Nagy halom rom és törmelék. A kisváros közepébe vezető utca egy roskatag vagy már leomlott fal hosszú, vigasztalan folyama. Számos zsidó él itt, igen tevékeny emberek, amin nem is lehet csodálkozni Eszter és Mordeháj városában. Abban a reményben jöttek hozzánk, hogy ókori vagy ókorinak mondott pénzeket adjanak el nekünk, persze az én lapos erszényemmel nem valami jó vevőnek bizonyultam számukra. Ahogy hallottuk, az itt átutazó kermanshahi francia és olasz tisztek mindig vásárolnak tőlük, de hát a magas zsoldból bőven telik rá.
Október 5-én, egy ezer kilométeres útszakasz végén léptük át Saveh kapuit, 14-én Teheránét, amiből kiderül, hogy átlag 24 kilométert tettünk meg naponta. Ez ugyan nem túl sok, de málnákkal megrakott tevékkel lehetetlen nagyobb távolságot lejárni, annál is inkább, mivel a talaj erősen hepehupás, az ösvények rendkívül rosszak, és a városokon, a falvakon ugyancsak nehéz az áthaladás. Mindenesetre egy hasznos tapasztalatra tettem szert további utamra nézve, megtanultam, hogy a hátasló nem arra való, hogy poroszkáljon. Rettentően fárasztónak éreztem, hogy egy olyan állat hátán ülök, amelynek minduntalan megbicsaklik a lába a köveken, amely csúszkál a lejtőn, amely nem tud megbirkózni egy emelkedővel, és csak nehezen kecmereg ki a homokból, hát még a sárból, a farkával meg nagyokat csapkod, hogy elűzze a rátapadó legyeket. Többször is megtörtént, hogy inkább a gyalogutat választottam, és mellette lépkedtem, mindössze a tarisznyámat hagytam a hátán. Kérdem, hogyan tudnak aludni a nyeregben ezek a karavánosok. Nyilván a hosszú megszokás. Valójában a ló csak azért előnyös, mert nyeregben ülhet rajta az ember vagy gyorsabban elér valahová. De mivel az én esetemben egyik sem jön számításba, elleszek nélküle is ezentúl, mint sok más nélkül is, minden fájdalom nélkül.
Teherán, mely teljes egészében afféle napon szárított nyers téglából épült, egyszerre fakó és szutykos. Nem is igazi város, vályogviskók formátlan tömege, melyek félig-meddig már össze is dőltek, és akkor még azok a leprás karavánszerájok, azok a nem éppen csábító fürdők, és szeméttől dagadó piacoic! Nem is olyan régen, ez a város még egy mocsár közepén feküdt, és szerintem esztelenség volt ideépíteni. Visszataszító sikátoraiban fullasztó a por. Esőzések után akkora a sár, hogy a lakosok ki se mernek mozdulni hazulról. És a sah ezt a rettenetes helyet jelölte ki fővárosnak. Ezeknek a keleti fejedelmeknek a szándéka éppoly kifürkészhetetlen, mint az Istené.
De ehhez a rossz benyomáshoz hamarosan egy csalódás is társult. Ausztria nem tart fenn se konzulátust, se követséget itt. Mit tehetnék mást, minthogy felhasználom a már jól bevált receptet, melyet Baghdadban próbáltam ki először, mikor Bellinóhoz fordultam segítségért. Felkerestem hát a Kelet-indiai Angol Társaság székhelyét, mely különös módon Őfensége a brit uralkodó követségét helyettesíti. Egy perzsa altiszt fogadott igen szívélyesen, és közölte velem, hogy az ügyvivő jelenleg máshol tartózkodik. Ebben maradhattunk volna, de az altiszt nem engedett el, szállást kerített nekem és ellátott a legszükségesebb dolgokkal. Aztán biztosított róla, hogy mihelyst visszatér a gazdája, azonnal értesít.
Három hétig maradtam ott teljes tétlenségben. A követ távolléte miatt minden tervem kútba esett. Folytassam az utam vagy ne tágítsak innét, bármilyen gyötrő is ez a várakozás? Mivel egyetlen európai diplomata sem tartózkodik jelenleg Teheránban, kénytelen vagyok türelemmel viselni ezt a kényszerű fogságot. Végül november 3-án, huszonegy napi ottlét után értesítést kaptam barátomtól, az altiszttől, hogy az ügyvivő újra elfoglalta állomáshelyét.
Nyomban eljuttattam hozzá angolul írt levelem, melyet lassan, kínosan agyaltam ki az eltelt idő alatt, szótár és nyelvtankönyv segítsége nélkül, és bizony félve gondoltam rá, hogy a mondatszerkesztésben elkövetett és stiláris hibáim nem befolyásolják-e majd döntésében a címzettet. Sajnáltam is eléggé, hogy nem vettem több nyelvleckét Fiorillo tanár úrtól Göttingenben, de be kell ismernem, eszem ágába se jutott, hogy hosszú ázsiai vándorlásom idején ez a nyelv is szükséges lehet.
Hogy mit írtam neki? Éppúgy, mint három hónappal korábban Rich-hez intézett latin nyelvű levelemben, tiszteletteljes hangon feltártam előtte helyzetemet, a körülményeimet, melyek miatt egész idáig, Irán fővárosáig keveredtem el, és tudomására hoztam szándékomat, Felső-Ázsia távoli tájaira szeretnék eljutni, hogy megleljem fajtám szülőhelyét. Bellino és Swoboda segítsége ellenére, alig telik már újra kenyérre valóm. Arra kértem, részesítsen anyagi támogatásban. Meg kell vallanom, hogy amikor átnyújtottam levelem az altisztnek, az a bizarr benyomásom támadt, hogy egy segélykérő palackot dobtam a tengerbe. Hogy süllyed a hajóm.
Pedig bíznom kellett volna benne, hogy a Gondviselés most is a segítségemre jön. Huszonnégy óra sem telt belé, mikor hívattak a rezidenciára. Nem is titkolom, izgatottan, szorongó szívvel siettem oda, hogy arcátlannak tart majd az ügyvivő. Az altiszt megnyugtatott ugyan kicsit, hogy ez az ügyvivő Henry Willock őrnagy, a világon a legjobb ember, de hihettem-e a szavainak, melyeknek az volt talán az egyedüli célja, hogy enyhítse kiábrándultságom, melyet bizton érzek majd? Reszketve léptem be a keleti stílusú szalonba, ahol ennek a katona-diplomatának az irodája volt, és már sajnáltam, hogy elküldtem neki a levelet. Hogyan mentegessem magam vakmerőségemért, és milyen nyelven tegyem ezt, én, aki azt lehet mondani, alig tudok angolul, és az izgatottságtól még a szájam is csak nehezen bírtam kinyitni. Meglepetésem még csak nőtt, mert az ügyvivő barátként fogadott, és rokonszenvét nyomban ki is nyilvánította. Levelem meggyőzte, kész volt segíteni. Minden cikornya nélkül értésemre adta ezt, és elsőnek azt javasolta, hogy lakjak nála. Nem hittem a fülemnek, néhány szánalmas, hálálkodó szót tudtam csak elhadarni, melyekből nemigen lehetett túl hízelgő következtetéseket levonni értelmi fokomról. Lehetséges, hogy bagdadi esetem Teheránban megismétlődik, és most még fényesebb sikerrel? Pedig ez történt. Már aznap este a rezidencián aludtam. Willock könyveket szerzett nekem, először is egy angol szótárt, mert sejtette, hogy erre nagy szükségem lesz még. Rendelkezésemre bocsátotta szolgálóit, és miután jóestét kívánt, még közölte, hogy a reggelit másnap hét órakor szolgálják fel. Micsoda fényűzés!
Az elkövetkező napokban tapasztalhattam, hogy a baráti figyelmesség, amit a magas személyiség nagyon is ki akart mutatni, nem valami hóbort volt, mint amitől féltem. Mindennel ellátott, aminek csak híján voltam, még olyan könyvekkel is, amelyekből a perzsát tanulhattam, és csakhamar örömmel újságolta, hogy fivére, George, Teheránba érkezik. Igazából ez a hír inkább még nyugtalanított. Ez a testvér, aki maga is tiszt a Madras-i kormányzóságban, és katonai tanácsadóként szolgált a tabrizi udvarban, nem húzza-e majd el az orrát, hogy itt talál a brit képviseletben? Nem tartja-e tűrhetetlennek, hogy betelepedtem egy hivatalos brit épületbe? Vagy nem érez-e averziót irántam egy szempillantás alatt? Mindent elronthat ez a hívatlan vendég, épp amikor életem kétségtelenül legboldogabb napjait töltöm. De most újra szédülnöm kellett a meglepetéstől. Alig érkezett meg ez a George, már ott is termett nálam, és barátságáról biztosított az ismert erkölcsi szabály alapján, mely szerint a testvérem barátai az én barátaim is! Minden kétséget kizárólag még Henrynél is szívélyesebb volt, s minthogy neki sokkal több szabad ideje maradt, csakhamar hozzá fordultam számos kérdésben tanácsért. Én, aki nem vagyok valami túl közlékeny, és aki azt hallottam, hogy az angolok sem éppen azok, most hónapokon át ízlelhettem az igazi szeretet ritka örömét, amihez mostoha sorsom nemigen szoktatott hozzá.
De hamarosan ki kellett szakadnom ennek a páratlan érzésnek az öleléséből, mely már azzal fenyegetett, hogy teljesen eltespedek, úgyhogy még kitűzött célomról is elfelejtkezem. Nem azért jöttem Perzsiába, hogy ott egy épp olyan fejedelmi, mint amilyen váratlan vendéglátás véget nem érő élvezetébe merüljek. Egyébként sem ez jelenthet megoldást a problémáimra. Nem ez segíthet hozzá, ha itt ragadok Teheránban az indiai hadsereg e két szeretetreméltó tisztjének a társaságában, szolgálókkal és lovászokkal körülvéve, hogy megtöltsem jócskán leapadt tarsolyom, és megteremtsem a lehetőségét, hogy folytathassam utamat. Vendéglátóim már így is többet adtak, mint amennyit emberi számítás szerint kívánni lehetne, nem léphetek fel olyan igénnyel, hogy ők fedezzék nem mindennapi próbálkozásom költségeit.
Hosszas tépelődés után végül is úgy döntöttem, hogy erdélyi barátaimhoz fordulok, és december 21-én levelet intéztem hozzájuk, persze magyar nyelven, melyben tájékoztattam őket, mit haladtam előre. Közöltem velük őseink vándorlásairól kialakult feltevéseimet, s legfőképp a segítségüket kértem. Nem szívesen szántam rá magam, effajta kérést én megalázónak érzek. De kénytelen voltam beismerni, hogy mikor épp egy esztendeje elhagytam végleg Nagyenyedet, tévedés volt részemről visszautasítani a segítségüket. Most már nincs időm mea culpázni, evvel különösen se mennék semmire. Egy dolog már nyilvánvaló, az, hogy képtelen vagyok folytatni az utam, ha nem küldenek pénzt. Minden segítség ellenére, melyben itt is, ott is, több nagylelkű ember részesített a mai napig, túlbecsültem az erőmet. Amilyen lassan haladok a kitűzött cél felé, amennyi akadály tornyosul előttem, az a sok karaván, melyekhez csatlakoznom kell, ha nem akarom túl nagy veszélynek kitenni magam, felemésztették a magammal hozott kevéske aranyat. Csak erős fizikumomra és főként rendíthetetlen akaratomra támaszkodhatok, hogy mindenáron folytatni tudjam ezt a kimerítő utat. Ha nem segítenek ki újabb pénzösszeggel, akkor az én csodálatos tervemnek befellegzett. Soha nem látom meg azokat a távoli tájakat, ahonnét – szent meggyőződésem – őseink elindultak egykor Nyugat felé. Soha nem jutok el oda, melyet egy oly nehezen lefordítható szóval őshazának hívunk, vagyis „népünk bölcsőhelyére".
Mindenesetre hibát követtem el azzal, hogy elpocsékoltam kilenc hetet, míg végre rászántam viszolyogva magam erre a lépésre. Talán ennyi idő alatt oda is ért volna levelem a címzettekhez vagy legalábbis megkapnák hamarosan már, de most azt se tudom, mikor jut hozzájuk. Hanem elég ebből a hasztalan sopánkodásból! Ennek a levélnek megvan mindenképp az az előnye, hogy képet alkothatnak belőle, meddig jutottam el, és megbizonyosodhatnak róla, hogy kerüljön bármekkora fáradtságba, hogy bármekkora szenvedéssel is jár, kész vagyok elmenni a legtávolabbi Ázsiába, és nem vesztem el a reményt, hogy egy év múlva célhoz érek, ha kicsit is segítségemre lesznek, amire oly nagy szükségem van most. Hadd higgyem, hogy gazdag erdélyi családok körében vagy még Magyarországon is gyűjtést rendeznek majd, amint arról 1819 őszén beszéltek nekem, s az összegyűjtött pénzt elküldik a konstantinápolyi Osztrák Követségre azzal a kikötéssel, hogy juttassák le az ott működő Angol Követségnek. Aztán már csak a következő futárt kell megvárni, aki Törökország és Perzsia közt hozza a diplomáciai postát. Azt hiszem, mindössze néhány hónapba telne az egész.
Hogy eredményesebben lépjek fel ügyemben, és legyőzzem erdélyi barátaim esetleges ellenállását, Kenderessy Mihályhoz fordultam, aki másik két esetben is a segítségemre volt, és pénzt adott, mikor utoljára utaztam át Kolozsváron, kevéssel végleges elindulásom előtt. Tudom, hogy őrá mindig számíthatok, hogy lelkesedése másokra is átragad. Biztos, hogy megteszi a szükséges lépéseket, méghozzá nemcsak úgy, hogy benyúl újra a zsebébe, de másokat is megnyer, hogy ugyanígy cselekedjenek. Egyébként nyilván nem feledkezett el ígéretéről, hogy minden évben anyagi segítségben részesít, bármeddig is leszek távol.
Elvben itt kéne bevárnom a választ, de már ötödik hónapja, hogy a brit rezidencia vendégszeretetét élvezem. Maradhatok-e itt, józanul mérlegelve a helyzetet, hosszabb ideig, jó-e, ha így betelepszem ide, mikor azzal a szándékkal jöttem Teheránba, hogy a legrövidebb időn belül továbbmegyek Kelet felé? Igaz ugyan, hogy George Willock, éppúgy mint Henry, a testvére, úgy fogadtak itt. amilyen jól csak lehet valakit, mindig készen, hogy ellássanak mindennel, amire csak szükségem van, sőt gyakran előre gondoskodtak róla. Azt se tudják, mivel, hogyan kedveskedjenek, versenyre kelnek a rezidencia orvosával, a fiatal Richard Sharp doktorral, aki maga! S úgy kezelt, mint egy családtagot, mihelyt megismerkedtünk egymással. Mindnyájan azt tanácsolják, hogy hosszabbítsam meg ittlétemet, és legalább annyi időt szenteljek a perzsa tanulásának, mint az angolnak. Nyilván csak azért, hogy rám ijesszenek egy kicsit, és rábírjanak, hogy maradjak köztük, riasztó képet festettek nekem Perzsiáról és Közép-Ázsiáról, és kijelentették, hogy ott minduntalan megtámadják az arra menőket, még a legjobban felfegyverzetteket is, úgy ölik le őket, mintha csak egy csirke nyakát vágnák el. Megértettem velük, hogy most már nem hátrálhatok meg. Bizonygattam, hogy felfedezéseim milyen nagy súllyal esnek majd latba a nemzet ébredésének és újjászületésének széles mozgalmában, mely a felkelés elindítója lesz. Értésükre adtam, hogy nem akarok mártír lenni, de elegendő bátorságot érzek magamban, hogy szembeszálljak a rám leselkedő veszélyekkel. Egyszóval nem engedek a további csábításnak, bármilyen szíves szóval is marasztalnak, és bármilyen megindító is számomra ez a ragaszkodás, nem teheti kérdésessé küldetésemet, bármennyi ideig is tartson. Egyes-egyedül a halál tartóztathat fel utamon, ha egyszer értem jön.
Holnap tehát elhagyom Teheránt a boldog napok emlékével, melyeket Willockék és Sharp társaságában töltöttem. Örök hálával tartozom nekik, amiért úgy elhalmoztak mindennel. És ezalatt nem csupán a fedelet értem, az eleséget, a könyveket s az oly nagylelkűen rendelkezésemre bocsátott többi, szükséges holmit, de főként azt a spontán és legigazabb szeretetet, melyet alig tudok elhinni még most is. Pedig nem kötelezte rá semmi őket. Amennyire csak idegen lehet valaki a számukra, én az voltam. Terveim, vágyaim, igazán messze estek az övékéitől, és mégis úgy fogadtak, mint a legjobb barátot. Óh, csak meghálálhatnám egyszer nagylelkűségüket!
Egy levelet intéztem hozzájuk, melyet majd megtalálnak, ha elindultam. Persze mély hálámról biztosítom őket, és közlöm megingathatatlan elhatározásomat, hogy folytatom utam Felső-Ázsiába, ahogy ezt eltökéltem magamban. Tudom, hogy számtalan veszéllyel jár, de vállalom minden kockázatát. Ezt a jótevőimnek küldött üzenetet főként afféle testamentumnak szánom. Mivel nem várhatom meg a pénzt, melyet Erdélyből kapok majd, arra kértem őket, hogy előlegezzenek negyven aranyat azzal a kikötéssel, hogy ha úgy hozná a sors, hogy nem tudom magam visszafizetni, akkor Kováts József barátom, a nagyenyedi Bethlen Kollégium fizika-matematika tanára eszközli majd ezt helyettem, azé a Kollégiumé, ahová minden levelem címeztetem, és amely elkötelezte magát az átvételükre. Rájuk hagyom könyveimet, írásaimat, feljegyzéseimet, hamis útlevelemet, meg a Göttingeni Egyetemen szerzett végbizonyítványomat. Meghagyom, hogy ha tudomásukra jut, hogy eltávoztam az élők sorából, szíveskedjenek gondoskodni róla, hogy holmijaim legmegfelelőbbnek tartott módon eljussanak Kovátshoz. Egyébiránt Istenre bízom magam, mert tudom, hogy egyszer s mindenkorra arra a hazafias misszióra szánt, melynek egész életemet szenteltem.
Meshed, 1821. október 10.
Mielőtt búcsút mondtam volna teheráni barátaimnak, felcseréltem, tanácsukra, európai öltözetemet egy olyan ruhára, melyet az örmény kereskedők hordanak. Biztosítottak, hogy így jóformán senki nem figyel majd fel rám, mert errefelé sok az örmény, és a lakosság elfogulatlan velük szemben, noha keresztény vallásúak. Tény, hogy aki egyszer mégis arra vetemedik, hogy kifosszon, az kegyetlenül csalódik. Egész vagyonom néhány szakadt ruhadarabból, egy háromszor is megtalpalt bakancsból, meg abból a kevés pénzből áll, amit kaptam. Nyilván nem jelentek olyan kövér zsákmányt, mint az erre áthaladó európai utasok, akiket tucatjával kísérnek a szolgálók, a teherhordók, és akik elképesztő mennyiségű ládával és málhával utaznak, melyekben a kényelmükhöz megállóról-megállóra nélkülözhetetlenül szükséges holmik halmozódnak fel. Többnyire fegyveres kísérettel közlekednek, és lealacsonyítónak tartanák, ha nem lovon vagy hordszéken tennék meg az utat. Nekem, a szegény ördögnek, aki örmény vagy valami más öltözetet visel, csak a tarisznyája meg a vándorbotja van. A nálam nem sokkal kevésbé nyomorúságos karavánosok közt gyakorlatilag észre sem vesznek.
Ha belementem, hogy felöltsem ezt a maskarát, hát nem egyszerűen csak azért, hogy ne vonjam magamra a mindenütt ott leselkedő tolvajok és fosztogatók figyelmét, de mert inkognitóban akarok utazni. Közép-Ázsia emirátusaiba menve, az oroszlán torkába vetem magam. Minél kevésbé vagyok szembetűnő, annál jobb, hisz elég, ha megakad a szeme valakinek rajtam, biztos, hogy kérdezgetni kezd. Ha kezdetben még csak nem is rossz szándékkal, mihelyt megtudják, kiféle vagyok, tüstént megváltozik a magatartásuk. Látva, hogy senki nincs velem, hogy magam járom csak az utat, meg próbálják kaparintani erőszakkal vagy anélkül a holmimat. Mindenesetre, ha felfedeznek, sietnek mindenfelé szétkürtölni a hírt. Egy örmény kereskedő nem számít idegennek a szemükben, de egy álruhás európai az szükségképpen kém, ellenség lehet csak, akit le kell ölni. El kell hát kerülnöm, hogy leleplezzem magam és emiatt baktatok mindig a karaván végén. Éppilyen parancsoló szükséglet az is, hogy semmilyen nyelven ne szólaljak meg, még perzsa nyelven se, mert félő, hogy felismernének a kiejtésemről, megtudnák belőle, hogy idegen vagyok.
így lépegetek a homok- és porfelhőben, távolabb az emberektől, az állatok mellett, végig a nyolcszázharminc kilométeren, mely elválasztja Meshedet Teherántól, és amelyet szélesre tapostak már az állatok. A földgolyó egyik legfélelmetesebb vidékének a közelében haladtam el, a Dast-e-kevir-i sós sivatagnál. Négyszázhúsz kilométerre Teherántól, Sahrudban értem el útvonalam legmagasabb pontjára, 1400 méter tengerszint feletti magasságba. Meglepett, hogy milyen sok utas zsúfolódik össze a város karavánszerájaiban. Közép-Keletről és Közép-Ázsiából minden faj képviselve van, zarándok csoportok, akiket mollahok kísérnek, a legkülönfélébb élelmiszerrel felpakolt kereskedők, akkor ahogy látszott, úgy kedvtelésből utazók, valami elképesztő keveredés, emberek és állatok szakadatlan lármájában, olyan istállószagban, amely már csípi az ember torkát, és amelytől a legkevésbé kényesek is émelyegnek, persze a teremtés minden férgének állandó nyüzsgésében. Meg kell mondani, hogy Perzsiának ez a legfontosabb útvonala, a köldökzsinór, mely összeköti Horasánt a birodalom többi részével. Védelmét ezért külön fegyveres csapatok biztosítják, melyek a karavánosok nem kis megelégedésére éjjel-nappal őrszolgálatot tartanak.
Nisapurban egy másik menethez csatlakoztam, és nyolcvan kilométernyi baktatás után a hegyekben, Meshedbe érkeztünk, ahol mostanáig lélegeztem be a port, mely ezen az útvonalon kénytelen-kelletlen lerakódik a tüdőmben.
Addig is ebben a nyomorúságos, rosszul összetákolt odúban rovom e sorokat. Fél esztendeje lakom már itt, a buharaiak karavánszállásán, a város északi részében. Szentigaz, hogy ez nem nyújt olyan kényelmet, mint amilyet az európaiak általában igényelnek, de ez nem is olyan drága, és megvan az az előnye, hogy azok az emberek közt lehetek, akikkel majd együtt kell rónom az utat, míg csak el nem hagyom Közép-Ázsia török vidékeit. Nem ismerem eléggé az oszmanlit, hogy ezen a nyelven beszélhetnék velük, amit pedig elég könnyen megértenének, mert nagyon hasonlít az övékéhez, de elboldogulunk a perzsa segítségével is, mert ez, ahogy említettem már, afféle közvetítő nyelv Nyugat-Ázsia egy részében. Valójában ezek a mongolos arcú, keleti törökök nekem sokkal szimpatikusab-bak, mint a perzsák. Semmi erőltetettség benne, ahogy mosolyognak, és nem leereszkedők, se nem fölényesek velem, az ál-örménnyel szemben. Megszerettek, néha kis ajándékokkal is kedveskednek, és úgy érzem, jó szívvel adják. Hazájukról beszélnek, melyet már türelmetlenül szeretnének viszontlátni, hisz ők is hónapok óta várnak az indulásra. Abban lelik kedvüket, hogy megtanítanak az anyanyelvükön néhány szóra, melyek, azt hiszem, afféle káromkodások, ahogy egy kocsis káromkodik, hogy aztán jót mulassanak az idegenes kiejtésemen. Úgy érzik, én is hasonlóan gondolkodom, mint ők, akik valósággal gyűlölik az iráni síita szekta tagjait.
Meglepődtem ezen, és próbáltam megértetni velük, hogy szunnita vagy siita, azért mindkettő muzulmán, de nem fogadták el a véleményem. A jó vadak nehézkes felfogásával, tudatlan egyszerűségével valami megbocsáthatatlan elhajlást látnak a síizmusban, míg hogy keresztény vagyok, azt olyan bocsánatos bűnnek tartják.
Ennek az elfogultságnak az oka abban keresendő, hogy a perzsák megvetik őket. Ha hinni lehet az utóbbiaknak, a szunnita buharaiak jelenléte a szent városban, Réza imán temetkező helyén, valóságos szentségtörés, egy botrány. A fanatikusok köveket hajigálnak rájuk, megtiltják, hogy közel menjenek a mecsetekhez, belépjenek a szent helyre, vagy akárcsak egy pillantást vessenek a mauzóleumra. Még a fürdőket se látogathatják, mert „bemocskolnák" őket. Mivel a síiták ugyanezt a magatartást tanúsítják a keresztények és a zsidók ellen, a buharaiak jobban szeretik az utóbbiak társaságát a perzsákénál. Hát azért fogadtak be maguk közé engem olyan könnyen, mikor érkezésem másnapján köztük kerestem menedéket. Nincs mit sajnálnom rajta.
Azóta megbújok az odúmban, ahol csak hitvány szalma zizeg alattam, és vánkos helyett a tarisznyámon nyugtatom a fejem, és a perzsa tanulásával ölöm meg az időt. Hála azoknak az előtanulmányoknak, melyeket Willockék segítségével folytattam Teheránban, elég hamar megbirkózom már ennek a nyelvjárásnak a nehézségeivel és sajátos fordulataival, mely a latinra és a görögre emlékeztet néha. Most már csaknem folyékonyán beszélem, legalábbis a köznyelvben használt szavakat. Azért ha meggondolom, nem tudom, helyes-e, hogy minden erőmet erre a nyelvre fordítom a török helyett? Vagy nem azt írtam március 1-ji levelemben a nagyenyedi kollégium tanárainak, hogy ez az utóbbi nyelv annak a titoknak a kulcsa, melyet meg szeretnék fejteni? Nem azt mondtam nekik a lehető legvilágosabban, hogy aki majd a nyomomba lép egy nap, ha lehunynám a szemem, először is törökül tanuljon meg, aztán menjen egyenesen Buharába? Hát akkor én miért nem ezt teszem? Persze most Perzsiában vagyok, és jól jön, sőt nagyon is jól jön, hogy ismerem a perzsa nyelvet. De mihelyt kilépek a birodalom határán, olyan népcsoportok közt találom magam, amelyeknek a nyelve az oszmanlival rokon. És ez nemcsak innen Nyugatra érvényes, hanem a Mennyei Hegyektől keletre is, és ha eljutok Mongóliába, ahol a magyarok bölcsőhelyének kell lennie, egy olyan néppel kerülök kapcsolatba, melynek nyelve sok közös vonást mutat a törökkel. Szóval logika és érdek egyaránt azt diktálja, hogy mihelyt lehet, kezdjem el a török-, elsősorban a keleti török nyelvjárások tanulását. Valószínűleg Buharában fogok majd hozzá, ahol a jövő telet szándékozom tölteni. Most azonban változatlan hévvel folytatom a perzsa tanulmányozását, erre mindenképp szükségem lesz, tudom, számos alkalommal.
Legfőbb aggodalmam indulásom előestéjén az a rendkívül rossz helyzet, mely a közbiztonság terén uralkodik itt. Még a városban sem érezheti magát az ember valami nagy biztonságban, de a körzetéhez tartozó területeken sokkalta ádázabb. Tevehajcsárok elbeszéléseiből tudom, hogy haramiák leselkednek mindenütt az arra menőkre a környéken, és a fosztogatások mindennaposak. Itt is, ott is háborúznak, ha nem is nagy csapatmozdulatok látványos formájában, de még sokkal álnokabb módon. Szüntelenül kószálnak a lovas bandák, állandóan úton vannak, rátámadnak az utazókra és már el is tűnnek, lehetetlenség lecsapni rájuk. Ez a vidék ugyan a perzsa sah fennhatósága alá tartozik, de az ott bolyongó türkmén törzsek mégis szabadon rabolnak. Tétovázás nélkül hurcolnak el rabszolgának minden hitetlent, akire csak rajtaütnek zsákmányra vadászva. Még aljasabb tőlük, hogy a perzsákat is eladják, annak ellenére, hogy ezek is kétségtelenül muzulmánok, mégpedig avval az ürüggyel, hogy az ilyen eretnek síiták nem lehetnek igazhívők. Figyelmeztettek rá, hogy Hératban, Hivában és Buharában olyan rabszolgapiacok is léteznek, ahol a nomádok kegyetlen túlkapásai folytán, a szerencsétlen áldozatokat úgy árulják, mint az állatokat.
Ezt a szörnyűséges helyzetet még a belháborúk is súlyosbítják, melyeket a horaszáni klánok és néptörzsek vívnak egymással. A hűbérurak még csak tetőzik az anarchiát, és gyakorlatilag már át sem tudnak haladni emiatt a karavánok.
Mindez persze nem kedvez a költségvetésemnek. Hiába élek egy félig romos karavánszeráj nyomasztó légkörében, nem sikerülhet megállítanom amúgyis kevéske pénzem rohamos fogyását. Tarsolyom nyugtalanítóan megy össze. Aranyaimnak, melyeket a Willock testvérek szeretetreméltón előlegeztek nekem, félő, hogy teljesen nyomuk vész, ahogy a napok múlnak, méghozzá anélkül, hogy közelebb kerültem volna azokhoz a füves térségekhez, ahová megfogadtam, hogy egy nap eljutok. Már több mint egy esztendeje, hogy Teheránba érkeztem, hogy még mindig Perzsiában vagyok, ahol semmi különös tennivalóm nincsen. Ha ilyen tempóban haladok, soha nem jutok el Felső-Ázsiába.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése